20. Fejezet: Üresség

Sziasztok!
Itt a 20. Fejezet, jó szórakozást kívánok hozzá! :)
Várom a véleményeket!

„Hiszen erről szól az egész, nem igaz? Hogy miként birkózunk meg a veszteségekkel. Mert a szeretet nem tud meghalni, nem tűnik el, nem halványul el. Addig nem, amíg fontos számodra.”

/Gayle Forman/

Úgy rohanok, mint egy őrült, a tömeggel mit sem törődve törtetek előre. Nem foglalkozom a szitkozódó diákokkal, sem a kérdőn utánam kiáltó tanárokkal. Egyetlen cél vezérel, minél hamarabb elérni az orvosi szobát. Akárhogy próbálkozom, nem tudom elfelejteni a szavakat, amiket merő véletlenségből hallottam meg. A két diáklány halk beszélgetéséből mindössze négy szó maradt meg. Elizabeth, temetés, gyengélkedő és Gabriella. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek, mi is lehetett a téma. 

Lihegve állok meg az orvosi szoba fehérre mázolt ajtaja előtt, emlékeztetem magam arra, hogy most úgy vagyok itt, mint egy diákért aggódó tanár. Pár perccel több idő szükségeltetik az önuralmam összeszedéséhez, mint gondoltam volna, biztosra veszem, hogy majdnem az összes érzelem kicsúszott a pajzsom alól, és Gaby már tudja, hogy itt vagyok az ajtó előtt. Egyetlen koppantás után benyitok, és rá kell jönnöm, mekkorát tévedtem. 

Gabriella nem tudja, hogy itt vagyok. Valószínűleg semmit nem fog fel a külvilágból, máskor vidáman csillogó kék szemei most üvegesen merednek a semmibe. A doktornő kérdőn emelkedik fel az íróasztala mögül, bár a fél szemét még mindig Gabriella rezzenéstelen arcát tanulmányozza.

- Segíthetek valamiben, uram?

- Az új történelem tanár vagyok. – felelem halkan, mintha a hullasápadt lány csak aludna, és nem akarnám felébreszteni. Baromság. Azt akarom, hogy térjen magához, pislogjon rám és zokogjon a párnájába. Inkább, mint ez az üresség, ami az egész testéből sugárzik. Mintha a barátnőjével együtt ő is meghalt volna. Fel sem tűnik, hogy a doktornő kérdezett valamit, amíg meg nem érinti a karom.

- Elnézést, nem figyeltem. – mentegetőzöm lehunyt szemmel – Mit is kérdezett?

- Azt kérdeztem, hogy ismeri-e Gabriellát.

- Igen – bólintok – a családja régi barátja vagyok. Amint meghallottam, hogy rosszul lett, ide siettem. A szüleit értesítették már? – Némán imádkozom magamban, hogy igen legyen a válasz. Beszélnem kell Kaylával és Noahval, meg kell tudnom, tudtak-e Lizzy haláláról. Mert ha ez is az egyik titkuk a sok közül, Gaby ezt soha nem fogja nekik megbocsájtani.

- Felhívtam Miss. Saetta édesanyját, már úton vannak ide. Szeretné esetleg megvárni őket itt? Egy otthoni ismerős jelenléte talán sokat segíthet a lánynak, ha felébred. – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy azt mondta ha. Nem pedig amikor. Súlyos késztetést érzek arra, hogy kijavítsam, de ekkor megpillantom a betegágy mellé felállított másik széken Danát. 

A lány galambszürke szemében kíváncsiság, és valami más villan, nem tudnám megmondani, hogy mi. Köszönésképp csak biccentek felé, tudomásul veszem azt az apró kis sajgást a bensőmben, amit a jelenléte okoz. Hiába van más, akit az enyémnek nevezhetek, a régmúlt szerelmek nem tűnnek el egyről a kettőre. Főleg nem az olyan intenzív szenvedély, amit anno én éreztem Irina iránt. De a Gaby iránti aggodalmam szinte minden belső kényszeremet a menekülésre elnyomja.

- Mi történt? – Odasétálok Gaby ágyához, óvatosan kisimítok egy vörös tincset a homlokából. Dana végre leemeli rólam fürkésző pillantását, ami miatt már kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és megvonja a vállát. Valamiért úgy érzem, mintha nem ezt a kérdést várta volna tőlem.

- Rosszul lett az épület előtt. – mondja – Valószínűleg Lizzyt várta a kapuban. Mikor odamentem hozzá, azt kérdezte tőlem, hogy fog-e ma jönni suliba. El sem hiszem, hogy nem tudta… Pedig az egész város arról a kórházi mészárlásról beszélt, és mert nem jelent meg a temetésen, az egész Akadémia „árulónak” könyvelte el, és…

- Várj, lassíts egy kicsit! – emelem fel a tenyerem. Kórházi mészárlás? – Hogy halt meg Elizabeth?

- Mi magunk sem tudjuk. – simít ki egy tincset a homlokából, ajkait szinte már bosszúsan szorítja össze, mintha idegesítené a faggatózásom. Valószínűleg így van, nem szeretne a barátnője halálának körülményeiről egy idegennek beszélni. – A testét a kórházban találták meg, a többi szétmarcangolt nővér között. A rendőrség azt sejti, hogy Gabriellához akart belopózni. Istenem, egy egyszerű meglepetés miatt így végezni…

Igaza van, végül Elizabeth részesült egy sokkal kellemetlenebb meglepetésben. Azt viszont nem értem, hogy miért nem keresték Gabriellát. Ha Gaby nevét összefüggésbe hozták Lizzy nevével, már rég meg kellett volna keresniük, hogy kihallgassák. Erről viszont se Noah, se Kayla nem számoltak be nekünk. Kezd egyre valószínűbbé válni, hogy Makayláék tudtak Lizzy haláláról, és szánt szándékkal nem mondták el Gabynak. Dühösen szorítom ökölbe a kezem. Egy hűvös érintést ránt vissza a valóságba, ám a reményem, hogy Gaby összeszedte magát, azonnal szertefoszlik. Dana előrehajol a székében, tenyerét az ujjaimra fekteti. Mosolya teljesen ugyan az, mint Irináé volt nyolcvan évvel ezelőtt. 

Ugyan olyan hamis. 

Elhúzódom tőle, és ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és Gaby aggódó szülei lépnek be. Mielőtt az ágyhoz léphetnének, az útjukat állom. Noah ingerülten és kérdőn húzza fel a szemét, minél előbb a lányához szeretne férkőzni, ám előtte muszáj tisztáznom velük a helyzetet.

- Dana – fordulok a lány felé, akinek műmosolya még szélesebbé válik a neve hallatán. – Menj órára, innen átveszem. Mondd meg az osztálynak, hogy tíz perc múlva megyek.

A mosoly azonnal lehervad az arcáról, gondolom meg sem fordult a fejében, hogy mint tanár vagyok itt. Udvariasan odaköszön Kaylának és Noahnak, majd dühösen kicsörtet az ajtón. Négyesben maradunk, én, Kayla, Noah és Gabriella.

- Tudtátok? – A rekedt suttogásra mind a hang irányába fordulunk. Gaby tekintete még mindig ugyan olyan üres, ám ez a kék üresség ezúttal a mögöttem álló két démon felé mered. Azonban mind a ketten értetlenül, és aggódva néznek egymásra. – Válaszoljatok. Tudtátok?

- Nem tudjuk, miről beszélsz. – csóválja meg Noah a fejét. – Nekünk csak azt mondták rosszul lettél. Mi a baj, Kicsim? Megint egy démon?

- Nem. – csóválom a fejem. Gaby egyetlen biccentéssel veszi tudomásul szülei őszinteségét, tovább mered a fel felé, mintha soha nem akarna kiszakadni abból a burokból, amit maga köré vont. – Haza kell vinnetek őt. Én is megyek, amint tudok, de azt hiszem, jobb, ha most békén hagyjátok.

- Hagyjuk békén? – hőköl hátra Kayla. – Hogy kérhetsz tőlünk ilyet? Hiszen azt sem tudjuk, mi a baja, mi van, ha mentális támadás érte, vagy ha újabb rohama volt, vagy akkor, ha…

- Lizzy halott. – vágok a szavába. Szoborrá merevedve fürkészik az arcom. – Gaby egyszerűen csak gyászol. Ha hazaértem, mindent elmondok, amit megtudtam. De most sem az időpont, sem a helyszín nem megfelelő ahhoz, hogy ezt a kis… affért megbeszéljük. Vigyétek őt haza, dugjátok ágyba, de ne faggassátok. Nyugalomra van szüksége.

A szívem szakad meg, hogy nem mehetek velük, de ha fenn akarom tartani az álcámat, nem léphetek le rögtön a legelső napomon. Fapofával meg kell tartanom a bemutatkozó óráimat, majd még be kell mennem az igazgatói irodába, hogy véglegesítsük a „szerződésemet”. Csendben végignézem, ahogy anyja halk rimánkodására Gaby robotszerű mozdulatokkal feláll az ágyról, érzelemmentes kifejezést magara öltve figyelem, hogyan lép ki az ajtón anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne felém. Dühösen túrok a hajamba, tehetetlenség marcangol belülről, amiért semmit nem tehetek érte. Vannak olyan dolgok, olyan keresztek, amiket csak saját magunk tudunk cipelni, nem adhatjuk át senki másnak. Dühödt léptekkel haladok az osztályterem felé, ahol a két egyedüli üres pad csak olajul szolgál haragom tüzére. Lecsapom a naplót a tanári asztalra. Bemutatkozásom inkább hat morgásnak, a kezdeti lelkesedés, amit a megjelenésem kiváltott, azonnal enyhe tartózkodásba fordul át. Ez történik, ha nem vagyok jó kedvemben…

- Idén én leszek a történelem tanárotok, a nevem Nikolai. Hol hagyták abba az előző órán?

A gyomrom görcsbe rándul, amikor belépek a bejárati ajtón. És mikor a nappaliba lépek rá kell ébrednem, aggodalmam nem alaptalan. Kayla és Noah a kanapén összebújva, halkan beszélgetnek, Noah megnyugtató mély hangja sejteti, hogy épp lelket próbál önteni feleségébe. Meghallják, hogy közeledem, mint a ketten egyszerre kapják felém a fejüket. Fáradtan, és vágyakozva pillantok a szobaajtó felé, de tudom, hogy magyarázattal tartozom a barátaimnak, ezért hát levetem magam a fotelbe.

- Mit derítettél ki, Kolja?

- Lizzy a kórházi mészárláskor halt meg. A rendőrség azt feltételezi, hogy csínyből meg akarta látogatni Gabyt, és teljesen véletlenül belefutott a mészárosba. – kezdem mesélni. Kayla és Noah mindketten figyelmesen hallgatnak. – A rendőrség még most is nyomoz, és mit gondoltok, ki a vezetője a nyomozásnak?

- Könyörgök, ne… - hunyja le Kayla a szemét.

- De. Logan Harrisson. Ami máris magyarázatot ad, miért nem keresték fel Gabriellát. Harrisson soha nem volt százas, szóval két magyarázat létezik – szemléltetésképpen felemelem az egyik ujjamat. – Az első, hogy abban reménykedik, nem tudtok Gabyról semmit, és azt hiszitek, hogy meghalt. Ami máris hülyeség, mert mindenki tudja, hogy ő az egyetlen túlélő. A másik lehetőség pedig az, hogy nem akarja előre lendíteni a nyomozást, mert minél lassabban kerül elő a mészáros, annál tovább vagytok idegesek.

- És annál tovább élhet ő, mert kizárt, hogy a mészáros egy ember legyen. Ha Harrisson forró nyomra bukkanna, a saját halálos ítéletét írná alá. – morogja Noah – Az a pasas azóta gyűlöl minket, hogy Gaby megszületett. Nem csodálkoznék rajta, ha tényleg a vesztünket akarná.

- Nem akar még nyugdíjba vonulni? – szitkozódik Kayla. 

Most, hogy nagyjából beszámoltam nekik, felállok, és enyhén reszkető kezekkel lépdelek a Gabyval közös szobánk felé. A szomszéd szobából hallom Anja és Bran suttogását. Egy pillanatra elönt a bűntudat. Évtizedek óta nem találkoztam a nővéremmel, de mióta meglátogatott, nem ültem le vele beszélgetni még egy öt percre sem. Milyen testvér vagyok én? 

Kopogtatás nélkül lépek be az ajtón, és elönt a megkönnyebbülés, mikor látom, Gaby a takaró alatt összegömbölyödve alszik. Halkan lépkedek oda hozzá, letérdelek az ágy mellé, fejemet az ő feje mellé hajtom a párnán. Arca olyan békés, mint amilyennek eddig még soha nem láttam, a bőre azonban még mindig aggasztóan sápadt, és ebben a pillanatban sokkal fiatalabbnak tűnik, mint tizenhét éves. Óvatosan megsimítom az arcát, szempillái megrezdülnek, és lassan felnyitja a szemét. Mosolytalanul nézünk egymás szemébe, de legalább látom rajta, hogy érez. Tudom, hogy fáj, de ha elmenekül, soha nem fog megszabadulni a bűntudattól.

- Nem a te hibád.

- Hát akkor kié? – kérdez vissza. Megcsóválom a fejem, hisz a válasz egyértelmű. Senki nem hibás, csak az, aki megölte azt a szerencsétlen lányt. De Gabriella nem hisz nekem, látom a szemén, hogy magát hibáztatja. 

Megfogom az állát, nem hagyom, hogy elforduljon tőlem.

- Nem. A. Te. Hibád. – Minden egyes szót kihangsúlyozok, hátha meggyőzhetem Gabyt hiedelmének ellenkezőjéről. Pár percig csak némán mered rám, azonban mikor már azt hiszem, megpróbálja kiszabadítani magát a kezeim közül közelebb fészkelődik, egyik kezét pedig a tarkómra fekteti.

- Anyáék… tudták? – Félve kérdezi, mert fél a választól. Ő is tudja, hogy ha Kayla Ezt eltitkolta volna, nem lenne képes megbocsájtani neki, akkor sem, ha akarna. Megcsóválom a fejem, Gabriella ajkain pedig egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki. Szemeit könnyek lepik el, hangja pedig rekedt, mikor megkérdezi:

- Hogy történhetett ez? – Elmondom neki azt, amit megtudtam ma az Akadémián, Gabriella pedig néma könnyeket hullajtva hallgat. Mikor befejezem, Gaby megszorítja a tarkómat, homlokát az enyémnek támasztja. Szavak nélkül is megértem hangtalan kérését.

- Ki szeretnél menni hozzá?

- A temetésén se voltam ott. Milyen legjobb barát vagyok én? Vagyis – helyesbít fanyar fintorral – csak voltam.

- Lizzy sem hibáztatna téged, Gaby. Te se tedd. Bizonyítsd be neki azzal, milyen sokat jelentett ő számodra, hogy tiszteled az emlékét, és soha ne felejtsd el. De ő sem akarná, hogy úgy éld le az éledet, hogy magadat hibáztatod azért, amiről a gyilkosa tehet. – Düh villan a tekintetében.

- Meg fogom őt bosszulni. – Büszke mosolyomat alig tudom visszafojtani.

- Mögötted leszek. 

19. Fejezet: Nehéz reggel

Sziasztok!
Éppen időben! :) Meghoztam azt a fejezetet, amit én egy könnyed kis pihenőnek, egy vicces kitérőnek szántam... Nos, félig-meddig összejött. Majd meglátjátok, miért is gondolom ezt ;)
Jó szórakozást, és várom a véleményeket! :)

„Ha jól érzed magad, ne aggódj! El fog múlni.”

/Arthur Bloch/

- Mi? Nem! – Megrökönyödve állok szemben a szüleimmel és a kajánul vigyorgó Koljával. – Szó sem lehet róla!

- Ugyan már, most mit hisztizel? Inkább ücsörögnél egész nap itthon? – Mintha ez lenne a probléma! Apa fáradtan átkarolja anya vállát, és tanácstalanul megdörzsöli borostás állát. Szemei alatt fekete karikák sötétlenek, de se ő, se pedig Bran nem akarják elárulni, mit is akart tőlük a Tanács pontosan. De térjünk vissza az eredeti problémához.

- Azt már nem! Nem vagyok hajlandó veled egy suliba járni! – Vádlón Koljára mutatok, aki a megátalkodott kacarászást ezúttal kisfiús, bájos mosolyra váltja. Jobban is tudhatná ennél… Határozottan összekulcsolom magam előtt a kezem, és makacsul elutasítva még a gondolatot is, megcsóválom a fejem. Nikolai tanácstalanul megvonja felém a vállát.

- Most komolyan nem értem, mi bajod van. Nem az osztálytársad leszek, hanem a történelem tanárod… - Anya halkan kuncogva felemeli a fejét, és belenéz apa derűsen csillogó szemébe.

- Milyen nosztalgikus, nem? – Apa nem szól, csak lehajol, hogy egy puszit nyomjon a homlokára. Kolja és én mosolyogva nézünk össze, én pedig igyekszem nem beadni a derekam. Márpedig én nem leszek az a lány, akit a szexi tanár bácsi becsábít a szertárba! Kolja, mintha tudná mi jár a fejemben felvonja a szemöldökét, és vadítóan mosolyogva lép felém egyet. Azonnal elhátrálok tőle.

- Eszedbe se jusson! Nem adom fel ilyen könnyen!

- Ne kéresd magad, mališa! – búgja rekedt, halk hangon. Hatalmasat nyelek, és igyekszem visszafojtani feltörni akaró sóhajomat. Én ugyan nem fogok ennek bedőlni! – Te is tudod, hogy mókás lesz! Akkor mégis mi a probléma?

- A probléma? – ismétlem idétlenül. Gyerünk, Gaby, gondolkozz! Aztán eszembe jut a legmegfelelőbb indok. – Daniel!

- Daniel? – Kolja megdermed, azonnal látom rajta, hogy félreérti. Sietve kezdek magyarázkodni neki, mielőtt még kész összeesküvés elméletet gyártana le magának.

- Daniel tudja, hogy mi együtt vagyunk! Elég hülyén mutatna, ha kiderülne, hogy a töri tanárommal járok, nem? – A szüleim felől tömény tanácstalanság sugárzik felém, de nekem már nincs kedvem elmagyarázni a történteket, így hát továbbra is csak a tervük hibáit veszem figyelembe. – Tudom, hogy Daniel már nem a King’s diákja, de nagyon jóban van Lizzyvel, Danáról nem is beszélve.

- Akkor szakítsunk! – tárja szét a kezét mosolyogva Kolja. Nekem meg azonnal felszalad a szemöldököm, szinte már el is tűnik a hajamban. – Ne rémüldözz, csak úgy teszünk, mintha! Ha Lizzy vagy Dana rákérdezne, akkor csak annyit mondj, hogy megtudtad, hogy ott fogok tanítani, és voilá! Probléma egy szál se!

- Nem fogjátok meggondolni magatokat, ugye? – motyogom kerekre tágult szemekkel. Anya és apa csak mosolyognak, Kolja pedig vigyorogva megcsóválja a fejét, közelebb lép és nyom egy puszit az arcomra. Nem viszonzom a mosolyát, morcos képpel mellkason bököm.

- Aztán semmi szertáros hancúr, értve?

- Most még ezt mondod, mališa… De hamar meggondolod magad. – Kedveskedve meghúzza a copfomat, mit sem törődve apa felháborodott hörrenésével. 

Vörösre gyúlt arccal a szobámba… akarom mondani a szobánkba vonulok. Apa azt mondta, hogy megtalálták a legegyszerűbb módját annak, hogy megvédjenek, de úgy teljesen őszintén, soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a Nagy Ötlet. Nikolai, mint történelem tanár? Mondhatom, alkalmasabbat nem is találhattak volna erre a posztra, mint egy háromszáz éves mágus… Kellemest a hasznossal, mi? 

Fáradtan vonulok be a fürdőszobába, és amíg a kádba folyik a víz, elmerengve nézem magam a tükörben. Szinte már komikus, milyen váratlanul ér, hogy a lány, aki a tükörből visszanéz, pont úgy néz ki, mint szeptember legelején. Pedig én úgy érzem, mintha éveket öregedtem volna ez alatt az egy hét alatt. Senkinek nem kívánok ilyen tortúrát… Fürdés után egy törülközőbe csavarva lépdelek vissza a szobába, ahol már nem is vagyok olyan egyedül. Kolja az ágyon fekszik, tekintetét a tévé képernyőjére függeszti, és úgy tűnik, nincs is tisztában a jelenlétemmel. Mondom, úgy tűnik.

- Próbára akarsz tenni, mališa? – Térdét felhúzza széles mellkasához, állát a tenyerére fekteti, és így mosolyog előre, mintha csak azon szórakozna, amit a tévé sugároz. Csak én tudom, hogy ez a mosoly nekem szól. Kíváncsian, és a lehetséges végkimenetelektől kissé zavartan elfordulok tőle, és a szekrényhez vonulok. A nyitott szekrényajtók közé állok be, és levetem magamról a törölközőt, gondosan ügyelve arra, hogy egy kevés részem jól látható legyen az ágy felől is.

- Megeshet… Eddig jól csinálom?

- Kiválóan. – Ijedtemben összerezzenek. Kolja rekedt hangja közvetlenül a fülem mellett szól, lehelete a nyakamat simogatja. Hosszú ujjaival végigcirógatja a hátamat a gerincem mentén, majd mintha mi sem történt volna, egy csókot nyom a vállamra, és eltávolodik. Fátyolos tekintettel nézek fel rá.

- Azt hiszem, rám fér egy zuhany! – Aljas dög! Mosolyogva, na meg bosszúra éhesen, Kolja ruhái közé túrok, és előrántom az első inget, ami a kezem közé kerül. Halkan dúdolgatva, lassan gombolom be, így mikor Kolja kilép a fürdőből, már az utolsó kis gombot dugom át a lyukon. Feszült mosollyal fürkészem Kolja reakcióját, aki egy pillanatra meglepetten megtorpan. 

Azonban hamar összeszedi magát, mosolyogva átnyúl a vállam felett és elővesz egy melegítő nadrágot.

- Fáradtak vagyunk, mališa. Tegyük el magunkat holnapra. – Értsd: vége a mókának. Ujjaimat a felém nyújtott tenyerébe csúsztatom, hagyom, hogy lefektessen, majd mellém bújva mindkettőnket betakarjon. Az oldalára fordulva engedi, hogy a karja alá, a mellkasához fészkelődjek. Egyetlen ujjának intésével kikapcsolja a tévét, átölel, és ő is kényelmesen elhelyezkedik. A hatalmas, puha párnák úgy ölelnek körül minket, mintha felhőkön feküdnénk, ez az érzés pedig csak tovább erősíti bennünk a fáradtságot. Hallgatom Kolja egyenletes szuszogását, szívének erős, határozott dobogását, míg végül az álom engem is magával ragad. 

***

Kora reggel, érzésem szerint túlságosan korán, a vekker rikácsoló hangjára kelünk. Félálomban szórom szitkaimat Koljára, amiért egy ilyen vackot is képes volt a berendezés közé sorolni, ám én hamar orvosolom a problémát, egyetlen mozdulattal csapom a falhoz. Mivel visszaaludni egyszerűen képtelen lennék, kibogozom magam a még mindig békésen alvó Kolja öleléséből, és ásítozva a fürdőszobába vonulok. Egy gyors zuhany után, amitől végre ismét élőnek érzem magam, felkapom a fürdőköpenyemet, és még mindig félkómásan a konyhába csattogok. 

Az asztalnál anya ül, fejét az egyik karján nyugtatja, és csak egy morgással felém lök egy bögre kávét, amit egy tompa mormogással köszönök meg. Mit is mondhatnék, a családom nem épp a korán kelésről híres. Ezért is tolerálom nehezen, ahogy Anja vidáman, frissen és fitten belibben az ajtón, és egy harsány „sziasztooooook” felkiáltással kirámolja a hűtőt.

- Anja, korán reggel van. Tekintettel lehetnél rám is. – Kolja csoszog ki hozzánk, kikapja a kezemből a bögrét, és egy hajtásra leveri a benne lötyögő feketémet. Nagyokat pislogva meredek az üres pohárra, anya csipás szemekkel förmed Koljára.

- Lassan meg tanulhatnál magadnak kávét főzni, idióta!

- Látom, reggelente még mindig elkap az idegbaj, anđela. – morogja – Hol van Noah? Megint elment csajozni, mi? – Anya nem válaszol, visszaejti a fejét a karjára, sötét aurával tovább agonizál, befeketítve az amúgy is mindig sötét hétfőimet. Gyűlölöm a hétfőt… és még a kávémat is megitták! Azt hiszem, sírni fogok…

- Koffeint… - hüppögve borulok én is asztallapra. Anja vigyorogva ugrándozik körbe-körbe az asztal körül, én pedig erősen gondolkodom azon, hogy menten lecsapom, mint a taxi órát. Nikolai könyörül meg rajtam, megragadja Anját, és még egy bögre kávét is letesz elém. Nem véletlenül járok én ezzel a fickóval, tiszta haszon!

- Anja, tedd magad takarékra. – Bran morgolódva lép be a konyhába, és elveszi az asztalról azt a poharat, ami után én készültem nyúlni. Vörös fejjel megragadom a nadrágja korcát, pont azelőtt, hogy belekortyolna az ÉN kávémba, és visszarántom. Megragadom a csípőjéig érő fekete haját, megrántom, éppen csak annyira, hogy ki tudjam venni a kezéből a poharamat. Bran tátott szájjal mered rám, de végül vállat vonva elfogadja a másik bögrét, amit Anja nyújt felé mosolyogva. 

Tegnap mindannyiunk számára világossá vált, hogy Anja Bran Egyetlenévé vált, már csak Kolja barátkozik a gondolattal, hogy Bran immár szegről-végről rokona lesz. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy egyikünket sem lepte meg az a jó reggelt puszi, ami elcsattant közöttük.

- Készülődni kéne… - morogja anya.

- Nem akaroooook… - nyögdécselem én.

- Az élet nem kívánság műsor. Kapd azt a formás feneked, és öltözködj! – és imígy kegyetlenkedik Kolja. Hát nem egy zabálnivaló cuki pofi? Nyaljon sót… 

Tantaluszi kínokat átélve kapaszkodom lábra magam, és úgy vonulok a szobánkba, mintha a tulajdon akasztásomra mennék. Felveszem az első farmert, ami a kezembe akad, egy bézsszínű kasmírpulcsival.

- Kész vagy, Gaby? – Kolja dugja be a fejét az ajtón, immár éberen és mosolygósan. Zavartan bólintva sétálok ki vele az ajtón, vállamon a táskámmal. Még nincs két hete, hogy az Akadémiára menet „rosszul lettem”, és bár nehezemre esik bevallani, a félsz még mindig bennem van amiatt a férfi miatt. 

A legrosszabb azonban az, hogy úgy érzem, megint hazudtak nekem. Azon a napon, mikor a démon lemészárolta a nővéreket, Kolja azt mondta, hogy apa megölte. Ennek ellenére annak a férfinak, aki Nikolai alakját vette magára… Az érzéseinek nyirkos tapintása a lelkemen teljes egészében megegyezett a kórházi mészároséval. Még soha nem tapasztaltam olyat, hogy két különböző személy érzelmei ugyan azon a síkon mozognának. Tudomásom szerint, ilyen nem létezik. Lehetetlen.

- Mondd el! – Nikolai ujjai kulcsolódnak az enyémre, de egy villanásnyi idő alatt el is engedi. Nem rossz ötlet, elég gázos kezdet lenne, ha már rögtön az első napon rajta kapnának a „történelem tanárommal”. Akkor is hülye ötlet volt, nincs semmi, ami megváltoztathatná a véleményem.

- Csak eszembe jutott, mikor az idén először jöttem suliba. Gondolom emlékszel, kórházban kötöttem ki. – mosolygok rá félszegen. Meglepetésemre gyengéden rám mosolyog, lágyan végigsimít az arcomon.

- Nehéz lenne elfelejtenem. Aznap megláttam, milyen gyönyörű vagy.

- Tényleg! – csodálkozok rá, elpirulva a szavaitól – Akkor találkoztunk először.

- Nos, ezt nem mondanám. Az első találkozásunk kisbaba korodban történt. – Ja, tényleg! Mindig elfelejtem, hogy valójában Kolja nem csak egy tízessel idősebb nálam, mint ahogy az látszik. De ennek még utána számolni sem akarok… 

Az iskola épülete előtt válunk el egymástól. Ő belép az Akadémia épületébe, én pedig a kapunál állva várom Lizzyt, elsősorban azért, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem kerestem. De legnagyobb bánatomra nem ő jön hamarabb.

- Szia Gaby! – Dana vidám mosollyal az arcán libben elém. – A tegnapi srác a barátod volt? És mi van Daniellel?

- Neked is jó reggelt! – vicsorgok rá kedvesen. És itt meg is akadok. Nem mondhatom, hogy „igen, a pasim volt, Daniel meg a tied lehet, te mindenlébenkanál lotyó”. Elvégre ma Kolja úgy lesz bemutatva, mint egy tanár! – Izé… Ő csak a családom egyik nagyon régi barátja volt. Mától itt fog tanítani, szóval megkért, hogy vezessem körbe.

- Aha – sandít rám mosolyogva. Miért érzem azt, hogy nem hisz nekem? – És Daniel?

- Hát, vele minden oké. De már nem vagyunk együtt. – vonom meg a vállam. Elhangzik az első, óra kezdet jelző csengő. Idegesen nézek az órámra, majd végül kelletlenül Dana felé fordulok.

- Nem tudod, Lizzy fog ma jönni? – A lány megrökönyödött arca hirtelen balsejtelemmel tölt el. Dana a szája elé kapja a kezét, és egy pillanatig megfordul bennem a gondolat, hogy menten összeesik. – Dana, jól vagy?

- Gabriella, te… Nem is tudod? – hebegi zavarodottan. Értetlenül tárom szét a karomat, jelezve, fogalmam sincs, miről beszél.

- Dana, mi a fene történt? Lizzy beteg lett, vagy mi? – ragadom meg a vállát. Dana arcán könnyek csordulnak le, és minden egyes lehullott csepp egy tőrdöfés az én aggodalom rágta szívembe. De a kegyelemdöfést mégis a szavai adják:

- Gaby… Lizzy meghalt. Már majdnem két hete.

18. Fejezet: Rendbetétel

Hellóóóóóó!
Megint elkéstem! >.<

De hé! Legalább most csak egy pár perccel csúsztam ki a határidőből! :D Tessék a szándékot is értékelni! :) A fejezethez pedig jó szórakozást kívánok, véleményem szerint vannak benne vicces és kevésbé vicces részek :) Várom a véleményeket!

„Ha nem lehetsz az enyém, akkor én leszek a tiéd. Vedd el az egész lényemet, vagy egy részét, vagy csak egy darabot, ahogy akarod! Csak akarj engem!”

/J. R. Ward/

Azt hiszem, erre nem számítottam… A Menigo fiú döbbenten áll a pad mögött, kerekre tágult szemei Gabriella pillantását keresik. A gyomrom a negyedére szűkül, érzem, ahogy a torkomat féltékenység marja. Gaby lefejti a kezeimet az arcáról, engem pedig egyből kiver a víz a gondolattól, hogy mégsem engem választ. De nem engedi el a kezem, felhúz a padról, és a csodálkozó fiú előtt megáll.

- Daniel, én…

- Mi ez az egész? – Döbbent csalódottsággal kapkodja a tekintetét köztem és a lány között, és bár azt szeretném a legkevésbé, hogy Gaby meggondolja magát, sajnálom a srácot. Tisztán látom a szemében, hogy tudja. – Eltűnsz több mint egy hétre, aztán meg itt romantikázol egy vadidegennel?!

- Nem akarom súlyosbítani a helyzetet – szólok közbe – de nem vagyok idegen. Már találkoztunk, Daniel.

- Igen, emlékszem. – Üres tekintettel mered rám, én pedig kezdem úgy érezni, hogy valószínűleg hiba volt közbeszólnom. Sőt, itt lennem sem épp a legnyerőbb ötlet, ezért ki is húzom az ujjaimat Gabriella szorításából. Ám arra nem számítok, hogy azonnal a kezem után kap, és karjait az enyémbe fűzi. 

Kérdő tekintettel nézek rá, de ő csak az előtte álló fiúra függeszti a tekintetét.

- Ennek meg kellett történnie, Daniel. Nem akartam neked fájdalmat okozni, de engem nem neked szántak. – Szavai hallatán a szívem büszkeséggel telik meg, és alig tudom megállni, hogy kidüllesszem a mellkasom, és úgy verjem rajta az öklöm, mint King Kong, az üvöltve, hogy az Enyém! Összehúzott szemmel fürkészem Daniel arcát, a reakcióját figyelve. Rám kapja a tekintetét, száját vonallá préseli, kezei ökölbe szorulnak, és tesz felém egy lépést. Felvont szemöldökkel meredek rá, de mielőtt akár csak megszólalhatnék, Gaby már előttem áll, hátát a mellkasomnak vetve, és hiába a komoly helyzet, borzasztóan aranyosnak találom, ahogy ő próbál megvédeni engem. 

Daniel lenéz a lány komoly arcára, a két tekintet összekapcsolódik.

- Sajnálom, de be kell ezt fejeznünk.

- Évekig állítottad, hogy szeretsz. – Daniel álla megfeszül, ahogy kimondja a szavakat. Talán benne is csak most tudatosul, hogy tényleg vége. Akármennyire is örülök, átérzem a fájdalmát. Mikor a nőt, akit szeretsz, más után emészti a vágy…

- És komolyan is gondoltam. – bólint – De Kolja és én…

- Szereted? – vág közbe a srác, és a szemein látom, mennyire fél a választól. És bár épp az előbb beszéltük ezt meg, én is kérdőn tekintek le a lányra, a gyomrom újra görcsbe ugrik. A válasza pedig éppen az, amit hallanom kell.

- Szeretni akarom. – bólint Gaby, és bár tudom, hogy a szíve szakad meg a fiúért, minden egyes szót komolyan gondol. 

Csak most ér utol a bizonyosság: Engem választott. Nem azért, mert engem kellett választania, hanem mert engem akar, és kész. Talán most még úgy érzi, hogy muszájból kell velem lennie, de hamarosan ő is rájön, hogy ezzel csak magának hazudik. Talán nem én vagyok számára a legjobb, de én vagyok az, aki a legtöbbet nyújthatja neki. A sors nem büntetésből választott ki engem mellé, hanem mert én tudom megadni neki azt, amire szüksége van. Ezt ős is tudja, mégis fél.

- Ez most komoly?! – Daniel hitetlen kacaja térít vissza a valóságba – Elhagysz engem, akit szerettél, azért, akit most még csak nem is szeretsz?! Most ugye csak viccelsz velem? Mégis mikor kezdődött ez köztetek, mi?! Könyörgöm, mondd, hogy nem a kórházi eset óta szívatsz!

- Minden akkor kezdődött. – bólint Gabriella. Hihetetlen, milyen erős ez a lány! A kezem öntudatlanul is a derekára kulcsolódik, szavai melegséggel töltenek el, akárcsak aprócska teste, ahogy a mellkasomnak dől. Sajnálom a fiút, de ez a lány már az enyém, és nem tervezek megválni tőle.

- Tehát amíg a kórházban mindenkit lemészároltak, te apádék legjobb barátjával keféltél valahol. Gratulálok, a szüleid is büszkék lehetnek rád. – Gabriella levegőért kapkod döbbenetében, de hirtelenjében még az én szemöldököm is felszalad.

Aztán rögtön jön a mindent felemésztő düh.

- Ideje leállítanod magad, haver. – szólok rá halkan, a hangom azonban remeg az indulattól. Daniel nagy nehezen elszakad Gabytól, és indulatosan felém fordul. A közöttünk ledermedt lányt odébb tolom, ha esetleg durvára fordulnának a dolgok, meg ne sérüljön.

- Ez a lány az életéért futott azon az estén. Te hol voltál, kisfiam? Otthon alukáltál, teljes biztonságban, és még csak fogalmad sem volt arról, hogy a szerelmednek szüksége van rád. Ne merészelj bűntudatot kelteni benne csak azért, mert nem érzed magad elég tökös gyereknek ahhoz, hogy elengedd, mikor el akar menni. Ha szeretnéd, akkor hagynád, hogy menjen, de túl gyenge vagy hozzá. Tudod mit, Menigo? Soha nem is szeretted igazán, különben nem az járna a fejedben, hogy miért engedd boldognak lenni, ha te nem vagy az. – Egyszer sem emelem fel a hangom, és a fiú kikerekedett szemébe nézve látom, hogy igazam van. Szerette Gabyt, de nem ő jelentette neki a mindent. Ez a lány pedig nem érdemel a mindennél kevesebbet.

- Menjetek a francba! – Daniel hátat fordít nekünk, és merev tagokkal elsétál. 

Gabriella egy reszketeg levegőt vesz mögöttem, homlokát a hátamnak támasztja. Hátranyúlok, kezeit előre húzom és ujjaimat az övéibe fűzöm. Fogalmam sincs, milyen nehéz lehetett ez a számára. Megfordulok az ölelésében, homlokára óvatos csókot nyomok.

- Menjünk haza? – Habozni látszik, ezért nem siettetem. Mélyebbre hajolok, arcomat a nyakához dörgölöm, halk kacaja zene füleimnek. Ujjai a hajamba túrnak, de nem húzza félre a fejem, hagy békében garázdálkodni.

- Anyáék otthon vannak? – kérdi halkan. Felemelkedek, homlokomat az övének támasztom, és még szorosabban magamhoz húzom. Engedelmesen simul az ölelésembe, ez pedig elégedettséggel tölt el. Előre biccentem a fejem, majd sóhajtva az égre emelem a tekintetemet. Kaylának és Noahnak minden bizonnyal megvannak az indokaik, hogy miért teszik azt, amit tesznek, de mégis… Rajongásig szeretik ezt a lányt, de éppen emiatt fogják elveszíteni. Milyen ironikus már ez? 

Gaby kibújik az ölelésemből, karjait a nyakam köré fűzi, lábujjhegyre állva nyújtózkodik fel hozzám. Mosolyogva hajolok a szájához, és ezúttal kötekedés nélkül csókolom meg. Puha ajkai minden egyes alkalommal összetörnek bennem valamit, hogy aztán valami még jobbá forrjak össze. Szeretem a csókjai ízét.

- Menjünk haza. – mosolyog rám óvatosan. Visszamosolygok rá, és a kezét nem eresztve lassan hazasétálunk. Egyikünk sem hozza szóba Danielt, mindketten tudjuk, hogy Gabriellának kell egy kis idő, amíg megemészti a dolgokat, amiket a fiú hozzá vágott, és azokat is, amikkel én vádaskodtam. 

Belépünk a lakásba, és még ki sem nyílt az ajtó, Kayla úgy veti magát a lányára, mint egy támadó menyét. Gabriella alig bír megállni a lábán a plusz súllyal, de végül megőrzi az egyensúlyát, és talpon marad. Kayla könnyes szemmel figyeli Gabyt, aki kíváncsian viszonozza a pillantását. Változást érzek a levegőben. Kayla válla felett átnézve Noahval találkozik a pillantásom, ám a szürke szemek kifejezéstelenül merednek rám. Nem a rossz értelemben, hanem egyszerűen csak óvatosan. Kayla kézen fogja a gyerekét, aki azonban nem hajlandó elengedni az enyémet, ezért megyek velük a nappaliba. A párt úgy néz ki, nem zavarja a jelenlétem, ezért kényelembe helyezem magam a kanapén, Gaby a karom alá befészkelve magát fürkészi a szüleit.

- Azt hiszem, van egy-két dolog, amit tudnod kell. – kezdi Noah, barátságtalanul fürkészve a vállamat, mintha azon gondolkodna, hogyan tudná rólam a leghamarabb leamputálni. Széles vigyort villantok felé, és végre ő is elmosolyodik. Na, csak nem lesz itt öri hari! Úristen, ez még gondolatban is szörnyű volt… Lőjetek le!

- Egy-kettő? – vonja fel Gaby a szemöldökét, de aztán úgy dönt, nem panaszkodik, a végén még semmit nem árulnak el neki. Minden információ morzsának örül, ez a sok „koplalás” eredménye.

- Tudunk a betegségedről, kicsim. – Makayla veszi át a szót, Gaby megmerevedik ültében. Azonnal felém kapja a fejét, én azonban védekezően feltartom a kezem. Nehogy már!

- Nem én árultam el!

- Gyerekkorodban is megvoltak ezek a rohamok. – mesél tovább Kayla – De soha nem tudtunk mit kezdeni vele. Soha nem emlékeztél rá, de… Beszéltén hozzánk, Gaby. Az én dialektusomban, a mi nyelvünkön, és a te hangod volt, de valahogy mégsem. Nem tudom jobban elmagyarázni. – Segítségkérően néz Noahra, így a férfi veszi át a szót, Egyetlenének szőke haját simogatva. Egyetlen. Hihetetlen, hogy ez a szó már számomra is jelent valamit…

- Valaki volt a testedben. – Noah hozza önmagát, kertelés és finomítás nélkül mondja ki az igazat. Gaby megremeg a karjaimban, közelebb hajol az apjához, arcából teljesen kifut a vér.

- Ezt hogy…

- Eltűnt démonok kommunikálnak az itteniekkel. Az elmúlt ötezer évben csak háromszor tapasztaltuk, ám a te esetedben gyerekkorod óta fennáll a kapcsolat. És attól tartottunk, hogy ez nem egy jóakaród. Ezért soha nem mondtunk neked semmit, sem a fajtánkkal kapcsolatban, sem saját magaddal kapcsolatban. Ha ez a valaki, aki kapcsolatban van veled egy ellenség, akármit fel tud használni, ami a fejedben van. Biztonságosabb volt, ha nem mondunk semmit.

- Nem akartunk neked rosszat. – szipogja Kayla az ujjait morzsolva. Az elmúlt egy héten rengeteg stressz érte, és ez meg is látszik rajta. A szeme karikás, az aurája pedig sötét, mint az éjszaka. – Egyszerűen csak aggódtunk érted, és nem is sejtettük, hogy te mindvégig tudtál a hazugságokról. Miért nem kérted számon rajtunk?

- Mert akárhányszor szóba jött, szomorúak lettetek. – motyogja az orra alatt Gaby, majd lekuporodik az apja és az anyja térde elé. Mosolyogva végigsimítanak a fején, Gabriella mosolya újra a szívet tépően kislányos bájt ölti magára. 

Széles vigyorral állok fel, és a konyhába vonulok anélkül, hogy megszakítanám a családi idillt. Jó újra összetartónak látni őket, még akkor is, ha tudjuk, nem árulták el a teljes sztorit. De úgy tűnik, Gabriella ezúttal ennyivel is megelégszik. Gondolatban visszatérek a parkba, ahol megtaláltam Gabyt, amint Danával beszélgetett. Nem ért meglepetésként, hogy a Gaby iránti aggodalmam mindent elnyomott a régi bűntudatból, ám az meglepett, milyen furcsán viselkedett a lány. Mintha egyenesen sérelmezné, hogy nem vele foglalkozom. Daniel pedig egy másik dolog. Ő talán nem reagált volna ilyen rosszul, ha Gaby elmondja neki, és nem pedig rajtakap minket, ahogy a parkban enyelgünk… Mosolyom kiszélesedik erre a gondolatra. Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha is fogok még enyelegni akárkivel, nemhogy még ennyire élvezzem is. 

Váratlanul karok kulcsolódnak a derekamra, a karjaimon puha tincsek érintését érzem.

- Min mosolyogsz így magadban?

- Csak elgondolkodtam. – Megfordulok, és a karjaimba vonom. Kivirulva mosolyog fel rám, én pedig nem bírom megállni, lehajolok és lopok tőle egy hosszú csókot. Erőteljes krehálás jelzi, hogy közönségünk is akadt. Gaby nevetve fúrja a fejét a mellkasomba, vigyorogva nézek át a feje felett.

- Lehet, hogy bírlak, Kolja, de ne előttem dugd le a nyelved a torkán. – förmed rám Noah. Ejj, a túlaggódó apuka vérszemet kapott volna? Vigyorogva megvonom a vállam, államat pedig Gaby feje búbjára támasztom.

- Hol van Bran és Anja? – kérdem Noahtól, aki épp egy bögre kávét tölt ki magának. Érzem, ahogy Gaby a kezével int, ő is kér egy csészével. Öcsém, ez a család a koffeinen él…

- Randin.

- Szóval akkor igaz? – kérdem félve. Mondd, hogy nem! Nem akarom, hogy Bran legyen a sógorom! Mondd azt, hogy kamu!

- Bezony! – vigyorog rám kárörvendően. Elkeseredett nyögéssel elengedem Gabriellát és valami töményebb után kutatok a hűtőben. Mikor előhúzom a vodkásüveget, az általam kikészített pohár mellett egy másik, kisebb pohárka is van. Kérdőn felhúzom a szemem a kíváncsi Gaby felé.

- Jól meggondoltad?

- Naná! Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet… - lehörpinti a maradék kávéját, és sürhetően legyint a kezével. Mosolyogva töltök neki, és ritka nagy szemét vagyok, mert tele töltöm a poharát. 

A sajátomat is, de tekintve, hogy én amúgy is inkább üvegből iszok, ez számomra nem mennyiség. Gaby felé tolom a poharat. Beleszagol, és elfintorodik, hát még ha tudná, hogy a vodkának van a legenyhébb alkohol illata. Nagyot kortyolok az enyémből, direkt rezzenéstelen arccal nyelem le, bátorításként. Gaby még figyel egy pár pillanatig, mintha biztosra akarna menni, hogy nem esek össze ott helyben. Végül bátortalanul a szája elé emeli a poharat, és a kelleténél nagyobbat kortyol bele. 

Ebben a pillanatban tör ki belőlem a nevetés. Az a döbbent-szenvedő arckifejezés minden pénzt megért! Küszködik azzal, hogy lenyelje, még ugrál is közben, hátha könnyebben legurul. Noah is vigyorogva nézi lánya szerencsétlenkedését, a kisujját sem mozdítja. Mikor Gabriella végre lenyeli, a maradékot felém tolja. Ököllel a mellkasomra vág, de én annyira kacagok, hogy meg sem érzem.

- Ne röhögj, ez egyáltalán nem vicces! – nevet velem a lány. Magamhoz húzom, és csókot nyomok a homlokára. Elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy felnézzen rám.

- Ugye tudod, hogy ezek után nincs csók, amíg fogat nem mosol? – A képemről leolvad a vigyor, mire Gaby kezd el kacarászni.

- Miért? – kisfiúsan legörbítem a szám, de őt nem hatja meg. Szívtelen teremtés…

- Ennek a vacaknak olyan az íze, mint a kerozinnak. Ergo a szádnak is, szóval ki van csukva, hogy… - Számat az övére tapasztom, mielőtt befejezhetné a mondatot, és már csak akkor távolodok el, mikor már levegőt sem kapunk. A homlokának döntöm a fejem. Noah rejtélyes körülmények között eltűnt a konyhából, így már csak ketten vagyunk.

- Akkor tilos a csók? – Mosolyogva megharapom a felső ajkát, ő elvörösödve válaszol.

- Egy-kettő talán belefér…

17. Fejezet: Egyetlen

Halihó!
Bocsánat a késésért! Kárpótlásul megpróbáltam egy nagyon izgi kis fejezetet összehozni. Várom a véleményeket! :)

„Azt viszont már réges-rég tudom, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik.”

/Laurell Kaye Hamilton/

Értetlenül kapkodom a fejem ledöbbent családtagjaim között, kérdőn tekintek fel a mosolygó Hannah-ra, akinek azonban nem akaródzik válaszolni. Nikolai szorítása erősebbé válik a csípőmön, felnézek hófehérré sápadt arcába. A szemeiben annyi csalódottság vegyül, összeszorul tőle a szívem.

- Mi az az Egyetlen? – kérdem a szemébe nézve, kezemet fedetlen mellkasára fektetem, a szíve fölé. A tenyeremen érzem szívének heves dobogását. A kérdésemet Koljának szántam, mégsem ő válaszol, helyette anya veszi át a szót. Ő is legalább olyan sápadt, mint mindenki más a szobában, ami megrémiszt. Mit találtam meg? Mi van?!

- Noah? – fordul apa felé bizonytalanul. Ő csak átkarolja anya vállát, és szorosan magához húzza. – Elmondjuk neki? Feltétlenül tudnia kell?

- El kell, bambina. Ha megtalálta az Egyetlenét, tudnia kell, hogy milyen horderejű ez nekünk, démonoknak. Hannah, feltételezem, te tudod, hogy kiről van szó. Áruld el!

- Hogy ti mekkora lámák vagytok – fintorog rájuk Hannah, bennem pedig kezd felmenni a pumpa. Úgy beszélnek rólam, mintha nem is lennék jelen! – Nem elég nyilvánvaló? Most is ott ül az ölében. Ráadásul a lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak, ugyanis szerencsétlent elzártátok a világ elől… Ki mással találkozott volna, ha nem vele?

- Én? – mutat magára döbbenten Kolja. Arca fehérből azonnal vörösbe fordul, és bár ingerültté tesz az újabb titok, ámulva nézem gyönyörű arcának minden rezzenését. Mikor lenéz rám, feszélyezetten kicsúszok az öleléséből, pillantásának intenzitását nem érzem helyesnek a szüleim előtt. Anya és apa, mint két kőszobor állnak velünk szembe. 

Apa tér először magához, szigorú pillantást vetve Koljára hozzám intézi a szavait.

- Gabriella, menj ki egy kicsit.

- De még csak most jöttem be! – hőbörgök. Na nehogy már! Elhúzzák előttem a mézesmadzagot, aztán kiküldenek a francba? Alex fejcsóválva fordul apa felé, óvatosan megérinti a vállát, mintha attól félne, neki ugrik.

- Noah, ezt már nem teheted meg nem történté. Ideje, hogy a kislány végre felnőjön. – mosolyog rám. Kényszeredetten mosolygok vissza, fél szemmel Kolja komor arcát lesem. Észreveszi, hogy őt bámulom, mosolyogva összefűzi az ujjainkat, és egy csókot nyom a kézfejemre. Szemeiben nem azt látom, amit szeretnék. Nem nyugodtságot, épp ellenkezőleg. Tekintetéből csak úgy sugárzik a bizonytalanság, amit nem tudok hova tenni. Még mindig nem árulták el, mit jelent az Egyetlen, és kezdek attól félni, hogy semmi jót.

- Minden rendben, mališa. Anyád és Hannah odakint mindent elmondanak neked, rendben?

Nem válaszolok, szó nélkül felállok, a leghűvösebb pillantásomat vetem a családtagjaimra, és úgy vonulok ki a nappaliba, mint egy flancos díva. És úgy vágom le magam a kanapéra, mint egy hisztis kölyök. Beletelik egy kis időbe, míg anya és Hannah is belépnek a helyiségbe, nem erőltetik meg magukat a nagy sietségbe. Nem vagyok hajlandó kérdezni semmit, nem könnyítek senki dolgán. Ők hajszoltak bele a titkokba, hát oldják is meg maguk.

- Van valami, amiről eddig nem beszéltünk neked, kölyök. – Hannah bizonytalanul mered az ölébe ejtett tenyerére, és akármilyen elesettnek tűnik, nem bírom visszafogni gúnyos horkantásomat. Anya szigorú pillantással csendre int, és biccent Hannah felé, bátorítva a folytatásra. Szóval ezt játsszák most. Anya lesz az, aki fegyelmez, Hannah pedig a gyámoltalan színt valló. 

Milliószor szerepeltek már így előttem, és végül mindig ők győztek. Soha nem tudtam sokáig haragudni egyikükre sem. Ezúttal azonban más lesz. Úgy érzem, a titkok lassan maguk alá temetnek, és már azt sem tudom, kikkel élek együtt. Hogyan éljem a saját életem, mikor azt sem tudom, ki vagyok?

- Nos, a mi életünkben vannak bizonyos dolgok, amik előre el vannak döntve. Nem mi határoztunk, hanem a sors döntötte el, mi számunkra a legkedvezőbb.

- Azt, hogy „mi”, úgy érted, hogy…

- Démonok – bólint anya, átvéve a szót – Élnünk kell a lehetőséggel, amit azért kaptunk, hogy boldogok lehessünk. Minden démonnak megadatik ez a… lehetőség, de sajnos sokan nem tudnak élni vele.

- Anya, megijesztesz… - Végigfut a hátamon a hideg, a karjaimat magam köré fonom. Soha nem láttam még anyát ilyen komolynak, mosolytalanul pedig még ritkábban. A térdemre rakja a kezét, és egy mély levegőt vétellel folytatja.

- Számunkra az Egyetlen a biztos menedék. Ő az egyedüli, aki számodra a jövőt jelentheti. És csak egyetlen egy jut mindenkinek. Szóval, nagyon vigyázz rá. – halvány mosollyal ajándékoz meg, de az én fejem túlságosan tele van, már szinte ülve is szédülök. Zavartan pislogok fel anyára.

- Hogy titkolhattátok el előlem? – suttogom feldúltan. Anya arcáról leolvad a mosoly, szomorúan szorítja össze a száját. – Anya, válaszolj!

- Gondold át ezt a hangnemet! – dörren rám haragosan, én pedig ijedten összerezzenek. Hannah aggódva pislog rám, és anya vállát fogva próbálja őt lenyugtatni. Reszketegen fújom ki a benn tartott levegőt, és remegő lábaimat mozgásra bírva felállok a kanapéról.

- Mit gondolsz, hová mész? – Anya kifejezéstelen arccal néz rám, amit megpróbálok hasonlóval viszonozni. Valami nincs rendben vele. Átfut a fejemen a lehetőség, hogy az ismeretlen démon ül velem szemben, aki felvette Kolja alakját, de az érzések tapintása nem ugyan az. Aki velem szemben ül, az anyám, aki mégis úgy viselkedik velem, mintha idegen lennék. Mintha én követtem volna el valami rosszat azzal, hogy tudni akarom az igazat. 

Elég volt. Nem bírom tovább.

- El. – Esélyt sem adok, hogy megállíthasson, a következő pillanatban már New York kies utcáin ténfergek, és elindulok a belváros felé. Szükségem van egy kis távolságra a többiektől, d nem szeretek teljesen egyedül lenni. Akkor nincsenek érzések, amik körülvegyenek. Talán butaság, de a legnagyobb félelmem, azon kívül, hogy történik valami a családommal, az, hogy ha eltűnnek körülöttem az érzések, a sajátjaimat sem fogom érezni. Üres leszek, mint egy belsejétől megfosztott kagylóhéj. Olyan üres, mint amilyennek most érzem magam. 

Dühösen letörlök egy könnycseppet, és lehajtott fejjel sétálok tovább. Próbálom kiüríteni a fejem, hogy gondolkodhassak, de túl sok dolog van, amin el kellene gondolkodnom, azt sem tudom, hol kezdjem. Nem tudom, mennyi idő alatt, hogy, vagy mikor, de amikor felemelem a fejem, a Central Park zöldjével, és turisták százaival találom szembe magam. Keresek egy szabad padot, és a lábaimat magam alá húzva letelepedek rá. Nézem a turistákat, a boldog és kíváncsi arcokat, miközben azt kívánom, bárcsak én is közéjük tartoznék. Bárcsak egy normális Ember lehetnék, akinek egyéb dolga sincs, csak a monoton hétköznapokkal sodródni, amíg rövidke élük véget nem ér. Árnyék vetül a padra, amin ülök, és egy pillanatra azt hiszem, anya áll mögöttem.

- Nem számítottam rá, hogy itt talállak. – A halk, csilingelő hang hallatán kiszakad belőlem egy fáradt sóhaj. Nincs most hangulatom ehhez a lányhoz, mégis mosolyogva nézek fel rá.

- Szia, Dana.

- Mit csinálsz? – mosolyog rám. Szép arca kipirul a napsütésben, rövid, mályvaszínű rakott szoknyája kiemeli hosszú lábait, fekete selyemtopja kiemeli bőre napbarnítottságát. Röviden szólva gyönyörű, mint mindig. Megvonom a vállam, abban a reményben, hogy ha nem kap választ, akkor elmegy, de nincs szerencsém. A szoknyáját kecsesen maga alá simítva leül mellém.

- Azt hittem, bajban vagy. Régen nem voltál suliban, és anyukád is csak annyit mondott, hogy családi problémák miatt nem jössz. – Legszívesebben letörölném az arcáról azt a folyton optimista mosolya, amit mindenki szeret benne. Annyira nyilvánvaló, hogy egyedül akarok lenni, miért kell hát ez a cirkusz? Amúgy sem voltunk soha ennyire jóban.

- Gaby? – Szólásra nyitott számat azonnal összezárom, visszatartom a kikívánkozó sóhajomat. Dana döbbenten hátrafordul, és lemerevedik, de én akkor sem vagyok hajlandó megfordulni. Úgyis tudom, ki áll a hátam mögött, akármikor megismerem a hangját. Kolja megkerüli a padot, barátságos mosolyt dob Dana felé, majd a kezét nyújtja. Nem Danának, nekem. Dana elképedve mered a felém nyújtott ujjakra, amin feldühödve végre megtalálom a hangom.

- Jó volt látni téged. – Az egyértelmű elbocsájtásra felszalad a szemöldöke. Még soha senki nem rázta őt le semmilyen indokkal, nem hogy csak úgy rászólnak, hogy húzzon már el. Nem tart sokáig visszavennie a bájos kislány arcát, ám ahelyett, hogy elmenne, ujjait Kolja tenyerébe csúsztatja. A férfi megremeg az érintés hatására, és reflexből megszorítja a kis kezeket. Dana bájosan kacarászva mutatkozik be, zavartságot mímelve simogatja szoknyája anyagát. 

Eddig kedveltem Danát. Eddig. De azt hiszem, most mindjárt pofán verem…

- Beszélhetnénk, mališa? – Kolja úgy fordul el Danától, mintha az nem is hozzá beszélne. Bizonytalanul állok rá zsibbadt lábaimra, de Nikolai kézen fog, és visszaültet, ő pedig Dana helyére ül le, közvetlen mellém. A lány sápadtan kapkodja a tekintetét kettőnk között, majd úgy tűnik rájön, hogy itt ő a felesleges harmadik. Mosolyogva elköszön, mintha csak valami dolga akadt volna, és gyorsléptekben távozik. Némán ülünk egymás mellett, Kolja elmélyülten fürkészi az arcomat.

- Haragszol? – kérdi hirtelen. Nem ér váratlanul, megcsóválom a fejem, de még mindig nem szólalok meg. Egyszerűen nincs mit mondanom, elhagyott a szókincsem. Nem haragszom, csak csalódott vagyok és megbántott. – És megváltoztatnád, ha tehetnéd?

- Igen – a válaszom azonnali és egyértelmű, legalábbis annak tűnt, amíg meg nem látom Kolja megbántott arcát. Felsóhajtok, fejem a vállára hajtom, nem törődve merev testtartásával. – Nem akarom, hogy bármi befolyásoljon. Én azért akarlak szeretni, mert úgy akarom, és kész. Nem kell isteni közbeavatkozás.

- Ezt érzed? – kérdi halkan. Kérdőn pislogok fel rá, pontosít. – Szeretsz?

- Nem tudom. – És teljesen őszintén mondom neki. Szeretni akarom, de lehet, hogy csak azért érzek így, mert így KELL éreznem? Ez annyira nem igazság. Ám mégis úgy tűnik, válaszomra megnyugszik, teste ellazul, és karját átvetve a vállamon szorosan a mellkasához húz. Arcát a hajamra fekteti, heves szívverése azonban nem csendesül.

- Irinának hívták. – egy percig azt hiszem, csak képzeltem a szavait. Hallgatagon mered maga elé, smaragdszínű szemében egyetlen érzelem sincs. Csak egyetlen egy érzést enged ki a pajzsai mögül. Reményt.

- Kicsodát?

- A lányt a képen. – Arcát mélyebbre fúrja a hajamba, vesz egy mély levegőt, mintha csak az illatomat akarná magába szívni. Elpirulok a gondolatra. – Irina Besraman volt az egyetlen, aki azt mondta nekem, hogy szeret. És ő volt az egyetlen, akinek elhittem.

- Mi történt? – Összeszorul a gyomrom, amíg várom a választ, amit talán nem is akarok hallani. Kolja sokáig nem válaszol, elmélyülten dörzsöli az arcát a fejem búbjának. Egyik kezemet a térdére simítom, másikkal a mellkasát karolom át. – Kolja?

- Elárult. Számomra az a szó, hogy „szeretlek”, már semmit nem jelent.

- Sajnálom… - A pólójába fúrom az arcom, úgy érzem, nem kellenek a szavak. Amúgy sem tudnék erre mit mondani. – Mit mondott neked apa?

- Mit mondott neked Kayla? – Ugyan abban a pillanatban szalad ki a szánkon a kérdés. Nevetve dőlök neki az egész testemmel, és intek felé, hogy válaszoljon ő először. Megvonja a vállát.

- Csak a szokásos. Az égen építsek házat, és ott is félre, ha csak egy picike könnycseppet hullatsz, a golyóimból csinál fülbevalót anyádnak, meg a társai. – Úgy nevetek, hogy még a könnyem is kicsordul, Nikolai velem együtt kacag. Mikor azonban az én válaszomra kerül a sor, mind ketten elkomorulunk. Hatalmas tenyerével végigsimít a fejemen, de nem sürget.

- Nem bírom tovább, Kolja. – Mély sóhajjal felnézek a kék égre. – Kérhetek tőled valamit?

- Obzira što želite. Amit csak akarsz.

- Soha ne hazudj nekem. Még az én érdekemben sem. – Kedveskedve megrántja sebtében összetákolt copfomat, mintegy néma ígéretként. Kuncogva nézek fel rá, mikor incselkedve végighúzza ujja hegyét a tarkómon.

- Emlékszel, mit mondtál nekem egyszer? – Sok mindent mondtam ez alatt a rövid idő alatt. Megcsóválom a fejem, ő pedig mosolyogva lehajtja a fejét hozzám, hogy szemmagasságban legyen. – „Más dolog az, hogy hazudik, és hogy nem mond el dolgokat.” Ha azzal megvédelek, hogy valamit nem árulok el, akkor tartom a szám. De megígérem, hogy soha nem fogok neked hazudni. Ez így megfelel?

- Alkuképes vagyok. – mosolygok rá, és én is közelebb hajolok. Szájával lassan simít végig az enyémen, mintha csak egy csókra kérne engedélyt. 

Mikor hozzá hajolok, játékosan hátrakapja a fejét. Nevetve bököm oldalba, ijedtében ugrik egyet, majd arcomat a tenyere közé fogva magához húz. Mosolyogva, lehunyt szemmel várom ajkai érintését a számon. Előbb csak az arcomon érzem meg, ahogy lágy puszit nyom az orrom hegyére. Szélesebben elmosolyodok, aztán…

- Gaby? – Mind a ketten megdermedünk a mozdulat közben, bennem mintha hirtelen megfagyna valami.

Mosolytalan arccal fordulok hátra, pillantásom pedig egy, a döbbenettől kerekre tágult, akvamarinkék szempárral találkozik.