13. Fejezet: Átlátszó álca

Sziasztok!
Íme a 13. Fejezet. Személy szerinte nekem azért elég tetszetős :D Magáról a fejezetről csak annyit árulok el: Nem mind arany, ami fénylik...

Jó szórakozást! :)

„Sose szakítsd félbe az ellenséget, ha éppen hibát követ el.”

/Bonaparte Napoleon/

Bevallom, egy kissé csalódott vagyok, amiért Kolja meg sem próbált követni a házba. A távozásom után percekkel már hallottam magam mögött a lépteit, de míg ő bement a kunyhójába, én egyedüllétre kárhoztattam a szertárkuckóban. Na nem mintha nem szoktam volna már meg… 

A konyhapulton ücsörögve, kávét szürcsölve meredek ki az ablakon, és gondolkozom azon, mit is kezdjek magammal. Előbb vagy utóbb meg fog enni az unalom. Kezdetben esetleg azt is kitalálhatnám, honnan és hogyan szerezzem be a gyógyszeremet. Nem vágyok még egy ilyen véletlen balesetre, bőven elég, ha az álmaimban suttog nekem az idegen hang. Felrémlik előttem Nikolai arca, mikor bevallottam neki a titkomat. Nem nézett hülyének, annál sokkal rosszabb érzés kerítette hatalmába. Sajnált. Engem senki ne sajnáljon, nem vagyok rászorulva. 

Mély sóhajjal leugrom a (hozzám képest) magas pultról, és visszasétálok a „szobámba”. Hamarosan el kell kezdenem megbarátkozni a gondolattal, hogy egy darabig igenis ez lesz az otthonom. De addig igenis kihasználom a kezdetben megengedett lázadó időszakot! Törökülésben helyezkedem el az ágyon, és egy sanda pillantást vetek a sarokba pakolt szatyorra. Még meg sem köszöntem neki a ruhákat…

- A francba is, kapard már össze a méltóságodat! – szidom magam fennhangon. Szó se essék róla, a ruhákat természetesen meg fogom köszönni. De az Isten szerelmére, miért nem tudok úgy eltölteni tíz rohadt percet, hogy nem Nikolaira gondolok, akinek nem vagyok egyéb, csak púp a hátán. Főleg nem úgy, hogy van valakim, akit szeretek. És mégsem rá gondolok, hanem valaki másra. Milyen nagyszerű barátnő vagyok, én testesítem meg a követendő példát! 

Mit nem adnék, ha most beszélhetnék valakivel otthonról! A hiányuk valójában ráébresztett arra, hogy milyen szerencsés vagyok tulajdonképpen. Mert az emberekkel ellentétben nekem nem kellett azon aggódnom, hogy mi lesz, ha már nem lesz mellettem a családom. Mert ők mindig itt lesznek nekem, amikor szükségem van rájuk. Talán nem mondanak el nekem mindent, talán nem bíznak meg bennem egészen, de nem baj. Mert ha szükségem van rájuk, teljes mellszélességgel ott vannak mögöttem. Ki mondhatja még ezt el magáról? Visszatérve csapodár gondolataimhoz: Vajon hogy van Daniel? El tudom képzelni, mit gondolhat most rólam… Egyik pillanatról a másikra köddé válok, a szüleim ezer százalék, hogy nem állnak szóba vele, szóval semmi esély, hogy megtudja, hol vagyok. Vagy, hogy egyáltalán jól vagyok-e. Felrémlenek előttem a kórházi eset képei. A sok vér, a nővérek kicsavarodott teste, rémülettől tágra nyitott, és abban az állapotban megfagyott szemük. Hogy nem ébredtem fel a sikolyukra? Miért nem vette észre senki azt a mészárlást? Miért kellenék én valakinek annyira, hogy ennyi ártatlan ember fizessen meg érte?

- Nem áll jól neked ez a búskomorság. – Már meg sem lepődök. Közönyösen felnézek, és elkap egy kísérteties Deja Vu érzés, ahogy meglátom Nikolait az ajtófélfámnak támaszkodni.

- Minek kellene örülnöm? – vonom meg a vállam. Atyaég, ha összehasonlítom az egy héttel ezelőtti, meg a mostani énemet, úgy viselkedek, mint valami hisztis perszóna. Lehet ilyen rövid idő alatt változni? Lehet, hogy skizofrén vagyok?!

- Nem azt mondtam, hogy örülj. Csak kijelentettem, hogy nem festesz valami jól szomorúan. – Pfff, köszi. Egyéb kedves, aranyos bókok esetleg? Ne fogd vissza magad… Semmit nem felelek, némán nézek a szemébe, várom, hogy elmondja váratlan látogatásának okát. Még nem felejtettem el, milyen érzés volt, mikor félrelökött. Újra. Befejeztem a kezdeményező szerepét. Ha akar tőlem valamit, akkor mondja ki, mert én biztos, hogy nem kérdezek rá. Egyelőre ő se szól, meredten bámul rám sötét szemöldöke alól. 

Ezúttal sem érzek felőle semmit, és most először az arca sem tükrözi az érzéseit. Tökéletes rejtély számomra ez a férfi. Belülről már teljesen felemésztett a kíváncsiság, de azért sem vagyok hajlandó megszólalni! Nikolai, mint aki nincs is tudatában, mit csinál, az alsó ajkába harap, az én érdeklődésemet azonban azonnal felkeltette ez az önkéntelen mozdulat. Az illőnél talán egy kicsit tovább néztem (khm, bámultam) a száját, mikor az szólásra nyílik. Paradicsom piros arccal emelem fel a tekintetem a szeméhez.

- Hamarosan elmegyünk innen. – Pislogok egyet. Aztán még egyet.

- Tessék?

- Nem maradhatunk itt, Gabriella. – Úgy utálom, mikor Gabriellának hív! Várjunk, az előbb azt mondta, amit hallani véltem?

- De… Azt hittem, hogy… - Az a kósza érzelem, ami felém irányul úgy hat rám, mint egy pörölycsapás. Keserű, mérges, és túlontúl ismerős. Legutóbb, mikor éreztem, majdnem otthagytam a fogam.

Türelmetlenség, Düh és Magabiztosság

Mintha rugó lenne a fenekembe szerelve, az ágy túlsó felére ugrok, mielőtt a férfi az ajtóban elérhetne. Megtorpan, smaragd színű szemei kerekre tágulnak a döbbenettől.

- Gabriella, mi a baj? – Tenyérrel felfelé emeli a kezét, mintha egy megriadt őz lennék, akit nem akar elriasztani. A térdem megremeg, de hidegen meredek a szemébe. Mindeközben lázasan próbálok rájönni, hogy most mi a fenét csináljak. Felmérem a távolságot magam és az ajtó között, de nem tudnám elérni anélkül, hogy meg ne ragadna. Egyetlen választásom maradt hát. Kockáztatva, hogy áthidalja közöttünk a távolságot, lehunyom a szemem, és mélyen magamba nézek. 

Mint egy kristálytiszta tó fenekén a drágakövek, úgy csillognak a lelkem mélyén az érzéseim is. Lassan belenyúlok a jéghideg vízbe, és kiemelem belőle azokat, amikre szükségem van.

Jáspis, a félelem

Achát, a bizonytalanság

Ónix, a halál

Ahogy kiemelem őket a tóból, a lelkemben sütő nap sugarai felé tartom a köveket. A kemény páncél megreped, a drágakövekből pedig gyönyörű, színes pillangók röppenek fel, durva ellentétet alkotva a jelentésükkel. 

Egészen kicsi voltam még, amikor a szüleim rájöttek, hogy nem csak az ő érzéseiket érzem, hanem a sajátjaimat is képes vagyok kivetíteni. Vannak olyanok, mint anya, aki úgy érzékeli ezeket, mint egy illúziót. Előtte képek jelennek meg. És vannak olyanok, mint az apám. Aki viszont semmit nem érzékel abból, amit felé küldök. Sok időnek kellett eltelnie míg meggyőztem, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem, vagy azt, hogy rossz szülő. Egyszerűen csak nem hat rá a képességem. Pont úgy, ahogy anyát sem égeti meg apa tüze. A pillangók pár pillanatig csak keringnek a fejem körül, majd felszállva a nap felé, szárnyaikat először és utoljára megcsillogtatva porrá válnak. 

Felnyitom a szemem, és még éppen időben, a belém erőltetett reflexnek hála elugrom a felém kapó kezek elől. Immár kevésbé nyugodt, szinte már tajtékzó smaragdzöld szemek merednek rám. Azok a szép ajkak megvető fintorba torzulva fordulnak felém, és ez bosszantóan szíven üt. Soha nem akarom, hogy ezek a szemek így nézzenek rám. A férfi felemeli a kezét, ujjait jeges csillogás veszi körül. A fejemben az eddigieknél is hangosabban szólal meg a vészharang. 

Pontosan abban a pillanatban bukom le, mikor az ajtóm deszkái darabokra törnek, és egy mély hang kúszik a fülembe.

- Clypeo! – Lehunyt szemeim mögött aranyos fény robban, karjaimat a fejem fölé emelem, hogy védjem magam. Ha már törik valamim, akkor a kezem legyen, ne a fejem… Hangos átkozódás, reccsenések és puffanások hangzanak fel mindenhonnan, de a robbanástól mindezt csak tompán hallom. 

Felemelem a fejem, de a szobában már teljesen egyedül vagyok, és az ajtón kívül már az ablaküveg is szilánkokra törött. A véremben még mindig pezseg az adrenalin, de nagyot nyelve elnyomom magamban a pánikot, és körbejárok a szobában, kutatva valami után, aminek a segítségével rájöhetek, mi a franc is történt az előbb. Kilépek a rommá vert szobából, és a bejárati ajtót veszem szemügyre először, de semmi jelét nem látom, hogy felfeszítették volna. Pedig tisztán emlékszem, hogy bezártam az ajtót, és… A hátsó ajtó! 

Rohamléptekkel átvágok a konyhán és az étkezőn, és szinte fejjel előre esek ki az udvarra. Az ajtó előtt a fű úgy néz ki, mintha rothadásnak indult volna. Lehajolok, és az egyik ujjamat az elsorvadt fűszálakhoz érintem. Akármi is legyen, ami miatt a növényzet elpusztult, az úgy égeti a bőrömet, mint a sósav. A konyhában felkapok egy száraz törlőrongyot, és alaposan megtörlöm vele a kezemet, mielőtt a hideg víz alá teszem. A nappaliban megnyikordul a padlódeszka. Megmerevedek, és első reakcióm az, hogy a nappalit és a konyhát elválasztó fal takarásába rejtőzöm. A léptek egyre közelebbről és közelebbről hallatszanak, és ezzel párhozamban dobog a szívem egyre hevesebben. Megszorítom a konyhakést, az izmaim támadásra készen feszülnek.

Aggodalom, kétségbeesés, önutálat

- Gaby? – Mély sóhaj szakad fel belőlem a hang hallatán, de nem engedek fel teljesen. Egyszer már megtévesztett, többször nem lesz rá alkalma. A kést a hátam mögé rejtve lépek ki a fal takarásából, mire a smaragd színű szempár azonnal felém fordul. Az érzelmei továbbra is felém áramlanak, mintha csak így akarna meggyőzni, hogy tényleg ő az. Az érzések, amik kavarognak benne rettentően kuszák, alig bírom kihámozni őket. Van közte megkönnyebbülés, düh és feszültség.

- Jól vagy, Gaby? – Nem próbál közelebb lépni hozzám, és végül ezzel győz meg igazán. Kiejtem a kezeim közül a kést, mire Kolja pajzsai azonnal újra körbezárják az elméjét. 

Egyetlen lépéssel terem előttem, és mielőtt észbe kaphatnék már a mellkasának feszülve találom magam. Meglepetten megdermedek, ám nem tol el magától, épp ellenkezőleg, még szorosabban ölel. Eddig még csak kétszer ölelt meg, és mind a kétszer szinte magamon kívül voltam. Most vagyok hozzá először ilyen közel úgy, hogy teljesen tudatában vagyok annak, milyen kemény is a mellkasa, milyen széles a válla és a háta, és hogy milyen erősek a karjai.

Ó, anyám borogass!

- Én vagyok az, Gaby. – Mozdulatlanságomat egy az egyben félre értelmezi, állát a fejem búbjára támasztja, egy kezét a tarkómra szorítja, másikkal a derekamat öleli, és olyan közel tart magához, hogy lábujjhegyre kell emelkednem. – Én vagyok…

Lassan felemelem a kezem, és a teste köré fonom, arcomat a mellkasába fúrom. Az izmai úgy ernyednek el, mintha leeresztették volna, de akkor sem enged el, amiért most kifejezetten hálás vagyok.

- Shhh, semmi baj, mališa. Mát itt vagyok. – Igen, már itt van. Amíg végig nem simít a hajamon fel sem tűnik, hogy minden porcikám remeg. Megfeszítem az izmaimat, hogy gátat szabjak a remegésnek, aminek semmi értelme nincs. Fel voltam készítve ilyen helyzetek kezelésére, erre neveltek majdnem a születésem óta. Akkor meg mégis mi a fenét vagyok úgy oda? – Lazíts, mališa. Csak engedd el magad.

Bólintok, ám még mindig nem emelem fel a fejem, de annyira ellazítom az izmaimat, hogy eleresztem a pólóját, amit eddig görcsösen markoltam. Veszek egy mély levegőt, először csak azért, hogy megnyugodjak, aztán azért, hogy újra magamba szívjam az illatát. Az ujjak, amik eddig a tarkómat tartották óvatosan végigsimítanak a nyakamon. Lehunyom a szemem, és próbálok nem összerezzenni. Ha megteszem, akkor abbahagyja. Erőt veszek merev tagjaimon, és kissé eltávolodok tőle, éppen annyira, hogy fel tudjak rá nézni. Kolja ujjai, amik eddig a nyakamat cirógatták előre kúsznak, és végigsimítanak az államon. Hihetetlenül zöld szemei úgy kutatják az arcomat, mintha minden egyes vonást meg akarna jegyezni, mindeközben a keze bebarangolja a nyakam és a vállam hajlatait. A szívem meglódul, mikor közelebb hajol hozzám, de pár centire az arcomtól megtorpan. A csalódottságtól először sikítani támad kedvem, de aztán megpillantok a szemében valamit, amit már annyiszor láttam, és mégsem ismertem fel. A habozást, a bizonytalanságot. Ugyan ezt érzem én is, valahányszor a közelében vagyok. Játszom a nagylányt, és hogy nincs szükségem senkire, de ez hazugság. 

Arra van szükségem, amit ez a férfi nyújtani tud nekem. Néma bíztatásként hajolok közelebb hozzá, meghívásként ujjaimat a hátának kemény izmaiba vájom. Mielőtt száját az enyémre szorítja, egyetlen érzelem kicsúszik a pajzsa mögül.

Vágy