15. Fejezet: Szégyenteljes vágyakozás

 Sziasztok!

Meghoztam a 15. fejezetet, amiről nem is igazán mondok semmit. A cím magáért beszél :)

Jó szórakozást, és várom a véleményeteket! :)

„Nem akarok tőled semmit, mégis várom a pillanatot, mikor újra láthatlak. Menekülök a férfiak elől, s a végén a te karjaid közt találom magam. Mi történik velem? Mi ez a furcsa kettős érzés?”

/Margaret Mitchell/

- Ébresztő! – Egy vidám rikkantással, a sátán fattya kíméletlenül rántja le rólam a takarót. Morogva a párnába fúrom az arcom, vakon tapogatózva a takaró után. Anja közelebb hajolva hozzám üvölt a fülembe, nem kímélve a már így is megkínzott dobhártyámat.

- Mit mondtál? Nem értetettem kristálytisztán! – Dühösen ledobom magamról a párnát.

- Mondom, utállak! – Egy hete annak, hogy ez a pokoli némber beszabadult az életembe, és azóta nem aludtam ki magam. Mire az agyam végre lefárad annyira, hogy engedjen elaludni, megjelenik ez két lábon járó katasztrófa, és kirángat az ágyból. 

Úgy tűnik, Kolja levette rólam a kezét, és átpasszolt a nővérének, aki élvezi, hogy feladata van. Hogy velem mi van? Hiányzik Kolja. Nem töltöttünk sok időt együtt, amit pedig mégis, a háromnegyed részét végigvitáztuk. De akkor is ott volt mellettem, míg most halvány lila gőzöm nincs, hol lehet. Egy hete minden egyes percem azzal telik, hogy az utolsó együtt töltött pillanatokat idézem fel, zavarba ejtő részletességgel. És mindezek után, régi jó barátként minden alkalommal érkezik a bűntudat. Mert nem annak a csókját akarom újra érezni, mint akiét akarnom kellene. Daniel neve számomra már szinonima a szégyen szóra, és most nem viccelek. Lesül a pofámról a bőr, de már nem gondolok rá olyan lelkesedéssel, mint mondjuk két hete. Én vagyok a leggusztustalanabb barátnő a világon… Két hétre és egy másik férfi csókjára van csak szükség, hogy elfelejtsek egy majdnem négy éves kapcsolatot. Azt hiszem, most büszke vagyok magamra…

- Nesze, te fruska! – Anja egy bögrét nyom a kezembe, tele töltve kávéval. Mondtam már, hogy imádom ezt a nőt? De komolyan! Hálásan rápislogok (mosolyogni még korán van), megvárom, míg letelepszik mellém, csak azután kortyolok bele a koffeinbombába. Istenem, ennek tényleg aranykeze van.

- Indulunk! – Robban be közénk Bran, de semmi baj. Csak kis híján köptem magamra a kávét, de amúgy minden oké… - Tíz percetek van, hogy összecsomagoljatok!

- Bran, tíz perc arra se elég, hogy kivakarjam a csipát a szememből. – morgom. – Meg úgy amúgy is, hova akarsz menni? Azt hittem, Nikolai azt mondta, itt kell maradnunk. Nektek legalábbis ezt mondta. – Mert hozzám nem sokat, még annyit se szólt, szóval nincs miről beszélnünk. Anja meg sem várja a magyarázatot, Bran minden szavára ugrik, pont mint most, ahogy precíz mozdulatokkal gyömöszöli be a ruháimat a sporttáskámba. Kicsit szeretethiányos a lány, nem? Szinte teljesen elalél a démon közelében, pláne úgy, hogy Bran lesi minden kívánságát. Ki érti ezt?

- Akkor kapkodd magad, mert már csak nyolc perced maradt. Mellesleg, a mágus hívott, hogy mehetünk, előkészítette a terepet. – Mágus? Kolja! Láthatom Kolját!

- De hol, az isten szerelmére, hol?!

- Visszamegyünk New Yorkba. De ez egyelőre titok, senkinek nem beszélhetsz róla, érted? – Bran hajlamos úgy beszélni velem, mint egy ötévessel. A fenébe is, kinek mondanám el, hogy hazamegyek, telefon nélkül?! 

New York… 

Két hete még ujjongtam volna, ha azt mondják, visszamehetek, de most? Ez csak annyit jelent, hogy hamarabb kell Daniel szemébe néznem, amire pedig még nem vagyok felkészülve. Addig nem, míg nem beszéltem Koljával. Ki tudja, lehet, hogy még utána se, de az persze attól függ…

- Három perc! Gaby, kapard már össze magad! – Anja hozzám vág egy fekete csőfarmert, és egy egyszerű, szürke kardigánt, majd a többi cuccomat felkapva Brannal együtt kiviharzanak a szobámból. Idegesen beletúrok a hajamba, felráncigálom magamra a sok göncöt, és berontok a fürdőbe, hogy arcot mossak. Három perc alatt készen lettem.

- Rabszolgahajcsár! – motyogom Anja fülébe, miközben beszállunk a furgonba. Több óra hossza összezárva egy démonnal, aki rosszabb, mint az apám, és egy nővel, aki ezt még élvezi is. Hűha, szuper lesz…

*

- Na, végre! – Fáradtan kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Horvátországtól egészen New Yorkig sehol nem álltunk meg, akármennyire is könyörögtem érte vadállat sofőrünknek. Soha többé nem ülök be Bran mellé, szerintem lottón nyerte a jogsiját! Óvatosan körbesandítok, de szülővárosomnak ez a környéke egyáltalán nem ismerős számomra. A víz morajlását ide hallom, szóval nem lehetünk messze a kikötőtől, a kocsik zaját hallva azonban azt mondanám, a belvárostól sem távolodtunk el túlságosan. 

Akarva-akaratlanul, a tekintetem azonnal Kolját keresi, szinte már kétségbeesve tekintek körbe. Valamiért azt hittem, itt lesz majd, mikor megérkezünk. Mondjuk, én vagyok a naiv, hiszen egy hete felém sem nézett, miért vagyok hát úgy meglepődve?

Szárnyak suhogása üti meg a fülem, a szívem nagyot dobban örömében, mikor lágy szellő borzolja össze a hajam. Egyetlen szó nélkül megpördülök, és anya nyakába ugrok. A kezei úgy szorulnak körém, mint az acélpántok, egy igazi anyatigris erejével ölel magához.

- Hiányoztál! – súgom a vállába a könnyeimet nyelve. Egy hatalmas tenyér simít végig a fejem búbján, kísértetiesen ismerős mozdulattal. Vakon kinyújtom a kezem, és az ölelésünkbe húzom. Pillanatok alatt újra az a kislány leszek, aki csak az anyukájával és az apukájával érzi jól magát. Anya eltol magától, könnyes szemmel néz rajtam végig. A szemeimet törölgetve nevetek rajta.

- Két hétig voltam oda, annyit azért nem változtam. – Apa felmordul mellettem, ő is úgy pásztázza az arcomat, mintha évekig lettem volna távol. – Különben is, hogy kerültök ide? Bran azt mondta, hogy titokban jövünk.

- Kolja szólt. Azt gondolta, örülnél, ha itt lennénk, mikor megérkezel. – mély hangját hallva azonnal elönt a melegség. Én legalábbis minden erőmmel azon vagyok, hogy erről meggyőzzem magam. Kolja szólt a szüleimnek, mert tudta, hogy mekkora szaralaknak érezném magam, ha eltitkolnám előlük?

- És ő hol van? – kérdem. Apa felvonja a szemöldökét, de csak megcsóválja a fejét. Az előbbi melegség azonnal semmivé foszlik. Hát persze, hogy még mindig kerül engem… Mély sóhajjal a csomagtartóhoz lépek, és kikapom a sporttáskámat, míg Anja bemutatkozik a szüleimnek. Anya és Apa meglepetten fognak kezet a barna lánnyal, fogalmuk sem volt arról, hogy Koljának testvére is van.

- Majd én hozom. - Ijedtemben majdnem elejtem a táskát, de szerencsére van, aki utána nyúljon. Egyik kezemet a mellkasomra szorítom, ahogy belenézek a bizonytalanul csillogó smaragdzöld szemekbe. A kezem alatt a szívem készül kiugrani a helyéről, de erőt veszek magamon, és felé biccentek. Átveszi tőlem a táskát, de azonnal le is ejti, amint plusz ötven kilő szakad a nyakába. Nevetve átkarolja nővére derekát, és megpörgeti a levegőben.

A lakás, ahová felvezet minket, meglehetősen tágas. Három szoba, két fürdőszoba, egy nappali és egy konyha az egész. A két kisebb szobához egybe nyílik az egyik fürdőszoba, míg a nagyobbik háló külön rendelkezik eggyel. A konyha a legújabb rozsdamentes acél bútorokkal van felszerelve, a hűtő is dugig tömve. Ha Kolja nem vigyáz, teljesen el leszek kényeztetve a végén… Bedobtam a táskámat a kisebb hálóba, és csatlakoztam a nappaliban üldögélő társasághoz. Hely már csak Kolja mellett van, feszengve bár, de odaülök. Apa furcsállva kapkodja közöttünk a tekintetét, én pedig kétségbeesve próbálok természetesen viselkedni. Minden izmom ellazítom, lazán hátradőlök, és nem rezzenek össze, mikor fedetlen karom Kolja bőréhez ér. Oscart ide!

- Miért jöttetek haza, Nikolai? – kérdi anya suttogva. Valami megváltozott benne, mintha nem lenne önmaga, ahogy apa ölében üldögél, és a mellkasára hajtja a fejét. Fáradtnak tűnik, és a szemébe nézve úgy érzem, mintha éveket öregedett volna. Aggódva fordulok apa felé, aki szintén elég megviseltnek látszik, de egyáltalán nem olyan mértékben, mint anya. Valami történik közöttük, aminek anya issza meg a levét? Vagy egyszerűen csak rosszul érzi magát?

- Valaki megtámadta Gabriellát, amíg Humban voltunk. – Kolja nem teketóriázik, azonnal a közepébe vág. Futólag Branra pillant, aki rezzenéstelen tekintettel mered lesokkolt szüleimre. Apa torkát mélyről jövő morgás hagyja el, és az egyik függöny azonnal lángra kap. Mintha már milliószor végigcsináltuk volna, Kolja egy vizespoharat nyom a kezembe, én pedig hátra sem fordulva a függönyre locsolom. Halk sziszegés, mosolyogva nyugtázom, hogy még mindig jól célzok. 

Anya és apa megmerevedtek ültükben, ezért Kolja anélkül folytatja, hogy valami reakciót várna tőlük.

- Fogalmam sincs, hogyan jutott be Gabyhoz, de az én alakomat vette fel.

- Egy alakváltót sem ismerek, ritkák, mint a fehér holló. Ismerted a démont, Kolja? – Apa az egyik kezét anya combjára helyezi, mintha belőle merítene erőt, hogy égig tudja hallgatni. Nikolai rezzenéstelenül néz bele apám szürke szemébe.

- Nem.

Hazudik!

Az érzés mint egy villámcsapás éri a fejemet. Meglepetten kapom az ujjaimat a halántékomhoz. Ezt az érzést nem a képességem közvetítette, az teljesen más. De akkor mi a gránát volt ez? Erős ujjak kulcsolódnak a csuklómra, és elhúzzák a fejemtől a kezemet.

- Jól vagy, Gaby? – Belenézek Kolja szemébe, de egy cseppnyi megbánást nem látok a szemeiben, csakis színtiszta haragot és határozottságot. Akaratlanul is végigszalad rajtam a megkönnyebbülés. Nem azért hazudik nekünk, mert rosszat akar nekünk, hanem mert valaki nagyon magára haragította. Ő akarja levadászni, de ha apa rájön, ki támadott meg, azelőtt cincálja darabokra, hogy Kolja akár egyet is pisloghatna.

- Persze, csak megfájdult a fejem. – legyintek a szabad kezemmel. Kolja szólásra nyitja a száját, de ekkor valami felcsipog. Apa óvatosan, nehogy anya leessen az öléből, előveszi a csipogóját, vele szinkronban Bran is a mobilját. Elkomorulva összenéznek.

- A Tanács hívat bennünket. – motyogja Bran, és egy kétségbeesett pillantást vet Kolja felé. Értetlenkedve kapkodom közöttük a fejem, amíg el nem mennek. Anya nem mozdul, csak felnyújtózkodik apához egy lomha csókra, és visszatelepszik a fotelbe. Anja is kérdőn néz Bran után, minek láttán Kolja felvonja a szemöldökét, de végül csak legyint egyet. Engem valamiből már megint kihagytak… 

Felkelek Nikolai mellől, és anya elé térdelek, ő halvány mosollyal végigsimít a hajamon.

- Mi van veled, anya? Olyan… másnak látszol. – aggódva ráncolom össze a szemöldököm, mikor nem válaszol, a fejem felett Koljára emeli a tekintetét. Pillanatok alatt már Kolja is ott térdel mellettem, ujjait összefűzi anyáéval.

- Mi bánt, anđela?

- Még nem akarok beszélni róla. – csóválja meg a fejét anya, de a szemeiben egyre több árnyék jelenik meg. Kétségbeesetten nézek Koljára, de ő csak megcsóválja a fejét, és végigsimít anya ujjain.

- Ha nem akarsz, akkor ne tedd. De soha ne legyél szomorú, amíg mi itt vagyunk neked. – mosolyog rá. Elkerekedett szemekkel nézek Koljára, és ha nem épp az anyámat vigasztalná, biztos, hogy megcsókolnám, még ha utána a világ legundorítóbb emberének is érezném magam… 

Anya visszamosolyog rá, majd az ablakhoz lépve (számára az a rövidebb út) ő is távozik. Hármasban maradunk, én és Anja kérdőn nézünk Koljára. Ő is tanácstalanul vonja meg a vállát. A problémát végül Anja oldja meg, cinkosan rám kacsintva hesseget minket a hálószobák felé.

- Pakoljunk ki! – Támogatom az ötletet! Benyitok az egyik kisszobába, ahová ledobtam a táskám, de annak hűlt helyét találom csak. Helyette egy fekete bőrönd nyugszik a szoba közepén, ami kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit Bran hozott magával… Homlokráncolva átmegyek a másikba, de ott Anja pakolja ki a saját ruháit. Összeszűkült szemmel meredek rá.

- Nem találkoztál a tatyómmal, ugye?

- Szerintem a nagyszobába van? – Megmondtam! Ezt a nőt a pokolból szalajtották, külön az én kínzásomra! Szerintem előle kellett Humban is bujkálnom! 

Kopogás nélkül rontok be a nagyszobába, és a látványtól azonnal bennem akad a lélegzet. Nikolai Volshebnik félmeztelenül, ahogy tanácstalanul méregeti a sporttáskámat. Istenem, mikor a szexi külsőt osztották, ez a pasi kétszer állt sorba, és mindkét alkalommal dugig tömték a szatyrát… 

Várjunk csak egy pillanatot… 

Anja van az egyik szobában. Stimmt. Bran táskája a másik kisszobában hever. Újabb pipa. Kolja félig kipakolt zsákja a sarokban hever, rögtön az enyém mellett. 

Egyszerre elhűlve és felforrósodva pislogok magam elé. Kolja félszeg mosollyal az arcán lép oda hozzám, előttem egy lépésnyire torpan meg. Kisfiúsan oldalra biccenti a fejét.

- Úgy néz ki, egy darabig szobatársak leszünk. – És én itt vesztem el. Viszonzom a mosolyát, és közelebb araszolok hozzá. Nem tudom, mit láthat a szemembe, állkapcsa megkeményedik, mikor egyik ujjammal intek neki, hogy hajoljon le. Habozva, mintha tartana valamitől, lejjebb hajol, én pedig végre megteszem azt, amire már egy hete megállás nélkül vágyakozom. 

Arcát a két kezem közé veszem, és megcsókolom.