Figyelem!

Sziasztok!

Mint azt már észrevehettétek, most vasárnap nem érkezett meg az új fejezet. Sajnos azt kell, hogy mondjam, ez ebben a hónapban nem is lesz várható. Akárhogy csűröm csavarom, muszáj egy kicsit beáldoznom az írást, hisz megint nyakamon a vizsgaidőszak. Az előző félévem elég csúfosan végződött az átlag terén, és ha nem szeretném, hogy a családom kitagadjon, kénytelen vagyok teljesíteni. Hacsak valaki fel nem ajánlja, hogy lakhatok nála :D. Szóval kérlek titeket, legyetek türelemmel, hisz csak a júniusról van szó, júliusban véget ér a vizsgaidőszak, és itt a nyári szünet! Ez pedig azt jelenti, hogy zavartalanul fáraszthatlak benneteket a függővégeimmel :). Remélem nem haragszotok meg rám, és a következő hónapban is ugyan így számíthatok a véleményetekre! :) Szurkoljatok, különben kilakoltatnak! :D

25. Fejezet: Megigézve

Halika!
El se hiszem még én se, de még nincs du. három óra, és már itt a következő fejezet. Senki ne mondja, hogy nem vagyok fejlődő képes! :D És elérkeztünk egy olyan fejezethez, ahol azért már felkapjuk egy-két dologra a fejünket. Véget érnek a cuki kis momentumok, lassan elkezdenek kibontakozni az események.

Várom a véleményeket! :)

„Semmi értelme féltékenykedni, mikor az ember úgysem védekezhet. Csalás ellen nincs barikád.”

/Graham Greene/

Oké, azt mondtam, hogy a Daniellel és a többiekkel kapcsolatos problémáinkat én is meg tudom oldani. De arra viszont nem számítottam, hogy ezt ilyen hamar tesztelni is fogjuk! Koljával úgy döntöttünk (vagyis én úgy döntöttem), hogy innentől kezdve kerülünk minden feltűnést, és távol tartjuk magunkat egymástól. Van bárkinek is fogalma arról, milyen nehéz ez, mikor egy modellalkatú, állandóan a száját jártató, magát kellető kis senkiházi minden egyes alkalmat megragad, hogy „beszélhessen” a pasiddal?! Aki mellesleg a történelem tanárod is, de ez már teljesen mellékes. 

A fogaimat csikorgatva bámulok Dana után, aki egy harsány „tanci bácsi” felkiáltással a megrökönyödött Kolja felé. Kérdéses, hogy Dana közeledése vagy a megszólítás lepte-e meg. A féltékenység savként marja az ereimet, ám igyekszem nem feltűnően gyilkolni a szememmel. A tegnapi után azonban a Dana iránti dühöm egy teljesen új szintre lépett, annak ellenére, hogy szegény nem tehet arról, amit az elődje tett. Nem tudom, mi vette rá Kolját, de mesélt nekem Irináról, a lányról a képen, aki kiköpött mása Danának. Elmesélte, mennyire „szerette”, annak ellenére, hogy legbelül talán tudta, hogy Irina csak egy játékszernek tartotta, amit bármikor levehetett a polcról, ha olyan kedve támadt, majd visszarakhatta porosodni. 

És micsoda véletlen, ennek a szánalomra sem méltó némbernek a reinkarnációja épp az ÉN Koljám karjára csúsztatja az ujjait. Megfordul a fejemben, vajon mit érezhet most a férfi? Egykori nagy szerelmének hasonmása ott áll életnagyságban előtte, és épp a kegyeibe próbál férkőzni… Oké, ebből elég!

- Tanár úr! – nagy hévvel felállok a helyemről, és szinte egy tank lendületével vágódok be Dana és Kolja közé. Bájosan rámosolygok a motyogó lányra, majd a férfi felé fordulok. – Említette, hogy jövő héten dolgozat lesz, de az osztály úgy érzi, hogy még nincsenek teljesen felkészülve egy nagy témazáróra. Igaz?!

Döbbenten és kötelességtudóan kezd el mindenki bólogatni, mire elégedetten visszafordulok Kolja felé. Akinek teljesen mellékesen rázkódik a válla a visszafojtott nevetéstől. Ó, te csak érjünk haza!

- Rendben, de csak azért, mert jó kedvem van. – mosolyogva az osztályhoz fordul – A következő órán tartunk még egy utolsó összefoglalást, de cserébe azt várom el, hogy mindenki önmagát meghazudtoló szorgalommal készüljön rá. Ne lássak négyesnél rosszabb jegyet! – Az utolsó mondatot már az ajtóból kiáltja vissza, miközben rám sem nézve kivonul a teremből. Dana morcosan az oldalamba bök, sértődött arckifejezéssel mered rám.

- Most meg mi van?

- Én is épp ezt készültem neki mondani. – duzzogva lebiggyeszti a száját. És ezt én valamikor aranyosnak találtam? Szégyen vagyok, hadd ássam el magam…

- Ó, sajnálom. – mosolygok rá – Azt hittem, hogy valami személyesebbről van szó. Tudod, úgy összemelegedtetek mostanában!

- Hát igen. – Hogy mi?! Miről maradtam le?! – Tudod, úgy érzem, hogy Nikolai talán jobban érdeklődik irántam, mint egy átlagos diáklány iránt. Úgy értem, a szemében én inkább vagyok nő, mint egy diákja!

- Aha, oké. – És ezzel a reakcióval ott is hagyom. Vagy legalábbis hagynám, ha ő nem lenne olyan kitartó. Csacsogva jön ki velem a teremből, és be nem áll a szája az Akadémia kapujáig. Ott azonban a torkára forr a szó, ahogy nekem is az arcomra fagy az erőltetett mosoly. 

A kapuban Daniel áll, úgy néz ki, mintha várna valakit. És amikor tekintete rajtam állapodik meg, kétség sem fér ahhoz, hogy kit. Ellöki magát a vasoszloptól, aminek eddig neki dőlt, és lazán felém veszi az irányt. Lehajtom a fejem, felkészítem magam az érzéseinek áradatára.

Remény, bizonytalanság, féltékenység

- Szia, Gaby.

- Szia, Daniel. – biccentek felé, de ezek után még percekig nem szólal meg. Pont úgy, mint a legutóbbi alkalommal, Dana most is érdeklődő mosollyal kapkodja a tekintetét közöttünk. Ez a nő soha nem tudja, mikor kell lelépni?! Ám mielőtt a hosszas csendet megunva elléphettem volna tőlük, Daniel ujjai erősen a csuklómra fonódnak. Nagyon erősen. Rákapom a pillantásom, majd a helyre nézek, ahol a bőre az enyémhez ér. Soha nem volt bajom az érintésével, ám ezúttal van benne valami borzasztóan irritáló.

- Engedj el, Daniel. Haza kell mennem.

- Nem jönnél el velem valahova? – Már egy ideje számítok erre a kérdésre, de nem érint kevésbé kínosan, mintha nem gondoltam volna rá. Megrázom a fejem, és inkább nem szólok semmit. Megrántom a kezem, ezzel jelezve, hogy kifejezetten boldoggá tenne, ha elengedne, ám a szorítása már-már fájdalmassá erősödik. Feléled bennem a félelem, hiába tudom, hogy Daniel nem bántana. Legalábbis eddig még soha nem bántott.

Féltékenység, düh, aggodalom

Nikolai!

- Valami baj van, Daniel? – Kolja megnyugtató mély hangjára megkönnyebbülés tölt el. Nem is vettem észre, mennyire megijedtem Daniel hirtelen támadt erőszakosságától, míg Kolja meg nem jelent. Daniel hűvös pillantással méri végig őt, lazít a fogásán, ujjait megpróbálja az enyémbe fűzni. Elrántom tőle a kezem, és két lépést hátrálok. Legszívesebben Kolja háta mögé bújnék, de mint már említettem, kerüljük a feltűnést.

- Nincsen semmi baj, ugye, Gaby?

- Menj el, Daniel! – súgom felé halkan – Tudod te is, hogy semmi nem fog közöttünk történni. Ne légy makacs!

- Ne legyél naiv, Gaby. Hozzám tartozol. – a mosolyától feláll a szőr a hátamon – Majd még találkozunk.

Hosszan nézek utána, nem merek Kolja felé fordulni. Érzékelem minden felém áradó aggodalmát, és a Daniel iránt érzett dühét. És minden negatív érzelmet félretéve, még mindig hevesen ver a szívem ha arra gondolok, hogy nem húzza fel a pajzsát, engedi, hogy érezzem azt, amit ő. Csak még jobban szeretem attól, hogy ennyire megbízik bennem. 

Dana hangja rángat vissza a valóságba. Szebb ébredést is el tudnék képzelni, de mindegy.

- Nem is tudtam, hogy te és Dan újra randiztok.

- Micsoda meglepetés, én se! – fordulok felé fintorogva, majd kerülve Kolja pillantását, elindulok haza. Tudom, hogy Kolja végig a nyomomban lesz, ám nem mutatkozhatunk együtt, különben támadási felületet hagyunk magunkon. Ez pedig olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Elég, ha azt hiszik, csak egy futó kapcsolat volt a miénk. Ha tudnák! 

Hamar hazaérek, a táskámat ledobom a nappaliba, és azonnal Anja és Bran szobája felé lépek, kopogás nélkül berontok. Nem lennék ilyen bátor, ha tudnám, hogy Bran itthon van, de mivel ő is és apa is a Tanács tagjai, általában csak este szabadulnak. Anja az ágyon ül, lábait épp lótuszülésbe próbálja tuszkolni. Meglepetten pillant felém, mikor a mögöttem megjelenő Kolja orrára csapom az ajtót.

- Bocs Kicsim, de csajos beszélgetés! – levetem magam Anja mellé, és segítségkérően pillantok felé. – Anja, te már lassan háromszáz éves vagy, ugye?

- Hangosan kimondva elég szarul hangzik – tűnődik – de igen, valóban így van. Baj van?

- Hát, annak is lehet nevezni. Van egy ex, aki valahogy nagyon nem érti azt a szót, hogy „nem”. Mit kezdjek vele? – Anja szeme már az ex szónál felcsillan, de mikor a tanácsát kérem, már egyenesen vigyorog. Ha belelátnék a fejébe, biztos, hogy valami esztelen hülyeséget látnék ott. 

Ám mielőtt megszólalhatna, az ajtó kinyílik, és mit sem törődve a szúrós pillantásokkal, Kolja is csatlakozik hozzánk az ágyra ülve.

- Ez nem csajos beszélgetés. – egy puszit nyom az arcomra, miközben elhelyezkedik mögöttem, hogy a mellkasának tudjak dőlni. – A sráccal valami nagyon nem volt rendben.

- Milyen értelemben nem volt rendben? – kérdi Anja elkomorodva. Összenéznek, nekem pedig az az érzésem támad, hogy engem kizárva némán kommunikálnak. Egy darabig türelmesen várok, hátha engem is beavatnak, mi is történt az exemmel, hogy egy erőszakos vadbarom lett belőle, ám hiába. 

Nekem nem a türelem a legfőbb erényem.

- Beavatna valaki?!

- Nos – kezdi Anja – elég ritka, de nem először fordulna elő.

- De mi?! – mordulok fel türelmetlenül. Ezek most direkt szórakoznak velem?!

- Egyes varázslók és boszorkányok képesek arra, hogy bizonyos érzéseket… felfokozzanak. Ezek az érzelmek sokkal intenzívekké válnak, és olyan dolgokra sarkalja a megigézett embert, amit normál esetben nem tenne meg. Szerintünk Daniellel is ez történhetett. – simít végig Kolja a hajamon. Automatikusan belesimulok az érintésébe, de az elmondottak nem hagynak nyugodni. Akkor most valaki elvarázsolta Danielt?

- De azt hittem, te vagy az egyetlen, akiben még él Merlin vére. – motyogom elgondolkodva. – Ezek szerint vannak más varázslók is.

- Félreértettél, Kicsim. – magyarázza Kolja – Merlin vére minden varázslóban él. De egyedül én vagyok az, akiben nem hígult fel. Nagyon sok varázsló él szerte a világon, de én vagyok közülük a legerősebb. Mondhatni, a hierarchia csúcsán állok.

- Oké, elég lesz, kiskirály. – vigyorgok rá. – Térjünk vissza Danielre. Ha nem te, akkor ki?

- Hát ez az! – húzza el a száját, és idegesen a hajába túr. Anja megértően vállon veregeti, és én is hátra dőlök, hogy még közelebb tudjak húzódni hozzá. Kolja soha nem viseli jól, ha nem ért vagy nem tud valamit. 

És boldoggá tesz a tudat, hogy hajlandó egy olyan fiúval foglalkozni, akihez amúgy semmi köze, csak azért, hogy engem biztonságban tudjon. Nem is értem, hogy hihettem azt, hogy nem szeret… Hiszen minden tette erről árulkodik, nincs rá szükség, hogy kimondja. Tettek nélkül az csak egy üres szó.

- Gondolod, hogy köze lehet hozzám? – kérdem félve. Furcsálló pillantásokat kapok válaszul. – Mi van?

- Gaby, a te exedet igézték meg. Valószínűleg igen, köze van hozzád. – mondja Anja hitetlenül nevetgélve. Elgondolkodva nézek magam elé, aztán én is elnevetem magam. Na igen, elég hülye kérdés volt. – A kérdés már csak az, hogy ki akar ekkora zűrt, és meddig tartja a srácot az ige hatása alatt. Hosszú távon elég durva dolgok történnek az aggyal.

- Nem tudom. – rázza a fejét Kolja – de ha még egyszer meglátom, hogy hozzád ér, bűvige ide vagy oda, a kezébe adom a seggét.

Az ujjai közé fogja a kezemet, amit Daniel megszorított, és amit most kékeszöld zúzódások borítanak. Egy apró csókot nyom a megviselt bőrre, én pedig mosolyogva hajolok közelebb hozzá, hogy egy újabb, ezúttal hosszabb csókot követeljek. Fölém hajol, és mintha csak neki lenne öröm, teljesíti a kérésemet. Rövid enyelgésünket Anja öklendezése zavarja meg.

- Gyerekek, hányok! Ezt odakint folytassátok! – Ezzel a végszóval egy legyintéssel elbocsájt minket. Nevetve sétálok ki a konyhába, hogy valami ehetőt keressek a hűtőbe. Ám ott semmi olyat nem találok, amit kedvem vagy gusztusom lenne megenni. Kolja felé fordulok, aki lazán a széken ülve bontja ki a nyakkendőjét. 

Félreütöm a kezét, és miközben lebontom a csomót, merő véletlenségből az ingének felső gombjait is kigombolom.

- Főzzünk, vagy rendeljünk? – kérdem, és még véletlenül sem hagyom figyelmen kívül, hogy Kolja lovagló ülésben az ölébe húz. Elgondolkodó képet vág, és az arcát tekintve több olyan ötlet is megfogalmazódik benne, ami hallatán egy jó kislány azonnal elpirulna. Jobb is, hogy nem mondja ki…

- Inkább rendeljünk. – mondom ki a végszót. – Kolja?

- Hm?

- Úgy érzem, nem vesszük elég komolyan ezt a dolgot. Valaki Danielt próbálja ellenünk felhasználni. De ki? És miért? – aggodalmasan dőlök a pultra, a szám szélét rágva nézek a szintén elkomolyodott Nikolaira. Ő feláll, elém sétál és két kezét a két oldalamra helyezve „csapdába zár”.

- Nem kell félned, Gaby. Mellettem biztonságban vagy.

- Nem magam miatt aggódok Kolja. Hanem magunk miatt.

24. Fejezet: Igazság

Háháá! :D

Ezúttal időbe érkeztem, még ha kicsit későn is :D Haladok, következő héten már tíz órára fenn lesz a fejezet. Bár, akkor már ma elkezdem írni. Semmi önirónia, áááá... dehogy! :D

Jó szórakozást, és várom a véleményeket! :)

„Fontos vagy. Mert vagy. Csendes érkezés, boldog ébredés, puha ölelés, izgalmas felfedezés, szelíd érintés, lágy dallam, könnyed szárnyalás, valóra váló csoda. Vagy napfény, víz, levegő, illat, íz, szín, kávé, mézescsók, magasság, mélység, távolság, közelség.”

/Csitáry-Hock Tamás/

Percek óta csak meredek magam elé, fejemet a tenyerembe támasztva. Tudom, hogy elrontottam, hogy Gaby nem azt akarta hallani, amit végül mondtam neki. De hazudni viszont nem fogok, akkor sem, ha az igazság fájdalmasabb, mint egy kegyes hazugság. Ám azt is tudom, hogy talán felül kellene vizsgálnom azokat az… érzéseket, amiket anno Irina iránt tápláltam. Eddig azt hittem, az volt az a vegytiszta, szívet megdobogtató szerelem, amiről a könyvek annyit írtak. 

Mi van, ha tévedek? Ha vér dobolása a fülemben, vagy a szívem heves ritmusa nem a szerelem tünetei voltak? Irina árulása után mindvégig abban a hitben éltem, hogy a szerelem csak mocskos, félrevezető érzés, ami semmi mást nem okoz, csak mérhetetlen fájdalmat. De mi van, ha tévedtem? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kergetik egymást a fejemben, mikor kinyílik az ajtó. 

Azonnal felkapom a fejem, arra számítva, hogy egy karcsú, vörös hajú alak lép be a szobába. Tévedésem bár nyilvánvaló, mégis maga alá temet a csalódottság. A küszöbömön Anja álldogál, félszeg mosollyal az arcán.

- Mit csináltál már megint, kistestvér? – borzolja össze kedvesen a hajam, miközben leül mellém a kanapéra. Megvonom a vállam, nincs kedvem elmagyarázni neki azt, ami még előttem sem világos. Anja azonban nem tágít, a vállamra hajtja a fejét, és addig duruzsol a fülembe, míg el nem kezdek beszélni. Türelmesen végighallgat, nem szól bele, pedig őt ismerve, biztos vagyok benne, hogy milyen nagy lehet a kísértés.

- Össze vagy zavarodva, Nikolai. – mormolja, miután befejeztem. – Az, amit Gaby iránt érzel, össze sem hasonlítható azzal, amit még Irina kiváltott belőled.

- Gondolod? – kérdem összevont szemöldökkel.

- Persze! – bólogat hevesen – Tudom, hogy nyolcvan évig emésztetted magad Irina után, annak ellenére, hogy őt nem szeretted. Ne, ne vágj közbe, láttam, amit láttam! Irina gyönyörű lány volt, mindenki meg akarta szerezni magának, és ez alól te sem vagy kivétel, kistestvér.

- Már hogyne szerettem volna Irinát? – csattanok fel, inkább a megkérdőjelezésem, mint az valószínűsége miatt. Anja azonban csalódottan csóválja a fejét.

- Nem, Nikolai. Te nem szeretted azt a lányt. Birtokolni akartad. – Mélyen a szemembe néz, bennem pedig mintha valami a helyére kerülne. Ennyire nem tudok különbséget tenni vágy és szerelem között? Anja viszont tovább folytatja, mintha a lelke mélyén követné az én gondolatmenetemet. – Gaby azonban más, és ezáltal téged is mássá tesz, mint Irina tett. Valami sokkal jobbá, sokkal biztonságosabbá és sokkal szerethetőbbé. Visszahozza azt a kisfiút, akivel a tengerparton játszottam. Csak gondolkodj el ezen, és ha döntésre jutottál, cselekedj belátásod szerint.

Mosolyogva hagy magamra a gondolataimmal, amik a belépte óta egy egészen más fordulatot vettek. Gabriella fénylő kék szemeire gondolok, mikor azt mondta, hogy szeret engem, majd arra, hogy a szavai milyen mennyei boldogsággal árasztottak el. Aztán ugyan ez a szempár jut eszembe, ahogy süt belőle a csalódottság és könnyekkel telik meg. Fájó könnyekkel, amik nem csak a gazdájukat, hanem engem is bántanak. Nem hazudtam, mikor azt mondtam annak a lánynak, hogy nem mondhatom ki neki az „sz” betűs szót. Az egyáltalán nem fedi a valóságot, még csak meg sem közelíti azt, amit Gaby iránt érzek. Bár rövid ideje ismerem, mégis ő lett a mindenem, körülötte forog minden gondolatom. Nem az életem részévé, hanem magává az életté vált. Ha ő nincs, nem vagyok én sem. Ez ilyen egyszerű.

Már csak annyi a dolgom, hogy ezt neki is el kell magyaráznom. Félek attól, hogy nem fog megérteni, hogy annyira megbántottam, hogy el fog lökni magától, de muszáj megpróbálnom. Vissza kell szereznem az én kicsikémet. Erre a döntésre jutva viharzok ki a szobából, majd a nappalin átrohanva, visszaintegetve a vigyorgó Anjának, kirontok a lakásból. Bár az elgondolás valóban ritka egyszerűnek tűnik, az apró családi ház bejáratához érve rádöbbenek, valamit kihagytam az egyenletből. 

Egy dühös, vörös szemű démonpapát.

- Nikolai! – mosolyodik el tettetett vidámsággal, miközben becsukja mögöttem az ajtót. Mindenre felkészítve magam fordítok hátat neki, lehetőséget biztosítva, hogy a leggyengébb pontjaimat célozhassa meg. Mikor azonban nem támad meg arra a következtetésre jutok, hogy talán mégsem akkora a baj. – Akarsz valamit mondani?

- Igen, de nem neked! – meredek rá komolyan – Hol van Gabriella?

- Azt hiszed, hogy ezek után még a közelébe engedlek? Összetörted a szívét, te barom! – vicsorogva tesz felém egy lépést, de azonnal meg is torpan, és hátat fordít nekem. Mély légvételei arra utalnak, hogy épp az önuralmát próbálja visszaszerezni, nem sok sikerrel.

- Noah, ehhez nekem sem hangulatom, sem időm nincs. – dörzsölöm meg a homlokom türelmetlenül, majd nem törődve a vitára kész démonnal, felkocogok a lépcsőn, aminek tetején Makaylával találom szembe magam. Szigorúan, de egyben reménykedve tekint le rám, és láthatja az elhatározást a szememben, mert egy szó nélkül félreáll, hogy utat engedjen nekem, míg ő ráérősen sétál le az idegességtől remegő férje felé.

- Noah ezt sosem fogja neked megbocsájtani, Kolja. – súgja csalódottan, mikor mellém ér.

- Nem az ő bocsánatáért jöttem. – Senki az égegyadta világon nem érdekel azon a lányon kívül, aki az én hibámból menekült a saját elefántcsonttornyába. 

Az ajtó előtt azonban bizonytalanul megtorpanok, kopogásra emelt kézzel dermedek meg. Mi van, ha nem hisz nekem? Mi lesz, ha sose fogja nekem megbocsájtani, hogy elutasítottam? Végül úgy döntök, nem most jött el a gondolkodás ideje. Minden fajta kopogást mellőzve benyitok, és ugyan ezzel a mozdulattal becsapom magam után az ajtót, a kulcsot elfordítom a zárban. Gaby az ablakon bámul kifelé, és bár biztos hallotta már azt is, mikor megjöttem, most semmit nem reagál. Lassan közelebb lépkedek hozzá, mintha egy félős kiscica lenne, aki a legváratlanabb mozdulattól is megijedhet, és elmenekülhet előlem. Gabriella azonban még csak tudomást sem vesz rólam addig a pillanatig, míg a félre nem söpröm a haját, hogy a nyaka kecses ívét és tarkójának puha, bársonyos bőrét szabaddá tegyem. Akkor azonban összerezzen, és felém fordítja a fejét. Kék szemeiben egyszerre tükröződik szomorúság és csalódottság. 

Összeszorul a gyomrom, ha csak arra gondolok, hogy ezt mind én okoztam, én öltem ki a szeméből a mosolyt és a nevetést.

- Miért jöttél ide? – Bár a hangja semmilyen érzelmet nem árul el, nekem mégis fájdalmat okoz ez az üresség. Nem találom a szavakat, amikkel ki tudnám fejezni azt, hogy mit is érzek iránta. Csendben meredünk egymás szemébe, a tekintete millió meg egy kérdés, ám én nem tudom a választ egyikre sem. Egyik vérvörös tincsét az ujjam köré tekerem, elgondolkodva, hogy mit is kellene mondanom ahhoz, hogy visszafogadjon. A szavak, amik eddig mindig a rendelkezésemre álltak, most cserbenhagytak, ám így csak egyetlen választásom maradt. És talán ez a legkézenfekvőbb is, hisz Gabynak muszáj lesz hinnie nekem. 

Mély levegőt véve leengedem hát a pajzsot, ami olyan hosszú ideje védi az elmémet. Gaby szemei először értetlenül megrebbennek, majd a döbbenettől tágra nyílnak, szája tátva marad a meglepettségtől. Nem szólok semmit, csak tovább simogatom a haját, és reménykedem abban, hogy megért engem. Zavarban érzem magam, még soha senki előtt nem tárulkoztam így ki. Irina előtt sem. De most úgy érzem, ez a helyes, ha Gaby az, akkor rendben van.

- Ezt tényleg nehéz lett volna szavakba önteni… - motyogja halkan, kezét bizonytalanul a mellkasomra teszi, éppen oda, ahol érezheti szívem heves dobogását. Érintésére úgy érzem, mintha mázsás kő hullott volna le a vállamról, mintha hosszú idő után először vehettem volna egy mély lélegzetet.

- Akkor megértesz? – óvatos mosollyal az arcán bólint, keze továbbra is engem érint.

- Talán soha nem fogod kimondani, de én érzem, hogy tudod. Ez az egyetlen, ami számít. – Oké, ennyi! Képtelen vagyok visszafogni magam, leemelem őt az ablakpárkányról, majd helyet cserélve vele, nem törődve meglepett nyikkanásával, az ölembe ültetem, és a mellkasomhoz szorítom. 

Olyan jó érzés a karjaimban tartani! 

Az ajtó túloldaláról halk kopogtatás szűrődik be, Gaby pedig mit sem törődve vele mélyebbre fúrja az arcát a felsőmbe. Kénytelen-kelletlen én szólok hát ki.

- Gyere! – Kayla dugja be rajta szőke fejét, mosolyogva néz először rám, majd a lányára, azonban mikor az ajtó szélesebbre csapódik, a tenyerébe temeti az arcát. Noah jelenik meg a szobában, tanácstalanul kapkodja közöttünk a tekintetét, majd az égre tekintve széttárja a karját, és a feleségére sandít.

- Azt hiszem, én elvesztettem a fonalat. Nikolai, szereted a lányomat, vagy nem?!

- Ezt így nem mondanám… - pislogok ártatlanul, Gaby válla pedig reszketni kezd a visszafojtott nevetéstől, Noah szerint azonban nem vagyok olyan vicces. Van egy olyan érzésem, hogyha Gaby nem ülne az ölembe, most több fülem lenne, mint fogam…  Azonban ahogy a démon a lányára függeszti a tekintetét, észrevesz valamit, amitől megnyugszik. Valószínűleg kárörömet, a szenvedéseim láttán.

- Tehát akkor nem szereted? – fordul felém vissza.

- Ezt sem mondanám. – válaszolom mosolyogva. Noah dühösen fújtat egyet, majd tehetetlenségében hozzám vágja az első kezébe akadó tárgyat. Valami plüssjáték, ami épp a két szemem között talál el. Jól céloz a szemétláda… Kayla „nem értesz semmit, hagyd már őket” pillantással rángatja ki a szobából a felbőszült démonpapát, mi meg csak meresztjük a szemünket.

- Direkt idegesíted, ugye? – vigyorog rám Gaby cinkosan – Aztán egyszer meg majd csak pislogsz.

- Apád szeret engem, csak jól titkolja. – legyintek. Nevetve a vállamra csap, majd kimászik az ölemből, és rám nézve bizonytalanul végigsimít a haján. Rámosolygok, és az ablakpárkányról felállva a kezemet nyújtom neki. Mikor kecses, vékony ujjait az enyémekbe kulcsolja, kihúzom őt magammal a szobából, és a szülőknek egy össznépi sziát kiáltva kivezetem őt a házból.

- Hová megyünk, Kolja?

- Haza. – meleg mosolyát elnézve, pontosan tudta a választ, mikor feltette a kérdést, mégis tovább forszírozza, mintha csak valamiféle bizonyosságot akarna nyerni.

- Kinek haza?

- Nekünk haza. – vágom rá azonnal a választ, ami amúgy is annyira egyértelmű. Ami neki az otthona, oda megyek én is. Ha megyünk, akkor együtt megyünk. Itt nincs mit túlkomplikálni, ez olyan világos, mint a nap. Gaby nem is kérdez többet, gyengéden megszorítja a kezemet, és némán jön mellettem. Meghányom vetem magamban a dolgokat, mg végül döntésre jutok.

- Fel fogok mondani.

- Mi? Miért? – Gabriella meglepetten megtorpan, ezzel engem is megállásra késztetve.

- Nem akarom, hogy a kettőnk dolga titok legyen. – vonom meg a vállam. – És amúgy is, vannak más módszerek, hogy szemmel tarthassalak. Mellesleg, semmi jó nem sül ki abból, ha rejtőzködünk. Így legalább a mi démonunk is tudni fogja, kin kell keresztüljutnia, hogy eljusson hozzád.

- És gondolom a döntésednek semmi köze nincs ahhoz, hogy féltékeny vagy Danielre, és az összes többi fazonra, aki facérnak hisz… - sóhajt fel tettetett türelmetlenséggel. A legártatlanabb pillantásomat vetem rá.

- Egyáltalán semmi. – pislogok értetlenséget mímelve. Egyszerre nevetjük el magunkat, de mikor újra útnak indulnék, Gaby a karomnál fogva visszaránt, és komolyan a szemembe néz. 

Fürkésző tekintettel meredek rá, nem értem a hirtelen elkomorulásának okát.

- Tudok vigyázni magamra, Kolja. Egy kis féltékenykedés még nem ok arra, hogy az összes eddigi tervet sutba dobjuk. Danielt és a többieket én tudom kezelni, te meg csak tedd a saját dolgod. – mondja, óvatos mosolyra húzva a száját. Az enyém meg egy nem tetsző fintorra torzul, de nem enged megszólalni, egyszerűen tovább ráncigál. Lehet, hogy igaza van, bár a tervem az volt, hogy ha én nem vagyok az Akadémián, akkor ő sem lesz, és bezárom magunkat a lakásba a tizennyolcadik születésnapjáig, ahol egyetlen más pasi még csak rá sem nézhet. Bár lehet, hogy eleinte nem tetszene neki az ötlet, de megvannak a magam módszerei arra, hogy meggyőzzem a magam igazáról. Meglehetősen sok és élvezetes módszer.

Azt hiszem, ezt a témát még nem zártuk le…

23. Fejezet: Nem kellett volna...

Sziasztok!
Mi tagadás, a mi szeretett Gabynk ezúttal sem könnyítette meg a dolgom. Ebben a tekintetben egy az egyben ugyan olyan, mint az anyja. A fejezetről pedig?
Drámadrámadrámadráma

Jó szórakozást, és várom a véleményeket! ;)

„Szeretni nehéz. Ha szeretsz, az nem jelenti azt, hogy téged is szeretnek, pedig szeretve lenni jó, és még jobb, ha ezt a tudomásunkra is hozzák. Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel.”

/Tihanyi Márk/

Kissé feszengve lépkedek végig a diákokkal tömött folyosón, bár megmondom őszintén, ha megfeszítenek, sem tudnám elmondani, mi miatt vagyok idegesebb: az engem övező pletykák és sutyorgások miatt, vagy amiatt, hogy konkrétan leszaggattam Koljáról a ruhát. Mit is mondtam neki anno? Semmi szertári huncutkodás, vagy valami ilyesmit. Aha, persze. Oké. 

Sóhajtva dőlök neki a kapunak, úgy várom, hogy Kolja is kilépjen az épületből. Minden egyes reggel megígérteti velem, hogy nem császkálok el nélküle, hanem megvárom a kapuban. Igazság szerint én már szinte meg is feledkeztem az engem övező „veszélyről”. Vajon veszélyben vagyok még egyáltalán? Olyan régen nem történt semmi, hogy már-már biztonságban is érezném magam, leszámítva persze, ha Lizzyre gondolok. Az ő halála nem véletlen volt. Nem lehetett az, a zsigereimben érzem.

Döbbenet, megbánás, vágyódás

Jézusom, csak őt ne!

- Gaby? – Erőltetett mosollyal fordulok az ismerős hang irányába, és azonnal szíven üt a bűntudat, amint az akvamarin szempárba meredek. – Mit csinálsz te itt?

- Öhm… Én még ide járok, Daniel. – Elég furcsán meredhetek rá, mert zavartan elkapja a pillantását, és szórakozottan a hajába túr. Való igaz, nem éppen erre a kérdésre számítottam, mikor megszólított. – Viszont ugyan ezt én is kérdezhetném. Mit csinálsz itt?

- Várok valakit. – Még szinte ki se mondta, mikor Dana libben el mellettem és megáll a nyeglén ácsorgó fiú mellett. Vidáman járatja közöttünk a tekintetét, de nem szól egy szót sem addig, amíg a szemébe nem nézek. Akkor viszont mosolya még szélesebbé válik, és egy színésznőt is lealázó mozdulattal oldalra biccenti a fejét, amolyan „jajistenkémmitörtént” stílusban. 

Szólásra nyitja a száját, de megmerevedik, mikor egy kéz nehezedik a vállamra, és alig észrevehetően hátrább húz, messzebb Danieltől. Ahogy felnézek, Kolja metsző zöld tekintetével találom szemben magam, amint Danielt méregeti.

- Baj van? – A szavait egyenesen a szemben álló fiúhoz intézi, nekem pedig egy köhögéssel kell álcáznom a vigyoromat. Olyan aranyos, amikor féltékeny! Daniel elkerekedett szemekkel mered rá, kapkodja közöttünk a fejét, és szinte hallom, hogy forognak a fogaskerekek a fejében. Azelőtt számítok a kérdésére, mielőtt egyáltalán kigondolja:

- Te nem Gaby új pasija vagy? – kérdi összeszűkült tekintettel. Kolja csak megvonja a vállát, és kikapja a kezemből a táskámat. Feltolja az orrán a szemüveget (amit azért hord, mert állítólag „okosabbnak néz ki”) és úgy helyezkedik, hogy elém kerüljön.

- Az voltam.

- Bemutatom az új történelem tanárunkat. – int Dana vidáman kacarászva Kolja felé. Úgy, de úgy letörölném ezt az idióta vigyort a képéről. Istenem, miért büntetsz?!

- Tanár? – esik le Daniel álla – Gaby, te a tanároddal jársz?!

- Jártam! – helyesbítek, de még kimondani is rossz. Otthon majd megölelgetem, csak hogy a lelkem is megnyugodjon a hazugság miatt. – Nem tartott sokáig, mellesleg nem tudtuk, hogy az Akadémián fog tanítani. Ezért is szakítottunk. Legalábbis részben.

- Ennyit arról, hogy neki teremtettek? – vonja fel gúnyosan a szemöldökét, ám nekem összerándul a gyomrom, mikor az érzelmei lassan felém szálingóznak. Egy intenzív, eddig láthatatlan érzés most kiemelkedik az összes többi közül. Remény. Daniel reménykedik abban, hogy újra sikerülhet kettőnk között a dolog. Fáj a szívem érte, de ha nem is Koljához tartoznék, akkor sem akarnám vele újra kezdeni. Visszagondolva azokra az időkre, mikor azt hittem, hogy Danielt világmegváltó szerelemmel szeretem… Legszívesebben nyakon hajítanám magam. A negyedét sem éreztem annak, amit Kolja iránt érzek. De most legalább egészen biztosan kijelenthetem: Életemben először vagyok fülig szerelmes.

Kolja éles hangja ránt vissza a valóságba, és az, amire rádöbbentem az elmúlt pillanatban, valahogy sokkal intenzívebben áraszt el, mint eddig bármikor. Szinte már meghatódva pislogok fel rá, mikor is eljut hozzám a mondanivalója.

- Csak mert nem neked szánták, nem azt jelenti, hogy a tied. – Sziszegve fújom ki a levegőt. Ez talán egy kissé már durva beszólás volt. Kolja nem törődve a döbbent Daniellel és az értetlenül pislogó Danával (értetlen picsa), karon ragad, és kikerülve őket elindul a hazafelé vezető úton. Hallom. ahogy az orra alatt horvát szitkokat morzsol el, miközben a kezemet nem eresztve töri maga előtt az utat.

- Kolja, nem lassítanál? – kérdem mögötte eléggé elfáradva, hiszen Kolja az ő hosszú lábaival kétszer olyan gyorsan tud haladni, mint én. Persze úgy, hogy engem nem húz maga után. A kérés hallatán azonban azonnal lelassít, és maga mellé húzva úgy engedi el a kezem, mintha minimum a fogát húznák.

- Sajnálom, mališa. Azt hiszem, egy kissé elragadtattam magam. – vonogatja a vállát. Elfojtott nevetéssel a hangomban válaszolok, amit egy éles pillantással jutalmaz.

- Csak egy kicsit?

- Hát, nem esett jól, hogy kettőnkről múlt időben kellett beszélned. Egy pillanatra még én is elbizonytalanodtam. De tedd a szívedre a kezed, és valld be őszintén: Összejönnél azzal a selyemrambóval, ha én nem lennék? – Azt hiszem, életem legszerelmesebb pillantásával pislogtam fel rá. Hát lehet ezt a Férfit (igen, így nagybetűvel) nem imádni?

- De hát megbeszéltük, hogy ezt adjuk elő, nem?

- Nem válaszoltál a kérdésre, Gaby.

- Mármint hogy újra kezdeném-e Daniellel? – Aprót bólint, és úgy tűnik, ideges a válasz miatt. – Nem, nem valószínű. Igazából, nem is értem, hogy mit szerettem benne. Úgy értem, rendes srác, meg minden, de olyan… unalmas.

- Mi változott?

- Megismertelek. – mosolygok rá. Meglepetten pillant rám le, mintha nem is értené, miről beszélek. – Hé, én nem érem be, csakis a legjobbal!

Mielőtt egyáltalán eljuthatna a tudatáig, mit is mondtam, elvörösödve berobbanok a lakásunk ajtaján, egyenesen Anja karjai közé. A nő viszont úgy dönt, ha már úgyis ott vagyok, alaposan megölelget. A szobánkban pakolok ki a táskámból, mikor Kolja végre belép az ajtón. A hátát a falnak vetve, oldalra biccentett fejjel tekint rám. Kicsit arra a pillanatra emlékeztet, mikor a kapcsolatunk mellett döntöttünk. 

Ugyan olyan zavarban vagyok, ha nem jobban, mint akkor. Igazából hülyén hangzik, de érezni a szerelmet, és a tudat, hogy te igenis szerelmet érzel, teljesen különbözik egymástól. Ha rádöbbensz arra, hogy szerelmes vagy, elkezdesz gondolkodni. És ha elkezdesz gondolkodni, előjönnek a kétségek: Megmondjam neki? Ő vajon mit érez? Lehet, hogy ő nem is szeret? És az ehhez hasonló kérdések hosszú-hosszú sora. Nem egészséges az önbizalmamra nézve…

- Gaby – Olyan régen áll némán a hátam mögött, hogy egy pár pillanatra meg is feledkeztem a jelenlétéről. Reszketeg sóhajjal fordulok felé, ő azonban nem szól, csak kitárja felém a karjait. Egy pillanatnyi habozás után a vágyakozás győz, és az ölelésébe sétálok, karjaimmal átkarolom a derekát, arcomat a pulcsijába fúrom. Érzem meleg leheletét a hajamon, és ez hatalmas megnyugvással tölt el. Hihetetlen, hogy már egyszerűen csak a jelenlétével milyen biztonságot sugall felém. Nem hiszem, hogy akárki képes lenne erre rajta kívül. 

Senki mástól nem tűröm el ezt a fajta intimitást.

- Kolja?

- Hm?

- Azt hiszem, szeretlek! – Pontosan tudom, hogy szeretem, de ez így kevésbé kínos. Érzem, hogy a karjai megfeszülnek a derekam körül, én pedig hirtelen nagyon közel kerülök a rosszulléthez. Ó, te jó ég, miért kellett kimondanom? Hogy is van ez a kételyekkel?! A szívem hirtelen jéghideg lesz, ahogy eltol magától és a szemembe néz. A tekintetéből ezúttal semmit nem tudok kiolvasni, teljesen bezárkózott előttem. 

Épp mielőtt elhúzódhatnék tőle, az állam alá nyúl és felhúz magához. Ajkai olyan intenzitással tapadnak a számra, hogy hirtelen még a nevemre sem emlékszem, a lábaim elkocsonyásodnak és egyszerűen képtelenül arra, hogy megtartsam a súlyom, Kolja mellkasának dőlök. Zihálva szakítom el tőle magam, az oxigénhiánytól már csillagokat látok. 

És akkor Nikolai mindent tönkretesz:

- Sajnálom, mališa. – Nos, egy szerelmi vallomás után az ember lánya nem épp ezt szeretni hallani. A padlót bámulva próbálom őt szuggerálni, hogy inkább maradjon csendben. Nem sikerül. – Én nem mondhatom neked ugyan ezt.

- Értem. – A szám keserű mosolyra húzódik, miközben átkozom magam, hogy kimondtam azt a szót, amit soha nem lett volna szabad. Kitárulkoztam, védtelenné és sebezhetővé váltam. Hát, itt az eredménye. Szó nélkül az ajtóhoz lépkedek, és a robot pilóta irányításával kisétálok a lakásból, meg sem hallva mögöttem Kolja hangját.

Fáj.

Ez az egyetlen szó, ami eljut a tudatomig. Egy nagy kupac szerencsétlenségnek érzem magam, és ahogy az emberek kitérnek az utamból, úgy gondolom, legalább olyan szarul nézek ki, mint ahogy érzem magam. Szinte önkívületben lépkedek a házunk felé, ahol tulajdonképpen felnőttem. Egy percre megtorpanok a küszöb előtt, és felmerül bennem a gondolat, hogy talán kopognom illenék. Ezt a házat én már nem érzem az otthonomnak. Az én otthonom ott volt, abban a lakásban. Koljával.

Úristen, egy tízes skálán mennyire vagyok szánalmas?

Végül kopogás nélkül nyitok be, és azonnal szembe kerülök anya meglepett arcával. Valószínűleg éppen takarít, ám amint tüzetesebben megnéz, mindent lepakol a kezéből, és a kezemet fogva a szobámba vezet. Lehuppanok a régi ágyamra, fásultam körbenézek, és egy nagy sóhajjal nyugtázom: Vissza a kezdetekhez. Anya aggodalmasan fürkészi az arcom, egy darabig semmit sem szól, de végül ő sem bírja tovább.

- Mi történt? – Kis gondolkodás után úgy döntök, hogy elmondom neki. Mi veszteni valóm lenne? Szólásra nyitom a szám…

… És abban a pillanatban kirobban belőlem a sírás. 

Csukladozva hüppögöm tele a párnámat, amit azonnal az arcom elé kaptam. Anya döbbenten simogatja a hajam, mint egy imát zsolozsmázza, hogy „minden rendben” meg hogy „nincs semmi baj” és hogy „nyugodj meg”. Egyik sem hat. Úgy érzem, támadt bennem valami üresség, amit soha többé nem fogok tudni betölteni. Mert, hogy én többé Nikolai közelébe nem megyek, az hétszentség! Úgy bújok anya ölelésébe, mintha újra az a tíz éves kislány lennék, aki olyan régen voltam.

- Nem szeret engem. – suttogom végül, mikor alábbhagy a zokogásom, ám annyi hangom nem maradt, hogy hangosabban beszéljek. Anya azonban így is meghall, döbbenettől kerekre tágult szemmel néz rám. Megsimítja az arcom, és az egyik rakoncátlan vörös tincset a fülem mögé tűri.

- Ez ostobaság. Már hogyne szeretne! – Nem kell magyarázkodnom, hogy kiről beszél. Nem is akarom kiejteni a nevét. Az most még túlságosan intenzív lenne számomra. Jesszusom, és még én röhögtem ki a sírógörcsöt kapó lányokat azokban a romantikus filmekben. Nem gondoltam volna, hogy ez tényleg Ennyire fáj.

- Megmondtam neki, hogy szeretem. – nézek anya szemébe, ám azt a szórakozott mosolyt azonnal letörlöm az arcáról. – És ő azt mondta, hogy ő nem mondhatja ugyan ezt. Ez szerinted miről árulkodik? Azt hittem, hogy mert ő az Egyetlenem, akkor…

- Kicsim, az csak ránk, démonokra vonatkozik. – vág közbe anya sajnálkozva – Csakis mi vagyunk azok, akikre vonatkozik az Egyetlent érintő kötelék. Mikor megismerkedtem apáddal, nem azért szerettem bele azonnal, mert őt hozzám kötötték.

- Hanem miért?

- Mert piszkosul jól nézett ki fehér köpenyben. – vágja rá álmodozó vigyorral, én pedig nem tehetek róla, de elnevetem magam. Kolján is nagyon jól néz ki a fehér köpeny… Azonnal lehervad a mosoly az arcomról, és újra a párnám takarásába rejtőzöm. 

Meg se hallom, mikor nyílik az ajtó, már csak egy ismerős, nagy kezet érzek a fejem búbján. Egy reszkető lélegzetvétellel emelem fel a fejem, és apa aggodalomtól tágra nyílt szürke szemébe nézek. Tüzetesen megvizsgálja kivörösödött, feldagadt szemeim és puffadt arcom. Gyönyörű látvány lehetek… Végigsimít az arcomon, majd anyához fordul és a füléhez hajol.

- Megint Lizzy? – Ó, igen, ez az! Tegyetek úgy, mintha nem lennék itt…

- Nem. – csóválja a fejét – Kolja.

- Kolja? – kerekedik el apa szeme. Kolja neve eddig nevetést és mosolyt csalt ki belőlem. Ezúttal könnyeket. Érthető, hogy apa egy kicsit megzavarodott. Anya tőmondatokban elmagyarázza neki, amit tőlem sikerült megtudnia, ami valljuk be, nem sok. Apának azonban bőven elég.

- Megyek, beszélek vele.

- Apa, hagyd annyiban! – sóhajtok fáradtan. – Mit akarsz csinálni? Kiverni belőle egy szerelmi vallomást.?Nem szeret és kész. Ennyi, történet lezárva.

- Én ezt nem hiszem el. – csóválja a fejét hitetlenkedve – Láttalak titeket együtt. Mind láttuk, hogy egymásba vagytok bolondulva, egyszerűen lehetetlen, hogy nem szeret téged.

- Hagy annyiban! – ismétlem magam újra és újra. – Erős lány vagyok, apa. Előbb vagy utóbb túl fogom magam tenni rajta. Csak adjatok egy kis időt, hogy össze szedjem magam.

Egy kis idő, hogy összekaparjam magam, és felszedegessem milliónyi darabra tört szívem darabjait.