14. Fejezet: Bizonytalanság

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, magamhoz képest még egész korán! :) Az előző fejezet komment-áradata miatt iszonyú boldog voltam, szóval itt is szeretném megköszönni mindegyikőtöknek! Remélem, ezúttal is számíthatok hasonlóra! :)
A fejezetről: Feltűnik egy új szereplő, akiről már volt említés ;)
Jó szórakozást!

„Nem is élsz, ha már nem érzel!

Sosem égsz, ha félig égsz el!

Csak az a bűn, mit bűnnek érzel, s nem a vágy!”

/Hooligans/

Abban a pillanatban tudtam, hogy hibát követek el. Tudtam, de nem érdekelt. A megkönnyebbülés, a düh és a vágy túlságosan nagy erővel csaptak össze a fejem felett, az önuralmam pedig összemorzsolódott. A teste, ahogy az enyémnek feszül, az aprócska bizalom, ami felém irányul… Elvesztettem a harcot önmagam ellen. És most, mikor ezt a lányt a karjaimban tartom, a mellkasomon érzem, ahogy hevesen ver a szíve… Ezért teszem, amit teszek. A bűntudatot mélyen elnyomom magamban, és átadom magam a vágynak, ami napok óta emészt azután, akit nem szabadna akarnom.

Mintha áram csapott volna belém, durván eltaszítom magam Gabytól. A francba, mégis mit művelek? Gabriella Saetta a legjobb barátaimnak a lánya. Képes lennék eldobni magamtól a bizalmukat, csak mert nem bírok a libidómmal?! Levegőért küzdve hátat fordítok a szoborrá dermedt lánynak, és majdnem olyan vehemensen viharzok ki, mint ahogyan bejöttem. Hallom Gabyt, amint a nevemet kiáltja, de most nem vagyok képes a szemébe nézni. Ha most visszamegyek, nem fogok leállni egy csóknál, és ezzel cserbenhagynám Kaylát. És… meggyaláznám Irina emlékét. Már ha nem tettem volna meg így is eléggé. 

Kinn az udvaron előkapom a mobilomat, és tárcsázok.

- Be a házba. Most! – sziszegem, amint fogadja a hívást, és már le is csapom. A kunyhóban levetem magam a kanapéra, az arcom a tenyerembe temetem. Hogy lehettem ennyire felelőtlen?! A félelmeim miatt tudott az a szemét kijátszani, erre nem hogy legyőzném őket, hanem még egy falat emelek magam és Gabriella közé. Soha az életben nem fog ezek után megbízni bennem.

- Jól vagy, Nikolai? Elég szarul nézel ki.

- Majd mindjárt szétrúgom a segged, és máris jobban leszek. – morgom fel sem emelve a fejem. Bran félszegen álldogál a konyhaajtóban, kezeit a zsebébe süllyesztve. – Beszéltél a Tanáccsal?

- Rá lehet fogni. Utolért a híred, mágus. – vigyorog rám. Mikor lettünk mi ekkora spanok? – Fayette egyenesen dühöngött, az ikrek pedig valószínűleg azon tanakodnak, hogy inkább vállalják Makaylát. Híres vagy a szívességeidről. – Ellöki magát a faltól, és helyet foglal a kanapé túloldalán.

- Engem már az sem érdekel, ha nem fogadják el. – Hátradőlök, a kezeimet összekulcsolom a mellkasom előtt. Ezzel talán megakadályozom, hogy Bran észrevegye, mennyire remegnek. – Le fogom vadászni a nyomorultat, akár egy veszett kutyát. Ha kell, a világ végéig megyek, de meg fogom találni, és én nem leszek olyan kegyes, mint a te Tanácsod. Ott a helyszínen meg fogom ölni. Lassan. Fájdalmasan. És élvezni fogom minden egyes percét…

- Most pont úgy beszélsz, mint Noah, amikor… - ennél a résznél megakad, rekordsebességgel sápad el – Gabriella?!

- Jól van. De csak éppen. – felelek. Elmesélek neki mindent, attól kezdve, hogy azok a fura, színes lepkék megjelentek a hálószobámban. Mikor porrá váltak, és engem elöntött a rémület és a haláltól való félelem. Egy pár pillanatig fel sem fogtam, mi történt, aztán a kegyetlen felismerés, hogy ezek nem a sajátjaim voltak. Gabriella rettegett, jobban, mint a találkozásunk napján. Megtörtént az, ami eddig csak a képzeletemben: összetűzésbe keveredtem magammal. Mintha tükörbe néztem volna, de még é is tudtam, hogy az én szemeim nem tükröznek ekkora vérszomjat. De azok a szemek egy őrült szemei voltak. Elmeséltem azt is, hogyan eredtem a nyomába, de mikor már túlságosan messze volt, nem mertem követni. Majd meghaltam, hogy visszamenjek Gabriellához, hogy lássam, tényleg jól van. 

Az ezután következő részt természetesen nem fejtem ki Brannak. Az is épp elég baj, hogy megtörtént, ami pedig még rosszabb, akartam, hogy megtörténjen. Soha nem követhetem el újra ezt a hibát.

- Egy valamit nem értek… – szólal meg Bran – Hogyan tudta José felvenni a te alakodat? Neki nincs ilyen képessége.

- Erre csak egy mágus, vagy egy boszorkány véréből készült főzet lehetett képes.

- José megölhetett egyet a tieid közül? – kerekednek el a szemei. Óvatosan bólintok egyet. Nem fogom kifecsegni a mágusok titkát. Még nem jött el az ideje, és amúgy sem Bran a legmegfelelőbb személy. Merengve nézem a dohányzóasztalra ledobott mobilt, miközben azon gondolkodom, talán fel kellene hívnom Noaht, hogy elmondjam, felesleges Gabriellát elvágni a külvilágtól. José megtalálta, és később is megfogja. De akkor már ott leszek.

Arra eszmélek fel, hogy valaki eszeveszetten dörömböl az ajtón. Sziszegve fújom ki a levegőt, és elkapom Bran karját, mikor az tőrt rántva az ajtó irányába fordul.

- Nikolai, elegem van ebből a szarságból! Azonnal gyere ki, van egy kis megbeszélni valónk, rémlik?! – Soha nem gondoltam volna, hogy az a félős kislány, aki a korházi ágyban ült, egyszer eljut arra a szintre, hogy szinte már tombolva veri az otthonom ajtaját. Hazudnék, ha azt mondanám, nem imponál a dühe. Bran kérdőn néz rám, én pedig az emeletre vezető lépcső felé indulok. Menet közben hátra szólok a vállam felett:

- Ha kérdezi, volt egy kis elintézni valóm. Te vagy az, akit megkértem, hogy vigyázz rá. – Bran szemében tisztán látszik, hogy fogalma sincs, mi folyik körülötte, de javára váljék, szó nélkül az ajtóhoz megy, ezúttal hál’ istennek tőr nélkül. A lépcsőfordulóban megállok, onnan időben leléphetek, ha Gabriella úgy dönt, azért mégis leellenőrzi az emeletet is. A lány szinte berobban az ajtón, és már nyitná a száját, mikor rájön, hogy nem én állok előtte.

- Te mit keresel itt? – szegezi Brannak a kérdést, aki egy kissé zavarba jőve megvakarja a tarkóját. – Tudod mit? Nem is érdekel. Hol van Nikolai?

- Dolga van. Valahol máshol. – nyögi Bran, teljesen leforrázva Gaby vérmérsékletétől. Való igaz, New Yorkban nem ezt szokta meg, neki még újdonság ez a vehemensség. Nekem pedig ez a forrófejűség a legtermészetesebb Gabyval kapcsolatban.

- Most? – Gabriella gúnyosan elhúzza a száját, és a ledöbbent Brant megkerülve felcsörtet a lépcsőn. Pontosan úgy, ahogy számítottam rá. 

Az ujjaimat magam elé emelem, és nevezzenek gyávának, de magam elé suttogtam a szót, amit szerintem valóban csak a gyávák használnak.

- Invisibilia. – Az aranyos ragyogás kikúszik az ujjaimból, és körbefonja az egész testemet. Én mindent látok, de engem senki nem vehet észre. Gabriella úgy száguld el mellettem, hogy fogalma sincs, ott vagyok a nyomában. Kopogás nélkül ront be a szobámba, és alig leplezett csalódottsággal tekint körbe. Nem is titkolja, abban reménykedett, hogy elbújtam előle. Nos, így van. De ezt neki végképp nem kell tudnia.

- A francba… - csalódottan túr bele hosszú, vörös hajzuhatagába. Alsó ajkát harapdálva, bizonytalanul beljebb lép a szobába. Úgy követem, mintha az árnyéka lennék. Kíváncsi vagyok, mit fog tenni, mikor azt hiszi, nincs a szemem előtt. Sarkammal becsukom az ajtót, mintha csak a huzat csapná be. Gaby átpillant a válla felett, és egyenesen a szemembe néz. Ha nem tudnám jobban, azt mondanám lát engem. Lehuppan az ágyra, arcát a kezeibe temeti, és vesz egy mély levegőt.

- Mit keresek én itt? – szomorú suttogásától összeszorul a szívem. Hátamat a falnak támasztom, úgy nézem őt tovább. Sokáig csak ül ott, mintha még ő sem tudná, mit kezdjen magával. Töprengését Bran kopogása zavarja meg. Riadtan kapja fel a fejét, és egy percre szerintem még azt is elfelejti, hogy hol is van. Megdörgöli az arcát, és óvatosan résnyire nyitja az ajtót. Értékelem az óvatosságát, bár ha José, vagy egy másik ellenségünk kopogtatna (mondjuk, ők miért tennék?), nem sok mindenben akadályozná őket egy ajtó.

- Minden rendben van, Gaby? – Bran hangja aggodalmasan visszhangzik a fülemben, és ennél jobb kérdést én sem tehettem volna fel. Gaby feldúltnak látszik, aminek minden bizonnyal én vagyok az oka. Megcsókoltam valakit, aki más férfit szeret. A múlt ismétli önmagát. Csak ne érjen ugyan olyan véget…

- Persze, már megyek is. – sóhajtva kihátrál a szobámból, és egy utolsó pillantás után bezárja az ajtót. Még épp időben csúszok ki a résen, mielőtt bezárt volna. – Figyelj, ha Nikolai megjön, akkor…

- Megmondom neki, hogy kerested.

- Ne! – Gabriella szó szerint rémülten markolja meg Bran karját. Elkerekedett szemekkel néz fel a férfira, és mióta eljöttünk New York-ból, most először látom úgy istenigazából sérülékenynek. – Ne mondj neki semmit! Hiba volt idejönnöm, csak én…

- Oké, nem mondok semmit, csak kérlek… Kímélj meg a részletektől! – Bran nevetve csóválja a fejét. Felhúzott szemöldökkel meredek rá, fogalmam sincs, honnan tudja, mi történt. Márpedig lerí róla, hogy tudja. Azt hiszem, lesz egy kis megbeszélnivalónk a démonnal… Gabriella bólint, és még egy utolsó pillantást vetve a háta mögé (ahol én állok) lesétál a lépcsőn, és visszatér a saját lakrészébe. 

Bran még kivár pár pillanatot, aztán elkezd hadonászni maga előtt.

- Jól van, ezt hogy a francba csinálod?! Érzem, hogy itt vagy! – Gúnyosam mosolyogva hagyom, hogy lehulljon rólam a varázslat, de élvezkedve figyelem Bran idióta kalimpálását még egy ideig. Lassan ő is észreveszi magát, torkát köszörülve fordul felém, kérdőn felvont szemöldökkel. Nagyot sóhajtva megvonom a vállam, és lesétálok a nappaliba, ahol mindkettőnknek töltök egy kis pohár vodkát. Ha így folytatom, alkoholistává leszek, mire Gaby betölti a tizennyolcat…

- Noah meg fog ölni, mágus.

- Miről beszélsz?

- Ne játszd az eszed! – förmed rám – Komolyan a lányát fűzöd? Azt hittem van annyi eszed, hogy nem mozdulsz rá, erre nesze! Az ember azt hinné, hogy háromszáz évesen már kordában tudod tartani a libidódat!

- Na, álljon meg a menet! – Emelem fel a kezem, egyrészt védekezően, másrészt, hogy gátat szabjak a szóáradatának. – Két dolog: Az egyik, hogy mégis mi jogon akarsz elítélni éppen te, mikor te nem csak a lányát, hanem a feleségét is le akartad koppintani a kezéről? A másik meg, hogy nem nyomultam rá Gabriellára. Az isten szerelmére, ő még csak egy gyerek!

- Ugye tudod, hogy megérzem, mikor hazudsz? – vonja fel gúnyosan a szemöldökét. A francba!

- Jó, nem azt mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de… Mégis miért magyarázkodom? – Fintorogva leülök a kanapéra, és a kezembe veszem a már félig kiürül vodkás poharamat. Kinek akarok hazudni? A helyes válasz: saját magamnak. 

Néma csendben ülünk egymás mellett, ki-ki a saját gondolataiba merülve, mikor a csendet egy mobiltelefon sípolása töri meg. Felkapom a fejem, de nem az én készülékem szól. Bran furcsálló pillantást vet rám. Merthogy nem is az övé. Összehúzott szemmel követem a hangot, a démon közvetlen mögöttem kihúzza a tőrt a bőrtokjából. A konyhába belesve nem látni semmit, ám a telefoncsörgés egyre hangosabb. Halk susogásra leszek figyelmes, közvetlen mellettem, mintha valaki… szitkozódna. Megtorpanok, intek Brannak, hogy legyen kedves előre fáradni. Ha repül valami, őt találja el. Fintorogva lép előre, a tőrt úgy tartva maga elé, hogy akármi is találja el, az rosszabbul járjon, mint ő. Lágy szellő simítja végig az arcomat. Aha, csakhogy egyetlen ablak sincsen nyitva. A „szél” irányába kapok, ujjaim valami szilárdba ütköznek.

- Ki a franc vagy? – mordulok az idegenre, Bran felemeli a kezét, ujjai a láthatatlan alakra fonódnak, oda ahol a nyakát sejtjük. A kezeim között lassan felsejlik a nap barnította bőr, amin egy túlságosan ismerős karkötő fityeg. A sejtésem beigazolódni látszik, ahogy fokozatosan egy női alak kezd láthatóvá válni a szemünk előtt. Sóhajtva elengedem, és intek Brannak, aki megrökönyödve, de elengedi a nőt. Konkrétan ellöki magától.

- Ésszel, hé! – mordulok rá, majd a nő felé fordulok. – Mit keresel itt?

- Te is hiányoztál nekem, öcsi. – vigyorog rám. Zöld szemei kedélyesen csillognak, tettetett ártatlansággal csavargatja ujjai között kávébarna tincseit. Tekintetét a mellettem ledermedt démonra siklik. Bran szoborrá merevedve bámulja őt, túlságosan is ismerős csillogással a tekintetében. Előre is kárörvendve vigyorgok rá. A démon nem tudja, mibe vágja a fejszéjét!

- Bran, ő itt a nővérem, Anja. Anja, bemutatom a Fekete Szárny igazgatóját, Brant.