16. Fejezet: A remény

Sziasztok!
Azért ma hoztam az új részt, mert minden valószínűség szerint nem leszek gépközelben vasárnap, remélem nincs harag! :) A fejezetről:
Szerintem meghoztam azt a fejezetet, amire már elég sokan várnak! Mondom, SZERINTEM! Szóval erről is csak ennyit: Jó szórakozást! :)
Várom a véleményeiteket! 

„Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.”

/Müller Péter/

Nem tudom, mire számítottam, de biztosan nem erre. Egy pofon lenne a minimum, amit érdemelnék azért, amit tettem, de… hűha. Gaby apró kezei az arcomról a nyakamra siklanak, onnan vissza fel, kecses ujjai a hajamba túrnak, és közelebb húznak magához. A karjaim öntudatlanul is a derekára fonódnak, és mindhiába a józanész, félek attól, hogy pillanatokon belül ellök magától, hogy aztán undorodva a szemembe mondja, amit én is tudok magamról. Hogy nem érdemlem meg őt, ezt az ártatlan lányt, aki semmi másra nem vágyik, csak egy kis bizalomra. De én azt akarom, hogy bízzon bennem. Akarom, hogy kelljek neki. Elég volt a gyávaságból, nem leszek többé a pap, aki bort iszik, de vizet prédikál.

Az elmúlt egy hétben semmi mást nem csináltam, csak egy őrült módjára próbáltam meggyőzni magamat, hogy nincs nagyobb hiba annál, minthogy Gabriella után vágyakozzak. Hogy ezt bebizonyítsam olyat tettem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Elmentem a King’s Akadémiához. Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy középiskolás lányokat fogok kukkolni a kerítésen át, esküszöm, hogy pofán röhögöm. De mégis ezt tettem, be akartam bizonyítani, hogy én mindig is egyetlen nőt szerettem, és hűséges vagyok hozzá halálomig. 

Csúfos kudarcot vallottam. Dana Shameless valóban gyönyörű nő, pontos hasonmása Irinának. Egész héten figyelemmel kísértem minden egyes lépését, de nem történt semmi. Nem jött a jól ismert fájdalom, a vágyakozás és bűntudat. Nem éreztem az égvilágon semmit. Nyolcvan év után először feküdtem le úgy, hogy nem egy galambszürke szempár kísértett. Amint kipakoltam a táskámból, már pakoltam is vissza, egyszerűen nem találtam a helyem New Yorkban. Végül nem bírtam tovább, hiába bíztam Gabyt Anjára, felhívtam Brant, hogy utazzanak New Yorkba, hogy könnyebb legyen megvédenünk a lányt. De ez csak egy indok volt, hogy a saját igényeimet kielégítsem, hogy Gabriellát újra magam mellett tudjam. Hogy kevésbé érezzem magam szánalmasnak, megkértem Kaylát és Noaht, hogy menjenek ki a lányuk el, biztos voltam benne, hogy Gaby örülni fog. Én az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy nem bírom kivárni, míg ők ideérnek, lementem hát én is. Mikor megláttam Gabyt, ahogy a csomagtartóban kutakodik… mintha a héten először vehettem volna egy mély levegőt. Mázsás súly esett le a vállamról, hogy helyette más problémák zuhanjanak rá. Nem tudtam, mit gondolhat rólam Gaby azok után, hogy úgy letámadtam, de semmiképp nem mertem arra gondolni, hogy az a csók nem csak nekem jelentett valamit.

Gaby óvatosan elhúzódik tőlem, bennem pedig megfagy a vér a rémülettől. Most fogja közölni velem, hogy ez nagy hiba volt, soha többé nem fordulhat elő. Ehelyett azonban csak bájosan rám mosolyog, megköszörüli a torkát, és zavartan így szól:

- Ezzel még tartoztam. – Pipacspirosan fordul el tőlem, és a táskájához fordul. – Nem tudod véletlenül, hogy ki hozta át a cuccom? Anja volt, mi?

Nem válaszolok, bár történetesen biztosan tudom, hogy nem Anja hozta át. Bár minden kétséget kizáróan az ő ötlete volt. Hallgatásomat igenlésnek véve, Gabriella bólint egyet, amolyan „gondoltam” módon. Egy egészen kicsit szégyellem magam, amiért Anjára kenem a dolgot, de ez a testvérek első számú szabálya: „inkább ő, mint én!”. 

Tanácstalanul meredek Gabriella hátára, végül úgy döntök, hagyom egy kicsit ülepedni a dolgot, amíg én is kipakolom a zsákomat. Most már nem kell aggódnom a hirtelen visszapakolásoktól, Gabriella már itt van mellettem, még ha nem is tudja, mit tesz ez velem. Fele annyi idő alatt végzek, mint Gaby, a kanapén ülve figyelem, ahogy kedves szobatársnőm elmélyült koncentrációval hajtogatja össze a ruhát, néha mormogva egy-egy szitkot, amit gyanítom Anjának szánhat. Akkor én, aki vele nőttem fel, mit mondjak? Himnuszokat tudnék zengeni a hülyeségéről, de hát őt így kell szeretni és elfogadni. 

Akármennyire is húzza Gabriella az időt, egy idő után elfogynak az elpakolni való ruhák.

- Beszélnünk kell, Gaby. – Zavartan kapkodja a pillantását köztem és a sporttáska között, de szerencsétlenségére nem terem benne több ruha, amit össze kellene hajtania, ezért szemlesütve ereszkedik le mellém a kanapéra. Zavartan piszkálja kardigánjának ujját, és mindenhova néz, csak rám nem. A szívem meglódul, miközben előrébb csúszok, és a kis kezét a tenyerembe zárom. Zavartan rebben fel rám a pillantása, de a tekintetét nem kapja el akkor sem, mikor a homlokomat az övének támasztom.

- Ezt így nem folytathatjuk, Gaby, te is tudod. – Megbántottan lesüti a szemét, csak ekkor esik le, milyen rosszul is fogalmaztam meg azt, amit mondani szeretnék. – Úgy nem, hogy tudom, van valakid, akit szeretsz.

- Lehet, hogy mégsem szerettem őt annyira, mint gondoltam. – motyogja a szemembe nézve, miközben közelebb fészkelődik hozzám. Próbálom palástolni az izgatottságot, amit a szavai okoztak. Szabad kezét, ami nem az én ujjaim közt pihen, a térdemre fekteti, óvatos csókot nyom az arcomra.

- Tudnom kell, mire gondolsz! – nézek mélyen a szemébe. Felébred bennem a remény, hogy vágyakozásom talán mégsem viszonzatlan. – Mondd el nekem, mališa! Mondd el, hogy mit szeretnél!

- Azt hiszem… Téged. – Lehunyja a szemét, mintha mérhetetlen zavarát próbálná leplezni, úgy súgja újból az arcomba. – Téged szeretnélek, Nikolai.

Lehunyom a szemem, és kieresztem a bennem rekedt levegőt. Úgy érzem, mióta élek nem hallottam ilyen szépet. Még soha, senki nem akart engem, úgy nem, hogy ne adtam volna érte valamit, vagy ne kellett volna változtatnom. Ez a lány nem vár tőlem semmit, csak hogy magamat adjam. Nem kéri tőlem, hogy legyek más. Engem akar. Elengedem a kezét, és a füle mögé tűrök egy hajtincset.

- Engem már megkaptál. – Szívet tépő mosoly a válasza, karjait a nyakam köré fűzi, és az ölembe mászik, mint egy szeretgetni való kiscica. Egyik kezemet a combjára fektetem, és megtartom, hogy ne csússzon le. Arcát a vállamba fúrja, ujjai pedig az egyik hajtincsemmel játszadoznak. Mosolyogva fektetem az arcom a hajára. El sem hiszem, hogy ez tényleg valóság! 

És bár nem akarom megszakítani a pillanatot, muszáj megkérdeznem:

- Mit fogsz most csinálni?

- Mire gondolsz?

- Danielre. – Megdermed a karjaimban, de nem hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésünkből. Egyik kezét fedetlen mellkasomra fekteti, pontosan a szívem fölé. Némán ül az ölembe, de nem sürgetem, kivárom, hogy összeszedje a gondolatait.

- El fogom neki mondani, hogy nem lehetek vele.

- Nem lehetsz, vagy nem akarsz? – kérdem vigyorogva. Bosszúsan felnéz rám, és oldalba bök. Nevetve ugrom meg alatta, ő pedig elégedetten fekteti vissza a fejét a vállamra. – Nos?

- Nem akarok. Fontos nekem Daniel, de valahogy úgy érzem, nem tudnék vele lenni… Apáék örülni fognak. – Gúnyos horkantással összébb húzza magát az ölembe. Szólásra nyitom a szám, de hirtelen kopogtatnak az ajtón. 

Gabriella megfeszül az ölemben, és egy percig attól tartok, eltol magától. Ám hamar újra ellazul, úgy szól ki a szobából.

- Gyere! – Az lép be, akire egyáltalán nem számítottunk, előttem pedig lepereg az életem. Noah kerekre tágult szemekkel kapkodja közöttünk a pillantását, és szinte látom, hogy a szitokáradat kikívánkozik a száján. Nyugalmat erőltet magára, megköszörüli a torkát, és rám mosolyog. Érzem a vesztem…

- Bocs a zavarásért. Beszélhetnénk, Kolja? – Gabriella megszorítja a kezemet, kikászálódik az ölemből és az apja elé áll. Puszit nyom az arcára, és a szobából kifelé menet hátraszól a válla fölött:

- Egy darabban kérem vissza! – Jópofa lány! Gaby mellett Bran oldalaz be, játékosan összeborzolja a haját. Bezárják a szoba ajtaját, én meg önkéntelenül is elgondolkodom azon, hogy ha kiugranék az ablakon, vajon túlélném-e bokatörés nélkül. A harmadikon vagyunk, szóval nem lehetetlen…

- Nem akarsz mondani nekem valamit, Kolja? – Noah negédes mosolya elgondolkodtat azon, hogy most mi lenne a jobb: válaszolni, vagy csendben maradni. A köztes megoldást választom, megvonom a vállam, de nem szólok egy szót se. Noah összehúzza a szemét, majd Branra néz. Ő megcsóválja a fejét, de közben álnokul vigyorog a szemétláda! Odakintről halk beszélgetést hallok, a fülemet megüti Hannah, Kayla és Anja hangja is. Nem lepődöm hát meg, mikor Alex is belép az ajtón, majd a hátát vigyorogva neki veti.

- Elérted azt, amit egyikünk sem tudott, Merlin fajzat.

- Mármint?

- Gaby ott hagyja Danielt.

- Naná! A lányomat nem úgy neveltem, hogy két vasat tartson a tűzben egyszerre. – förmed rá Noah, majd pillantását újra rám függeszti – Egyetlen könnycsepp, és véged van, Nikolai. Nem érdekel, mennyi ideje vagyunk barátok, ha bántod, megöllek! Értve vagyok?

- Soha nem tudnám bántani. – bólintok komolyan. Noah, mint aki megelégszik a válasszal biccent felém, majd végre kényelmesen elhelyezkedik az ágy szélén. Bran és Alex továbbra is állva maradnak, mintha túlságosan izgatottak lennének. Noah még annál is nyúzottabb, mint volt, mikor Gabrielláék megjöttek. 

Aggódva ráncolom össze a szemöldököm, előre hajolok a kanapén.

- Mi történik veletek, Noah? – Ő egyszerűen csak legyint. Nem tartozik rá, értem. De baráti kötelességem aggódni értük, ám most érzem, annyiban kell hagynom a dolgom. Nem alkalmas az időpont arra, hogy faggatózzam.

- A Tanács lassan feloszlik. – súgja halkan Bran. – Lane és Lange ki akarnak lépni, Fayette viszont őrjöng. Az ikrek a tenyeréből ettek, ha új tagok érkeznek, nem fogja tudni irányítani őket, ezt ő is pontosan tudja. – Elhallgat, megvárja, míg én döbbenek rá a probléma gyökerére.

- Az ikrek titeket akarnak a Tanács élére? – kérdem döbbenten – Mégis hogyan? Egyikőtök sincs tízezer éves!

Noah beletúr vérvörös hajába, ideges sóhajából ítélve nem boldog a fejleményektől. Tanácstagnak lenni hatalmat jelent, ám kötelezettségeket is. Bran már így is majdnem megszakad a rá háruló feladatoktól, Noah pedig alig van otthon, annyi vadászatra küldik. És ha a Tanácsba kerülnek, ezek a problémák megsokszorozódnak.

- Brant Fayette javasolta, azt hiszi, mivel eddig is a kezük alatt voltam, ezek után is engedelmeskedni fogok neki. – Bran haragosan összehúzza a szemöldökét, én pedig nem találom megfelelőnek az időpontot arra, hogy rámutassak: Eddig valóban engedelmeskedett minden parancsnak. Noah felé fordulok.

- Az ikrek unják Fayette kényuralmát. – vonja meg a vállát – Azért akarnak utódnak engem, mert Kayla átlátja a démonok helyzetét, és Ő nagyobb befolyással bír felettem, mint Fayette. A nő viszont egyenesen hisztériás rohamot kapott, mikor ezt meghallotta.

- Miért mondanak fel az ikrek?

- Mert megtalálták az Egyetlenjeiket, és minden idejüket velük akarják tölteni. – Ó, anyám, milyen romantikus. Arra gondolom, egyikük sem gondol, hogy Noahnak családja van, vagy, hogy még Bran sem találta meg az Egyetlenét. Ha rajtuk múlik, már nem is fogja. Így már értem, miért olyan feszültek Noahék. Kaylának sem lehet könnyű, hogy el akarják választani őt az Egyetlenétől. 

Némán ülünk a szobában, mindenki a maga gondolatába merülve. Én unom meg először a csendet, próbálok valami kevésbé feszélyező témát találni.

- Hogy boldogultok Bessie-vel? – Noah azonnal megfeszül, én pedig gondolatban tarkón vágom magam. Nesze neked kellemesebb téma! A kellemetlen szituációtól az ajtó nyitódása ment meg. Gaby kukkant be rajta, aggodalmas pillantást vet az apja felé. Minden bizonnyal teljes erővel árad felé az aggodalom és a feszültség, de valamiért mégsem teszi szóvá. Kérdőn és bizonytalanul fordul felém, mintha nem tudná eldönteni, ide merjen-e jönni hozzám. 

Dilemmáját megoldom én, kitárom felé a karjaimat. Mosolyogva lépked oda hozzám, és fesztelenül az ölembe fészkelődik. Noah összehúzott szemöldökkel mered rám Gaby feje felett, én pedig megértem a néma fenyegetést. Csak nem érdekel. Arcomat a lány fejére hajtom, és hagyom, hogy egyenletes légzése megnyugtasson. 

Az ajtó újra kinyílik, a vigyorgó Hannah jön be rajta, akit a mosolygó Kayla és Anja követ. Döbbenten nézem végig, ahogy nővérem Branhoz szökdécsel, és hátát a mellkasának támasztja, amíg a démon átkarolja a derekát. Biztos, hogy egy hétig voltam oda?!

- Démon, tudod a szöveget! – sóhajtom végül felé, de ő nem reagál. Hannah a nagy pocakjától csak döcögve, de odalépked a férjéhez, széles mosollyal először rám, Gabyra, majd Noahra tekint. Halkan szól, de szavai megdermesztik a levegőt a szobában.

- Ideje mesélnetek Gabynak az Egyetlenről. Ugyanis megtalálta.