12. Fejezet: Titokra titok a válasz

Sziasztok!
Meghoztam a 12. fejezetet, ami (én legalábbis úgy érzem) egy kissé mélyrehatóbb, mint az eddigiek. Remélem, élvezni fogjátok, és ha tetszett (akkor is ha nem), megdobtok egy kritikával. :)
Jó szórakozást!

„Távolságtartó vagyok. Nem bízom meg senkiben. Semmiképpen sem hiszem el, hogy "majd jövök", meg "elviszlek", meg "meglátogatlak", meg "elmegyünk nyaralni", meg "szeretlek", meg "hűséges vagyok hozzád", vagy egyáltalán "számítasz valamit".”

/Koncz Orsolya/

- Gaby? – Hol a francba van ez a lány? Már végigjártam az egész házat, és sehol nem lelem. Kisétálok a hátsó kertbe, de itt sem látom sehol. Káromkodva visszalépek a konyhába, és az asztal lapjának támaszkodva próbálok rájönni, hová mehetett. Már megint megcsináltam… Gabriella megpróbált közeledni felém, erre tessék! Még ha igazam is volt, nem tudtam volna legalább normálisan közölni vele?! 

Megdörzsölöm az arcomat, majd előre nyújtom az ujjaimat. Ahhoz, hogy egy varázslat sikerüljön, semmi más nem uralhatja a gondolataidat, csakis a kitűzött cél. Egy keresővarázslat esetében a megtalálni kívánt tárgy vagy személy a kulcsfigura. Lehunyom a szemem, magam elé képzelem Gabriella dühtől szikrázó kék szemét. Karcsú derekát, ahogy körülöleli hosszú, vérvörös haja.

- Reciperare – Hosszú aranyfonál kúszik elő a bőröm alól, kellemetlen bizsergést hagyva maga után. A fényes aranyszál átsiklik a hátsó ajtón, és bekúszik a fák közé. A szívem a torkomban dobog, úgy követem a varázslat mutatta utat. Én magam ellenőriztem, egy-két szarvason, őzen és vaddisznón kívül egyetlen vadállat sem él a fák között, mégis ingerült leszek már csak a gondolattól is, hogy Gaby képes volt egyedül az erdőbe sétálni. Milyen felelőtlen!

- Gaby! – kiáltok újra, de semmi, az aranyos fény pedig egyre beljebb visz az erdőben. Milyen messzire juthatott ilyen kevés idő alatt? Jobbra-balra fordítom a fejem, egészen addig, míg meg nem látok egy ismerős, vörös villanást egy kidőlt fa törzse mögött. Nem tévedek, a varázslat fonala oda kanyarodik, majd mint egy aranygombolyag feltekeredik, és porrá foszlik. Sietve ugrom át a fa törzsét, és egy pillanatra még a szívem is elfelejti a ritmust. Gaby összegömbölyödve, csukott szemmel fekszik a földön, olyan mozdulatlanul, mintha nem is lélegezne.

- Gabriella! – rázom meg a vállát óvatosan. A szeme abban a percben kinyílik, de a megszokott kékség helyett valami egészen más néz vissza rám. Szemeiben sötétarany pöttyök vegyülnek, szája apró, mégis kegyetlen mosolyra húzódik.

- Wadala… - szépen csengő hangjának nyoma sincs, torkából valami gusztustalan, rekedtes hörgés kúszik fel. Pont úgy, mint az én hátamon a hideg… - Shae amedyla lost. Shae noto, ton menoa nae virutinesse.

- Mit jelentsen ez? – Megragadom a vállát, és erősen megrázom. Gabriella lehunyja a szemét, az arca pedig eltorzul, mintha fájdalmai lennének. Erősen félrecsapja a kezemet.

- Hagyd már abba, az istenit! – Megkönnyebbülésemben szinte már lerogyok mellé, de tartom magam, és a kezeit megfogva felhúzom. Résnyire nyitott szemmel néz fel rám. – Megvertél?

- Miért tettem volna? – nevetek rá. Nem áll szándékomba közölni vele, hogy megfordult a fejemben egy emberes saller lekeverése. Senki ne mondja, hogy illúzióromboló vagyok.

- Mert úgy fáj mindenem, mintha minden csontom eltört volna. Kétszer. – Lefejti magáról az ujjaimat, és körbenéz. Kék szemei kitisztultak, éles tekintettel méri fel a környezetét. Biztos, hogy ezt Noah tanította neki. Démoni alapszabály: „Ellenőrizd a környezeted. Ha meglepnek, halott vagy.” Erre bezzeg felkészítette. Arra, hogy mi az, ami hátulról támadhat, azt meg eltitkolta. Penge logika…

- Gaby, mi volt ez az előbb?

- Mármint micsoda? – pislog értetlenül. Összefonja maga előtt a kezeit, mintha csak tartania kéne magát, nehogy szétessen. Kicsit jobban szemügyre veszem, de nem látok rajta sérülést. Mélyen a szemébe nézek, és tudom. Látom rajta, hogy tudja, mire vagyok kíváncsi.

- Ne fecséreljük egymás idejét, mališa. Mi történik veled? Mit nem mondasz el?

- Adj egy ceruzát meg egy papírt. Szólok, ha kész a lista… – motyogja. Erősen a nyelvembe harapok, hogy ne vigyorodjak el. Titok, titok hátán, mi? Szeretem a kihívásokat… – Nem fogok minden apróságot elkotyogni az életemből, Nikolai. Maradjon meg egy kis rejtély.

- Nem tűrök meg magam mellett olyan rejtélyt, ami az életedet veszélyezteti. Halljam, milyen gyakran vannak ezek a kis… - keresem a megfelelő szót – rohamok?

- Ha rendesen szedem a gyógyszereimet, akkor elég ritkán. – vonja meg a vállát – De amíg nem szedtem, akkor akár napi rendszerességgel is előjöttek. Amúgy csak álmomban szokott előjönni.

- Előjönni mi?

- A hang. Hangokat hallok. – Olyan gúnyos tekintettel fordul felém, mintha azt várná el tőlem, hogy kinevessem. Szegény lány… Nem egyszer lehetett részese ilyen megaláztatásoknak. Hányszor történhetett ez vele például egy nyílt utcán? Csoda, hogy nem esett baja. – Tulajdonképpen csak egyet.

- Mit mond neked a hang, mališa?

- Fogalmam sincs. Démon nyelven mondja. – fordul felém bizonytalanul, de nem reagálok. Egyetlen, másnak lényegtelen információn akadok fenn (meg ki is), de azon nagyon. Ezeknek elment az esze?!

- Lássuk, jól értem-e… - szorítom az ujjamat a halántékomhoz – A szüleid megtanítottak arra, hogyan védd meg magad, ugye? Nagyszerű. Arra is felkészítettek, hogyan kell démoni társaságban viselkedni, igazam van?

- Igen.

- Értem. Áruld már el nekem, hogy a francba tudsz viselkedni démonok között, ha nem beszéled a nyelvet?! – Ez már több a soknál! Makayla és Noah úgy viselkednek, mintha gyökerestül akarnák kiirtani Gabriellából a démoni szálakat, épp csak annyit tanítanak neki, hogy ha megtámadják, megvédje magát. Se többet, se kevesebbet. 

Mi történt a barátaimmal, hogy ennyire… felszínesek lettek? Miért nem úgy fogadják el ezt a lányt, ahogy van? És még csodálkoznak, hogy átlagos akar lenni, egy átlagos fiú oldalán, egy átlagos élettel. Hát persze, hogy erre vágyik, mikor azt éreztetik vele, hogy ezt várják el tőle!

- Hé, ne velem üvöltözz! Nem én döntök a szüleim helyett! – mered rám haragosan. Veszek egy mély levegőt, megfogom a kezét, és elindulok vissza, a kunyhó felé. Gabriella nem szól, de egy kis habozás után, apró ujjait a kezemre kulcsolja. Akármilyen erősnek is mutatkozik, megviselte ez a valami… Ráadásul amit mondott… Beszélnem kell Noahval és Kaylával.

- A szüleid mit gondolnak erről a betegségről? – Gabriella megtorpan, kérdőn hátra fordulok. A cipője orrát lesi, bizonytalanul áll egyik lábáról a másikra. Ne mondd, hogy…

- Gabriella?

- Hát… Nem igazán tudnak a dologról. – Lehunyom a szemem, és ma már sokadjára elszámolok magamban tízig. Ki az a hülye, akinél ez működik?! – De, hé! Megoldottam!

- Megoldottad?! Egyáltalán honnan a francból szedtél gyógyszert, te gyerek?! Még nem vagy nagykorú! – minden megtakarított energiámra szükségem van ahhoz, hogy ne üvöltsem le a haját a fejéről. – Mióta tart ez, Gaby?

- Hát… mióta az eszemet tudom. – pislog fel rám. – Két éve csináltattam egy hamis személyit az egyik barátommal. Azzal mentem el kiváltatni a gyógyszeremet. Azóta is azt használom. Nem mondtam el anyáéknak, mert akkor aggódnának. Nincs szükség rá, elrendeztem egyedül is.

- Jézusom… - Gabriella megvonja a vállát, kikerül, és egyedül indul vissza a házhoz. Követem a tekintetemmel, míg el nem tűnik a szemem elől. Egy kedveskedő rikoltás a ház felől jelzi, hogy Gabriella nincs egyedül. 

A zsebemből előhúzom a telefonomat, és tárcsázok. Már az első csengés után fogadja a hívást.

- Mondd, hogy nincs baja! – szól bele köszönés nélkül, de ezúttal elnézem neki. Én sem udvariassági telefonhívásra készültem, mikor elővettem. – Kolja!

- Elárulnátok nekem, hogy mégis mi a franc bajotok van? – szólok bele nyugodtan. A vonal végén csak a csend felel, úgy érzem, jobban ki kell fejtenem a problémáimat. – Csodálkoztok, hogy a lány veszélyben van? A tudatlansága a legnagyobb veszély, ami fenyegeti, és ez a ti hibátok! Mi ütött beléd, Kayla?! Milyen anya az, aki gyökerestül meg akarja változtatni a gyerekét? Csalódtam benned, anđela.

- Ne vádaskodj, mikor semmit nem értesz! – förmed rám Kayla, a hangjából csak úgy süt a megbántottság. Ezúttal viszont nem hat meg. – Nem volt más választásunk, Kolja. Azt hiszed, hogy élvezem ezt az állandó titkolózást? De azt akarom, hogy a lányom boldog legyen, erre pedig nincs más lehetőség!

- Ó, igen?! Hát akkor hadd áruljak el neked valami újat: Gabriella minden, csak nem boldog! – kiáltom a telefonba. – Mindent tud, érted? Tisztában van azzal, hogy titkolóztok előle, és mégsem szól, mert ő is azt akarja, hogy boldogok legyetek. Szerintetek milyen érzés neki, hogy a szemébe hazudtok? És még csodálkoztok, hogy a titokra titokkal felel…

- Miről beszélsz? – suttog döbbenten a telefonba Kayla, majd egy kis recsegés jelzi, hogy kihangosítottak. 

Ez teljességgel felesleges mozdulat, hisz mindenkinek tökéletes a hallása. Felteszem, Bessie és Babette is ott vannak, de még senki nem szokta meg, hogy ők is démonok.

- Mondok egy példát: Ellenzitek Gaby kapcsolatát Daniellel, ugye?

- Kolja, ezt már elmagyaráztam. – hallom Noah mély hangját. – A lányomnak nem a Menigo fiú az Egyetlene, soha nem lehetne boldog azzal a ficsúrral.

- Aha, csakhogy teljesen félreértettétek Gabriella szándékait, gyerekek. Tény, hogy szereti a fiút, de nem csak ezért választotta őt. Hanem azért, mert azt hiszi, ezt várjátok el tőle, okosak! Gondoljátok már át egy kicsit. Nem árultok el neki semmit, csak amennyit muszáj, nem engeditek démonok közé, és arra tanítjátok, hogyha mégis közéjük keveredne, akkor hallgasson. Azt hiszi, hogy egy normális, átlagos gyereket akartok, és csalódtatok benne!

A síri csend a volna túloldalán szinte már-már kínos, de értem, hogy idő kell, amíg feldolgozzák, amit mondtam. Tudom, hogy csak jót akarnak Gabriellának, és hogy semmi közöm a nevelési módszereikhez, de akármilyen tökéletesnek is mutatja magát, Gaby szenved. 

Megszokta, hogy mindenki hazudik neki, hogy nem bízhat az emberekben, sem a démonokban. És azt hiszi, hogy bennem sem. Érthető, hisz akárhányszor közeledni próbált, mindannyiszor félretaszítottam minden reményét. Azt kell mondanom, hogy eddig azok okozták a legtöbb fájdalmat neki, akiknek védeniük kellett volna. A családjának.

- Itt vagy, Kolja? – Noah halk hangja rángat vissza a valóságba.

- Itt vagyok.

- Mit tudsz a lányomról, amit mi nem?

- Ez nem az én tisztem elmondani, hanem az övé. Nem teregetem ki nektek a szennyest. – A hangom érezhetően megkeményedik. Tőlem akarják megtudni a saját gyerekük titkait, miközben ők meg sem próbálnak őszintébbek lenni? – Szükségem van néhány dologra a szobájából.

- Mire készülsz?

- Megvédem. A szobájában, valószínűleg a fiók mélyére rejtve gyógyszert fogsz találni. Arra szüksége van. – Döbben levegővételt hallok. Aztán viszont én lepődök meg jobban.

- Kolja, te és Gaby… ugye, nem?

- Mi?! Egy francokat, nem fogamzásgátlóról beszélek, te állat! – Akarva akaratlanul is elröhögöm magam. – Gaby beteg, Noah.

- Megint rohama volt? – Ez a meglepetések éjszakája… - Kolja, Gabynak rohama volt?

- Igen. De én azt hittem, nem tudtok róla. Azt mondta, hogy…

- Kolja, kisgyerek kora óta tartanak. Nehéz lett volna nem észrevenni, de nem szóltunk neki, hogy tudjuk. Az túl sok bonyodalmat okozott volna.

- Neked, vagy neki? Elég volt a titkolózásból, Noah. Tönkreteszitek. – Kétségbeesetten túrok a hajamba. Mihez kezdjek velük? Mitől is kell megvédenem Gabriellát? A démontól, a szüleitől és magamtól. Szép menet lesz, nem kétség. – Noah, emlékszel, mit beszéltünk, mikor New Yorkba érkeztem?

- Elég sok mindenről volt szó.

- Azt mondtátok, hogy azért kellek én, mert engem nem ismer annyira, és bennem meg fog bízni. Tévedtetek. Gabriella senkiben nem bízik. Nem tudja, mit jelent ez a szó. Nemcsak hogy bennem nem bízik, de bennetek se, és Danielben sem. Talán még önmagában sem. Soha nem tapasztalta meg, mi az az őszinteség. De ti mégis ezt várjátok el tőle, és ez lehetetlen. Ő is tudja, mégis megpróbálja… - eszembe jut Gaby tekintete, mikor véletlenül leengedtem a pajzsom. 

Nem azért haragudott meg rám, mert nem engedtem kíváncsiskodni. Egyszerűen ezt hitte, hogy végre valaki bízik benne. Aztán a csalódás újult erővel temette maga alá.

- Mondott neked valamit, Kolja? – Noah teljesen figyelmen kívül hagyja a kérdésemet. Elkeseredetten bólintok, pedig nem láthatja.

- Igen, bár úgy tűnt, nem is emlékszik rá.

- Azt hiszi, hogy a hang csak a fejében szól hozzá, de nem. Van egy pont, amin ha átlendül, valami más veszi az irányítása alá. Ilyenkor démoni nyelven beszél hozzánk. Mindig más hang szól rajta keresztül. Ezúttal mit mondott?

- Semmi jót… Wadala, Shae amedyla lost. Shae noto, ton menoa nae virutinesse. – ismétlen el szó szerint. A néma csend a vonal túloldalán mindennél sokat mondóbb reakció. 

Gabriella megjósolta a saját jövőjét: 

„Mágus… A lány már elveszett. Még nem tudja, de számára már nincs visszaút.”