3. Fejezet: Eszeveszett pánik

Sziasztok!
Elkészült a harmadik fejezet is! Jó szórakozást kívánok hozzá! :) És ne felejtsetek el egy-két szót írni a végén! ;)

„Ha szenvedést, háborút, rettegést vagy valamilyen különleges, emberfeletti kitartást lát az ember, mindig újraértékeli az életét. (...) Mindent ki lehet bírni. És tényleg, egyszer minden elmúlik.”

/Al Ghaoui Hesna/

Nikolai Volshebnik. Ismerem ezt a nevet, de ha fegyvert fognának rám sem tudnám megmondani, honnan olyan ismerős. Nem kellene meglepődnöm, elvégre, ha a családom barátja, sokszor hallhattam a nevét. De nekem valahogy máshogy, sokkal bensőségesebb értelemben ismerős. Nem csak a neve, hanem ő maga is. Talán ez megmagyarázza, miért akarom Lizzyt lecsapni, miközben a férfi fenékformájáról költ valóságos áriát.

- Oké, elhiszem, hogy jó segge van, csak maradj már egy kicsit csendben, jó! Széthasad tőled a fejem. – motyogom az orrom alatt. Lizzy sértődötten elhallgat, de természetesen tíz percnél tovább nem bír csendbe maradni, újra kezdi a tirádát. 

Már épp ott tartanék, hogy a párnába fojtom legjobb barátnőmet, mikor Alex „siet” megmentésemre. Álldogál egy percet az ajtóban, vigyorogva kémleli szenvedést tükröző arcomat, mire végre hajlandó Lizzy szavába vágni.

- Lizzy, lassan lejár a látogatási idő, és anyukád is telefonált, hogy ideje lenne haza menned. – Lizzy az órára nézve eltátja a száját, majd sűrű bocsánatkérés közepette kiviharzik az ajtón. A levegő megkönnyebbült sóhaj formájában hagyja el a tüdőmet, és ettől egy kicsit rosszul érzem magam. Egészen addig, amíg fel nem csendül az ismerős, szeretett hang az ajtóból.

- Ha ennyire örülsz a látogatóknak, inkább be se jövök. – Alex arca megrándul, az enyém viszont érzem, ahogy felragyog. Arcomat boldog mosoly önti el, és felnyújtózkodok a fiúhoz. Ő készségesen lehajol, hogy a nyaka köré fonjam a karjaimat, és egy hatalmas puszit nyomjak a szájára. Anélkül, hogy elengedne, nevetve leül a kórházi ágy szélére, megsimogatja a hajamat. 

Daniel Menigo minden fiatal lány álma göndör fürtökben aláomló hajával, és gyönyörű akvamarin színű szemével, nem is beszélve a gödröcskékről, ami akkor jelenik meg az arcán, mikor mosolyog. Szóval mindig. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez a fiú engem választott. Eleinte elég szkeptikus és elutasító voltam vele szemben, azt hittem, hogy mindez csak külcsín. Aztán hosszas udvarlása folyamán bebizonyította nekem, milyen remek srác is valójában. Megvan a magához való esze, humoros és kedves, és mindezek mellett remek barát. Soha nem éreztem még mellette azt, hogy más lennék, mint az átlag.

- Azt hittem, meg se látogatsz! – korholtam mosolyogva, amit csak egy vállrándítással, és egy újabb csókkal nyugtáz. A vállát és mellkasát fedő fehér ing mélyen elüt enyhén barna bőrétől, ezzel még kívánatosabbá téve magát. Igen, tényleg nagyon szerencsés vagyok.

- Gondoltam, az izgalom egy kicsit felpezsdít. Minden rendben, Gaby? Jól érzed magad? – Muszáj mosolyognom hirtelen jött aggodalmán. Daniel arról híres, hogy úgy váltogatja a hangulatait, mint más ember a fehérneműit. Ajkaival megsimogatja a homlokomat, amitől a szívem azonnal vadul vágtázni kezd. Csakis ő tudta ezt nálam elérni. Senki más, csak Daniel. Aprót bólintok, és felemelem a fejem, csókra kínálva a számat, amit Daniel a legnagyobb örömmel ad meg. 

És ekkor természetesen kopognak az ajtón. Észre sem vettem, hogy Alex mikor osont ki, de ezúttal apa áll az ajtóban, nem épp vidám arckifejezéssel. Daniel azonnal felugrik az ágyam széléről, és tiszteletteljesen a kezét nyújtja. Egy pillanatig kétséges, hogy apa elfogadja, de aztán mégis felé nyúl, és megrázza a kezet. Anélkül, hogy egy szót is szólna Danielhez, hozzám fordul, és nem törődve elfelhősödött arcommal, azt mondja:

- Az orvos nemsokára jön, hogy ellenőrizzen. Gondoltam szólok. – Ezzel sarkon fordul, és még majdnem dühösen bevágja maga mögött a kórterem ajtaját. Daniel félénk mosollyal fordul felém.

- Nos, apád még mindig nem rajong értem, ugye? – Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, paprika piros arcomat Daniel ingébe fúrom. – Hé, mit csinálsz?

- Annyira sajnálom! Fogalmam sincs, mi ütött belé. – motyogom. Apa soha nem kedvelte Danielt, és ezt nem is szégyellte kimutatni, ahogy a családom többi tagja sem. Talán nagyapa volt az, aki hajlandó volt egy szimpla „hellón” kívül annyit mondani, hogy „ mi van veled?”. 

És Daniel ezek után is ugyan úgy viselkedett velem, a szülei úgy szerettek, mintha a saját lányuk lennék, ráadásul Daniel, még ha látszott is rajta, hogy tart a szüleimtől, rendszeresen eljött meglátogatni ezen a nyáron is. Elsős voltam a középiskolában, mikor Daniel, aki akkor volt másod éves, először randizni hívott. Akkor nemet mondtam, de ő nem adta fel, és ezért hálás vagyok neki. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha ő nem lenne nekem.

- Hé, nem kötelező kedvelniük engem. Téged kell meggyőznöm, hogy még mindig nagyon szeretlek, nem? – Pír kúszik fel az arcomra, és újra elmosolyodok.

- Azt hiszem, éppen eleget bizonyít, hogy elviseled őket. És én éppen ezért szeretlek olyan nagyon. – újra megcsókolom, ujjaimmal beletúrok selymes szőke hajába, amiért egy apró simítást kapok a derekamon. Alig érezhetően megborzongok, Daniel viszont elégedetten mosolyog bele a csókba. Kis egoista!

- Hé, Gaby… Ó, hűha! – A meglepett kiáltás hallatán felkapom a fejem, és már nyitnám a szám, hogy kiutasítsam, bárki is az, aki már megint bepofátlankodott. Ott azonban a félszegen mosolygó Kolját látom meg, aki nem ellenszenvvel vagy utálattal tekint a mellettem ülő fiúra, hanem egyszerű kíváncsisággal. Kapva kapok az alkalmon. Úgy veszem észre, a családom valósággal imádja Kolját, talán ő megtudja győzni őket, hogy Daniel egy nagyszerű srác. A legjobb választás számomra.

- Hé, szia!

- Nem akartam zavarni, szóval, megyek is. – kínos mosollyal készül kifordulni a szobából, de egy mozdulatomra azonnal megtorpan. Felemelem a kezem, és Danielre mutatok.

- Ő itt Daniel, a barátom. Daniel, ő Nikolai. A családom barátja. – A két férfi kezet fog egymással, de még mindig nem látok Kolján semmiféle ellenszenvet. Ez a férfi lehet az én megmentőm! Vagyis a kapcsolatom megmentője, de ez csak nézőpont kérdése természetesen. 

Daniel is ezt gondolhatja, ugyanis azonnal élénk csevegésbe kezd valami horvát kultúráról, amin Nikolai csak mosolyog. Isten lába ez a pasas! Úgy érzem, órák telnek el, mire Daniel újra hozzám fordul. Mosolyogva lehajol, és egy cuppanós búcsúcsók után Koljával mind a ketten elmennek. Helyüket az orvos veszi át, aki egy tipikus megnyugtató mosollyal közelít felém. Szerencsére a vizsgálat nem tart sokáig, egy vérvétel és egy gyors rutinvizsgálatból áll az egész. Rövidesen anyáék is elbúcsúznak, és mire besötétedik, teljesen egyedül maradok. Kényelmesen elhelyezkedem a matracon, és várom, hogy elnyomjon az álom.

Düh, elszántság, perverz öröm…

Úgy pattanok fel, mintha rugó lenne a hátsó felemre szerelve. Érzem, ahogy az érzelmek tulajdonosa egyre közelebb kerül hozzám. Vadul ugrok a székre terített farmerom felé, és kis kotorászás után végre kezembe akad a mobiltelefonom. Tárcsázni kezdek, miközben elszántan nyomogatom a nővérhívót. 

A telefon kicseng, de senki nem veszi fel, a nővérek pedig vagy alszanak, vagy… vagy senki nincs az épületben rajtam és ezen az elmebetegen kívül, aki a haladásának sebességét nézve épp most áll a liftben. A telefont még mindig nem veszi fel senki, és miközben újra tárcsázok, kiszáguldok a kórteremből, és a lépcső felé száguldok. Ha az idegen a liftben, akkor felfelé jön, akkor én bizony lefelé veszem az irányt. Lerohanok a lépcsőn, de egy pillanatra megtorpanok a recepciónál. 

Körbekémlelek a váróban, de sehol senki. A repedt falióra megállt hajnali fél négynél. Az órám háromnegyed négyet mutat… Lassú, halk léptekkel a kijárat felé, osonok, de mielőtt elérhetném, megcsúszok valamiben. Éppen csak sikerül talpon maradnom úgy, hogy megragadom a kilincset. Lenézek a lábam elé, de csak valami sötét folyadékot látok, ami ragadósnak érződik a lábam alatt. 

Nyelek egy hatalmasat. Épp elég horrorfilmet láttam már ahhoz, hogy ne kelljen találgatnom, mi lehet az. Rettegve követem a tekintetemmel a sötét vonal útját, ami a recepciós pult felé vezet. Kiterjesztem érzékeimet, de az idegen még mindig az emeleten tartózkodik. Egy mély, reszketeg levegővétel után erőt veszek magamon, és követem a vér útját. Remegő kezekkel félretolom a tolóajtót, és bekukucskálva meglátom az egyik nővér hófehér papucsba bújtatott lábát. Tíz méterre a kicsavart helyzetben fekvő testtől. 

A sikolyomat egy állatias üvöltés nyomja el, közvetlenül a fejem fölül. Nekem sem kell több, mintha az életem múlna rajta (mert történetesen az múlik) rohanok a kijárat felé, mezítláb, kórházi hálóingben robbanok ki a hűvös, őszi levegővel átitatott utcára. Kis híján megbotlok a saját lábamban, de pár méter botladozás után töretlen erővel rohanok előre. Érzem, ahogy közeledik.

Gyilkos harag, vér utáni vágy

Istenem, utol fog érni! A tüdőmből kiszorul a levegő, a talpam véres nyomokat hagy maga után az aszfalton. 

Ekkor a telefon túloldalán kattanás jelzi, hogy fogadták a hívást.

- Kicsim, tudod te, hogy…

- Megölte őket! – sikítom a telefonba. Egy perc néma csend, de ez is elég ahhoz, hogy meghalljam magam mögött a dübörgő léptek zaját. – Istenem, apa, utol fog érni!

- Gaby, nyugodj meg! Hol vagy most? – Próbálok körülnézni, de a pánik lassan elhatalmasodik rajtam. – Gabriella, semmi másra ne figyelj! Csak a hangomra koncentrálj, hallod?! Hol vagy?

- Azt hiszem, valahol az Akadémia környékén… - nyögöm. Rettegek, hogy ez a valami utol ér, de még jobban attól, ha ez megtörténik, mit fog tenni velem. Szinte már érzem a leheletét a nyakamon. A telefon sípol egyet, és hiába szólongatom apát, nem felel senki. Lemerült ez a kacat! 

A kurva életbe! 

Egy éles kanyarral bevetem magam az erdő fái közé, abban reménykedve, hogy ez lelassítja üldözőmet. Az oldalam már fáj, nem kapok levegőt, a lábaimat pedig már nem is érzem, de semmivel sem törődve rohanok előre. Nem merek hátrafordulni, hogy követnek-e, lépteket nem hallok magam mögül. Fokozatosan lelassítok, de semmit nem hallok saját, kapkodó légvételeimen kívül. Kiterjesztem minden démoni érzékszervemet, amiket bár nem szívesen használok, most az életem múlhat azon, megfelelően használom-e őket. Semmit nem érzek, látok, vagy hallok. A negatív érzések lassan semmivé foszlanak, gusztustalan, fanyar ízt hagyva a nyelvemen. Csak a félelem az egyetlen, ami még mindig jelen van, a csontfagyasztó rémület, amit ma is éreztem az iskola előtt. Kétség sem férhet ahhoz, hogy ugyan az a férfi volt. Bejutott az Akadémia épületébe, most lemészárolta a kórház személyzetének nagy részét, és újra megtalált. Ez a férfi nem ember. Mit akarhat tőlem? Mély levegőt veszek, és utat engedek a könnyeimnek. De ebben a percben, mintha gyomorszájon vágnának…

Győzelemittas öröm

Egy kéz fonódik a nyakamra, mielőtt felsikolthatnék. Olyan erősen szorítja a nyakamat, hogy szemeim előtt lassan ezüstös fénykarikák kezdenek játszani, látásom elhomályosul. A férfi közelebb ránt magához, bűzös leheletét érzem az arcomon, miközben a fülembe súg.

- Előlem nem menekülhetsz, rieres. Mindig a nyomodban vagyok, soha nem bújhatsz el. Megtalállak, bárhol is legyél, és én… - Nem folytatja, az ujjak eltűnnek a torkomról, én pedig köhögve a földre hanyatlok. 

A lábam összecsuklik alattam, ujjak nyúlnak a karjaim után, de én riadtan próbálok elkúszni előle. A kezek mégis megragadnak, erővel húznak egy meleg testhez. A látásom még mindig homályos, erőtlenül küzdök az ismeretlen ellen.

- Sssh, mališa, itt vagyok. Most már nincs semmi baj! – Istenem, ez a hang… Valóság?

- Nikolai?

- Én vagyok, nincs semmi baj. – Megnyugtatóan mély hangja, és erős testének védelmében minden védelmi bástyám összeomlik. Csukladozó zokogás hagyja el a számat, arcomat Kolja fekete pólójába temetem. Erős karok nyúlnak a térdem alá, és emelnek fel a hideg földről. Egy másik, szintén ismerős kéz simít végig a homlokomon, puha ajkakat érzek a fejem búbján. Apa is itt van. 

Remegés rázza meg a testem, és visszagondolva, nem is értem, hogy sikerült túlélnem mindezt, hogyan voltam képes arra, hogy sikerüljön addig rohannom, hogy megtaláljanak. Lehunyom hasznavehetetlen szemeimet, és arcomat Kolja vállgödrébe temetem.

- A démon, ő…

- Meghalt, mališa. Többé már nem bánthat téged. Nyugodj meg, biztonságban vagy. Én megvédelek, senkinek nem hagyom, hogy bántson. Esküszöm neked.

- Mindenkit megölt, Kolja. A kórházban… mindenki halott. – A zokogás újult erővel tör ki rajtam, és Nikolai ezúttal sem kér, hogy hagyjam abba. Hálás vagyok érte, hogy hagyja, had sírjam ki magam. A könnyek, mint egy soha ki nem apadó folyó csorognak végig az arcomon.

- Sírd ki magad, Gaby. Előttem soha ne szégyellj semmit. Én vagyok az, akire mindig számíthatsz.

És ebben a pillanatban ez tűnt a világ legnagyobb igazságának.

2. Fejezet: A lélek mélysége

Sziasztok!
Meghánytam,vetettem magamban a dolgokat, és úgy döntöttem, mindenki jobban jár, ha mától kezdve vasárnaponként lesz új fejezet. Nekem lesz időm megírni, nektek lesz időtök elolvasni :) Na persze, ha nem este tíz után rakom fel, de most így hozta ki a lépés! :)
A mai fejezetben Kolja lelkének egyik legrejtettebb zugába találunk betekintést.
Jó szórakozást! :)

„A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.”

/Szurovecz Kitti/

Ez a lány fél. Mit fél, egyenesen retteg valamitől, amit egyikünk sem lát. Lassan végigfuttatom rajta a tekintetemet, fizikai vagy egyéb más sérülés után kutatva. Eközben viszont kénytelen vagyok megállapítani, milyen gyönyörű nővé is érett a kicsi Gabriella. Ha belegondolok, hogy majdnem tizennyolc éve nem láttam… Régen voltam már itthon, de csak most érzem át igazán annak a súlyát, hogy valóban rengeteg idő telt el az óta.

- Kolja, beszélhetnénk? – Noah halk hangja rángat ki a gondolataim közül. Ráemelem a tekintetemet, és róla is megállapítom, hogy mennyit öregedett ő is, és Kayla is. Ez mondjuk nem meglepő. A démonok, ha huzamosabb ideig maradnak egy helyben, képesek kor szerint alakítani a kinézetüket. Ha akarják, ráncosak, ha nem, akkor olyan a bőrük, mint a tizenéveseké. És hogy nézne ki, ha egy tizennyolc éves diák szülői értekezletére egy kortársa menne el? 

Gondolatmenetem végén odabiccentek Gabriella felé, aki félénken visszaint, és követem Noah-t a folyosóra. Egy üres kórterembe vezet, Kayla szorosan a nyomunkban van. Becsukódik mögöttünk az ajtó, Noah nem tétovázik.

- Ezek szerint megkaptad a levelem.

- Tizennyolc évvel később, mint kellett volna, de igen. És úgy látom, éppen időben jöttem.

- Segítened kell, Kolja. – Kayla hangja megbicsaklik, Noah karjaiba bújik vigasztalásért. Fájdalmas nyilallást érzek a mellkasomban, az irigység mérgező fullánkját. Nem sajnálom tőlük a boldogságot, de a magány lassan minden csepp energiámat felemészti. Fáradtan lehunyom a szemem, és elfordulok, hogy egy kis időt adjak a párnak. 

Nem lehetett nekik könnyű ez a jó pár év. Abban a tudatban élni, hogy a gyermeküket állandó veszély fenyegeti… Kegyetlen volt Otheniritől, hogy hagyta őket senyvedni a kétségeik között.

- Semmit nem tehetek azon kívül, hogy követem minden egyes lépését. Ezért is jöttem vissza, hogy megkérdezzem: Miért épp rám van szükségetek? – Noah válasza megdöbbent.

- Mert Gabriella csak benned bízik meg. – Meglepetten pislogok kettőt, szóhoz sem jutok.

- Ezt nem értem. Hiszen nem is ismer!

- Pontosan! – helyesel Kayla – Gabriella lélek-olvasó képességet örökölt. Mindannyiunk érzelmét úgy érzékeli, mintha a sajátja lenne. Érzi az aggodalmunkat, azért nem is mond el semmit, amivel azt tovább fokozhatná. De neked talán elárulja, mitől is fél.

Belegondolva, egyet kell értenem Kayla érveivel. Leszámítva azt, hogy a lány elárulja, mitől fél. Biztos vagyok benne, láttam a tekintetén, hogy fogalma sincs arról, mitől vagy kitől fél. Érzi a bajt, de nem tudja, mire számítson, és ez ijeszti meg igazán. Okos lány, tudja, hogy semmi sem veszélyesebb, mint az ismeretlen. És nincs is annál izgalmasabb.

- Rendben. Megteszem, amit tudok.

- Beszélnél vele? – kérdi Noah. Értetlenül biccentem félre a fejem.

- Mármint négyszemközt? – Kayla bólint, így én ezt teszem. – Persze, bár fogalmam sincs, mit mondhatnék.

- Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de – rázza Noah a fejét – bármit, csak ne az igazat. Nem akarom, hogy a lányom félelemben éljen. Azt meg még kevésbé, hogy Othenirinek legyen igaza, aki mellesleg nem is jelentkezett az óta.

- Lassan tényleg széthullik a család. – mosolyog Kayla keserűen. Lassan felé fordítom a fejem, és egyik kezemmel megsimogatom az arcát.

- Bessie jól van, Anđela, ahogy a húgod is. Nemrég jöttem el tőlük.

- Gondolom akkor már mind a ketten démonok – legyint egyet – na, nem mintha érdekelne.

- Így igaz. Akkor, ha megbocsájtotok, beszélgetek egy kicsit a védencemmel. Hannah és Alex is benn maradjanak? Csak mert az már nagyon nem négyszemközt. – Nehezemre esik bevallani, de egyedül akarok lenni a lánnyal, aki olyannyira felkeltette az érdeklődésemet. Persze, szigorúan csak szakmai szempontból, elvégre ő a legjobb barátaimnak a lánya. Nem igazán lenne jó hatással a velük való kapcsolatomra, ha túlsággal érdeklődnék Gabriella iránt. Nem mintha ez lehetséges lenne.

Kilépek a folyosóra, és visszamegyek Gabriella kórtermébe. Hannah megérezhette a szándékomat, hogy kettesben legyek a lánnyal, mert amint odaérek, nyílik az ajtó, és a pár kézen fogva és mosolytalanul lép ki. Ezek szerint nem nyugodott le azóta, hogy eljöttünk, mondjuk nem is értem, mit vártam. Elvégre csak tíz percet voltunk külön teremben.

Biccentek feléjük, becsukom magam mögött az ajtót, és Gabriellára nézek. A tekintetem egy félelemtől tágra nyílt, zafírkék szempárral találkozik. Szája vékony vonallá préselődik, ahogy ajakai remegését igyekszik palástolni, ujjai görcsösen markolják a takarót. Békítő mozdulattal felemelem a kezem, tenyérrel felfelé, de nem tűnik nyugodtabbnak. Lassan közelebb lépdelek hozzá, és leülök az ágy mellé készített székre. Suttogva beszélek, mintha titkot mondanák.

- Mitől félsz, mališa? – A becenév automatikusan jön a számra, és legszívesebben szájba vágnám magam érte. Mikor utoljára kicsimnek szólítottam egy nőt kis híján belepusztultam az árulásába és a halála iránt érzett fájdalomba. De Gabriella legalább végre rám fókuszál.

Szólásra nyitja a száját, de csak alig halható krákogás jön ki rajta. Szó nélkül oldalra nyúlok, és töltök neki egy kis vizet. Mikor odaadom neki, hálásan rám pislog a pohár pereme felett, és egy hajtásra kiissza a tartalmát.

- Kérsz még? – kérdem, és már emelem a kancsót, de ő csak megrázza a fejét. Egy ideig csak bámul rám, mintha azt vizsgálná, mennyire bízhat bennem. Biztos vagyok benne, hogy a felé sugárzott kíváncsiságon kívül semmit nem érez az érzéseim között. Nagyon jó vagyok abban, hogy ezeket még magam elől is elrejtsem. Ha én nem akarom, nem érez semmit.

- Nem tudom. – súgja végül.

- Mit nem tudsz?

- Hogy mitől félek. – Na, nem megmondtam? Az ember attól fél a legjobban, amit nem lát, nem hall, csak érez. Nem tudja megvizsgálni, nem tudja eldönteni, mekkora a fenyegetés ránézve. És épp ezért úgy félnek tőle, mint a tűztől.

- Nem baj. Én majd vigyázok rád. – Gabriella szemei megvillannak, és azonnal tudom, hogy ezzel túlságosan veszélyes vizekre eveztem. Ez a lány egyáltalán nem olyan hülye, mint az anyja volt ebben a korban. Bocsi, Kayla!

- Mitől kell megvédened?

- Gabriella a neved, ugye? Hogy szoktak szólítani a barátaid?  - Mosolyogva próbálom terelni a szót, és egy kicsi reményem még talán maradt is arra, hogy sikerüljön. Ha csak egy kicsit is megijesztem Gabriellát, az apja kitépi a gerincem, és azzal ver agyon. Jobbik esetben legalábbis. 

A lány csak néz rám meredten, de olyan csúnyán, hogy még a hideg is végigszalad a hátamon. Nem vitás, ezt az apjától örökölte.

- Gaby – motyogja végül, mint aki beletörődött, hogy újra nem kap választ. Szegényt még a széltől is óvták, és valószínűleg már ő is unja a túlzott féltést. Hát még ha megtudja, hogy én is azért vagyok itt. – És te? Nikolai vagy Kolja?

- Mind a kettőre hallgatok, szóval azt használod, amelyik jól esik. – mosolygok rá. Bólint egyet, és kitekint az ablakon. Még érzem a levegőben a félelmét, de már nem az a halálos rettegés fogja körül, mint mikor bejöttem. Az még engem is szíven ütött, pedig láttam már egyet, s mást. Senkinek nem lenne szabad úgy rettegnie, mint ahogy Gaby tette, ráadásul ok nélkül. 

Újra megnézem őt magamnak, ezúttal tüzetesebben. Végigfuttatom szemeimet arcának puha bőrén, nyaka kecsességén, és szégyen, nem szégyen, telt felsőtestén. Igyekszem nem elidőzni, ezért végül az ajkain állapodik meg a pillantásom. Nagyon szép szája van…

- Bámulsz, Nikolai. – Halk, rekedt hangja rángat vissza a valóságba, és a szemébe nézek. Arca mélyvörös színre váltott, de bátran állíthatom, hogy egyáltalán nem fél tőlem. Ami nagyban megkönnyíti a dolgomat. Mielőtt válaszolhatnék neki, kivágódik mögöttem az ajtó, és egy heves szőkeség ront be. Elszáguld mellettem, és felugrik az ágyra, kis híján lesodorva róla Gabyt, és visítva a nyakába ugrik. Meglepetésemben még pislogni is elfelejtek, nemhogy szólni a kis csitrinek, hogy Gaby nem kap levegőt.

- Lizzy, megfojtasz! – Gabriella kacagva fejti le magáról a lány kezeit, aki mosolyogva arcon puszilja, aztán felém néz. Barna szemeiben azonnal fellángol az érdeklődés, én pedig feszengve mocorgok a kínos csendben. Aztán az idegen lány lemászik az ágyról, és elém áll. Udvariasságból azonnal felpattanok, mikor kezet nyújt nekem.

- Elizabeth Lesson vagyok, Gaby legjobb barátnője. Te pedig…

- Nikolai Volshebnik. A család régi barátja vagyok. – Elfogadom a felém nyújtott jobbot, és kicsit zavartan megrázom. Gabriella kuncogására kapom fel a fejem.

- Lizzy, a szeme egy kicsivel fentebb van. – A francba! Csak nem fogok már elpirulni egy kistinédzser mustrája miatt?! Ó, dehogynem… Szuper vagy Nikolai…

- Nos, magatokra hagylak benneteket. – Minél gyorsabban ki akarok menekülni a kórteremből, ezért olyan svunggal fordulok meg, hogy majdnem hanyatt esek a saját lábamban. A váróban kinn találom az egész bagázst.

- Láttuk Lizzyt berontani, de olyan gyorsan futott, hogy nem volt lehetőségünk szólni neki, hogy Gabriella el van foglalva. – vigyorog Alex – Ejnye, de ki vagy pirulva, Merlin!

- Zaklattak. Szexuálisan. Félek. – rebegem halkan, mire mind röhögésben törnek ki. Azonnal rájuk rivallok. – Engem itt gondolatban megrontanak, ti meg röhögtök?! Szép kis barátok vagytok, mondhatom!

Nem bírom tovább, én is elnevetem magam. Gaby kórterméből is nagy kacagás hangja szűrődnek ki, és egy kicsit könnyebbnek érzem magam attól, hogy tudom, Gabriella biztonságban érzi magát. 

És az, hogy ezt nagyrészt nekem köszönheti, csak még egy kis plusz. Makayla feláll, és megölel.

- Hvala, Kolja!

- Nema problema, Anđela. – mosolygok a vállába, és átkarolom a derekát. Puszit nyomok a homlokára, aztán eltolom magamtól. – Van még egy kis dolgom, úgyhogy magatokra hagylak benneteket. Majd nálatok találkozunk, oké?

Választ sem várva veszem az irányt a kijárat felé. Soha nem szerettem igazán a kórházakat, nehezemre esik huzamosabb időt ott tölteni. Kiérve az utcára veszek egy mély levegőt, aztán elindulok. A közeli bódéból egy szál kálát veszek, megköszönve azt folytatom az utam. 

Végül megtorpanok úti célom előtt, a hatalmas, fekete márványból készült síremlék előtt.

Irina

Ma van nyolcvan éve annak, hogy elvérzett a kezeim között. Az utolsó, amit a halála előtt tett, az az volt, hogy leköpött, és elmondta, mennyire megvet engem. Hogy szerinte nem vagyok férfi, és hogy szánalomra méltó pojáca vagyok. És mindezek ellenére máig nem felejtettem el, mennyire szerettem. Hogy mennyire szeretem még most is.

Irina volt az egyetlen nő, akit tényleg, tiszta szívemből szerettem, hiába mondta mindenki, hogy nem érdemli meg. Magával ragadott elbűvölő mosolya, kedves modora, és imádnivaló szégyenlőssége. Gyönyörű nő volt, hosszú, mélybarna hajával és galambszürke tekintetével maga volt a megtestesült ártatlanság. És nem mellesleg, oda volt a színjátszásért. 

Talán ezért is lehetett az, hogy nekem is csak egy szerepet játszott. Soha nem szeretett, még csak nem is kedvelt, ennek ellenére velem aludt, és éjszakánként az én nevemet sikoltozta. Soha nem képzeltem el, hogy lehetnék annál is boldogabb, mint akkor voltam. Mái napig azon gondolkodom, mit kellett volna jobban csinálnom? Hol rontottam el? Erre egyedül Irina tudná a választ, aki már rég porrá lett ez alatt a hatalmas márványtömb alatt. 

Ezért kellett távol lennem a barátaimtól is, ezért mentem egyedül. Egyre nehezebb volt elviselnem a tudatot, hogy rám soha nem fog úgy nézni egy nő sem, ahogy Kayla néz a párjára. Az a lángoló szerelem engem soha nem fog megtalálni többé. Egyszer szerethettem, és akkor is rossz embert szerettem. És még mindig csakis rá vágyom, senki másra. Egy nőre, aki elárult.

Mi van bennem, ami miatt egy nő sem képes szerelemből szeretni?

1. Fejezet: Rettegés

Sziasztok! 

Megérkezett az első fejezet! :) Remélem annyira fogjátok élvezni az olvasását, mint én a megírását! :)
Aztán el ne felejtsetek véleményt írni! ;)

„Jobb egy pillanatig gyávának lenni, mint halottnak életünk végéig.”

/Graffiti/

- Anya, nem láttad a sötétkék farmeromat?! – kopogás nélkül rontok be szüleim hálószobájába, mindössze csak egy rövid imára futja, hogy legyen rajtuk ruha. Meglepődnétek, hányszor nyitottam már rájuk az évek során. Szerencsére ezúttal nincs részem efféle látványban, anya épp a fésülködőasztalnál próbálja francia kontyba csavarni hosszú szőke hajzuhatagát. Szemeit fáradtan rám emeli.

- Melyiket a sok közül?

- Tudod, amelyiknek a derekát kövek díszítik!

- Idekint nem láttam, szóval valószínűleg a szobádban lesz, valamelyik ruhakupacban. Komolyan, kicsim, mikor akarsz ott rendet rakni? – Mondatának második felére oda sem bagózom, már rohanok is vissza szobámba. Eszeveszett tempóban kutatok a földre szórt ruhák között, és megfordul a fejemben, hogy anyának akár igaza is lehet. De hát, a zseni átlát a káoszon, mondják ott fenn a nagyok, nem? 

Gyorsan megbeszélem magammal a dolgokat, és mivel ellenvetésbe nem ütközök, minden marad úgy, ahogy van. Végre aztán megtalálom a nadrágomat, amit azonnal magamra is kapok, és a mai reggelen már sokadjára, visszavonulok a gardróbomhoz. Végül hosszas nézelődés után lekapok egy fekete-piros kockás inget a fogasról.

- Mire ez a nagy felhajtás? – Az ajtó irányába kapom a fejem, és mikor meglátom az ismerős alakot, visítva ugrok a nyakába. Nevetve karol át, és körbefordul velem. Mosolyogva tesz vissza a lábamra, és eltart magától. – Had nézzelek, olyan rég nem láttalak!

- Naaagyon rég, bizony! Legalább négy napja, Alex! – nevetek rá. Ő csak legyint egyet, és egy puszit nyomva az arcomra a konyhába vonul apához kávézni. Felsandítok az órára, de hála istennek még bőven időben vagyok ahhoz, hogy megkeressem a másik jómadarat. Nem kell sokáig kutakodnom utána, hisz csak egy helyen lehet, és az ott van, ahol anya is. 

Lesprintelek a lépcsőn, és újra a szülői birodalomban találom magam. Anya épp mosolyogva magyaráz valamit, mikor nem is törődve az illemmel, amit belém neveltek, nagyot kiáltva keresztanyám nyakába ugrok.

- Hé, óvatosabban mócsing! Ne rázd össze a gyerekemet! – szorít magához Hannah erősen. Anya csak megcsóválja a fejét, és visszafordul a tükör felé. – Mi a helyzet? Ejnye, de kicsípted magad!

- Ugyan már Hannah, az nem ilyen! Láttad volna a nyolcadikos ballagása utáni buli szerkóját! – Anya megforgatja a szemét, de közben mégis mosoly játszik szép arcán. – Azt hittem, az apja ott kap szívrohamot! De majd te is megtudod hamar, milyenek a lányos apák.

Hannah mosolyogva végigsimít hatalmas pocakján, én pedig vigyorogva követem a mozdulatot. Alig várom, hogy mehessek hozzájuk babázni, és ha minden igaz, nem is kell már sokat várnom!

- Nos, elvégre ez mégis csak az utolsó év első napja. Szeretnem, ha jó első benyomást keltek. – mosolygok Hannah-ra, majd egy újabb puszi után kimegyek a konyhába apához. Nagyon szeretem anyát, de apa jelenléte számomra mindig is sokkal megnyugtatóbb volt. A szüleim azt mondták azért, mert kisbaba koromban apa sokkal több időt töltött velem, de soha nem kérdeztem őket erről bővebben. Mindig, mikor ez a téma került terítékre, elszomorodott az egész család, és egy kis kíváncsiság nem ér annyit számomra, mint a családom boldogsága. A mai reggel tökéletesen leírja az életemet. 

Valószínűleg elkényeztetett vagyok, soha nem volt gondom semmire, pénzben nincs hiány, a szüleim szeretnek engem, egymást pedig szinte imádják. Nos, talán a nagymamámmal való kapcsolatomban, konkrétan annak a hiányában, találok némi hibát, de mivel nem ismerem, nem igazán hiányzik. Nagyapa majdnem minden nap átugrik egy pár percre, de ha anya is itthon van, elég feszültté válik közöttük a levegő. De mint minden családban, nálunk sem lehet minden tökéletes, nem? Halkan dúdolgatva sétálok a konyha felé, mikor valami sötét ülepedik le bennem. 

Aggodalom, félelem, düh… Az érzelem sötét fonalát követve lopózom végig a fal mentén. Kilesek a konyhába, arra számítva, hogy egy idegent találok ott, de nem. A negatív érzelmek mind-mind apából áradnak. Kezdeti jókedvem azonnal semmivé foszlik, a fal rejtekében megbújva próbálom kihallani a suttogott szavak értelmét.

- Jelentkezett már?

- Igen. Ma haza jön. – Apa hangja komor, talán még soha nem hallottam ennyire borúsnak. Ha rosszkedve is volt, hamar elmúlt, soha nem tartott sokáig. Csak néhányszor láttam bosszúsnak, egy-egy nehéz vadászat után, de most… Most egyenesen kétségbeesettnek tűnik, és ez megijeszt. Mi az, amitől még az én hatalmas, démon apám is megijed? Nem tudom, de nem is akarok találkozni vele… vagy azzal.

- Ideje volt már. Hamarosan eljön az idő. – Milyen idő? És ki jön haza? Mindenki itthon van. Nem tudok rájönni a titokra, ezért taktikát váltok. 

Úgy teszek, mintha ebben a pillanatban érkeztem volna a konyha elé, és immár hangosan dudorászva beljebb lépek. A változás azonnal érzékelhető, mind a ketten úgy ülnek ott, mosolyogva, mintha nem tudnának arról, hogy mindent érzek, amit ők is. Családi örökség, apai nagyanyámnak volt meg a képessége, hogy olvasott az emberek hangulatából. Kicsit hasonlít ahhoz, amit Hannah birtokol, mégis kicsit más. A lélek-olvasásnak rengeteg fajtája van, és mindben van valami közös, és valami ami más, minden lélek-olvasó rendelkezik valami egyedivel. Ezt is apa tanította, mikor még kicsi voltam, ezért esik kicsit rosszul, hogy ennyire gyereknek néz még. Öntök magamnak egy kis kávét, adok egy puszit apának, és leülök közéjük a konyhaasztalhoz.

- Nem fogsz elkésni?

- Értem a célzást, már itt sem vagyok! – Lehörpintve a méregerős löttyöt (apa olyan kávét főz, mint a vitriol…) felkapom a táskámat, és egy hangos, össznépi sziát kiáltva kilépek az ajtón. A régi New Yorki lakásunkat három évvel ezelőtt cseréltük le. Most van egy hatalmas New Yorki házunk, legalább öt szobával, ami szerintem hármunknak marhára felesleges, de hát a felnőttek majd tudják… Nekem viszont annyi hasznom származott belőle, hogy a King’s Akadémia sokkal közelebb van így, mintha még mindig a belvárosban laknánk. Megállok a hatalmas vaskapu előtt, és felnézek a hófehér falakra. 

Egyszerre jár át az örömteli izgalom és a beletörődő szomorúság. Hiányozni fog ez a hatalmas kőtákolmány, és azok is, akiket itt megismertem, és megszerettem. Még ha nem is vannak túl sokán…

- Hé, mi a helyzet? – Hirtelenjében úgy érzem, vagy hatvan kilóval nehezebb a táska, mint eddig volt, és valóban, nem tévedek. A hatalmas súlyelváltozást az én drága jó barátnőm, Lizzy okozza azzal, hogy teljes súlyával a nyakamba kapaszkodik. – Mi van? Olyan kék a fejed!

- Mert nem kapok levegőt! Lizzy, engedj már el! – Nevetve lefejtem magamról a karjait, és beszélgetve elindulunk az épület felé. Szeretek ezekről a kis piszlicsáré ügyekről beszélgetni az év elején, így olyannak érzem magam, mint a többi diák. Ki kivel jött össze a nyáron, milyen stílusváltások voltak, és stb. Ez az, ami egy tinédzsert érdekel, nem pedig az, hogy miről lehet felismerné a különböző démoni képességeket, amire általában tanítani próbálnak otthon. 

Hirtelen, a semmiből előbukkan bennem egy újfajta érzés. Félelem. Körülnézek az udvaron, és beletelik egy kis időbe, mire beazonosítom, kiből árad ez az átható rettegés. 

Belőlem.

A kezeim remegni kezdenek, a tenyerem elkezd izzadni. Őrült módjára kapkodom a fejem jobbra és balra, míg a remegés lassan az egész testemet rázza. Lizzy arca jelenik meg a látóterembe, látom, hogy mond valamit, de nem értem. Hangja elmosódik, ahogy lassan az arca is. Előre nyújtja a karjait, pont akkor, mikor előre esek. Halványan érzem magamban a hálát, de a félelem mindent kiszorít belőlem, még a levegőt is. Lehunyom a szemem, és pont mielőtt elájulnék, megjelenik ő. Vagy inkább Az. Első látásra nincs benne semmi különös, pont úgy néz ki, mint minden korabeli férfi. De nem is a külcsín az, ami halálra rémít. A bensője rohadt, sűrűn árad belőle a sötét energia, és ami a legrosszabb: Én állok a figyelme középpontjában. Eddig jutok, aztán magával ragad a békés sötétség.

- Az, hogy úgy járkálsz fel és alá, mint egy félőrült, nem segít rajta! Mindketten tudtuk, hogy el fog jönni az idő.

- És ez téged megnyugtat?! Biztos vagy benne, hogy megtörténik, és akkor már nincs is ok az aggodalomra?

- Ne veszekedjetek már… - motyogom halkan, miközben a fejem búbjáig húzom a takarót. Utálom, mikor anyáék veszekednek, bár ez legalább olyan ritka, mint a fehér holló. Érzem, ahogy valaki leül a lábam mellé, és végigsimít a térdemen. – Mi történt már megint? És mitől fáj így a fejem?

- Attól, hogy nagyot koppant, kedvesem. Elájultál az Akadémián, rémlik valami? – apa mély hangja úgy hat megtépázott idegeimre, mint a hideg vizes borogatás. Megnyugtatóan…

- Nagyon megijedtem… valamitől. – De mitől? Összeráncolt szemöldökkel próbálok visszaemlékezni valamire, de a csontig hatoló hidegen és a vérfagyasztó rémületen kívül semmi nem jut eszembe. Felemelem a fejem, és csak ekkor tűnik fel, hogy nem a saját szobámba vagyok. Még csak nem is az Akadémia gyengélkedőjén. Kérdőn fordulok szüleimhez, akik a hangos szó hiányában is azonnal tudják, mit szeretnék.

- Lizzy megijedt, és mentőt hívott. Az orvosok azt mondták, pánikrohamot kaptál, és küzdeni próbáltál ellenük. Biztos, hogy semmire nem emlékszel? – Apa lágy noszogatására, habozva bár, de megpróbálok újra visszaemlékezni a ma reggelre. Ugyan úgy nem jutok semmire, a félelem pedig újra megkörnyékez. Anya dorgálón apa bordái közé könyököl, aki értetlenkedve tekint rá vissza. Ha nem épp egy kórházi ágyhoz lennék szögezve, talán még viccesnek is tartanám őket, de így nem kifejezetten találom a humorérzékemet.

- Mikor mehetek haza?  - Apa, még mindig fájó oldalát dörzsölgetve, lehajol, és puszit nyom a homlokomra. – Ilyen soká? – nyögöm kelletlenül. Apa csak felnevet, egyebet nem reagál.

- Ma még benn tartanak, hátha kiderül, mi okozta a rohamot, de holnap reggel már haza is jöhetsz. Gyönyörű kezdése egy új tanévnek, mi? – nevetgél anya. Érdekes, rajtam kívül mindenki olyan marha viccesnek tartja a helyzetet? Ugye a szám azért nem habzott?!

- Kicsim, szeretnénk, ha az elkövetkezendő egy hétben otthon maradnál. Csak a biztonság kedvéért! – siet anya leszögezni. Reszkető kézzel szorítom a lepedőt. Úgy érzem, hogy sehol nem vagyok biztonságban, és ezt sehová sem tudom tenni. Mi a fene történt velem?

- Kicsim, biztos minden rendben? – hajol az arcomba apa. Megnyugtató mosolyt erőltetek magamra, és bólintok egy aprót. Szeretnék egy kicsit egyedül maradni, ezért megkérem őket, hogy hozzanak nekem valami ennivalót, pedig tudom, hogy egy falat sem menne le a torkomon. 

Anya és apa mindentudó tekintettel néznek össze, de végül felállnak, és kimennek a kórteremből. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, leolvad rólam a mosoly, arcomat reszkető kezeim közé temetem. Minden izmom pattanásig feszül, mintha a testem máris menekülésre akarná kényszeríteni magát. A fejem majd szét hasad, és annak ellenére, hogy megy a fűtés, és az ablak sincs nyitva, kegyetlenül hidegnek érzem a levegőt. Nem tudom, meddig ülök így magamba roskadva, de végül erőt veszek magamon, hogy összeszedjem büszkeségem darabkáit, mire anya és apa visszajönnek. Hamarosan meg is hallom lépteiket, de úgy érzem, mintha többen lennének, mint mielőtt elmentek. 

Az ajtó kinyílik, és valóban, anyáékhoz immár aggódó kereszt szüleim is csatlakoztak. Hannah anyáskodva simogatja meg a hajam, és ez a mozdulat olyan megnyugtatóan hat rám, hogy egy pillanatra azt hittem, elsírom magam. Törődését egy reszkető mosollyal hálálom meg, és külön hálaimát rebegek azért, mert nem kérdeznek semmit. Ha ki kellene nyitnom a szám, az egyetlen hang, amit kiadnék az a hüppögés lenne.

Valaki kopogtat az ajtón. Rajtam kívül senki nem tűnik meglepettnek, mindannyian komoly arccal merednek az ajtó felé. Végül apa szól ki, vészjósló hangja minden épeszű embert elijesztene.

- Nyitva van.

- Ezt nevezem én ám meleg fogadtatásnak. Komolyan, várjatok, amíg elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkából. – jön egy furcsa akcentusú, tengermély hang az ajtó túloldaláról, ami még nagyobb zűrzavart okoz körülöttem. Anya nevetve pattan fel, apa pedig megnyugodva elmosolyodik, és eltámogatja az ingujját rángató Hannah-t a bejáratig. Az ajtó kinyílik, és egy számomra ismeretlen férfi lép be. A húszas évei vége felé járhat, csokoládészínű haja smaragdként csillogó szemébe hullik. Ajkai, amik kifejezetten csókolnivalónak tűnnek, pajkos mosollyal üdvözöl minden tekintetet. Pillantásában is látni azt a hamisságot, mint a mosolyába, mikor körbefordul a szobában. 

Pillantása végül rajtam állapodik meg, és kíváncsian félrebiccenti a fejét. Nem foglalkozva a többiek zsongásával, rám mosolyog.

- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. – Tekintetének minden súlyával a vállamon nyelek egy nagyot, és csak ezután tudok válaszolni.

- Igen, azt hiszem, még nem.

- Dehogynem, csak akkor még kisbaba voltál. – legyint rám anya. Tőle apa veszi át a szót, és amit mondd, látszatra nem csak belőlem vált ki meglepetést.

- Biztos nem emlékeztek egymásra. Kicsim, ő itt Nikolai, már nagyon régi barátja a családunknak. Kolja, ő itt a kislányom, Gabriella. 

Prológus

Sziasztok!

Ezennel kezdetét veszi a BlackWing széria második évada, a Veszedelmes Kísértés!

Fogadjátok szeretettel ezt a kis prológust, ami hátha tovább fokozza az érdeklődést! :) Ne felejtsetek el véleményt írni, miután elolvastátok! :)

Jó szórakozást!

*

„Ha alszom, rólad álmodom, ha ébren vagyok, arra vágyom, hogy a karjaimban tarthassalak. A távolság csak megerősített abban, hogy az éjszakáimat melletted, a nappalaimat a szíved-lelked társaként akarom tölteni.”

/Nicholas Sparks/

Hogyan tudná valaki mondani más szóval az otthon szót? Hol van az otthon egyáltalán? Azt mondják, hogy valaki akkor van otthon, mikor a szíve is úgy érzi. Az én szívem már nagyon sokszor érezte, de ezeket az ábrándjaimat mindannyiszor kegyetlenül összetörték. Aztán néhány éve úgy gondoltam, talán végre tényleg otthon vagyok. De az otthon nem egy helyhez kötött dologban találtam meg, hanem egy lányban. Sokan biztos azt gondolják, hogy ezzel a lánnyal egymásba szerettünk, és boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk, de nem. Soha nem voltam szerelmes belé, és ő sem belém, mégis ő az egyetlen, akiért azt mondhatom, hogy élek. Visszahozta a fényt a világomba, és hála neki már nem vagyok egyedül. Igaz barátokra leltem a segítségével, társakra, akikre tudom, hogy számíthatok. És ennek ellenére most mégis távol vagyok tőle, de nem bánom. Ha fizikailag nincs is mellettem, ő mindig velem van, elkísér oda, ahová a kötelesség hív. Ezért vagyok képes mosolyogni, és nevetni, nem veszítettem el létezésem értelmét. Amíg ő velem van, nem vagyok magányos.

Addig, amíg nem találkoztam vele, nem is éreztem magam annak. Irina halála után csak voltam, de nem léteztem, sodródtam oda, ahová éppen mennem kellett. Aztán mikor már majdnem feladtam, megjelent ő, és rám mosolygott. Nem is ismert, mégis könnyeket hullajtott értem, ha bajban voltam. Úgy hangzik, mint a szerelem? Pedig ez nem az. Voltam már szerelmes, és abban az érzelemben nincs meg az a tisztaság, az az önzetlenség, amit érzek a lány iránt. Azt hittem, szerelem minden hiedelem ellenére mocskos, és pusztító, nem a jó értelemben. Mire észreveszed, mi történik, elenyésztetted önmagad egy olyan ember kedvéért, aki nem volt megelégedve azzal, aki vagy.

Szóval, ha valaki megkér, hogy mondjam más szóval azt a szót, hogy otthon, akkor csak ennyit mondanék: 

Ő.

Soha nem gondoltam, hogy egyszer ez változhat. Hogy nem érte élek, nem miatta kelek fel reggelente, nem miatta mosolygok. És valamilyen szinten igazam volt, hisz a mai napig kötődöm hozzá, és mindig is szeretni fogom, azzal a szerelemnek nem nevezhető érzéssel. De van valaki más is. Valaki, aki iránt ez a szeretet sokkal intenzívebb, gyönyört adóbb, felemelőbb. A két érzelem szinte teljesen ugyan az, mégis merőben más. Sok-sok év óta nem éreztem ilyet, csak egyszer valami ehhez hasonlót. Akkor azt hittem, az a szerelem, de nagyot csalódtam, és kétségbeesetten akartam hinni abban, hogy ez nem szerelem, de nem voltam rá képes. Tudtam, hogy szerelmes vagyok, és éppen ezért fájt annyira, hogy a nő, akit szerelemből szerettem becsapott, aztán hagyott szenvedni. A szerelem nekem mindig csak fájdalmat, bűntudatot és kínkeserves magányt hagyott maga után.

De ez a tűzhöz hasonlatos szenvedély, amit érzek, nem szerelem. Nem tudnám azzal az egyszerű szóval leírni, amit érzek. Vonzódom hozzá, akarom őt, szeretem… őt? Igen, szeretem, de nem tudom, hogy azt tudnám-e mondani, hogy Otthon. Ha a szemeibe nézek, felforr a vérem, ha látom lágy, szégyenlős mosolyát, melegség költözik a szívembe. Ha egy mondatban akarnám megfogalmazni, akkor ez szerelem, és még egy kicsit több. Ha ahhoz, hogy számára boldogság legyen az élet, az kell, hogy eladjam a lelkem az ördögnek, én magam sétálnék le a pokolba, ingyen és bérmentve. Így tudnám leginkább megértetni, mit érzek iránta.

De hiába szeretem, hiába akarom, és hiába vágyom őt, soha nem lehet az enyém. Ő számára tiltott gyümölcs, csak messziről figyelhetem. És ez a miatt a lány miatt van, aki húsz évvel ezelőtt újra fényt hozott az életembe. Miatta van az, hogy minden este, mikor lefekszem, az álmaimban megelevenedik az, amire vagyom. Egy fiatal lány, kinek vérvörös haját lágyan lengeti a szél, és zafírkék szemének nevetése békét hoz az éjszakáimba…