30. Fejezet: Szeretet

Sziasztok!
Ne haragudjatok a késésért, kicsit később jutottam géphez, mint számítottam rá, ezért később kerül fel az új rész. Megpróbáltam egy kicsit sietni vele, ezért előre is elnézést kérek, ha úgy érzitek, hogy kicsit összecsapott. Mert amúgy tényleg az :D
Ennek ellenére remélem tetszeni fog, és hagytok magatok után egy kritikát :)

„A szeretet lényege az együtt. A veled. A velünk.”

/Müller Péter/

Idegesen törölgetem könnyes arcomat, és eközben bőszen kerülöm Apa pillantását. Elég egyértelműnek tűnt rólam a véleménye odalenn, még ha ki nem is mondta.

- Kicsim… - kezdi, de a szavába vágok.

- Ne akarj bocsánatot kérni, csak mert van egy véleményed! – Kicsit talán feszültebben csattanok fel, mint ahogy a helyzetem megkívánja, de még nem ragasztottam össze darabokra szakadt önuralmam és önbecsülésem szétszóródott darabkáit. Kolja elhozott New Yorkból azért, hogy ne kelljen azokkal a problémákkal foglalkoznom, amelyek az utóbbi időben megkeserítették az életemet. Erre megjelenik minden baj forrása, az anyám és Lizzy gyilkosa. 

Pedig minden annyira szépen indult!

- Gabriella, hallgass meg!

- Ez most kérés, vagy utasítás? – A hátam az ablak melletti falnak támasztom, úgy nézek ki a sötétségbe. A kert ismét a régi fényében pompázik, és lehet, hogy csak hallucinálok, de mintha az egyik tulipán még felém is integetne. Minden mindegy alapon visszaintegetek. Azt hiszem, másoknál ez már beutaló lenne egy kiválóan őrzött diliházba. 

De a mi esetünkben? 

Egy integető tulipán része a mindennapoknak. 

Apa olyan némán áll, hogy végül nem bírom tovább, rá pillantok. Elködösült szemekkel mered rám, mintha fejben valahol teljesen máshol járna. Talán épp azon a napon, mikor „megszülettem”.

- José az egyik legbizalmasabb barátom volt – kezdi halkan, és nekem nagyon kell fülelnem arra, amit mond – ennek ellenére egyikünk sem vette észre, hogy az elméje már rég nem ép. Aznap, mikor megszülettél…

- Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt hallani akarom. – szólok közbe reszketve, de Apa ugyanúgy folytatja, nem törődve a kérésemmel.

- … José erőszakkal kiragadta anyádat a karjaim közül – A hangja megremeg, és tisztán tükröződik a szeméből, hogy mai napig nem sikerült feldolgoznia az aznap történteket – Egy olyan helyre vitte, ahol úgy gondolta, hogy nem találunk időben rá. És egy bizonyos szintig igaza is lett.

- Egy bizonyos szintig? – Istenem, miért jártatom a szám? Nem is akarom, hogy folytassa!

- Tudtam, hogy hol van – süti le a szemét – de abban a pillanatban, hogy José elragadta, előtört belőlem a démoni arrogancia. Dühös voltam, és el akartam pusztítani mindenkit, aki az utamat akarta állni. Sokkal gyorsabban is odaérhettem volna, de túlságosan büszke voltam. És ez anyád életébe került. Majdnem a tiedébe is.

- Ki… - nagyot nyelek, és egyszerűen képtelen vagyok kimondani azt a szót. Nem akarom, hogy valaha is ki kelljem mondanom, miközben valamelyik szerettemről van szó.

- Nem számít – csóválja meg a fejét Apa – már régesrég meghalt. De tudnod kell valamit, Gaby. Egyedül te vagy az oka, hogy aznap életben maradtam. Csakis és kizárólag te. Ha aznap nem tartalak a karjaim között, akkor Kaylával haltam volna, ahogy egy részem akkor meg is tette.

- Apa, ha én akkor nem vagyok…

- Akkor ma egyikünk sem lenne életben. – Közelebb lép hozzám, és megsimogatja az arcomat. – Túlságosan szerettelek ahhoz, hogy magadra hagyjalak, és azt hittem, nem szerethetlek annál jobban, mint akkor tettem. De tévedtem. A te boldogságodért és mosolyodért éltem, és soha egy pillanatig se gondold azt, hogy valamiért is hibás lennél! Mindenünket neked köszönhetjük, mert te vagy számunkra a minden.

Oké, ennyit arról, hogy nem sírok.

- Szeretlek! – hüppögök fel, és Apa kitárt karjaiba vetem magam. Szorosan a mellkasához szorít, arcát a hajamra fekteti, és egy csókot nyom a fejem búbjára. Nem is hallom az ajtó nyílását, már csak Bran hangja jut el a tudatomig. Az arcomat dörzsölve elhúzódom apától, aki komoran néz szembe a másik démonnal. Fogalmam sincs, mi játszódhat le közöttük némán, de csak biccentenek egymás felé, mintha megpecsételtek volna valami ígéret félét.

- Le kellene jönnötök. Ezt hallanotok kell! – Lesétálunk utána a lépcsőn, aminek az aljában Kolja már vár bennünket. Pillantásom a lépcső aljánál fogvatartott Joséra esik, de most teljesen másképp néz ki, mint mielőtt felmentem volna. Tekintete üvegesen mered előre, arca teljesen mentes minden érzelemtől, a szája szélén egy nyálcsík csordogál. Guszta…

- Mi történt, Nikolai? – Kolja rám pillant, és végigmér, mintha csak azt ellenőrizné, hogy jól vagyok-e. Rámosolygok, amitől tekintete ellágyul ugyan, de a feszültsége nem enyhül. Apa felé fordul, hozzá intézi szavait.

- Köztetek van a tégla.

- Hogy értve köztünk? – komorodik el Apa – A démonok között?

- Fayette irányítja a szálakat, de ez még csak a kezdet. – Bran fáradtan megdörzsöli a halántékát, Anja kedveskedve dől a mellkasának. A férfi hálásan rámosolyog, és egy puszit nyom a homlokára. – Bizonyos szinten ő is csak egy bábu a sakktáblán.

- Josénak fogalma sincs, ki irányítja a játékot, de azt állítja, hogy Fayette telefonon kapja mind az utasításokat, mind a jelentéseket. – Kolja gúnyosan elmosolyodik – Tény, hogy Fayette nem kedvel engem, de csak egyféleképp kerülhettem én is a célpontok listájára. Egyetlen személy van, aki annyira gyűlöl, hogy meg akarja keseríteni az életemet.

- Irina – A szám elé kapom a kezem, Apa értetlenül kapkodja közöttünk a tekintetét.

- Irina? De hát ő halott, nem?

- Na, még egy okos – csóválja a fejét rosszallóan Mira, és vádlón a fiára mutat – Mondd csak, kisfiam, te vagy rossz hatással rájuk, vagy fordítva?

- Én is szeretlek! – legyint felé Kolja – Igen, Irina él. A lányod osztálytársa, és az életem megkeserítője.

- Mégis mióta tudjátok?!

- Ha saccolnom kellene, akkor úgy hat órája, szóval higgadj le! – Ahogy leérek a lépcsőn, Kolja a karomnál fogva magához húz, és kezeit megtámasztja a csípőmön, mintha az érintésen keresztül nyerne energiát. 

Szemei fáradságot és bűntudatot tükröznek és az érzelmeit megfigyelve rájövök, hogy még mindig önmagát hibáztatja, amiért célpont lettem.

- Beszélnünk kell – súgom halkan a fülébe.

- Később – Elenged, és visszasétál Joséhoz – Mi Fayette és a megbízójának a célja?

- Gabriella Saetta kiiktatása – José monoton hangjára felhúzom a szemöldököm. Mikor lett ennyire segítőkész? Jobban megnézve azonban egy kis aranyos csillogást vélek felfedezni a szemében. Kolja meg a bűvészmutatványai…

- És a többiek?

- Csak egy kis öröm Fayette részére.

- Nem csodálkozom – morogja Bran Apa felé – Az a ringyó mindig is utált benneteket. Gondolom, Kayla és te csak Fayette célpontja voltatok. Ennek az Irinának Koljára fáj a foga.

- Majd én kiverem neki, és akkor nem fog. – mordulok fel, és a féltékenység elemi erővel fortyog bennem. Mit képzel magáról az a lotyó? – De egyvalamit nem értek.

- Mit, Mališa?

- Mi köze ennek az egésznek Othenirihez? Miért kér tőlem segítséget? – Kolja Joséhoz fordul.

- Hallottad a kérdést, akkor válaszolj!

- Fayette úgy sejti, hogy a megbízója száműzte Othenirit Daemondosba. – Apa és Bran leesett állal merednek a készségesen válaszoló Joséra, Kolja pedig értetlenkedve megcsóválja a fejét, és a két démon felé fordul. Ők visszanéznek rá, és mintha csak egy rugóra járna az agyuk, mind a konyhába vonulnak. 

Kénytelen vagyok velük tartani, Kolja gyengéden terelget maga előtt, hogy le ne maradjak. Kedves tőle, hogy így aggódik azért, hogy mindenről tudjak. Annyi titok után ez a gesztus sokkal többet jelent, mint mondjuk egy csokor virág.

- Ez egyszerűen lehetetlen. – tör ki Koljából, amint magunk maradunk. – Még nekem sincs annyi erőm, hogy egy istenséget egy másik dimenzióba száműzzek.

- Hallottad Josét, ez szimpla feltételezés. – Apa idegesen járkál, és úgy érzem, inkább magát nyugtatgatja, mint minket. – Daemondos a démonok lelki temetője, senki nem kerülhet oda úgy, hogy nem halott.

- De akkor mégis hol a fenében lehet?!

- Talán van olyan, aki tudja. – merengek halkan, de nem eléggé. Minden szempár felém fordul, van, aki kíváncsian, és van, aki furcsállva méreget. – Ispra emlékeit Anya őrzi, nem? Talán ő képes felidézni egy olyan helyet, amiről mi nem tudunk, és ahol elzárva tarthatják Othenirit.

- Mališa – pislog rám Kolja – te egy istenverte zseni vagy!

Annyira romantikusan tud bókolni…

- És ennek ellenére mégsem tudom, melyik az a nyomorult, aki csak azért zaklat, mert élvezi. – túrok a hajamba idegesen, de csak annyit érek el vele, hogy még több tincs hullik az arcomba. Feszült leszek a gondolattól, hogy még mindig szabad bejárása van a fejembe. Ugyan nincs összehasonlítási alapom, de ez olyan, mintha megerőszakolnák az elmémet. Nem tudok ellene védekezni, minden az akaratom ellen van.

- Ki fogjuk deríteni – simogatja meg Kolja az arcomat, majd takarodót fúj. Megkéri Mirát, hogy a tölgyfák ágaiból csináljon egy szűk kis odút, ahová elraktározhatjuk Josét, de én ellenzem az ötletet.

- Mi lesz, ha megfagyasztja az ágakat, és kitör? – kérdem a számat rágcsálva. Kolja nem is törődve az aggodalmaimmal, meredten figyeli az ajakrágcsálásomat, majd két ujja közé csippentve az állam magához húzza a fejem, és lágy csókot nyom a sebesre harapdált számra.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Josénak már nincs szabad akarata. Én rendelkezem felette. Most pedig menjünk az ágyba, mert hosszú napunk volt. – A tűzben égő szemei arról árulkodnak, hogy nem véletlenül fogalmazott ilyen kétértelműen, az izmaim megfeszülnek intenzív pillantásától, a szívem egyre gyorsabban dobog.

- Elpirultál, Mališa. – dorombolja a fülemhez hajolva, és érzem a bőrömön, hogy mosolyog. Levegő után kapkodva kapaszkodok a vállába, nem bízva abban, hogy a lábaim megtartanak. 

Kocsonyán nehéz állni.

- Valóban? – pihegek, és érzem, hogy tényleg az arcomba tolul az összes vér. Kolja maga elé fordít, és úgy irányít fel a lépcsőn, hogy közben mindvégig a szemébe nézek. A szeme izzik, és sokkal élénkebb a vágytól, szinte már smaragd fénnyel világít. Bevezet a szobájába, halványan érzékelem, ahogy kattan mögöttünk a zár.

- Van egy befejezetlen ügyünk.

- Mégis milyen… Ó! – Kolja ajkai lejjebb kalandoznak, arcát a nyakamba fúrja, és fogai közé szívja az érzékeny bőrt. Az ingét markolászva lassan az összes józan eszem elpárolog. 

Kétségbeesve próbálok áthatolni az agyamra ereszkedő ködön, de az elhatározásom miértje egyre távolabb kerül, és már nem is tudom igazán, miért akarok uralkodni magamon.

- Lazulj el, Mališa, és hagyd, hogy… - Egy nagy csattanás után egy ismerős hangra ocsúdok fel.

- Ugye még nem feküdtetek le? Ó, a francba!

- Ezt nem hiszem el! – nyög fel elkeseredetten Kolja, ami alig hallható Apa cifra káromkodása mellett. – Noah, barlangban nevelkedtél?!

- Hogy jött be? Azt hittem bezártad. – pislogok fel rá vörös arccal. Azt hiszem, ebből ma már tényleg nem lesz semmi.

- Bezártam, de apád olyan svunggal nyitott be, hogy kiszakadt a helyéről. Szuper! – fintorog elkeseredetten, majd egy csókot nyom a nyakamon hagyott foltra, és elparancsol zuhanyozni. 

Mikor rákérdezek, hogy ő hova szándékozik menni, csak egy vállrándítással válaszol, és megpaskolva a fenekemet sürgetően int a fürdőszoba felé. Nem sok választásom lévén felkapok egy törülközőt, de a vállam felett még visszaszólok.

- Neked nagyobb szükséged lenne egy hideg zuhanyra, nem?

- Terveim vannak, Mališa, és a hideg zuhany nincs köztük.

Muszáj, hogy mindig övé legyen az utolsó szó?!

Interjú #4 - Makayla

(Nos, mint észrevehettétek, mostantól ide rakom az interjúkat, amiket később a fenti menüsávból érhettek el.) 

Remélem, ti is legalább olyan szórakoztatónak fogjátok találni, mint én! :) Az interjú alany nem más, mint Makayla Saetta

Y: Kedves Kayla, remélem nem zavartalak meg túlságosan semmiben.

M: Nem, jelenleg egyedül annyi dolgom van, hogy halálra aggódjam magam, de az az interjú közben is menni fog.

Y: Nem irigylem a helyzeted, az tény. Remélem, ez a kis kérdez-felelek okoz majd egy kis felfrissülést. A többiek tudtommal jól szórakoztak.

M: Igen, én is így hallottam, szóval már vártalak.

Y: Akkor ne is halogassuk tovább, íme az első kérdés: Mikor érezted azt, hogy eltávolodtatok anyáddal?

M: Erre elég nehéz válaszolni, mert az egész elég lassan, folyamatában történt. Talán akkor, mikor a nevelőapám meghalt. Előtte inkább csak távolságtartó volt, de utána úgy viselkedett, mintha ő irányíthatná az életemet. Ezt a gyönyörű szokását mái napig nem vetkőzte le, hogy rágjam a szívét…

Y: Nos, van aki szereti, ha irányítják. Te nem így vagy ezzel?

M: Ez most komoly?! Úgy nézek ki, mint aki nyakörvet akar, és bilétával a nyakában pitizik a jutalomfalatért?!

Y: Jól van, oké, nyugi! Nem kell mindjárt leszedni rólam a keresztvizet, csak érdeklődtem. Istenem, te sem leszel könnyebb eset, mint a többi… Lássuk a következő kérdést: Milyen volt először látni Noaht?

M: Mit tesz egy diáklány, ha megpillantja az új, irtó szexis történelem tanárát? Természetesen némán imádkoztam a figyelméért, és bőszen csorgattam a nyálam.

Y: Ez azért elég kiábrándító. Az ember azt hinné, hogy ez köztetek intenzívebb volt, elnézve a mostani kapcsolatotokat. Gondolj bele, majdnem húsz éve találkoztatok először, azóta pedig van egy gyönyörű lányotok is.

M: Yesaya, elfelejted, hogy a „szerelem első látásra” dolog csak Noah-nál volt meg, mert akkor még csak ő volt démon. Én nem.

Y: Én ezt értem, de akkor is romantikusabbra számítottam.

M: Akkor menj moziba!

Y: Tudtam, hogy rád számíthatok… A harmadik kérdés: Milyen rég ismered Hannah-t?

M: Hannah-val érdekes történetünk van, örülök, hogy megkérdezted. Akkor találkoztunk személyesen először, mikor bekerültem az Akadémiára. Elsősök voltunk mind a ketten, és akkor még úgy tűnt, hogy merő véletlenségből kerültünk egy osztályba. Te, az a nő engem úgy utált, mintha én lennék az Antikrisztus.

Y: Akkor hogy lettetek végül barátok?

M: Hát, egyszer valami nagyon durvát szólt be, én meg orrba vágtam.

Y: Mit csináltál?!

M: Ja, vicces volt. Ott „verekedtünk” az egész iskola szeme láttára. Persze azóta már tudom, hogy ha akar, akkor ott helyben kicsinálhatott volna, de akkor nagyon nyeregben éreztem magam. Aztán mikor lehiggadtunk, mind a ketten leporoltuk a szoknyánkat, és elmentünk fagyizni. Akkor jöttünk rá, hogy nem is különbözünk annyira.

Y: Azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben van…

M: Meg lennél lepve, ha tudnád.

Y: Haladjunk is tovább: Féltél valaha úgy isten igazából Noah-tól?

M: Pfúúúú, nem is tudom… Attól, hogy Noah fizikailag bántani fog, soha. Egy ujjal sem érne hozzám, legyen bármilyen ingerült. Attól viszont már rengetegszer féltem, hogy dühében olyat mond, amit nem fogok tudni feldolgozni. Noah kifejezetten nyugodt természet, és nagyon ritkán veszíti el az önkontrollt, de ha ez megtörténik, sosem gondolkodik, mielőtt beszél. Gondolok itt például arra, mikor Harrisson megvádolta azzal, hogy nem tudja a gondunkat viselni Gabriellával. Azután három napig nem láttam, és nem az volt az utolsó eset.

Y: Akkor ezek szerint nagyon tudni kell, hogy mire érzékeny, és mit hagy figyelmen kívül, ugye?

M: Nem nehéz kiismerni. Három dolog van, amire ugrik: Én, Gabriella és Hannah.

Y: Hát a fiúk?

M: Noah szerint sértené az egójukat, ha szólni merészelne az érdekükben

Y: A pasik, meg az egójuk…

M: Nekem mondod?

Y: Mikor újra találkoztatok, mit gondoltál róla?

M: Nos, egyrészt természetesen megijedtem tőle, mert akkor még sorozatgyilkosnak állították be előttem, én meg ugye nem emlékeztem rá. Másrészt meg hülyének néztem, mikor kijelentette, hogy zárjam be az ablakot, mert a nyolcadikra az jön be, aki be akar. Arra gondoltam, hogy túl sok X-aktákat nézett.

Y: Te teljesen kiábrándítasz. Azt hittem, jobban szereted a romantikát.

M: Szeretem a romantikát, de hát ha egyszer így történt!

Y: Mindegy, hagyjuk. Mit tennél másképpen, ha visszamehetnél az időben?

M: Mennyi időd van? Csak mert kicsit hosszú lenne felsorolni.

Y: Szorítkozzunk a lényegre, jó?

M: Nagyon sok baromságok elkövettem életem során, de ha változtatnék valamit, akkor az az lenne, hogy még azelőtt megkeresném Noah-t, hogy Bran meglátna. Rengeteg fájdalomtól megkímélném magunkat. Aztán ott van még a siracusai eset. Visszatekintve, akkor is jobb lett volna nyugodtan ülni, és akkor lehet, hogy Ulrich soha nem talált volna rám. Ezek a legfontosabbak, de lehet, hogy jobb lenne mindent annyiban hagyni. Hiszem, hogy semmi nem történik véletlenül.

Y: A bölcs szólott.

M: Uff, én beszéltem.

Y: De hülye vagy! Nagyon megviselt, az hogy Gabyt nem te tartottad elsőnek a karjaidba?

M: Nem kifejezetten. Az adott helyzetben még annak is örültem, hogy egyáltalán a karomba vehettem. Nem tudtam, hogy vajon túléli-e, vagy hogy egyáltalán én megérem-e azt, hogy magamhoz ölelhessem. De Othenirinek hála Gabriellának nem kellett félárván felnőnie.

Y: Egy nagyon érdekes kérdés a következő, amire szerintem mindannyian kíváncsiak vagyunk: Milyen érzés egy ősdémon testvérének lenni?

M: Gyerekek, nagyon fárasztó! Először is, nem győzi az orrom alá dörgölni, hogy hozzá képest egy kis taknyos vagyok, ami azért majdnem negyven évesen már kissé idegesítő. Aztán persze ehhez társul a „én-úgy-is-jobban-tudom-mint-te” hozzá állása a dolgokhoz, minden egyes döntésemet megkérdőjelezi. Szóval, nagyon fel tudja húzni az embert.

Y: Szereted, mi?

M: Nagyon!

Y: Milyen a tesód, mert Saya nem írta le pontosan.

M: Egy utolsó kis görcs, aki úgy hiányzott nekem, mint pattanás az alfelemre! Komolyan, még egy ilyen utolsó, mocskos kis k…

Y: Hé, mellőzzük a trágárságot!

M: A köcsög nem csúnya szó!

Y: Aha, hát persze, hogy nem…

M: A lényeg, hogy kiköpött mása anyámnak, és sajnos nem csak kívül, de belül is. Képes volt rámozdulni a férjemre, hát mit képzel ez magáról?! És az anyám meg hagyta, annak ellenére, hogy állítólag „békülni” jöttek. Meg a nagy lópikulát!

Y: Higgadj le egy kicsit, és vegyél egy mély levegőt, mielőtt agyérgörcsöt kapsz itt nekem… Te el akartad mondani Gabynak az igazat?

M: Bonyolult kérdés. Voltak időszakok, mikor úgy gondoltam, hogy jobb lenne mindent kitálalni neki. Ismerem a lányomat, tudtam, hogy nagyon ki fog borulni, ha rájön, mennyi mindent nem tud saját magáról. De végül mindig rábeszéltem magam, hogy tartsam a szám, mert Gaby számára ezek a titkok jelentették a biztonságot. Legalábbis, akkor úgy gondoltuk.

Y: Nem lehetett könnyű, és be kell látnod, hogy nem volt fair Gabyval szemben.

M: Azt tettem, amit tennem kellett. Majd ha anya leszel, megérted.

Y: A Hannah-val való beszélgetés után? Nekem nem lesz gyerekem, apácazárdába vonulok!

M: Puhány…

Y: Parancsolsz?!

M: Semmi, semmi…

Y: Szerencséd… Mit szólnál hozzá, ha Kolja összejönne Gabyval?

M: Azt hiszem, ezzel a kérdéssel kicsit elkéstél, de akkor elmondom, hogy mit szóltam, mikor megtudtam: Először is köpni-nyelni nem tudtam. Aztán mikor felocsúdtam, le akartam hordani Kolját egy utolsó szemétládának, mert mi az, hogy mi bizalommal fordulunk felé, ő meg levarrja a gyerekemet?! Aztán persze rájöttem, hogy Kolja nem ennyire aljas, és Gabyra kezdtem haragudni, hogy mit képzel, hogy ilyen hamar fel mer nőni és Egyetlent találni az engedélyem nélkül, és…

Y: Nem gondolod, hogy kissé túlzásokba esel?

M: Hé, befejezhetem? Köszönöm! Na, a vége ennek az egész gondolatmenetnek az lett, hogy tulajdonképpen Nikolai kezében tökéletes biztonságban tudhatom a lányomat, és biztos lehetek benne, hogy sosem törné össze Gaby szívét.

Y: Ennyire nyilvánvaló, hogy már akkor is szerette?

M: Hát, egyrészt. Másrészt meg nem merte volna, mert én és Noah laposra verjük.

Y: Ó, aha, értem. És ez az eszmefuttatás mennyi időt vett igénybe?

M: Kb. két percet.

Y: Okééééé, inkább haladjunk. Jön az utolsó kérdés: Milyen érzés tudni, hogy veszélyben van a gyermeked?

M: Bűn rossz! Ez az egyetlen hátránya, ha gyereket szül az ember lánya. Onnantól kezdve normális körülmények között se tudsz rendesen végigaludni egy éjszakát, nem hogy úgy, hogy tudod, valaki az életére tör! Nem tudok enni, nem tudok aludni, de még lélegezni is csak ritkásan, és akárhányszor Kolja felhív attól rettegek, hogy az én kicsikémmel történt valami. Még szerencse, hogy szőke hajam van, mert abban nem látszanak az ősz tincsek.

Y: Nos, mint már említettem, nekem ilyen dolgokkal nem lesz problémám.

M: Most még ezt mondod. Aztán ha megtalálod az igazit, majd csak pislogsz, mikor jön a gólya!

29. Fejezet: Fájó Igazság

Sziasztok!

A mostani fejezetről igazából minden spoiler nélkül csak annyit tudok mondani, hogy elindította az időzítőt, és a robbanás a történet végére várható. Nincs már sok hátra.
Ha elolvastátok, kérlek írjátok meg a véleményeteket. Nem szeretnék telhetetlen lenni, de mostanában keveslem a kritikákat. ;)
Jó szórakozást!

„Az igazságról kiderült, hogy jobban fáj, mint a hazugság.”

/Claudia Gray/

Amint megpillantom Noah hatalmas termetét az otthonom ajtajában tornyosulni, azonnal tudom, hogy itt óriási balhé lesz. Önkéntelenül is teszek egy lépést Bran felé, akit úgy gondolom, nem hat meg kellőképp a felbőszült démon látványa. Pedig érdekelhetné, mert ha Noah tényleg bedühödik, mind a kettőnket egyetlen pillantással ropogósra süt.

- Kérdeztem valamit, Nikolai – Hát persze, hogy engem vesz elő, ki mást? José annyira kitekeri a nyakát, amennyire csak tudja, hogy tébolyodott zöld szemeit a fölé magasodó démonra emelhesse. Undorodva nézem, hogy az eddig is jelenlévő szórakozottság mellett a szemében megjelenik a szeretet egy torz, kifacsart formája.

- Régen találkoztunk, Noah.

- És nekem azt mondták, az volt az utolsó. Valaki rohadt gyorsan mondja meg, hogy mi a faszért van még életben! – Noah hangja fokozatosan üvöltésbe csap át, a hangoskodásra a nők is megjelennek a konyhaajtóban. 

Anya ellenszenves tekintettel méregeti az újonnan érkezőt, Anja pedig Bran felé csúszik, és szorosan mellé áll, mintegy a testével védelmezve őt. Gaby egy pillanatnyi habozás után felém indul, de az apja felcsattan.

- Maradj ott, Gabriella! – Nem fordítom el a fejem az acsarkodó démon felől, de még így is látom, hogy Gaby összerezzen, és megtorpan. Bizonytalanul kapkodja a tekintetét közöttünk, és látom rajta, hogy ez egyszer nem mer ellentmondani az apjának. Kinyújtom felé a kezem.

- Semmi baj, Mališa. Gyere ide! – A lány újra felém indul, de Noah morgása megállítja. Kezdek igazán dühös lenni.

- Azt mondtam, maradj ott!

- Ne merészeld távol tartani őt tőlem, Noah! – mordulok felé, továbbra is Gaby felé nyújtott kézzel. A bennem egyre növekvő feszültség azonban abban a pillanatban lelohad, hogy megérzem Gaby apró kis testét az enyémhez simulni. Noah vérvörös szeme megvillan, de nem mozdul felém, hogy elhúzza tőlem a lányát. És ez az egyetlen szerencséje, mert nem érdekel, hogy ő Gaby apja, és az sem, hogy az egyik legjobb barátom. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy elvegye tőlem a mindenemet.

- Apa, beszéljük meg! – pislog kérlelőn a férfi felé Gaby – Talán jó okunk volt eltitkolni előletek.

- Gabriella, van fogalmad róla, mit tett a családunkkal ez a férfi? – Megfagy az ereimben a vér. Istenek, ugye nem akarja neki elmondani? A lány óvatosan megcsóválja a fejét, és látom a szemében a bizonytalanságot. Nem tudja, hogy akarja-e egyáltalán tudni. De Noah teljesen elvesztette az irányítást maga felett, a szemét le sem veszi José önelégült képéről, és szinte köpi a szavakat Gaby felé. Fogalma sincs arról, milyen megbocsájthatatlan bűnt követ el a saját lányával szemben.

- Tönkretett minket, Gabriella. Megölette anyádat, és majdnem téged is azzal, hogy egy fanatikus kezére adta Makaylát.

- De hát… Anya él. – Gaby bizonytalanul ejti ki a szavakat a száján, mintha már ő maga sem lenne biztos az igazságban. De már nem fordíthatom vissza az időt, nem tehetem meg nem történté Noah kifakadását.

- Nem mindig volt ez így. – vicsorog Noah a vigyorgó Joséra – Tudod, hogy gyerekkorodban miért töltöttél velem több időt? Mert anyád meghalt azon a napon, mikor kivágtak belőle, és mindez ennek a nyomorultnak a hibája, aki…

- Noah! – csattanok fel. Mintha valamiféle kábulatból ráznák fel, felénk kapja a fejét, és döbbent arccal mered a lánya arcán legördülő könnycseppekre. Gabriella a szája elé szorítja kezét, tesz egy lépést hátra. Kinyújtom felé a kezem, de elhátrál tőlem, és hátat fordítva nekünk, bizonytalan léptekkel felsiet az emeletre. 

Hallom a hálószobánk ajtajának csukódását, majd dühödt pillantást lövellek az immár nyugodtabb, szürke szemű démon felé.

- A francba! – Noah ököllel ráver az ajtófélfára, és idegesen a hajába túr. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Menjek Gabriella után, vagy várjam meg, míg Noah magához tér? Végül aztán nagy nehezen maradásra késztetem a lábaimat, de egy lépéssel sem megyek közelebb a férfihez. Nálam most, ha csak ideiglenesen is, de teljes mértékben elásta magát. Fájdalmat okozott a szerelmemnek, és ez olyan bűn, amit normális esetben senki nem követhet el kétszer. De ez nem egy szokványos eset.

- Megérte, szájhős? Ettől most lehiggadtál? – Egy szemernyi együttérzés sincs bennem, még akkor sem, mikor Noah rám emeli kétségbeeséssel teli tekintetét. Némán kér, hogy legalább egy pár percre nyeljem vissza a szarkazmusomat, de nem vagyok abban a hangulatban.

- Nagyszerű műsor volt, Noah! – José tapsolna örömében, ha az indák nem tartanák még mindig erősen. Noah szeme abban a pillanatban, hogy meghalja a másik démon hangját, újra izzani kezd. Anya, felismerve a helyzetet int egyet, és az egyik petúnia levele engedelmesen José szájára tapad. Egy pillanatra felrémlenek a gyerekkori emlékeim. Istenem, hányszor köpködtem én is petúnia leveleket egy-egy vita során!

- Miért van még mindig életben? – Noah vörös tekintete visszavándorol rám.

- Mert a te drága Tanácsod ezt parancsolta. – vonom meg a vállam – Nekem feltett szándékom kinyírni a rohadékot, szóval ne nézz így rám!

- Húzz sorszámot! – motyogja, és most a feszengő Bran felé fordul – Mikor akartad elmondani, Bran? Miután megölte a lányomat?

- Higgadj le, Noah! Csak azt tettem, amit parancsoltak. Te tudod közülünk a legjobban, hogy akár tetszik, akár nem, engedelmességgel tartozunk a Tanácsnak.

- Mi vagyunk a Tanács. – Noah szeme izzik a haragtól, én pedig úgy érzem, itt az ideje közbelépni, mielőtt az apósom szétcincálja a sógoromat. Első a család.

- Hagyjátok már abba! – förmedek rájuk – José nem halt meg, hát aztán? Majd most meg fog. Felesleges mindenkit a porba aláznod, ami megtörtén, azt megtörtént, és Bran már hosszú évek óta igyekszik rendbe tenni, amit a Tanácsotok elbaltázott. Mára már éppen eleget ártottál.

- Kiderítettétek, miért hagyták életben? – Miközben felteszi a kérdést, Noah az emelet irányába fordul, mintha legszívesebben a lánya után menne. Osztozom az érzésen, de előbb ezt kell megbeszélnünk.

- Csak addig volt hajlandó beszélni, amíg Gaby a szobában volt, mintha ezzel is csak kínozhatná. Utána egy szót sem tudtunk kiverni belőle – mondom a vállamat vonogatva. 

Nem aggódom túlságosan José némasági fogadalma miatt. Megvannak a magam módszerei, hogy megtudjam, amit meg akarok. Nem véletlenül én vagyok a Világegyetem első és leghatalmasabb varázslója. Bár ha engem kérdeznek, valami jobban csengő nevet is kitalálhattak volna. Noah mélyen José kárörvendő szemébe néz, majd újra ránk pillant.

- Kayla nem tudhatja meg.

- Neked sem kellett volna – szól közbe Anja – de ezúttal óvatosabbak leszünk.

Úgy érezve, hogy a legnagyobb veszély elmúlt, és rám már nincs szükség, felmegyek a lépcsőn, és halkan kopogok a hálószoba ajtaján.

- Gaby, én vagyok az. – Semmit nem hallok odabentről, ezért újra beszólok. Még mindig semmi. Aggódva a kilincsre fonom az ujjaimat, de abban a pillanatban kinyílik az ajtó, és Gaby sápadt arca jelenik meg mögötte. Nem néz a szemembe, csak félreáll, hogy bemehessek. Becsukom magam mögött az ajtót, majd karjaimat azonnal a lány köré fonom.

- Ez volt, amit nem akartál nekem elmondani a családi vacsorán? Ezért gyűlöl annyira Bessie? Mert Anya miattam halt meg?

- Ne beszélj butaságokat! Nem tehetsz semmiről, hiszen éppen akkor születtél. – Éppen ezért nem akartam, hogy megtudja. Annyira ragaszkodik a szüleihez, hogy minden rosszat a saját törékeny vállára vesz. 

Egy nap azonban össze fog roskadni a hatalmas súly alatt, ezt pedig nem hagyhatom.

- Kolja – felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen – ha én nem vagyok, akkor anyát soha nem bántják. Az én hibám, hogy akkor az történt.

- Nem! – megragadom a vállait, és megrázom – Nem tűröm, hogy ilyen hülyeségeket hordj össze. José a hibás, mert elárulta Kaylát és Noah-t. Ulrich a hibás, mert egy fanatikus idealista volt, és mindemellett elmebeteg is. A Tanács a hibás, mert nem tették meg a megfelelő óvintézkedéseket. De semmiképpen nem te, akinek úgy vártuk az érkezését, mintha te lettél volna számunkra a messiás. Egy kisbaba voltál, aki csak az anyja szeretetére vágyott, semmi több, ezért ne merészeld magadat okolni! Anyád sem hagyná, és ha itt lenne, azt mondaná, hogy te vagy a legnagyobb csoda az életében. Pontosan úgy, ahogy az enyémben is.

Gaby elsírja magát. Arcát szorosan a mellkasomhoz szorítja, válla rázkódik a csendes zokogástól. Nem tehetek érte semmit, mert magának kell beismernie, hogy nem tehet semmiről. De mellette lehetek, hogy érezze, nincs egyedül. Amíg én élek, soha nem is lesz.

- Itt vagyok, Mališa – Megpuszilom a homlokát, és hagyom, hogy kisírja magát a vállamon. Gaby hüppögésétől alig hallom, ahogy kinyílik az ajtó, és Noah kukkant be rajta. Tekintete a lánya után kutat, és mikor megpillantja a karjaimban szétesve, a szemeiben túlcsordul a megbánás. Remélem, ő is legalább ilyen rosszul érzi magát.

- Gaby? – A lány összerezzen, és kicsivel közelebb bújik hozzám, mintha azt hinnél, elbújhatna. A vállára teszem a kezeimet, és gyengéden eltolom magamtól. Mélyen Noah szemébe nézek, ahogy kilépek az ajtón, némán üzenem neki, hogy ne bántsa meg a lányt ennél is jobban. Aprót bólint felém, és bezárja utánam az ajtót.

Komótosan sétálok le a lépcsőn, ahol José teljes nyugalomban üldögél, miközben anyám a kertről tart neki szentbeszédet. Bran és Anja szórakozottan figyelik a jelenetet, én pedig a tenyerembe temetem az arcom. Anya nem hazudtolta meg önmagát.

- Újra kérdem, José – sétálok elé, arrébb terelgetve anyámat – Együttműködsz velünk, vagy továbbra is csak szórakozol?

- Tudod, Nikolai, én jól mulatok itt veletek. – mosolyog rám. Kedvesen visszamosolygok, a szemei erre azonnal gyanakvóan szűkülnek össze. A tenyerem, amely már most aranyos fénnyel ragyog, az arca elé emelem. Látom rajta, hogy tudja: itt a játék vége. Az én varázslatomat senki nem tudja kivédeni.

- Confitenti peccata vestra – A hangom csak suttogás, José szemei megpróbálnak rám fókuszálni, ám hamarosan üveges tekintettel mered előre, pontosan úgy, mint egy lélektelen báb. Pontosítva egy lélektelen báb, ami epekedve várja a kérdéseket, amiket megválaszolhat. 

Anya büszke mosollyal megveregeti a karomat, és José elé áll.

- Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit akar attól a kislánytól!

- Azt akarom, hogy szenvedjen. – José monoton hangon válaszol.

- Miért?

- Mert ez a feltétele annak, hogy éljek. – Bran és én összenézünk. Itt jönnek a lényeges kérdések, és a válaszok, amelyek reményeink szerint végre véget vetnek ennek a hosszú ideje tartó hajszának.

- Mik pontosan a feltételek? – José arcán apró izzadságcseppek csordulnak le, mintha erőlködnie kellene, hogy kimondja a választ. Nem semmi ereje lehetett fénykorában, ha még most, teljesen eszét vesztve is képes árnyalatnyit küzdeni a mágiám ellen. – Mik a feltételek, José?

- Makayla és Noah Saetta életének megkeserítése, Gabriella Saetta lassú, fájdalmas kiiktatása, Nikolai Volshebnik biztonságos leszállítása. – Döbbenten meredek rá, mert mindenre számítottam, de arra nem, hogy én is célpont vagyok. Szemmagasságba hajolok Joséval.

- José, jól figyelj rám! Mondd el nekünk, ki szabta ezeket a feltételeket! – José makacsul összeszorítja a száját, és minden valószínűség szerint, a titoktartás is része lehetett ezeknek a bizonyos feltételeknek. A tekintete már közel sem olyan üveges, mint szeretném, a pólóján óriási verejtékfoltok jelennek meg. Fogaival erősen összeharapja az ajkait, ám a válasz erőszakosan kirobban belőle:

- Fayette Tanácsos.

Változás

Sziasztok!

Változás van az első évadban, kukkoljátok meg! :)

Puszi

Yesaya

28. Fejezet: Értelmetlen áldozatok

Sziasztok!
Közeledünk mindennek a nyitja felé, bár nem ebben a fejezetben! :D Kíváncsian várom a véleményeket, remélem, megajándékoztok egy-két kommenttel! :)
Jó szórakozást!

„Nagyon hűséges tudok lenni. Én mindig várnálak, és keresném a kedved. Megvédenélek, ha valaki bántani akarna. Őriznélek, amikor alszol. Mert bármilyen is legyél, biztos lehetsz abban, hogy számomra a legkülönb vagy.”

/Louis de Saint-Marché/

 - Otheniri? – Értetlenül kapkodom a fejem Nikolai, Bran és José között, de egyikük sem szól semmit. – Mármint a nagynéném Otheniri?

- Hogy én mekkora egy kapitális barom vagyok. – kiált fel Nikolai, majd szitkozódva előveszi a telefonját, miközben Josét egyetlen utasítással Anjára bízza. Tehetetlenül ácsorgok a lépcső aljában, és fogalmam sincs, mit kellene tennem. Végül Nikolai után somfordálok, aki fojtott hangon vitatkozik a vonal túloldalán álló valakivel. 

Aki ha jól sejtem, az apám.

- Miért nem mondtad, hogy tévedek?! Sokkal hamarabb is rájöhettem volna. – szűri a fogai között, de mikor meglát, tekintete ellágyul és egyetlen mozdulattal magához int. A karja alá fészkelem magam, hagyom, hogy állát a fejem búbján támassza meg. Tenyere a derekamra tapad, szórakozott mozdulattal rajzolgat mintákat a bőrömre.

- Noah, nem érted a lényeget! Ha szólsz, hogy megtanítottátok Gabynak a démonok nyelvét, egy kis nyomozásba tellett volna, hogy rájöjjünk. Igen, ezt magyarázom! – ingerülten felsóhajt – A francba már, Noah nem fárassz még te is! Jó, majd visszahívlak.

- Baj van? – Mereven lebámul rám – Mi van?

- Most csak viccelsz, ugye? Az a szökevény, akiről anyádék nem is tudják, hogy életben van, a saját házamban támad ránk, majd közli velünk, hogy nem vagy skizofrén, csupán a rég eltűnt nagynénéd próbál veled beszédbe elegyedni. Nem, mališa, nincsen semmi baj. – Gúnyos fintorral az arcomon oldalba könyöklöm. Kolja mesélte, hogy a szüleim nem tudnak semmit Joséról, csak annyit, hogy elméletileg halott. Nem faggatóztam tovább, hisz látszott Kolján, hogy kényelmetlenül érinti a téma. Ezen kívül csak annyit tudtam kideríteni, hogy ha Apa vagy Anya rájönnek, hogy José életben van, akkor Bran egészen biztosan halott lesz.

- Gaby, el tudod ismételni, miket mondott neked Otheniri?

- Mármint most? Azt hiszem, bár fogalmam sincs mit jelent. Olyan, mintha az én nyelvemet beszélné, de mégsem. Kicsit hülyén hangzik.

- Azért nem érted, mert az istenek dialektusát használja. Ezért kérlek, hogy ismételd el az édesanyádnak, mert ő tudni fogja, mit akar neked mondani. – Kisimít egy vörös tincset az arcomból. Nem tudom, hogy akarom-e egyáltalán tudni, hogy mit akar tőlem, de Koljának szüksége van rám. 

Ideadja a telefont, én pedig tárcsázom anya számát.

- Kolja?

- Nem, én vagyok. Kolja azt mondja, hogy te tudod, mit jelentenek azok a szavak, amiket Otheniri mond. – Helyeslő hümmögés a túloldalról. Veszek egy mély lélegzetet, és próbálok visszaemlékezni. Ha nem tudjuk, mit jelent egy szó, sokkal nehezebb felidézni azt.

- Terado me, sola brora. Re guretizi nerta, me sertezo ve merti! Me bertagt he utryzituv.

- Kicsim, biztos vagy benne, hogy ezt mondta?

- Hát, biztosnak épp nem nevezném, de elég valószínű. – kihangosítom a telefont – Mit jelent ez, Anya?

- Segíts nekem, kistestvér. Ha kiszabadítasz, esküszöm, hogy megvédelek! Mindenkit eltörlök a föld színéről, aki bántani akar. – A szavai olyan halkak, hogy alig hallom őket, de a lényeget így is megértem. Otheniri a segítségemet kéri már majdnem tizennyolc éve, én pedig nem tettem érte semmit. Valahol fogságban van, ahonnan már rég kiszabadulhatott volna, ha tettem volna bármit is azon kívül, hogy gyógyszerekkel eltompítottam a segítségkérését. Istenem, micsoda szörnyeteg vagyok én?

- Gaby, fejezd be! – Kolja idegesen megragadja a vállam, a telefont pedig szó nélkül kinyomja. Ha visszahívnak, nem győzök majd magyarázkodni, remélem, ezt tudja.

- Mármint mit?

- Ne hibáztasd magad!

- Hé, azt hittem, itt én vagyok a lélekolvasó. – Nevetésem még az én fülemnek is erőltetettnek tűnik. Valamilyen szinten tudom, hogy a bűntudatom alaptalan, de mégis… Ha a helyében lennék, soha nem bocsájtanám meg magamnak azt, hogy tizennyolc évnyi könyörgés után sem tettem semmit. Kolja nem szól semmit, csak magához húz, fejemet a mellkasához vonja. Percekig állunk így némán és összefonódva, a nyugalmunkat csak Anja zavarja meg, aki bekukkant a konyhába, hogy rendben vagyunk-e.

- Ez a gengszter tönkre tette a virágoskertemet! – Mira száját ez a mondat hagyja el elsőként, mihelyst meglát minket. Gondoskodóan simít végig a Josét erősen tartó petúniák szirmain, majd a kertbe kilesve arca még fehérebbé válik. A fák, amiket a varázserejével életre hívott, mozdulatlanul fekszenek a virágágyás kellős közepén, minden egyes növényt agyonnyomva.

- Anya, te tetted tönkre a virágoskertet. – mutat rá Kolja a fájó igazságra. Mira gyengéden nyakon vágja a fiát, és egyetlen intéssel újra csodaszéppé varázsolja a virágokat. Elbűvölve forgok körbe-körbe, újra végigjárva az összes színes kis csodát. Követem Kolját az előszobába, ahol José gyanúsan nyugodtan vigyorog Branra. Mikor odaérünk, a démon csak megcsóválja a fejét. Nem tudom, hogy mit akart ezzel üzenni, de Kolja bólint, mintha ő megértette volna.

- Jól van José, beszélgessünk!

- Nincs kedvem.

- Hol láttál te kérdőjelet? – Kolja ökle olyan gyorsan csap le, hogy már csak a mozdulat lendületét érzékelem. José feje hátra bicsaklik, majd a szájában összegyűlt vért Mira hófehér szőnyegére köpi, jó pár fogával együtt. Ijedtemben a szám elé kapom a kezem, de egyedül a csapás hirtelensége riaszt meg, José iránt nem érzek semmiféle szánalmat. Az a rohadék megölte a legjobb barátomat. Nem érdemel kegyelmet. Egy ideje amúgy is halottnak kéne lennie, nem? Majd most bepótoljuk. José foghíjas vigyort villant felénk, de egy szót sem szól, csupán csak várakozásteljesen mered ránk. A hirtelen jött együttműködésétől végigszalad a hátamon a hideg, és nem érzem a győzelem édes ízét. Mi a fene folyik itt?

- Mondd csak José, miért akarja Irina kiiktatni ezt a lányt? – Bran felém biccent, mintha biztosra akarna menni, hogy az a rohadék tudja, kiről van szó. Kolja vár egy pillanatot, majd újra ütésre emeli a kezét, ám ekkor José halkan felnevet. A hangja olyan, mintha smirglipapírral dörzsölnék a dobhártyámat.

- Mi olyan vicces?

- Itt vagyok kiszolgáltatva nektek, és ti csak olyan kérdést tudtok feltenni, amire már amúgy is tudjátok a választ. – kacagja a démon. Én ebben a pillanatban sokallok be, egyetlen szó nélkül kisétálok a konyhába, ahol a tálalópultnak támaszkodva meredek a kinti sötétségbe.

Mi értelme van ennek egyáltalán? Tizennyolc éve vagyok veszélyben egy őrült boszorkány kissebségi komplexusai miatt? Ez annyira… képtelenségnek tűnik. Nem lehet valami ennyire egyszerű, ez egyszerűen lehetetlen. És több mint kiábrándító. Az előszobából folyamatos ütlegelés hangja hallatszik be, valamint egyéb olyan vallatási módszerek zaja, amiket nem tudok, de nem is akarok hang alapján beazonosítani.

- Minden rendben? – A konyhába Anja lép be, aki tölt magának egy pohár vizet, és felkapaszkodik a pultra, ahol törökülésben helyezi magát kényelembe.

- Persze, csak… - Nem tudom befejezni a mondatot. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert képtelen vagyok rá. De szerencsére nincs is szükség rá, Anja meghallja a ki nem mondott szavakat. Vigasztalóan a vállamra csúsztatja a kezét, és ez a biztató mozdulat áttöri a gátat, ami eddig visszatartott.

- Tudod, mi bosszant engem igazán? – kezdem, és bár feltűnik, hogy egyre hangosabban beszélek, de nem teszek ellene semmit. Ideje, hogy kiadjam magamból a hosszú idő alatt felgyülemlett feszültséget.

- Ne kímélj! – Mira csatlakozik hozzánk a konyhába, és úgy tűnik, hogy őszintén érdeklődik felőlem, még annak ellenére is, hogy látszólag ő sem tért magához a kert megrongálódása okozta sokkból. Mind a két nő várakozva figyel engem.

- Az a sok értelmetlen áldozat, amit a szüleim hoztak. Az a megannyi élet, ami véget ért egy féltékeny, beste némber miatt. Ártatlan emberek életét tette tönkre, pusztán csak szórakozásból, és… én ezt nem tudom tovább elviselni. – Legszívesebben elbőgném magam, de olyan fáradt vagyok, hogy még sírni sincs energiám. Mira és Anja együtt érző tekintettel, némán néznek rám, mintha nem mernének megszólalni, nehogy a végén összetörjek. Én már nem tudom, hogyan törhetnék ennél is több darabra. 

Nem is olyan régen, volt egy teljesen kényelmes életem, ahol tudtam, hogy biztonságban vagyok, nem érhet bántódás sem engem, sem azokat, akiket szeretek. Rendben, a szüleim nem mindig voltak velem őszinték, de még a titkolózásuk is sokkal jobb volt, mint az állandó aggodalom, hogy valaki ismét meghal miattam. Nem tudnék tükörbe nézni, ha újra baja esne valakinek, akit szeretek.

Az előszoba felől intenzív hullámokban ér el a szeretet, a bizalom és az aggodalom édes keveréke. Valami, amiről eddig nem is tudtam, hogy ott van, ismét felszikrázik bennem, energiát ad ahhoz, hogy megforduljak, és mosolyogni tudjak. Nikolai a konyha ajtajának támaszkodva áll, fürkésző tekintete szinte lyukat váj a lelkem közepéig. A felsőjét és a nadrágját vér pettyezi, öklének bütykei felhorzsolódtak a sok ütéstől. Összeráncolt szemöldökkel lépek közelebb, és gyengéden a két kezem közé veszem felhorzsolt jobbját.

- Miért nem gyógyítod be? – értetlenkedve felemelem a kezét, és az arcomhoz simítom, mintha ezzel enyhíteném a sebek lüktetését. Szigorú vonásai ellágyulnak, ujjaival megcirógatja a számat.

- Akkor mire fel kérhetnék gyógy puszit? – Mosolyogva lehajol, és oda, ahol eddig az ujjai játszottak most egy lágy csókot nyom, pontosan úgy, mintha nekem lennének fájdalmaim. És az ajkainak az érintése rádöbbent arra, hogy egyetlen vele töltött pillanatot sem cserélném el semmiért. Mindig is lesznek olyan momentumai az életemnek, amiket szívesen elfelejtenék, arcok, amelyek hosszú életem végéig kísérni fognak, de az emlékek, amiket Koljával szereztem, számomra felbecsülhetetlenek. Csak az, hogy mellettem van, új lelkesedést ad. Lehetőséget kapok egy olyan életre, amit nem csak, hogy érdemes élnem, de akarom is élni. Ez jelenti számomra a mindent.

- Jól vagy? – kérdi óvatosan végigsimítva a hajamon. Közelebb bújok hozzá, nem törődve véres ruháival.

- Most már igen. Köszönöm!

- Mindig. – Kifordul a konyhából, és én abban a tudatban tekintek utána, hogy bármit is csinál éppen, legyen az akármilyen fontos, ha szükségem van rá, ő ott van nekem. 

Mindig.

- Nos, értem, mit eszik benned a fiam. – Mira hangjában egyszerre érezhető az anyai szeretet, a büszkeség és a kétség, hogy elég jó vagyok-e a fiának. Mosolyogva fordulok felé, de nem szólalok meg, arra várok, hogy ő kezdeményezzen.

- Ne törd össze a szívét! – komorodik el Mira – Nem mindig voltam jelen az életében, és ettől talán nem én vagyok a legjobb anya, de tudom, hogy milyen állapotban volt Irina halála után. Azt a nőt nem szerette. Ha téged elveszít, mi elveszítjük őt, ezt ne feledd!

- Talán nem volt mindig mellette, de mindig tudta, hogy számíthat magára. Ezért olyan jó anya. – Mira hálásan rám mosolyog, és Anját maga után húzva, egyedül hagynak a konyhában. Fáradt sóhajjal kutakodom a szekrényben valami fájdalomcsillapító után kutatva, José tébolyodott, és Bran haragos érzelemhullámaitól elő fog jönni a migrénem, ezt megelőzendő szeretnék bevenni egy tablettát. Kitöltök magamnak egy pohár vizet, és már éppen belekortyolnék, mikor fájdalmasan felszisszenve messzire hajítom a poharat. 

Az üveg… felforrósodott. 

Az eddig fagyos levegőt hirtelen tüdőt perzselő forróság váltja fel, majd egy eddigieknél is intenzívebb érzelemminta tör be az elmémbe. A düh, a csalódottság és a bizalmatlanság egy fél pillanattal a mély hang előtt érkezik.

- Miért van még életben?!

Megjött apa. 

27. Fejezet: Bombarobbanás

Sziasztok!
Besztrájkoltam, nem volt kedvem tanulni. Ez lett a végeredménye :D
Jó szórakozást, és várom a véleményeiteket! :)

„A harc a túlélésért itt indul. Most. Ha nem akarsz küzdeni - nem is fogsz. Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell. Megvan minden fegyvered a harchoz. Hát küzdj.”

/Álomháború c. film/

- Anja, én kicsi lányom! – A nappaliból felhangzó örömkiáltások azt jelzik, vége a gondolkodási időnek. A padló megnyikordul Bran nehéz acélbetétes bakancsa alatt, aki amint meglát hozzám lép, és a kezét nyújtja.

- Mi volt olyan fontos, hogy idáig citáltál, Nikolai? – Hangjában nincs semmi számon kérő vagy felháborodott él. Pontosan tudja, hogy ha nem lenne életbe vágó, eszembe se jutott volna elhívni őket ide. 

Átkukucskálok a nappaliba, ahol Gaby enyhén sápadtan üldögél az anyám és a nővérem között. Szemét zavartan kapkodja kettejük között, látszik rajta, hogy legszívesebben menekülőre fogná. De én megkértem, hogy ne tegye. Nem akarom, hogy hallja a beszélgetésemet Brannal.

- Tudom, hogy ki az. – Olyan halkra veszem a hangom, hogy alig hangosabb a levegővételnél. Bran értetlenül vonja össze a szemöldökét, így pontosítok. – Tudom, ki akarja bántani Gabyt.

- Ezt eddig is tudtuk, nem? José szaga tisztán érezhető volt minden támadásnál.

- José csak egy bábu a sakktáblán! – legyintek ingerülten. Ha tehetném, értesíteném Noaht és Kaylát is, de ha kiderül, hogy Bran életben hagyta azt a férget, aki anno megölette Makaylát, háború lesz. És ahogy Irinát ismerem, nem engedhetünk meg magunknak egy belső viszályt.

- Akkor ki a fazon?

- Nem fazon, hanem nő. A neve Irina, és mielőtt kérdeznéd, igen. Az én Irinám. – Valamikor az a megszólítás, hogy „enyém” teljesen természetes volt a számomra. Most azonban csak egyetlen nőt akarok biztonságban a sajátomnak tudni, ő pedig itt ül a nappalimban a családom körében. És épp ez az, amivel célpontot csináltam belőle. Bran teljesen rám koncentrálva hallgatja azt, amit ma megtudtam az anyámtól, majd összezavarodva megdörzsöli az orrnyergét.

- Akkor tehát, ha jól értem: A boszorkány excsajod felkarolta a fajtám egyik legveszedelmesebb bűnözőjét, segített neki, hogy megöljön egy komplett kórházi személyzetet, és adott neki a véréből, hogy a te alakodat felvéve megölje Gabriellát. A bűnlajstromához még hozzá jön az is, hogy megigézte Gabriella emberbarátját, hogy az a felfokozott érzelmi állapotában bántsa őt. Mindezt pedig féltékenységből, jól mondom?

- Tökéletesen összefoglaltad. – bólintok. Bran egy nehéz sóhajjal leereszkedik a konyhaszékre, és leeresztve derékig érő fekete haját a tenyerére fekteti az állát. Ebben a helyzetben akár róla is másolhatták volna a Gondolkodót. A kor éppen stimmelne…

- Egy valamit nem értek.

- Éspedig?

- Gabriellára már gyerekkora óta vadásznak. Honnan tudott Irina a születéséről?

- Nem tudom. – csóválom meg a fejem, és egy kissé elszégyellem magam, amiért ez nem jutott eszembe. 

Legyen akármilyen jó boszorka, Irina sem lehet annyira tehetséges, hogy a jövőbe lásson. Ez a képesség már az első generációval kihalt, az őseink nem adták tovább. De ha ezt az egyetlen okot félretesszük, akkor is Irina a legvalószínűbb gyanúsított. Nem lehet véletlen, hogy ugyan abba a gimnáziumba jár, mint Gabriella! – De szükségem van a segítségedre, hogy kiderítsem. Noahra ebben nem számíthatunk.

- Na igen, őt kicsit kényelmetlenül érintené a téma. – húzza el Bran a száját.

- Jobb lesz, ha vigyázol magadra, pajtás. – veregetem meg a vállát – Noah és Kayla a múltkor elég egyértelműen fogalmazva elárulták, hogy gyanakodnak rád.

- Nem, akkor nem rólam volt szó. – Értetlenkedve meredek rá, de ő csak legyint – Ezt nem árulhatom el neked, Nikolai.

Mielőtt válaszolhatnék, az ajtóban Gaby jelenik meg. Bizonytalanul ácsorog az ajtóban, mintha nem lenne biztos, hogy bejöhet-e már. Megkönnyítve a helyzetét kézen fogom, és magamhoz húzom, mert sápadtsága arról árulkodik, hogy most éppen erre van szüksége. Hálásan simul a karjaimba, és hagyja, hogy dédelgessem, és a haját cirógassam. Tudom, mitől borult ki ennyire, de nem kérdezek rá, hagyom, hogy ő maga mondja el.

- Dana volt az, aki megölte Lizzyt? – suttogja hitetlenkedve. Tudtuk, hogy valami nincs rendjén azzal lánnyal, de egyikünk sem gondolta volna, hogy a helyzet ilyen súlyos. Hogy Irina emberéletekkel játszadozik.

- Valószínűleg. – Gabriella remegni kezd a karjaimban, de nem sír. Mintha nem maradt volna egyetlen könnycsepp sem, amit elpazarolhatna Irina ármánykodására. Legszívesebben darabokra tépném azt a nőt, amiért ennyi fájdalmat okozott Gabynak.  

Milyen ironikus, hogy meg akarom ölni azt a nőt, akiért régen bármit megtettem volna, egy olyan lányért, akiért most is élek. Csak most döbbenek rá igazán, hogy mennyi időt elpocsékoltam azért a nőért, akit nem is szerettem… Az ostoba büszkeségem, ami megsérült, mert nem tudtam őt megtartani elhitette velem, hogy az fáj ennyire, hogy többé már nincs. Pedig csak a tulajdonjogomat sirattam. Mekkora barom voltam!

- Ne hibáztasd magad. – Összerezzenek Gaby elsuttogott szavaitól, és csak nagy nehezen állom meg, hogy falat húzzak magam köré. De azzal eltolnám magamtól Gabriellát, és most semmi másra nem vágyom, csak az ölelésére. 

Odakint már rég besötétedett, ezért a nappaliba lépve, elbúcsúzom a családtól.

- Hosszú napunk volt, szóval mi lepihenünk. – karolom át Gaby vállát, aki fáradtan bólogatva helyesel. Anya összehúzott szemmel mered ránk egy pillanatig.

- Egy szobában alszotok?

- Anya! – hördülök fel. Nehogy már háromszáz évesen elszámoltasson, hogy kivel töltöm az éjszakát! Gabriella a tenyerébe temeti az arcát, de még így is látom, hogy a füle tövéig elvörösödött. Hát még ha megneszelné, hogy határozott célom volt azzal, hogy idehoztam… De hála anya bomba hírének, minden tervem fuccsba ment. Nem lenne tisztességes tőlem, ha kihasználnám Gaby befolyásolható állapotát. Előttünk áll az örökkévalóság, minek sietni?

Felvonulunk a régi szobámba, és magunkra zárom az ajtót. Még a kulcsot is ráfordítom, mielőtt anyám ránk törné az ajtót. Gabyt a szobához tartozó fürdőszobába terelem, és ott is hagyom, mielőtt engednék a kísértésnek és csatlakoznék hozzá. Most pihenésre van szüksége, nem arra, hogy lerohanjam.

Percekkel később azonban ki is jön, és egy szó nélkül a közös bőröndhöz lép. Egy percig rajta tartva a szemem, hátrafelé lépkedve megyek be a fürdőbe. A vizet szándékosan jéghidegre állítom, és percekig állok alatta, nem törődve azzal, hogy az összes végtagom lefagy. Elvégre ez volna a cél. De a vérem ismét felforr, amint kilépek a zuhany alól, és visszasétálok a szobába, egy törülközővel a derekamon. 

Gaby ugyanis az ágyban fekszik.

Meztelenül.

A francba…

- Gaby, ezzel nem könnyíted meg a dolgom – Idegesen túrok bele a hajamba, igyekszem magammal elhitetni, hogy csak a zavartól remeg a kezem, nem pedig attól, hogy legszívesebben még a lepedőt is lerángatnám róla, hogy ne takarja semmi.

- Nem értem, hogy mire gondolsz – Ártatlanul rám mosolyog, és teljesen véletlenül lejjebb ereszti a takarót. A tekintetem akaratlanul is arra a pontra siklik, ahol magához szorítja a kék szaténágyneműt. Ismét enged egy kicsit az anyagon, akaratlanul is felmorranok, mikor meglátom melleinek felső domborulatát.

- Azt hiszem, nem ez lenne a megfelelő időpont. – sziszegem összeszorított fogakkal. Ez a nő fog a sírba vinni. Mondjuk, ennél rosszabb halált is el tudok képzelni. Gaby feljebb tornázza magát a párnák között, kivillan derekának és csípőjének csupasz bőre. Szándékosan akar őrületbe kergetni?

- Miért?

- Mert pihenésre van szükséged.

- Rád van szükségem. – Mélyen a szemembe néz, és elengedi a takarót, ami eddig takarta. 

Egyetlen pillanat alatt fölötte termek, számat az övére tapasztom, teljes testsúlyommal ránehezedek, miközben egy utolsó rohadéknak érzem magam, mert tudom, hogy nem maga miatt akarja ezt. Hanem miattam. Nekem van szükségem rá, és nem fordítva. Ez a dolog Irinával… Kell, hogy valami élőt, valami meleget érezzek, mert ez az üresség, amit a bűntudat vágott magának bennem, egyszerűen elviselhetetlen. Egyre lejjebb húzom rajta a takarót, hogy jobban hozzáférjek puha, selymes bőréhez… És ekkor robbanás rázza meg a házat. 

Mind a ketten megdermedünk, egymás szemébe meredve. Gaby lecsúsztatja formás combjait a csípőmről, ahová emelte őket, és egyszerre kapunk valami ruhaneműért, ami eltakar bennünket. Kivágom az ajtót, és meghallom anya kiáltását:

- Expergefacti! – A hangját hangos recsegés és ropogás övezi, ahogy az udvarban álló hatalmas tölgyfák megelevenednek, és gazdájuk parancsát követve lassan éledezni kezdenek. Anyám csak nagyon ritkán alkalmazza a varázserejét, ami azt jelenti, hogy éppen vészhelyzet van. Visszafordulok Gaby felé, és egy határozott, gyors csókot nyomok a szájára. Sose tudni, lehet ez lesz az utolsó…

- Ne mozdulj mögülem! – Riadt szemmel néz vissza rám, de határozottan bólint. Lesietünk a lépcsőn, aminek korlátját fagyos hideg veszi körül. Jéggé dermesztették a házamat. 

José! 

A felismerés pillanatában az említett száguld ki a nappaliból, majd megpillantva bennünket a lépcső tetején, megtorpan. Szája tébolyodott vigyorba torzul, szemei őrült csillogással merednek a mögöttem álló Gabriellára.

- Régen találkoztunk, kicsi lány! Remélem, nem felejtettél még el.

- Egy ilyen ocsmány fejet nehéz! – Gaby azonnal lecsapja a labdát, és kibújva a hátam mögül megáll mellettem. Eddig nem látott harciasság lobog a szemébe, mintha a félelmét teljesen elfújták volna, és helyét valami teljesen más vette volna át. Régen az anyja is ilyen volt. Akármennyire is félt, mindig erősnek próbált mutatkozni. José tesz felénk egy lépést, de anya egyik tölgyfája azonnal felé csap az ágával. Démoni reflexei megmaradtak, de a józan ítélőképességét látszólag rég elvesztette. 

Ahelyett, hogy elugrana és menekülőre fogná, felénk vetődik. Túl késő már egy varázslathoz, és azt amúgy sem élvezném annyira, ezért két kézzel a korlátba kapaszkodva, Gabyval egy időben rúgjuk arcon. Megtántorodik, de még mindig nem fúj visszavonulót. Ez hát az Orada Astiba kiteljesedett mivolta. Emlékezetem szerint eddig soha senki nem maradt életben addig, hogy erre a szintre jusson, mikor már a túlélési ösztön sem él benne. Elkapja Gaby bokáját, de ő azonnal reagál, és szabad lábával ismét José fejét célozza meg. Talpa a homlokát éri, a démon lebucskázik a lépcsőn, egyenesen anyám petúniáinak vendégszerető szárai közé. 

Gabriella rendületlenül mered a férfi őrülten csillogó szemeibe, bennem pedig fellángol a büszkeség, mikor ököllel állon vágja őt, majd a gyomrába térdel. Legszívesebben megtapsolnám, mikor ezek után még tökön is rúgja. Mondjuk, ezt át tudom érezni. Áu…

- Ezt Lizzyért kaptad! – Kisepri a szemébe hulló vörös tincseket, és visszalépdel hozzám. Apró testét a karom alá fúrja, mellkasomra hajtja a fejét, és vesz egy mély levegőt. Mintha most bukkant volna fel a víz alól egy hosszabb merülés után. Ennyit megtehetett Lizzyért, és ez valamennyire enyhítette a bűntudatot, ami a halála okozott.

- Jaj, ne most… - nyög fel, és erősen megkapaszkodik a karomban. Azonnal leültetem a lépcsőfokra, és nem törődve José önelégült pillantásával a kezeim közé veszem az arcát. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, tekintete ide-oda rebben, mintha képtelen lenne egy helyre fókuszálni. Kezeit a fülére nyomja, mintha el akarna hallgattatni valakit. José rekedt kuncogása üti meg a fülem.

- Nem segíthetsz rajta, Mágus. – fröcsögi – Ez itt nem a te súlycsoportod.

- Te tudod, hogy ki szállja meg?! – Bran megragadja a másik démon haját, és erőteljesen megrántja, védtelen nyakára pedig kést szorít. Ám Josénál ez teljesen haszontalan. Nincs benne a túléléshez szükséges ösztön, nem érzékeli, hogy itt az életéről van szó. Ennek ellenére mégis válaszol.

- Azt tudom, hogy ki beszél hozzá. A kettő nem ugyan az!

- Két démon van? – Anja döbbenten lép Bran mellé, egyik kezét a vállára támasztva. – Kik azok?

- Csak az egyiket ismerem, de ő nem démon. – vigyorog, én pedig legszívesebben addig cincálnám darabokra, míg el nem árulja az összes piti kis titkot, amit tud. Gabriellának segítségre van szüksége, és ennél a baromnál van a kulcs, amivel megadhatom azt neki, Ingerülten mordulok rá:

- Ki a francról beszélsz?!

- A démont, aki megszállja a testét, nem ismerem. – kezdi, és úgy érzem, nem véletlenül árulja ezt el nekünk. Az együttműködése túlságosan is gyanús. – A másikuk csak beszél hozzá.

- Azt kérdeztem, ki az?! – Bran erősebben szorítja a kést José nyakához, aki mélyen a szemembe néz, az arcomba vigyorogva válaszol. Szavai bombát robbantanak a néma csendbe:

- Otheniri. 

26. Fejezet: Döbbenet

Sziasztoook!

Az utolsó vizsgámat ugyan elhalasztották 8.-ára, megígértem, hogy hozom az új fejezetet, szóval itt is van! Elég nagyot ugrunk a történetben, bár a legnagyobb döbbenet a következő fejezetben fog titeket érni. Itt egy olyan információ kerül nyilvánosságra, amit már talán sokatok sejtett. 

Kíváncsian várom a véleményeiteket, és remélem megbocsájtjátok nekem ezt az egy hónap kimaradást! :) Következő hét vasárnapján hozom a következőt! :)

Jó szórakozást, és várom a kommenteket! 

„A féltékenység mélyén mindig kisebbrendűségi érzés húzódik meg: másokkal összehasonlítva csak alulmaradhatok. "Nem lehet semmiféle örömöd rajtam kívül!" - ezt próbálja rákényszeríteni a másikra. Akit pedig rabságban tartanak, azt folyamatosan megalázzák.”

/Popper Péter/

Akármennyire is nem tetszik, Gabriellának igaza van. Josét legnagyobb sajnálatomra elsőként zárhattam ki a gyanúsítottak közül. Megigézni egy férfit, ez egy boszorkány specialitása, ám akárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe egyetlen olyan banya sem, akit feldühítettem volna. Pontosabban, akit MOSTANÁBAN feldühítettem volna. 

És ezzel itt is a következő kérdés: Ki volt a valódi célpont? 

Azzal, hogy Gabyt bántják, oda rúgnak, ahol a legjobban fáj. Ha ezt vesszük alapul, akár Kayla is lehetett az, akinek ez a támadás valóban szólt. Vagy Noah, Hannah, Alex, akár még én is, bár a kapcsolatunkról elméletileg senki nem tudhat. És a hangsúly most már azon van, hogy elméletileg. Oldalra fordulok, hogy ránézzek Gaby nyugalomtól kisimult, békésen alvó arcára. Arca vállamon pihen, egyik lábát átvetette a csípőmön, karja körülfogja mellkasomat, szinte teljesen rám csavarodott álmában. És nekem ez így pontosan megfelel. Visszafordulok, és ismét a plafont kezdem tanulmányozni. Mi lehet a kulcs? Daniel? A támadás?

- Yaim lahen nae medio duwoq teconsedart, Wadala… - A halk suttogás megdermeszti az ereimben a vért. A fejem lassan Gaby irányába fordul, aki tágra nyílt szemmel bámul rám, bájosan mosolyogva. A szemeiben aranypöttyök kergetik egymást. Óvatosan lehámozom magamról a végtagjait, és végig a szemébe nézve felkelek az ágyról. A lány szórakozott mosollyal törökülésbe helyezkedik a takarón, és kissé előrehajolva újra megszólal. Karcos hangja ezúttal a közös nyelvet használja.

- Ezt mondanám, de ha elmennél, hiányoznál. – búgja rekedtesen.

- Ki vagy? – A kéretlen tanáccsal nem is foglalkozom, nem kötelességem minden bölcsességet meghallgatni, pláne nem egy olyan… valamitől, ami a nőm testében tanyázott le. Azóta az eset óta az erdőben nem jelentkezett ez a „roham”, ám most sem kísérte semmi előjel. Mikor elaludt, Gaby még önmaga volt, majd egy más személyként kelt föl. „Gabriella” szája apró félmosolyra húzódik.

- Hiszen ismersz, mágus.

- Nem ismerek eltűnt démonokat.

- Nem tűntem el. – kacag fel, de ez a kacaj olyan, mintha valaki a körmét húzná végig a táblán. Feláll tőle a szőr a hátamon. – És hogy megelőzzem a következő kérdést, halott sem vagyok.

- Akkor mi vagy?

- Magányos – feleli, majd négykézlábra állva elkezd felém kúszni. 

Mozdulatlanul nézem, ahogy egyre közelebb ér, és egy pillanatra komolyan nem tudom, mit kellene tennem. – Tudom, hogy ez a lány még semmit nem adott meg neked. Tudod, én sok minden tudok nyújtani, ami egy hozzád hasonló férfinak kijár…

Megnyalja az ajkát. Ha ezzel az volt a célja, hogy felizgasson, akkor jelzem, rossz úton halad. Semmit nem várok el Gabytól, csak amit nyújtani tud és akar. Gabriella ujjai felém nyúlnak, ám én elkapom a csuklóját. Nem szorítom meg, mert nem tudhatom, mennyit érez ebből az egészből Gaby, különben sem akarok kárt tenni benne. Egyetlen szót sem szólok, dermedten bámulom a lányt, akit ebben a pillanatban még csak nem is ismerek. Ez a tekintet, ahogy néz rám… Meg mernék esküdni, hogy már láttam valahol. Talán nem is olyan régen…

- Talán nem kívánod ezt a testet? – Kislányosan lebiggyeszti a száját, az ismerős, és mégis ismeretlen látványtól pedig görcsbe rándul a gyomrom. 

Vissza akarom kapni Gabriellát.

- A test nem ér semmit, ha üres, mint egy kagylóhéj. – válaszolom tagoltan. Az a valaki, aki velem szemben van csak megvonja a vállát, majd újra egy csábítónak szánt mosolyt villant felém.

- Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk, de sajnos, most mennem kell. – Rám kacsint, majd lehunyja a szemét. Egy pillanattal később Gaby úgy rogy össze az ágy szélén, mint egy rongybaba. Mikor komótosan újra kinyitja a szemét, kék szeme olyan fátyolos, mintha csak ebben a percben ébredt volna fel. Álmosan megdörgöli a szemét, és mikor a könyökénél fogva magamhoz húzom, engedelmesen az ölembe fészkeli magát. Egy pillanat sem telik el, máris halkan hortyogni kezd. Egyszerre idegesen, és megkönnyebbülve dőlök újra hátra az ágyon. Megfeszülve veszem tudomásul: új játékos van a pályán.

- Az éjszaka rohamom volt, ugye? – Gabriella fel sem néz a kávéjából, úgy intézi felém a kérdést. Egy pillanatnyi néma csönd után megfordulok, és csípőmet a pultnak támasztva meredek a lányra. A hallgatásom elegendő válasznak bizonyul, nem kérdez többet, csak lejjebb hajtja a fejét, mintha szégyellené magát. Leteszem a kezemben tartott bögrét, és elé lépve két tenyerembe temetem az arcát.

- Ne csinálj úgy, mintha a te hibád lenne! – rovom meg halkan, mégis kedveskedve. Nem akarom, hogy azt érezze, ebből az egész zűrből bármi is miatta történik, hisz itt ő nem elkövető, hanem áldozat. Semmi rosszat nem tett, amivel kiérdemelte volna ezt a balsorsot.

- Még most is itt van… - motyogja az orra alatt, szemeiben félelem és bizonytalanság csillog. – Akármelyik percben újra előjöhet.

- Hadd jöjjön, majd elmegy. – Számat a homlokára szorítom, miközben mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Semmi garancia nincs arra, hogy ha a démon megérkezik, el is hagyja Gaby testét. Eddig így tett. És? Valamit sürgősen ki kell találnunk, mielőtt még túl késő lesz. – Mit szólnál, ha ma elmennénk valamerre? Csak mi ketten.

- Örülnék neki. – Halvány mosolya azonban eltűnik az arcáról, mikor elkomorodva hozzáteszi – De mi lesz, ha meglát valaki az Akadémiáról?

- Ki mondta, hogy New Yorkban maradunk? Menjünk el Horvátországba. Ott nem kell tartanunk attól, hogy bárki észrevehet. szóval nyugodtan nekem szentelheted minden figyelmedet. Ráadásul itt a hétvége, szóval időnk, mint a tenger. – Az arcára kiülő reménykedés mosolyra fakaszt.

- Komolyan?

- Komolyan. – Oda hajolok hozzá, és egy lágy csókot nyomok az ajkaira. Mindig, mikor megcsókolom olyan érzés, mintha először tenném. Nem lehet betelni vele. Érzem a mosolyát a számon, és lélekben vállon veregetem magam, hogy eszembe jutott ez a korai nyaralás. Gabyra rá fog férni egy kis pihenés. 

Fél szememet Gabriellán tartva hívom fel Noaht és Kaylát, hogy tudják, a lányuk biztonságban van mellettem, mert nem fogom magára hagyni egy pillanatra sem. Vonakodva egyeznek bele ebbe az utazásba, ami azért egy kicsit logikátlan, ha engem kérdeztek. Elvégre, mikor ez az egész elkezdődött, bele egyeztek abba is, hogy majdnem egy évre elvágjanak vele minden kapcsolatot, most meg egy hétvégére félnek velem elengedni? No comment… 

Gaby mosolya pakolás közben sem fakul meg, csak úgy süt belőle a vidámság és az energia, hogy végre talán megfeledkezhet az itthoni problémákról. Egyetlen táskát viszünk magunkkal, és abban is csak a legszükségesebb dolgokat pakoltuk. Eredetileg az volt a terv, hogy kocsival megyünk, de jobban belegondolva a repülő mégis csak praktikusabb. Az út szerencsére probléma mentesen zajlott, Gabynak egyszer sem volt rohama, bár egy-két alkalommal, mikor apró teste megfeszült mellettem tudtam, hogy közel áll hozzá. Azonban az idegen démon egyszer sem tört elő belőle.

- Te komolyan itt születtél? – Gaby csodálkozva tolja a feje tetejére a napszemüvegét. Büszkén tekintek az előttünk álló téglaépületre, és az azt övező kertre, ahol még mindig csoda szépek a virágok. Mintha el se mentem volna.

- Nos, nem ebben a házban. Ez csak az elmúlt százhúsz évben lett a családom tulajdona, de igen itt születtem.

- A virágok valami csodaszépek! – Gabriella mindenre úgy csodálkozik rá, mint egy gyerek, aki épp készül felfedezni a világot. A szomszédok, akik kíváncsian kukucskálnak ki az ablakokon, elnézően mosolyognak irányunkba. 

Tenyeremet Gabriella derekára fektetem, és lassan, hogy minden egyes színes növényt megnézhesse, beterelem a házba. Odabenn kellemes, meleg színek uralkodnak, a nappali forró csokoládébarna és mézszínben pompázik. Szeretem ezt a házat. Valahogy akárhányszor itt vagyok, mindig elönt egyfajta biztonságérzet. Emlékszem az itt töltött családias pillanatokra, mielőtt még szétszéledtünk volna. Milyen rég is volt…

- Mire gondolsz? – Gaby összefűzi az ujjainkat, és ahogy bizalmasan felém hajol, belém hasít a gondolat:

Itthon vagyok.

- Semmi különösre. – Rámosolygok, és ahogy húzom magam után, szépen lassan mindent megcsodál a házban. Legutoljára azt a szobát hagyom, ami anno még az enyém volt. Elméletileg még most is annak kellene lennie, ám idejét se tudom, mikor tettem be ide utoljára a lábamat. Ha nem csal az emlékezetem, utoljára nyolcvan éve voltam itt, Dana halálának estéjén. Visszajöttem ide, összepakoltam a ruháimat, és egy szó nélkül elmentem. Céltalanul jártam-keltem a világban, és bár szégyellem bevallani, de nem kevésszer öntöttem fel a garatra. Azon az éjszakán, mikor Makayla rám talált összeverve Rómában, szintén rendesen el voltam szállva, alig voltam magamnál. 

De azokat a kék szemeket soha nem tudtam elfelejteni. 

És most egy ugyanilyen zafírkék szempár szemléli kíváncsian a falra akasztott családi portrékat.

- Szinte érzem, ahogy lyukat bámulsz a hátamba. – mosolyog fel rám. – Mi olyan érdekes?

- Nagyon jól mutatsz a szobámba. Tetszik a látvány. – Szorosan magamhoz húzom, és élvezettel hallgatom a nevetését. Ha nagyon szentimentális lennék, azt mondanám, hogy a kacagása számomra olyan, mintha a mennyország harangjai szólnának. Hagyom, hogy a vidámsága engem is átjárjon, és vele nevetek én is. Egészen addig, míg meg nem hallom odalenn az ajtó csapódását. 

Gabriella ijedten elhallgat, megmerevedik a karjaim között, ujjai összegyűrik a pólót a mellkasomon. Eltolom magamtól, és intek neki, hogy maradjon csendben. Halk csörömpölés hallatszódik fel a konyhából. Nesztelenül lépkedünk le a lépcsőn, miközben minden izmom megfeszül, támadásra készen.

- Meddig akartok még a lépcső aljában sunnyogni? Kihűl a tea! – Még a szám is tátva marad döbbenetemben. Ezt a hangot legalább harminc éve nem hallottam! Gaby értetlenkedve nézi, ahogy besietek a konyhába. A nő háttal áll nekem, kedélyesen pakolja ki a frissen vásárolt gyümölcsöket és zöldségeket a konyhakredencre.

- Tudtam, hogy túl élénkek azok a virágok! – nevetek fel, és ölelésre tárom a karom. Az idősödő asszony kegyesen engedi, hogy ölelésbe vonjam. – Azt hittem, Brazíliában vagy!

- Ó, barbár egy népség! – legyint felém a késsel. Óvatosan hátrébb lépek, de a mosolyt nem tudom az arcomról letörölni. – Nem szeretnéd bemutatni nekem a kishölgyet, édes drágám?

- Ó, persze! – kinyújtom Gaby felé a kezem, amit ő egy pillanatnyi habozás után elfogad. Magam mellé húzom, és szeretetteljesen magam elé állítom – Ő itt Gabriella Saetta.

- Nagyon örvendek! – Gaby jól nevelten a kezét nyújtja, és várja, hogy megismerhesse ezt az asszonyt, aki dudorászva törli az ujjait a konyharuhába. – Ön pedig…

- Branimira, de szólíts csak Mirának. – Elfogadja a felé nyújtott jobbot, és erélyesen megszorítja. – Mondd csak, milyen kapcsolatban állsz Koljával?

- Nos, én… Vagyis mi… - Segítségkérően pillant fel rám. Megkegyelmezve neki hátulról átölelem a derekát, és magamhoz húzom. A háta a mellkasomhoz szorul, az állam a vállára támasztom.

- Az övé vagyok.

- Bocsásson meg, ha udvariatlan vagyok – szól közbe Gaby – de megtudhatnám, hogy kicsoda ön?

- Á, Nikolai nem beszélt rólam? – A nő összeszűkült szemmel felém sandít, és a tekintete súlya alatt összehúzom magam. A tekintélye semmit sem fakult. – Sejthettem volna. Nem szokása mesélni rólam bárkinek is. Komolyan, mintha szégyellne.

- Akkor maga… - Látom rajta, hogy leesett neki a helyzet.

- Az édesanyja vagyok.

- Mondd csak anya, mi szél hozott erre? – Leteszem a döbbent Gaby elé a forró teával teli bögrét, majd mellé telepedek. Anya egy pillanatig némán mered a kezemre, amit Gabriella combjára fektettem, de a szemeiből semmit nem tudok kiolvasni.

- Előbb én hadd kérdezzek valamit. – Leül velünk szembe a fotelra, és elegánsan keresztbefonja a lábait. Ez a póz nagyon is ismerős. Mindig, mikor én és Anja valami hülyeségbe keveredtünk, ezzel a tartással várt minket haza, hogy aztán mindent kihúzzon belőlünk. De már nem vagyok az a bohókás gyerek, mint akkor. Nem ijedek meg egy csúnya nézéstől. Leszámítva anyámét. Az övétől rettegek.

- Igen?

- Milyen a kapcsolatod Irinával? – A kérdése teljesen letaglóz, nem csak engem, de Gabriellát is. Kérdőn kapja felém a fejét, de én csak értetlenül megcsóválom a fejem. Hiszen anya tudja, hogy Irina majdnem egy évszázada halott. Én magam temettem el!

- Anya, Irina már régen nem él… - Éles tekintetével belém folytja a szót. Olyan lenézően néz rám, mintha még soha nem csalódott volna bennem akkorát, mint most.

- Édesem, ha tényleg ennyire értetlen vagy, akkor azt kell, hogy mondjam, minden mágus és boszorkány számára elkeserítő, hogy benned a legsűrűbb Merlin vére. – Ez övön aluli volt… Gaby köhögésnek álcázza elfojtott nevetését. – Értsem tehát úgy, hogy fogalmad sincs semmiről?

- Miről kellene, hogy tudjak? – Most már idegesen meredek anyámra, aki enyhén zavartan lesimítja halványzöld szoknyáját. Ahogy így elnézem, újra megfordul a fejemben, hogy én és Irina inkább apára hasonlítunk. Nyoma sincs egyikünkben sem anya eleganciájának vagy sznobságának. Mézbarna haját tökéletes franciakontyba csavarta, a szeme, ami pedig olyan színű, mint a skót whisky most kérdőn néz felém. Tényleg nem hasonlítunk rá.

- Irina nem halt meg, kis drágám. – Lassan, tagoltan ejt ki minden szót, mintha nem lenne biztos abban, hogy elsőre megértem, amit mondani akar. És igaza van. Hallom a szavakat, de egy pillanatig nem értem azokat. Újra és újra összerakom őket egy értelmes mondattá, de akárhogy variálok, mindig ugyan azt kapom. 

Irina… él?

- Lehetetlen – Ez a rekedt hang tényleg az enyém lenne? – A két kezemmel temettem el, anya. Nem egy játék babát földeltem el, ez egyszerűen képtelenség! Ráadásul a karjaimban halt meg, a szemem láttára.

- Nem mindegy, hogy láttad, vagy azt hitted, hogy látod. – Gabriella óvatosan válogatja meg a szavait, és kérdőn anyámra néz, aki büszke mosollyal viszonozza a pillantást. Gaby félve felpillant rám, és ugyanabban a pillanatban mindkettőnknek ugyan az a név jut eszébe.

- Dana! – leheljük. Anya kérdőn néz ránk, így amíg Gaby elmagyarázza neki a helyzetet, magamban összerakom a dolgokat. Ha Irina még mindig életben van, és befolyásolta a tudatomat több mint nyolcvan évig, az azt jelenti, hogy ő is boszorkány. Ami pedig megmagyarázza, hogy miért akarja minden áron felhívni magára a figyelmemet. Féltékeny, mert még mindig nem bírja elviselni, ha nem őt imádja mindenki. Káromkodva felpattanok, és fel-alá kezdek járkálni, a két nő figyelő tekintetével mit sem törődve. Töröm a fejem, hová is vezetnek a szálak, mi köze annak, hogy anya hazajött, az Irinához fűződő kapcsolatomnak?

- Ezért jöttél haza? – kérdem – Hogy elmondd, Irina él?

- Nos, nem éppen. – rázza a fejét anya – Azt hittem már tudod. De valóban köze van hozzá. Azt csiripelik a madarak, hogy Irina újabban elég zűrös alakokkal barátkozik.

- És nekem ehhez mi közöm?

- Az egyik ilyen madárkám elcsicseregte nekem, hogy mind a ketten New Yorkban tartózkodtok, de te még csak figyelemre sem méltatod Őméltóságát. Mondjuk, most már értem az okát – biccent kedvesen Gaby felé, aki hogy leplezze zavarát, belekortyol a teájába – Úgy hírlik, hogy a közömbösséged igencsak irritálja Irinát.

- Ezt nem tudom elhinni. – Idegesen a hajamba túrok, ám mikor Gaby összerezzen a feszültségem súlya alatt, pajzsot vonok az elmém köré. Gabriella feltekint rám, és óvatosan megrázza fejét, majd rám mosolyog. Megértem, mit akar üzenni a tekintetével. Osztozni akar az érzéseimen, hogy ne egyedül kelljen cipelnem ezt a mázsás terhet. Istenem, mennyire szeretem! A fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, és lassan minden a helyére kerül. Az összes vér kifut az arcomból, ahogy a konyha irányába indulok.

- Ne haragudjatok, de azt hiszem, telefonálnom kell.