2014. február 28., péntek

16. Fejezet: A remény

Sziasztok!
Azért ma hoztam az új részt, mert minden valószínűség szerint nem leszek gépközelben vasárnap, remélem nincs harag! :) A fejezetről:
Szerintem meghoztam azt a fejezetet, amire már elég sokan várnak! Mondom, SZERINTEM! Szóval erről is csak ennyit: Jó szórakozást! :)
Várom a véleményeiteket! 

„Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.”
/Müller Péter/


Nem tudom, mire számítottam, de biztosan nem erre. Egy pofon lenne a minimum, amit érdemelnék azért, amit tettem, de… hűha. Gaby apró kezei az arcomról a nyakamra siklanak, onnan vissza fel, kecses ujjai a hajamba túrnak, és közelebb húznak magához. A karjaim öntudatlanul is a derekára fonódnak, és mindhiába a józanész, félek attól, hogy pillanatokon belül ellök magától, hogy aztán undorodva a szemembe mondja, amit én is tudok magamról. Hogy nem érdemlem meg őt, ezt az ártatlan lányt, aki semmi másra nem vágyik, csak egy kis bizalomra. De én azt akarom, hogy bízzon bennem. Akarom, hogy kelljek neki. Elég volt a gyávaságból, nem leszek többé a pap, aki bort iszik, de vizet prédikál.

Az elmúlt egy hétben semmi mást nem csináltam, csak egy őrült módjára próbáltam meggyőzni magamat, hogy nincs nagyobb hiba annál, minthogy Gabriella után vágyakozzak. Hogy ezt bebizonyítsam olyat tettem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Elmentem a King’s Akadémiához. Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy középiskolás lányokat fogok kukkolni a kerítésen át, esküszöm, hogy pofán röhögöm. De mégis ezt tettem, be akartam bizonyítani, hogy én mindig is egyetlen nőt szerettem, és hűséges vagyok hozzá halálomig. 

Csúfos kudarcot vallottam. Dana Shameless valóban gyönyörű nő, pontos hasonmása Irinának. Egész héten figyelemmel kísértem minden egyes lépését, de nem történt semmi. Nem jött a jól ismert fájdalom, a vágyakozás és bűntudat. Nem éreztem az égvilágon semmit. Nyolcvan év után először feküdtem le úgy, hogy nem egy galambszürke szempár kísértett. Amint kipakoltam a táskámból, már pakoltam is vissza, egyszerűen nem találtam a helyem New Yorkban. Végül nem bírtam tovább, hiába bíztam Gabyt Anjára, felhívtam Brant, hogy utazzanak New Yorkba, hogy könnyebb legyen megvédenünk a lányt. De ez csak egy indok volt, hogy a saját igényeimet kielégítsem, hogy Gabriellát újra magam mellett tudjam. Hogy kevésbé érezzem magam szánalmasnak, megkértem Kaylát és Noaht, hogy menjenek ki a lányuk el, biztos voltam benne, hogy Gaby örülni fog. Én az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy nem bírom kivárni, míg ők ideérnek, lementem hát én is. Mikor megláttam Gabyt, ahogy a csomagtartóban kutakodik… mintha a héten először vehettem volna egy mély levegőt. Mázsás súly esett le a vállamról, hogy helyette más problémák zuhanjanak rá. Nem tudtam, mit gondolhat rólam Gaby azok után, hogy úgy letámadtam, de semmiképp nem mertem arra gondolni, hogy az a csók nem csak nekem jelentett valamit.

Gaby óvatosan elhúzódik tőlem, bennem pedig megfagy a vér a rémülettől. Most fogja közölni velem, hogy ez nagy hiba volt, soha többé nem fordulhat elő. Ehelyett azonban csak bájosan rám mosolyog, megköszörüli a torkát, és zavartan így szól:
- Ezzel még tartoztam. – Pipacspirosan fordul el tőlem, és a táskájához fordul. – Nem tudod véletlenül, hogy ki hozta át a cuccom? Anja volt, mi?
Nem válaszolok, bár történetesen biztosan tudom, hogy nem Anja hozta át. Bár minden kétséget kizáróan az ő ötlete volt. Hallgatásomat igenlésnek véve, Gabriella bólint egyet, amolyan „gondoltam” módon. Egy egészen kicsit szégyellem magam, amiért Anjára kenem a dolgot, de ez a testvérek első számú szabálya: „inkább ő, mint én!”. 

Tanácstalanul meredek Gabriella hátára, végül úgy döntök, hagyom egy kicsit ülepedni a dolgot, amíg én is kipakolom a zsákomat. Most már nem kell aggódnom a hirtelen visszapakolásoktól, Gabriella már itt van mellettem, még ha nem is tudja, mit tesz ez velem. Fele annyi idő alatt végzek, mint Gaby, a kanapén ülve figyelem, ahogy kedves szobatársnőm elmélyült koncentrációval hajtogatja össze a ruhát, néha mormogva egy-egy szitkot, amit gyanítom Anjának szánhat. Akkor én, aki vele nőttem fel, mit mondjak? Himnuszokat tudnék zengeni a hülyeségéről, de hát őt így kell szeretni és elfogadni. 

Akármennyire is húzza Gabriella az időt, egy idő után elfogynak az elpakolni való ruhák.
- Beszélnünk kell, Gaby. – Zavartan kapkodja a pillantását köztem és a sporttáska között, de szerencsétlenségére nem terem benne több ruha, amit össze kellene hajtania, ezért szemlesütve ereszkedik le mellém a kanapéra. Zavartan piszkálja kardigánjának ujját, és mindenhova néz, csak rám nem. A szívem meglódul, miközben előrébb csúszok, és a kis kezét a tenyerembe zárom. Zavartan rebben fel rám a pillantása, de a tekintetét nem kapja el akkor sem, mikor a homlokomat az övének támasztom.

- Ezt így nem folytathatjuk, Gaby, te is tudod. – Megbántottan lesüti a szemét, csak ekkor esik le, milyen rosszul is fogalmaztam meg azt, amit mondani szeretnék. – Úgy nem, hogy tudom, van valakid, akit szeretsz.
- Lehet, hogy mégsem szerettem őt annyira, mint gondoltam. – motyogja a szemembe nézve, miközben közelebb fészkelődik hozzám. Próbálom palástolni az izgatottságot, amit a szavai okoztak. Szabad kezét, ami nem az én ujjaim közt pihen, a térdemre fekteti, óvatos csókot nyom az arcomra.
- Tudnom kell, mire gondolsz! – nézek mélyen a szemébe. Felébred bennem a remény, hogy vágyakozásom talán mégsem viszonzatlan. – Mondd el nekem, mališa! Mondd el, hogy mit szeretnél!
- Azt hiszem… Téged. – Lehunyja a szemét, mintha mérhetetlen zavarát próbálná leplezni, úgy súgja újból az arcomba. – Téged szeretnélek, Nikolai.

Lehunyom a szemem, és kieresztem a bennem rekedt levegőt. Úgy érzem, mióta élek nem hallottam ilyen szépet. Még soha, senki nem akart engem, úgy nem, hogy ne adtam volna érte valamit, vagy ne kellett volna változtatnom. Ez a lány nem vár tőlem semmit, csak hogy magamat adjam. Nem kéri tőlem, hogy legyek más. Engem akar. Elengedem a kezét, és a füle mögé tűrök egy hajtincset.
- Engem már megkaptál. – Szívet tépő mosoly a válasza, karjait a nyakam köré fűzi, és az ölembe mászik, mint egy szeretgetni való kiscica. Egyik kezemet a combjára fektetem, és megtartom, hogy ne csússzon le. Arcát a vállamba fúrja, ujjai pedig az egyik hajtincsemmel játszadoznak. Mosolyogva fektetem az arcom a hajára. El sem hiszem, hogy ez tényleg valóság! 

És bár nem akarom megszakítani a pillanatot, muszáj megkérdeznem:
- Mit fogsz most csinálni?
- Mire gondolsz?
- Danielre. – Megdermed a karjaimban, de nem hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésünkből. Egyik kezét fedetlen mellkasomra fekteti, pontosan a szívem fölé. Némán ül az ölembe, de nem sürgetem, kivárom, hogy összeszedje a gondolatait.
- El fogom neki mondani, hogy nem lehetek vele.
- Nem lehetsz, vagy nem akarsz? – kérdem vigyorogva. Bosszúsan felnéz rám, és oldalba bök. Nevetve ugrom meg alatta, ő pedig elégedetten fekteti vissza a fejét a vállamra. – Nos?
- Nem akarok. Fontos nekem Daniel, de valahogy úgy érzem, nem tudnék vele lenni… Apáék örülni fognak. – Gúnyos horkantással összébb húzza magát az ölembe. Szólásra nyitom a szám, de hirtelen kopogtatnak az ajtón. 

Gabriella megfeszül az ölemben, és egy percig attól tartok, eltol magától. Ám hamar újra ellazul, úgy szól ki a szobából.
- Gyere! – Az lép be, akire egyáltalán nem számítottunk, előttem pedig lepereg az életem. Noah kerekre tágult szemekkel kapkodja közöttünk a pillantását, és szinte látom, hogy a szitokáradat kikívánkozik a száján. Nyugalmat erőltet magára, megköszörüli a torkát, és rám mosolyog. Érzem a vesztem…
- Bocs a zavarásért. Beszélhetnénk, Kolja? – Gabriella megszorítja a kezemet, kikászálódik az ölemből és az apja elé áll. Puszit nyom az arcára, és a szobából kifelé menet hátraszól a válla fölött:
- Egy darabban kérem vissza! – Jópofa lány! Gaby mellett Bran oldalaz be, játékosan összeborzolja a haját. Bezárják a szoba ajtaját, én meg önkéntelenül is elgondolkodom azon, hogy ha kiugranék az ablakon, vajon túlélném-e bokatörés nélkül. A harmadikon vagyunk, szóval nem lehetetlen…

- Nem akarsz mondani nekem valamit, Kolja? – Noah negédes mosolya elgondolkodtat azon, hogy most mi lenne a jobb: válaszolni, vagy csendben maradni. A köztes megoldást választom, megvonom a vállam, de nem szólok egy szót se. Noah összehúzza a szemét, majd Branra néz. Ő megcsóválja a fejét, de közben álnokul vigyorog a szemétláda! Odakintről halk beszélgetést hallok, a fülemet megüti Hannah, Kayla és Anja hangja is. Nem lepődöm hát meg, mikor Alex is belép az ajtón, majd a hátát vigyorogva neki veti.
- Elérted azt, amit egyikünk sem tudott, Merlin fajzat.
- Mármint?
- Gaby ott hagyja Danielt.
- Naná! A lányomat nem úgy neveltem, hogy két vasat tartson a tűzben egyszerre. – förmed rá Noah, majd pillantását újra rám függeszti – Egyetlen könnycsepp, és véged van, Nikolai. Nem érdekel, mennyi ideje vagyunk barátok, ha bántod, megöllek! Értve vagyok?
- Soha nem tudnám bántani. – bólintok komolyan. Noah, mint aki megelégszik a válasszal biccent felém, majd végre kényelmesen elhelyezkedik az ágy szélén. Bran és Alex továbbra is állva maradnak, mintha túlságosan izgatottak lennének. Noah még annál is nyúzottabb, mint volt, mikor Gabrielláék megjöttek. 

Aggódva ráncolom össze a szemöldököm, előre hajolok a kanapén.
- Mi történik veletek, Noah? – Ő egyszerűen csak legyint. Nem tartozik rá, értem. De baráti kötelességem aggódni értük, ám most érzem, annyiban kell hagynom a dolgom. Nem alkalmas az időpont arra, hogy faggatózzam.
- A Tanács lassan feloszlik. – súgja halkan Bran. – Lane és Lange ki akarnak lépni, Fayette viszont őrjöng. Az ikrek a tenyeréből ettek, ha új tagok érkeznek, nem fogja tudni irányítani őket, ezt ő is pontosan tudja. – Elhallgat, megvárja, míg én döbbenek rá a probléma gyökerére.
- Az ikrek titeket akarnak a Tanács élére? – kérdem döbbenten – Mégis hogyan? Egyikőtök sincs tízezer éves!

Noah beletúr vérvörös hajába, ideges sóhajából ítélve nem boldog a fejleményektől. Tanácstagnak lenni hatalmat jelent, ám kötelezettségeket is. Bran már így is majdnem megszakad a rá háruló feladatoktól, Noah pedig alig van otthon, annyi vadászatra küldik. És ha a Tanácsba kerülnek, ezek a problémák megsokszorozódnak.

- Brant Fayette javasolta, azt hiszi, mivel eddig is a kezük alatt voltam, ezek után is engedelmeskedni fogok neki. – Bran haragosan összehúzza a szemöldökét, én pedig nem találom megfelelőnek az időpontot arra, hogy rámutassak: Eddig valóban engedelmeskedett minden parancsnak. Noah felé fordulok.
- Az ikrek unják Fayette kényuralmát. – vonja meg a vállát – Azért akarnak utódnak engem, mert Kayla átlátja a démonok helyzetét, és Ő nagyobb befolyással bír felettem, mint Fayette. A nő viszont egyenesen hisztériás rohamot kapott, mikor ezt meghallotta.
- Miért mondanak fel az ikrek?
- Mert megtalálták az Egyetlenjeiket, és minden idejüket velük akarják tölteni. – Ó, anyám, milyen romantikus. Arra gondolom, egyikük sem gondol, hogy Noahnak családja van, vagy, hogy még Bran sem találta meg az Egyetlenét. Ha rajtuk múlik, már nem is fogja. Így már értem, miért olyan feszültek Noahék. Kaylának sem lehet könnyű, hogy el akarják választani őt az Egyetlenétől. 

Némán ülünk a szobában, mindenki a maga gondolatába merülve. Én unom meg először a csendet, próbálok valami kevésbé feszélyező témát találni.
- Hogy boldogultok Bessie-vel? – Noah azonnal megfeszül, én pedig gondolatban tarkón vágom magam. Nesze neked kellemesebb téma! A kellemetlen szituációtól az ajtó nyitódása ment meg. Gaby kukkant be rajta, aggodalmas pillantást vet az apja felé. Minden bizonnyal teljes erővel árad felé az aggodalom és a feszültség, de valamiért mégsem teszi szóvá. Kérdőn és bizonytalanul fordul felém, mintha nem tudná eldönteni, ide merjen-e jönni hozzám. 

Dilemmáját megoldom én, kitárom felé a karjaimat. Mosolyogva lépked oda hozzám, és fesztelenül az ölembe fészkelődik. Noah összehúzott szemöldökkel mered rám Gaby feje felett, én pedig megértem a néma fenyegetést. Csak nem érdekel. Arcomat a lány fejére hajtom, és hagyom, hogy egyenletes légzése megnyugtasson. 

Az ajtó újra kinyílik, a vigyorgó Hannah jön be rajta, akit a mosolygó Kayla és Anja követ. Döbbenten nézem végig, ahogy nővérem Branhoz szökdécsel, és hátát a mellkasának támasztja, amíg a démon átkarolja a derekát. Biztos, hogy egy hétig voltam oda?!
- Démon, tudod a szöveget! – sóhajtom végül felé, de ő nem reagál. Hannah a nagy pocakjától csak döcögve, de odalépked a férjéhez, széles mosollyal először rám, Gabyra, majd Noahra tekint. Halkan szól, de szavai megdermesztik a levegőt a szobában.
- Ideje mesélnetek Gabynak az Egyetlenről. Ugyanis megtalálta.

2014. február 23., vasárnap

15. Fejezet: Szégyenteljes vágyakozás

 Sziasztok!

Meghoztam a 15. fejezetet, amiről nem is igazán mondok semmit. A cím magáért beszél :)
Jó szórakozást, és várom a véleményeteket! :)


„Nem akarok tőled semmit, mégis várom a pillanatot, mikor újra láthatlak. Menekülök a férfiak elől, s a végén a te karjaid közt találom magam. Mi történik velem? Mi ez a furcsa kettős érzés?”
/Margaret Mitchell/


- Ébresztő! – Egy vidám rikkantással, a sátán fattya kíméletlenül rántja le rólam a takarót. Morogva a párnába fúrom az arcom, vakon tapogatózva a takaró után. Anja közelebb hajolva hozzám üvölt a fülembe, nem kímélve a már így is megkínzott dobhártyámat.
- Mit mondtál? Nem értetettem kristálytisztán! – Dühösen ledobom magamról a párnát.
- Mondom, utállak! – Egy hete annak, hogy ez a pokoli némber beszabadult az életembe, és azóta nem aludtam ki magam. Mire az agyam végre lefárad annyira, hogy engedjen elaludni, megjelenik ez két lábon járó katasztrófa, és kirángat az ágyból. 

Úgy tűnik, Kolja levette rólam a kezét, és átpasszolt a nővérének, aki élvezi, hogy feladata van. Hogy velem mi van? Hiányzik Kolja. Nem töltöttünk sok időt együtt, amit pedig mégis, a háromnegyed részét végigvitáztuk. De akkor is ott volt mellettem, míg most halvány lila gőzöm nincs, hol lehet. Egy hete minden egyes percem azzal telik, hogy az utolsó együtt töltött pillanatokat idézem fel, zavarba ejtő részletességgel. És mindezek után, régi jó barátként minden alkalommal érkezik a bűntudat. Mert nem annak a csókját akarom újra érezni, mint akiét akarnom kellene. Daniel neve számomra már szinonima a szégyen szóra, és most nem viccelek. Lesül a pofámról a bőr, de már nem gondolok rá olyan lelkesedéssel, mint mondjuk két hete. Én vagyok a leggusztustalanabb barátnő a világon… Két hétre és egy másik férfi csókjára van csak szükség, hogy elfelejtsek egy majdnem négy éves kapcsolatot. Azt hiszem, most büszke vagyok magamra…

- Nesze, te fruska! – Anja egy bögrét nyom a kezembe, tele töltve kávéval. Mondtam már, hogy imádom ezt a nőt? De komolyan! Hálásan rápislogok (mosolyogni még korán van), megvárom, míg letelepszik mellém, csak azután kortyolok bele a koffeinbombába. Istenem, ennek tényleg aranykeze van.

- Indulunk! – Robban be közénk Bran, de semmi baj. Csak kis híján köptem magamra a kávét, de amúgy minden oké… - Tíz percetek van, hogy összecsomagoljatok!
- Bran, tíz perc arra se elég, hogy kivakarjam a csipát a szememből. – morgom. – Meg úgy amúgy is, hova akarsz menni? Azt hittem, Nikolai azt mondta, itt kell maradnunk. Nektek legalábbis ezt mondta. – Mert hozzám nem sokat, még annyit se szólt, szóval nincs miről beszélnünk. Anja meg sem várja a magyarázatot, Bran minden szavára ugrik, pont mint most, ahogy precíz mozdulatokkal gyömöszöli be a ruháimat a sporttáskámba. Kicsit szeretethiányos a lány, nem? Szinte teljesen elalél a démon közelében, pláne úgy, hogy Bran lesi minden kívánságát. Ki érti ezt?
- Akkor kapkodd magad, mert már csak nyolc perced maradt. Mellesleg, a mágus hívott, hogy mehetünk, előkészítette a terepet. – Mágus? Kolja! Láthatom Kolját!
- De hol, az isten szerelmére, hol?!
- Visszamegyünk New Yorkba. De ez egyelőre titok, senkinek nem beszélhetsz róla, érted? – Bran hajlamos úgy beszélni velem, mint egy ötévessel. A fenébe is, kinek mondanám el, hogy hazamegyek, telefon nélkül?! 

New York… 
Két hete még ujjongtam volna, ha azt mondják, visszamehetek, de most? Ez csak annyit jelent, hogy hamarabb kell Daniel szemébe néznem, amire pedig még nem vagyok felkészülve. Addig nem, míg nem beszéltem Koljával. Ki tudja, lehet, hogy még utána se, de az persze attól függ…
- Három perc! Gaby, kapard már össze magad! – Anja hozzám vág egy fekete csőfarmert, és egy egyszerű, szürke kardigánt, majd a többi cuccomat felkapva Brannal együtt kiviharzanak a szobámból. Idegesen beletúrok a hajamba, felráncigálom magamra a sok göncöt, és berontok a fürdőbe, hogy arcot mossak. Három perc alatt készen lettem.
- Rabszolgahajcsár! – motyogom Anja fülébe, miközben beszállunk a furgonba. Több óra hossza összezárva egy démonnal, aki rosszabb, mint az apám, és egy nővel, aki ezt még élvezi is. Hűha, szuper lesz…

*

- Na, végre! – Fáradtan kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Horvátországtól egészen New Yorkig sehol nem álltunk meg, akármennyire is könyörögtem érte vadállat sofőrünknek. Soha többé nem ülök be Bran mellé, szerintem lottón nyerte a jogsiját! Óvatosan körbesandítok, de szülővárosomnak ez a környéke egyáltalán nem ismerős számomra. A víz morajlását ide hallom, szóval nem lehetünk messze a kikötőtől, a kocsik zaját hallva azonban azt mondanám, a belvárostól sem távolodtunk el túlságosan. 

Akarva-akaratlanul, a tekintetem azonnal Kolját keresi, szinte már kétségbeesve tekintek körbe. Valamiért azt hittem, itt lesz majd, mikor megérkezünk. Mondjuk, én vagyok a naiv, hiszen egy hete felém sem nézett, miért vagyok hát úgy meglepődve?

Szárnyak suhogása üti meg a fülem, a szívem nagyot dobban örömében, mikor lágy szellő borzolja össze a hajam. Egyetlen szó nélkül megpördülök, és anya nyakába ugrok. A kezei úgy szorulnak körém, mint az acélpántok, egy igazi anyatigris erejével ölel magához.
- Hiányoztál! – súgom a vállába a könnyeimet nyelve. Egy hatalmas tenyér simít végig a fejem búbján, kísértetiesen ismerős mozdulattal. Vakon kinyújtom a kezem, és az ölelésünkbe húzom. Pillanatok alatt újra az a kislány leszek, aki csak az anyukájával és az apukájával érzi jól magát. Anya eltol magától, könnyes szemmel néz rajtam végig. A szemeimet törölgetve nevetek rajta.
- Két hétig voltam oda, annyit azért nem változtam. – Apa felmordul mellettem, ő is úgy pásztázza az arcomat, mintha évekig lettem volna távol. – Különben is, hogy kerültök ide? Bran azt mondta, hogy titokban jövünk.
- Kolja szólt. Azt gondolta, örülnél, ha itt lennénk, mikor megérkezel. – mély hangját hallva azonnal elönt a melegség. Én legalábbis minden erőmmel azon vagyok, hogy erről meggyőzzem magam. Kolja szólt a szüleimnek, mert tudta, hogy mekkora szaralaknak érezném magam, ha eltitkolnám előlük?
- És ő hol van? – kérdem. Apa felvonja a szemöldökét, de csak megcsóválja a fejét. Az előbbi melegség azonnal semmivé foszlik. Hát persze, hogy még mindig kerül engem… Mély sóhajjal a csomagtartóhoz lépek, és kikapom a sporttáskámat, míg Anja bemutatkozik a szüleimnek. Anya és Apa meglepetten fognak kezet a barna lánnyal, fogalmuk sem volt arról, hogy Koljának testvére is van.

- Majd én hozom. - Ijedtemben majdnem elejtem a táskát, de szerencsére van, aki utána nyúljon. Egyik kezemet a mellkasomra szorítom, ahogy belenézek a bizonytalanul csillogó smaragdzöld szemekbe. A kezem alatt a szívem készül kiugrani a helyéről, de erőt veszek magamon, és felé biccentek. Átveszi tőlem a táskát, de azonnal le is ejti, amint plusz ötven kilő szakad a nyakába. Nevetve átkarolja nővére derekát, és megpörgeti a levegőben.

A lakás, ahová felvezet minket, meglehetősen tágas. Három szoba, két fürdőszoba, egy nappali és egy konyha az egész. A két kisebb szobához egybe nyílik az egyik fürdőszoba, míg a nagyobbik háló külön rendelkezik eggyel. A konyha a legújabb rozsdamentes acél bútorokkal van felszerelve, a hűtő is dugig tömve. Ha Kolja nem vigyáz, teljesen el leszek kényeztetve a végén… Bedobtam a táskámat a kisebb hálóba, és csatlakoztam a nappaliban üldögélő társasághoz. Hely már csak Kolja mellett van, feszengve bár, de odaülök. Apa furcsállva kapkodja közöttünk a tekintetét, én pedig kétségbeesve próbálok természetesen viselkedni. Minden izmom ellazítom, lazán hátradőlök, és nem rezzenek össze, mikor fedetlen karom Kolja bőréhez ér. Oscart ide!

- Miért jöttetek haza, Nikolai? – kérdi anya suttogva. Valami megváltozott benne, mintha nem lenne önmaga, ahogy apa ölében üldögél, és a mellkasára hajtja a fejét. Fáradtnak tűnik, és a szemébe nézve úgy érzem, mintha éveket öregedett volna. Aggódva fordulok apa felé, aki szintén elég megviseltnek látszik, de egyáltalán nem olyan mértékben, mint anya. Valami történik közöttük, aminek anya issza meg a levét? Vagy egyszerűen csak rosszul érzi magát?
- Valaki megtámadta Gabriellát, amíg Humban voltunk. – Kolja nem teketóriázik, azonnal a közepébe vág. Futólag Branra pillant, aki rezzenéstelen tekintettel mered lesokkolt szüleimre. Apa torkát mélyről jövő morgás hagyja el, és az egyik függöny azonnal lángra kap. Mintha már milliószor végigcsináltuk volna, Kolja egy vizespoharat nyom a kezembe, én pedig hátra sem fordulva a függönyre locsolom. Halk sziszegés, mosolyogva nyugtázom, hogy még mindig jól célzok. 

Anya és apa megmerevedtek ültükben, ezért Kolja anélkül folytatja, hogy valami reakciót várna tőlük.
- Fogalmam sincs, hogyan jutott be Gabyhoz, de az én alakomat vette fel.
- Egy alakváltót sem ismerek, ritkák, mint a fehér holló. Ismerted a démont, Kolja? – Apa az egyik kezét anya combjára helyezi, mintha belőle merítene erőt, hogy égig tudja hallgatni. Nikolai rezzenéstelenül néz bele apám szürke szemébe.
- Nem.

Hazudik!
Az érzés mint egy villámcsapás éri a fejemet. Meglepetten kapom az ujjaimat a halántékomhoz. Ezt az érzést nem a képességem közvetítette, az teljesen más. De akkor mi a gránát volt ez? Erős ujjak kulcsolódnak a csuklómra, és elhúzzák a fejemtől a kezemet.
- Jól vagy, Gaby? – Belenézek Kolja szemébe, de egy cseppnyi megbánást nem látok a szemeiben, csakis színtiszta haragot és határozottságot. Akaratlanul is végigszalad rajtam a megkönnyebbülés. Nem azért hazudik nekünk, mert rosszat akar nekünk, hanem mert valaki nagyon magára haragította. Ő akarja levadászni, de ha apa rájön, ki támadott meg, azelőtt cincálja darabokra, hogy Kolja akár egyet is pisloghatna.
- Persze, csak megfájdult a fejem. – legyintek a szabad kezemmel. Kolja szólásra nyitja a száját, de ekkor valami felcsipog. Apa óvatosan, nehogy anya leessen az öléből, előveszi a csipogóját, vele szinkronban Bran is a mobilját. Elkomorulva összenéznek.
- A Tanács hívat bennünket. – motyogja Bran, és egy kétségbeesett pillantást vet Kolja felé. Értetlenkedve kapkodom közöttük a fejem, amíg el nem mennek. Anya nem mozdul, csak felnyújtózkodik apához egy lomha csókra, és visszatelepszik a fotelbe. Anja is kérdőn néz Bran után, minek láttán Kolja felvonja a szemöldökét, de végül csak legyint egyet. Engem valamiből már megint kihagytak… 

Felkelek Nikolai mellől, és anya elé térdelek, ő halvány mosollyal végigsimít a hajamon.
- Mi van veled, anya? Olyan… másnak látszol. – aggódva ráncolom össze a szemöldököm, mikor nem válaszol, a fejem felett Koljára emeli a tekintetét. Pillanatok alatt már Kolja is ott térdel mellettem, ujjait összefűzi anyáéval.
- Mi bánt, anđela?
- Még nem akarok beszélni róla. – csóválja meg a fejét anya, de a szemeiben egyre több árnyék jelenik meg. Kétségbeesetten nézek Koljára, de ő csak megcsóválja a fejét, és végigsimít anya ujjain.
- Ha nem akarsz, akkor ne tedd. De soha ne legyél szomorú, amíg mi itt vagyunk neked. – mosolyog rá. Elkerekedett szemekkel nézek Koljára, és ha nem épp az anyámat vigasztalná, biztos, hogy megcsókolnám, még ha utána a világ legundorítóbb emberének is érezném magam… 

Anya visszamosolyog rá, majd az ablakhoz lépve (számára az a rövidebb út) ő is távozik. Hármasban maradunk, én és Anja kérdőn nézünk Koljára. Ő is tanácstalanul vonja meg a vállát. A problémát végül Anja oldja meg, cinkosan rám kacsintva hesseget minket a hálószobák felé.
- Pakoljunk ki! – Támogatom az ötletet! Benyitok az egyik kisszobába, ahová ledobtam a táskám, de annak hűlt helyét találom csak. Helyette egy fekete bőrönd nyugszik a szoba közepén, ami kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit Bran hozott magával… Homlokráncolva átmegyek a másikba, de ott Anja pakolja ki a saját ruháit. Összeszűkült szemmel meredek rá.
- Nem találkoztál a tatyómmal, ugye?
- Szerintem a nagyszobába van? – Megmondtam! Ezt a nőt a pokolból szalajtották, külön az én kínzásomra! Szerintem előle kellett Humban is bujkálnom! 

Kopogás nélkül rontok be a nagyszobába, és a látványtól azonnal bennem akad a lélegzet. Nikolai Volshebnik félmeztelenül, ahogy tanácstalanul méregeti a sporttáskámat. Istenem, mikor a szexi külsőt osztották, ez a pasi kétszer állt sorba, és mindkét alkalommal dugig tömték a szatyrát… 
Várjunk csak egy pillanatot… 
Anja van az egyik szobában. Stimmt. Bran táskája a másik kisszobában hever. Újabb pipa. Kolja félig kipakolt zsákja a sarokban hever, rögtön az enyém mellett. 

Egyszerre elhűlve és felforrósodva pislogok magam elé. Kolja félszeg mosollyal az arcán lép oda hozzám, előttem egy lépésnyire torpan meg. Kisfiúsan oldalra biccenti a fejét.

- Úgy néz ki, egy darabig szobatársak leszünk. – És én itt vesztem el. Viszonzom a mosolyát, és közelebb araszolok hozzá. Nem tudom, mit láthat a szemembe, állkapcsa megkeményedik, mikor egyik ujjammal intek neki, hogy hajoljon le. Habozva, mintha tartana valamitől, lejjebb hajol, én pedig végre megteszem azt, amire már egy hete megállás nélkül vágyakozom. 
Arcát a két kezem közé veszem, és megcsókolom.

2014. február 16., vasárnap

14. Fejezet: Bizonytalanság

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, magamhoz képest még egész korán! :) Az előző fejezet komment-áradata miatt iszonyú boldog voltam, szóval itt is szeretném megköszönni mindegyikőtöknek! Remélem, ezúttal is számíthatok hasonlóra! :)
A fejezetről: Feltűnik egy új szereplő, akiről már volt említés ;)
Jó szórakozást!

„Nem is élsz, ha már nem érzel!
Sosem égsz, ha félig égsz el!
Csak az a bűn, mit bűnnek érzel, s nem a vágy!”
/Hooligans/



Abban a pillanatban tudtam, hogy hibát követek el. Tudtam, de nem érdekelt. A megkönnyebbülés, a düh és a vágy túlságosan nagy erővel csaptak össze a fejem felett, az önuralmam pedig összemorzsolódott. A teste, ahogy az enyémnek feszül, az aprócska bizalom, ami felém irányul… Elvesztettem a harcot önmagam ellen. És most, mikor ezt a lányt a karjaimban tartom, a mellkasomon érzem, ahogy hevesen ver a szíve… Ezért teszem, amit teszek. A bűntudatot mélyen elnyomom magamban, és átadom magam a vágynak, ami napok óta emészt azután, akit nem szabadna akarnom.

Mintha áram csapott volna belém, durván eltaszítom magam Gabytól. A francba, mégis mit művelek? Gabriella Saetta a legjobb barátaimnak a lánya. Képes lennék eldobni magamtól a bizalmukat, csak mert nem bírok a libidómmal?! Levegőért küzdve hátat fordítok a szoborrá dermedt lánynak, és majdnem olyan vehemensen viharzok ki, mint ahogyan bejöttem. Hallom Gabyt, amint a nevemet kiáltja, de most nem vagyok képes a szemébe nézni. Ha most visszamegyek, nem fogok leállni egy csóknál, és ezzel cserbenhagynám Kaylát. És… meggyaláznám Irina emlékét. Már ha nem tettem volna meg így is eléggé. 

Kinn az udvaron előkapom a mobilomat, és tárcsázok.
- Be a házba. Most! – sziszegem, amint fogadja a hívást, és már le is csapom. A kunyhóban levetem magam a kanapéra, az arcom a tenyerembe temetem. Hogy lehettem ennyire felelőtlen?! A félelmeim miatt tudott az a szemét kijátszani, erre nem hogy legyőzném őket, hanem még egy falat emelek magam és Gabriella közé. Soha az életben nem fog ezek után megbízni bennem.
- Jól vagy, Nikolai? Elég szarul nézel ki.
- Majd mindjárt szétrúgom a segged, és máris jobban leszek. – morgom fel sem emelve a fejem. Bran félszegen álldogál a konyhaajtóban, kezeit a zsebébe süllyesztve. – Beszéltél a Tanáccsal?
- Rá lehet fogni. Utolért a híred, mágus. – vigyorog rám. Mikor lettünk mi ekkora spanok? – Fayette egyenesen dühöngött, az ikrek pedig valószínűleg azon tanakodnak, hogy inkább vállalják Makaylát. Híres vagy a szívességeidről. – Ellöki magát a faltól, és helyet foglal a kanapé túloldalán.

- Engem már az sem érdekel, ha nem fogadják el. – Hátradőlök, a kezeimet összekulcsolom a mellkasom előtt. Ezzel talán megakadályozom, hogy Bran észrevegye, mennyire remegnek. – Le fogom vadászni a nyomorultat, akár egy veszett kutyát. Ha kell, a világ végéig megyek, de meg fogom találni, és én nem leszek olyan kegyes, mint a te Tanácsod. Ott a helyszínen meg fogom ölni. Lassan. Fájdalmasan. És élvezni fogom minden egyes percét…
- Most pont úgy beszélsz, mint Noah, amikor… - ennél a résznél megakad, rekordsebességgel sápad el – Gabriella?!

- Jól van. De csak éppen. – felelek. Elmesélek neki mindent, attól kezdve, hogy azok a fura, színes lepkék megjelentek a hálószobámban. Mikor porrá váltak, és engem elöntött a rémület és a haláltól való félelem. Egy pár pillanatig fel sem fogtam, mi történt, aztán a kegyetlen felismerés, hogy ezek nem a sajátjaim voltak. Gabriella rettegett, jobban, mint a találkozásunk napján. Megtörtént az, ami eddig csak a képzeletemben: összetűzésbe keveredtem magammal. Mintha tükörbe néztem volna, de még é is tudtam, hogy az én szemeim nem tükröznek ekkora vérszomjat. De azok a szemek egy őrült szemei voltak. Elmeséltem azt is, hogyan eredtem a nyomába, de mikor már túlságosan messze volt, nem mertem követni. Majd meghaltam, hogy visszamenjek Gabriellához, hogy lássam, tényleg jól van. 

Az ezután következő részt természetesen nem fejtem ki Brannak. Az is épp elég baj, hogy megtörtént, ami pedig még rosszabb, akartam, hogy megtörténjen. Soha nem követhetem el újra ezt a hibát.
- Egy valamit nem értek… – szólal meg Bran – Hogyan tudta José felvenni a te alakodat? Neki nincs ilyen képessége.
- Erre csak egy mágus, vagy egy boszorkány véréből készült főzet lehetett képes.
- José megölhetett egyet a tieid közül? – kerekednek el a szemei. Óvatosan bólintok egyet. Nem fogom kifecsegni a mágusok titkát. Még nem jött el az ideje, és amúgy sem Bran a legmegfelelőbb személy. Merengve nézem a dohányzóasztalra ledobott mobilt, miközben azon gondolkodom, talán fel kellene hívnom Noaht, hogy elmondjam, felesleges Gabriellát elvágni a külvilágtól. José megtalálta, és később is megfogja. De akkor már ott leszek.

Arra eszmélek fel, hogy valaki eszeveszetten dörömböl az ajtón. Sziszegve fújom ki a levegőt, és elkapom Bran karját, mikor az tőrt rántva az ajtó irányába fordul.
- Nikolai, elegem van ebből a szarságból! Azonnal gyere ki, van egy kis megbeszélni valónk, rémlik?! – Soha nem gondoltam volna, hogy az a félős kislány, aki a korházi ágyban ült, egyszer eljut arra a szintre, hogy szinte már tombolva veri az otthonom ajtaját. Hazudnék, ha azt mondanám, nem imponál a dühe. Bran kérdőn néz rám, én pedig az emeletre vezető lépcső felé indulok. Menet közben hátra szólok a vállam felett:

- Ha kérdezi, volt egy kis elintézni valóm. Te vagy az, akit megkértem, hogy vigyázz rá. – Bran szemében tisztán látszik, hogy fogalma sincs, mi folyik körülötte, de javára váljék, szó nélkül az ajtóhoz megy, ezúttal hál’ istennek tőr nélkül. A lépcsőfordulóban megállok, onnan időben leléphetek, ha Gabriella úgy dönt, azért mégis leellenőrzi az emeletet is. A lány szinte berobban az ajtón, és már nyitná a száját, mikor rájön, hogy nem én állok előtte.
- Te mit keresel itt? – szegezi Brannak a kérdést, aki egy kissé zavarba jőve megvakarja a tarkóját. – Tudod mit? Nem is érdekel. Hol van Nikolai?
- Dolga van. Valahol máshol. – nyögi Bran, teljesen leforrázva Gaby vérmérsékletétől. Való igaz, New Yorkban nem ezt szokta meg, neki még újdonság ez a vehemensség. Nekem pedig ez a forrófejűség a legtermészetesebb Gabyval kapcsolatban.
- Most? – Gabriella gúnyosan elhúzza a száját, és a ledöbbent Brant megkerülve felcsörtet a lépcsőn. Pontosan úgy, ahogy számítottam rá. 

Az ujjaimat magam elé emelem, és nevezzenek gyávának, de magam elé suttogtam a szót, amit szerintem valóban csak a gyávák használnak.
- Invisibilia. – Az aranyos ragyogás kikúszik az ujjaimból, és körbefonja az egész testemet. Én mindent látok, de engem senki nem vehet észre. Gabriella úgy száguld el mellettem, hogy fogalma sincs, ott vagyok a nyomában. Kopogás nélkül ront be a szobámba, és alig leplezett csalódottsággal tekint körbe. Nem is titkolja, abban reménykedett, hogy elbújtam előle. Nos, így van. De ezt neki végképp nem kell tudnia.
- A francba… - csalódottan túr bele hosszú, vörös hajzuhatagába. Alsó ajkát harapdálva, bizonytalanul beljebb lép a szobába. Úgy követem, mintha az árnyéka lennék. Kíváncsi vagyok, mit fog tenni, mikor azt hiszi, nincs a szemem előtt. Sarkammal becsukom az ajtót, mintha csak a huzat csapná be. Gaby átpillant a válla felett, és egyenesen a szemembe néz. Ha nem tudnám jobban, azt mondanám lát engem. Lehuppan az ágyra, arcát a kezeibe temeti, és vesz egy mély levegőt.

- Mit keresek én itt? – szomorú suttogásától összeszorul a szívem. Hátamat a falnak támasztom, úgy nézem őt tovább. Sokáig csak ül ott, mintha még ő sem tudná, mit kezdjen magával. Töprengését Bran kopogása zavarja meg. Riadtan kapja fel a fejét, és egy percre szerintem még azt is elfelejti, hogy hol is van. Megdörgöli az arcát, és óvatosan résnyire nyitja az ajtót. Értékelem az óvatosságát, bár ha José, vagy egy másik ellenségünk kopogtatna (mondjuk, ők miért tennék?), nem sok mindenben akadályozná őket egy ajtó.
- Minden rendben van, Gaby? – Bran hangja aggodalmasan visszhangzik a fülemben, és ennél jobb kérdést én sem tehettem volna fel. Gaby feldúltnak látszik, aminek minden bizonnyal én vagyok az oka. Megcsókoltam valakit, aki más férfit szeret. A múlt ismétli önmagát. Csak ne érjen ugyan olyan véget…

- Persze, már megyek is. – sóhajtva kihátrál a szobámból, és egy utolsó pillantás után bezárja az ajtót. Még épp időben csúszok ki a résen, mielőtt bezárt volna. – Figyelj, ha Nikolai megjön, akkor…
- Megmondom neki, hogy kerested.
- Ne! – Gabriella szó szerint rémülten markolja meg Bran karját. Elkerekedett szemekkel néz fel a férfira, és mióta eljöttünk New York-ból, most először látom úgy istenigazából sérülékenynek. – Ne mondj neki semmit! Hiba volt idejönnöm, csak én…
- Oké, nem mondok semmit, csak kérlek… Kímélj meg a részletektől! – Bran nevetve csóválja a fejét. Felhúzott szemöldökkel meredek rá, fogalmam sincs, honnan tudja, mi történt. Márpedig lerí róla, hogy tudja. Azt hiszem, lesz egy kis megbeszélnivalónk a démonnal… Gabriella bólint, és még egy utolsó pillantást vetve a háta mögé (ahol én állok) lesétál a lépcsőn, és visszatér a saját lakrészébe. 

Bran még kivár pár pillanatot, aztán elkezd hadonászni maga előtt.
- Jól van, ezt hogy a francba csinálod?! Érzem, hogy itt vagy! – Gúnyosam mosolyogva hagyom, hogy lehulljon rólam a varázslat, de élvezkedve figyelem Bran idióta kalimpálását még egy ideig. Lassan ő is észreveszi magát, torkát köszörülve fordul felém, kérdőn felvont szemöldökkel. Nagyot sóhajtva megvonom a vállam, és lesétálok a nappaliba, ahol mindkettőnknek töltök egy kis pohár vodkát. Ha így folytatom, alkoholistává leszek, mire Gaby betölti a tizennyolcat…
- Noah meg fog ölni, mágus.
- Miről beszélsz?
- Ne játszd az eszed! – förmed rám – Komolyan a lányát fűzöd? Azt hittem van annyi eszed, hogy nem mozdulsz rá, erre nesze! Az ember azt hinné, hogy háromszáz évesen már kordában tudod tartani a libidódat!
- Na, álljon meg a menet! – Emelem fel a kezem, egyrészt védekezően, másrészt, hogy gátat szabjak a szóáradatának. – Két dolog: Az egyik, hogy mégis mi jogon akarsz elítélni éppen te, mikor te nem csak a lányát, hanem a feleségét is le akartad koppintani a kezéről? A másik meg, hogy nem nyomultam rá Gabriellára. Az isten szerelmére, ő még csak egy gyerek!
- Ugye tudod, hogy megérzem, mikor hazudsz? – vonja fel gúnyosan a szemöldökét. A francba!
- Jó, nem azt mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de… Mégis miért magyarázkodom? – Fintorogva leülök a kanapéra, és a kezembe veszem a már félig kiürül vodkás poharamat. Kinek akarok hazudni? A helyes válasz: saját magamnak. 

Néma csendben ülünk egymás mellett, ki-ki a saját gondolataiba merülve, mikor a csendet egy mobiltelefon sípolása töri meg. Felkapom a fejem, de nem az én készülékem szól. Bran furcsálló pillantást vet rám. Merthogy nem is az övé. Összehúzott szemmel követem a hangot, a démon közvetlen mögöttem kihúzza a tőrt a bőrtokjából. A konyhába belesve nem látni semmit, ám a telefoncsörgés egyre hangosabb. Halk susogásra leszek figyelmes, közvetlen mellettem, mintha valaki… szitkozódna. Megtorpanok, intek Brannak, hogy legyen kedves előre fáradni. Ha repül valami, őt találja el. Fintorogva lép előre, a tőrt úgy tartva maga elé, hogy akármi is találja el, az rosszabbul járjon, mint ő. Lágy szellő simítja végig az arcomat. Aha, csakhogy egyetlen ablak sincsen nyitva. A „szél” irányába kapok, ujjaim valami szilárdba ütköznek.

- Ki a franc vagy? – mordulok az idegenre, Bran felemeli a kezét, ujjai a láthatatlan alakra fonódnak, oda ahol a nyakát sejtjük. A kezeim között lassan felsejlik a nap barnította bőr, amin egy túlságosan ismerős karkötő fityeg. A sejtésem beigazolódni látszik, ahogy fokozatosan egy női alak kezd láthatóvá válni a szemünk előtt. Sóhajtva elengedem, és intek Brannak, aki megrökönyödve, de elengedi a nőt. Konkrétan ellöki magától.

- Ésszel, hé! – mordulok rá, majd a nő felé fordulok. – Mit keresel itt?
- Te is hiányoztál nekem, öcsi. – vigyorog rám. Zöld szemei kedélyesen csillognak, tettetett ártatlansággal csavargatja ujjai között kávébarna tincseit. Tekintetét a mellettem ledermedt démonra siklik. Bran szoborrá merevedve bámulja őt, túlságosan is ismerős csillogással a tekintetében. Előre is kárörvendve vigyorgok rá. A démon nem tudja, mibe vágja a fejszéjét!
- Bran, ő itt a nővérem, Anja. Anja, bemutatom a Fekete Szárny igazgatóját, Brant.


2014. február 9., vasárnap

13. Fejezet: Átlátszó álca

Sziasztok!
Íme a 13. Fejezet. Személy szerinte nekem azért elég tetszetős :D Magáról a fejezetről csak annyit árulok el: Nem mind arany, ami fénylik...
Jó szórakozást! :)

„Sose szakítsd félbe az ellenséget, ha éppen hibát követ el.”
/Bonaparte Napoleon/


Bevallom, egy kissé csalódott vagyok, amiért Kolja meg sem próbált követni a házba. A távozásom után percekkel már hallottam magam mögött a lépteit, de míg ő bement a kunyhójába, én egyedüllétre kárhoztattam a szertárkuckóban. Na nem mintha nem szoktam volna már meg… 

A konyhapulton ücsörögve, kávét szürcsölve meredek ki az ablakon, és gondolkozom azon, mit is kezdjek magammal. Előbb vagy utóbb meg fog enni az unalom. Kezdetben esetleg azt is kitalálhatnám, honnan és hogyan szerezzem be a gyógyszeremet. Nem vágyok még egy ilyen véletlen balesetre, bőven elég, ha az álmaimban suttog nekem az idegen hang. Felrémlik előttem Nikolai arca, mikor bevallottam neki a titkomat. Nem nézett hülyének, annál sokkal rosszabb érzés kerítette hatalmába. Sajnált. Engem senki ne sajnáljon, nem vagyok rászorulva. 

Mély sóhajjal leugrom a (hozzám képest) magas pultról, és visszasétálok a „szobámba”. Hamarosan el kell kezdenem megbarátkozni a gondolattal, hogy egy darabig igenis ez lesz az otthonom. De addig igenis kihasználom a kezdetben megengedett lázadó időszakot! Törökülésben helyezkedem el az ágyon, és egy sanda pillantást vetek a sarokba pakolt szatyorra. Még meg sem köszöntem neki a ruhákat…
- A francba is, kapard már össze a méltóságodat! – szidom magam fennhangon. Szó se essék róla, a ruhákat természetesen meg fogom köszönni. De az Isten szerelmére, miért nem tudok úgy eltölteni tíz rohadt percet, hogy nem Nikolaira gondolok, akinek nem vagyok egyéb, csak púp a hátán. Főleg nem úgy, hogy van valakim, akit szeretek. És mégsem rá gondolok, hanem valaki másra. Milyen nagyszerű barátnő vagyok, én testesítem meg a követendő példát! 

Mit nem adnék, ha most beszélhetnék valakivel otthonról! A hiányuk valójában ráébresztett arra, hogy milyen szerencsés vagyok tulajdonképpen. Mert az emberekkel ellentétben nekem nem kellett azon aggódnom, hogy mi lesz, ha már nem lesz mellettem a családom. Mert ők mindig itt lesznek nekem, amikor szükségem van rájuk. Talán nem mondanak el nekem mindent, talán nem bíznak meg bennem egészen, de nem baj. Mert ha szükségem van rájuk, teljes mellszélességgel ott vannak mögöttem. Ki mondhatja még ezt el magáról? Visszatérve csapodár gondolataimhoz: Vajon hogy van Daniel? El tudom képzelni, mit gondolhat most rólam… Egyik pillanatról a másikra köddé válok, a szüleim ezer százalék, hogy nem állnak szóba vele, szóval semmi esély, hogy megtudja, hol vagyok. Vagy, hogy egyáltalán jól vagyok-e. Felrémlenek előttem a kórházi eset képei. A sok vér, a nővérek kicsavarodott teste, rémülettől tágra nyitott, és abban az állapotban megfagyott szemük. Hogy nem ébredtem fel a sikolyukra? Miért nem vette észre senki azt a mészárlást? Miért kellenék én valakinek annyira, hogy ennyi ártatlan ember fizessen meg érte?

- Nem áll jól neked ez a búskomorság. – Már meg sem lepődök. Közönyösen felnézek, és elkap egy kísérteties Deja Vu érzés, ahogy meglátom Nikolait az ajtófélfámnak támaszkodni.
- Minek kellene örülnöm? – vonom meg a vállam. Atyaég, ha összehasonlítom az egy héttel ezelőtti, meg a mostani énemet, úgy viselkedek, mint valami hisztis perszóna. Lehet ilyen rövid idő alatt változni? Lehet, hogy skizofrén vagyok?!
- Nem azt mondtam, hogy örülj. Csak kijelentettem, hogy nem festesz valami jól szomorúan. – Pfff, köszi. Egyéb kedves, aranyos bókok esetleg? Ne fogd vissza magad… Semmit nem felelek, némán nézek a szemébe, várom, hogy elmondja váratlan látogatásának okát. Még nem felejtettem el, milyen érzés volt, mikor félrelökött. Újra. Befejeztem a kezdeményező szerepét. Ha akar tőlem valamit, akkor mondja ki, mert én biztos, hogy nem kérdezek rá. Egyelőre ő se szól, meredten bámul rám sötét szemöldöke alól. 

Ezúttal sem érzek felőle semmit, és most először az arca sem tükrözi az érzéseit. Tökéletes rejtély számomra ez a férfi. Belülről már teljesen felemésztett a kíváncsiság, de azért sem vagyok hajlandó megszólalni! Nikolai, mint aki nincs is tudatában, mit csinál, az alsó ajkába harap, az én érdeklődésemet azonban azonnal felkeltette ez az önkéntelen mozdulat. Az illőnél talán egy kicsit tovább néztem (khm, bámultam) a száját, mikor az szólásra nyílik. Paradicsom piros arccal emelem fel a tekintetem a szeméhez.
- Hamarosan elmegyünk innen. – Pislogok egyet. Aztán még egyet.
- Tessék?
- Nem maradhatunk itt, Gabriella. – Úgy utálom, mikor Gabriellának hív! Várjunk, az előbb azt mondta, amit hallani véltem?
- De… Azt hittem, hogy… - Az a kósza érzelem, ami felém irányul úgy hat rám, mint egy pörölycsapás. Keserű, mérges, és túlontúl ismerős. Legutóbb, mikor éreztem, majdnem otthagytam a fogam.

Türelmetlenség, Düh és Magabiztosság
Mintha rugó lenne a fenekembe szerelve, az ágy túlsó felére ugrok, mielőtt a férfi az ajtóban elérhetne. Megtorpan, smaragd színű szemei kerekre tágulnak a döbbenettől.
- Gabriella, mi a baj? – Tenyérrel felfelé emeli a kezét, mintha egy megriadt őz lennék, akit nem akar elriasztani. A térdem megremeg, de hidegen meredek a szemébe. Mindeközben lázasan próbálok rájönni, hogy most mi a fenét csináljak. Felmérem a távolságot magam és az ajtó között, de nem tudnám elérni anélkül, hogy meg ne ragadna. Egyetlen választásom maradt hát. Kockáztatva, hogy áthidalja közöttünk a távolságot, lehunyom a szemem, és mélyen magamba nézek. 

Mint egy kristálytiszta tó fenekén a drágakövek, úgy csillognak a lelkem mélyén az érzéseim is. Lassan belenyúlok a jéghideg vízbe, és kiemelem belőle azokat, amikre szükségem van.
Jáspis, a félelem
Achát, a bizonytalanság
Ónix, a halál
Ahogy kiemelem őket a tóból, a lelkemben sütő nap sugarai felé tartom a köveket. A kemény páncél megreped, a drágakövekből pedig gyönyörű, színes pillangók röppenek fel, durva ellentétet alkotva a jelentésükkel. 

Egészen kicsi voltam még, amikor a szüleim rájöttek, hogy nem csak az ő érzéseiket érzem, hanem a sajátjaimat is képes vagyok kivetíteni. Vannak olyanok, mint anya, aki úgy érzékeli ezeket, mint egy illúziót. Előtte képek jelennek meg. És vannak olyanok, mint az apám. Aki viszont semmit nem érzékel abból, amit felé küldök. Sok időnek kellett eltelnie míg meggyőztem, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem, vagy azt, hogy rossz szülő. Egyszerűen csak nem hat rá a képességem. Pont úgy, ahogy anyát sem égeti meg apa tüze. A pillangók pár pillanatig csak keringnek a fejem körül, majd felszállva a nap felé, szárnyaikat először és utoljára megcsillogtatva porrá válnak. 

Felnyitom a szemem, és még éppen időben, a belém erőltetett reflexnek hála elugrom a felém kapó kezek elől. Immár kevésbé nyugodt, szinte már tajtékzó smaragdzöld szemek merednek rám. Azok a szép ajkak megvető fintorba torzulva fordulnak felém, és ez bosszantóan szíven üt. Soha nem akarom, hogy ezek a szemek így nézzenek rám. A férfi felemeli a kezét, ujjait jeges csillogás veszi körül. A fejemben az eddigieknél is hangosabban szólal meg a vészharang. 

Pontosan abban a pillanatban bukom le, mikor az ajtóm deszkái darabokra törnek, és egy mély hang kúszik a fülembe.
- Clypeo! – Lehunyt szemeim mögött aranyos fény robban, karjaimat a fejem fölé emelem, hogy védjem magam. Ha már törik valamim, akkor a kezem legyen, ne a fejem… Hangos átkozódás, reccsenések és puffanások hangzanak fel mindenhonnan, de a robbanástól mindezt csak tompán hallom. 

Felemelem a fejem, de a szobában már teljesen egyedül vagyok, és az ajtón kívül már az ablaküveg is szilánkokra törött. A véremben még mindig pezseg az adrenalin, de nagyot nyelve elnyomom magamban a pánikot, és körbejárok a szobában, kutatva valami után, aminek a segítségével rájöhetek, mi a franc is történt az előbb. Kilépek a rommá vert szobából, és a bejárati ajtót veszem szemügyre először, de semmi jelét nem látom, hogy felfeszítették volna. Pedig tisztán emlékszem, hogy bezártam az ajtót, és… A hátsó ajtó! 

Rohamléptekkel átvágok a konyhán és az étkezőn, és szinte fejjel előre esek ki az udvarra. Az ajtó előtt a fű úgy néz ki, mintha rothadásnak indult volna. Lehajolok, és az egyik ujjamat az elsorvadt fűszálakhoz érintem. Akármi is legyen, ami miatt a növényzet elpusztult, az úgy égeti a bőrömet, mint a sósav. A konyhában felkapok egy száraz törlőrongyot, és alaposan megtörlöm vele a kezemet, mielőtt a hideg víz alá teszem. A nappaliban megnyikordul a padlódeszka. Megmerevedek, és első reakcióm az, hogy a nappalit és a konyhát elválasztó fal takarásába rejtőzöm. A léptek egyre közelebbről és közelebbről hallatszanak, és ezzel párhozamban dobog a szívem egyre hevesebben. Megszorítom a konyhakést, az izmaim támadásra készen feszülnek.

Aggodalom, kétségbeesés, önutálat
- Gaby? – Mély sóhaj szakad fel belőlem a hang hallatán, de nem engedek fel teljesen. Egyszer már megtévesztett, többször nem lesz rá alkalma. A kést a hátam mögé rejtve lépek ki a fal takarásából, mire a smaragd színű szempár azonnal felém fordul. Az érzelmei továbbra is felém áramlanak, mintha csak így akarna meggyőzni, hogy tényleg ő az. Az érzések, amik kavarognak benne rettentően kuszák, alig bírom kihámozni őket. Van közte megkönnyebbülés, düh és feszültség.
- Jól vagy, Gaby? – Nem próbál közelebb lépni hozzám, és végül ezzel győz meg igazán. Kiejtem a kezeim közül a kést, mire Kolja pajzsai azonnal újra körbezárják az elméjét. 

Egyetlen lépéssel terem előttem, és mielőtt észbe kaphatnék már a mellkasának feszülve találom magam. Meglepetten megdermedek, ám nem tol el magától, épp ellenkezőleg, még szorosabban ölel. Eddig még csak kétszer ölelt meg, és mind a kétszer szinte magamon kívül voltam. Most vagyok hozzá először ilyen közel úgy, hogy teljesen tudatában vagyok annak, milyen kemény is a mellkasa, milyen széles a válla és a háta, és hogy milyen erősek a karjai.
Ó, anyám borogass!

- Én vagyok az, Gaby. – Mozdulatlanságomat egy az egyben félre értelmezi, állát a fejem búbjára támasztja, egy kezét a tarkómra szorítja, másikkal a derekamat öleli, és olyan közel tart magához, hogy lábujjhegyre kell emelkednem. – Én vagyok…
Lassan felemelem a kezem, és a teste köré fonom, arcomat a mellkasába fúrom. Az izmai úgy ernyednek el, mintha leeresztették volna, de akkor sem enged el, amiért most kifejezetten hálás vagyok.
- Shhh, semmi baj, mališa. Mát itt vagyok. – Igen, már itt van. Amíg végig nem simít a hajamon fel sem tűnik, hogy minden porcikám remeg. Megfeszítem az izmaimat, hogy gátat szabjak a remegésnek, aminek semmi értelme nincs. Fel voltam készítve ilyen helyzetek kezelésére, erre neveltek majdnem a születésem óta. Akkor meg mégis mi a fenét vagyok úgy oda? – Lazíts, mališa. Csak engedd el magad.

Bólintok, ám még mindig nem emelem fel a fejem, de annyira ellazítom az izmaimat, hogy eleresztem a pólóját, amit eddig görcsösen markoltam. Veszek egy mély levegőt, először csak azért, hogy megnyugodjak, aztán azért, hogy újra magamba szívjam az illatát. Az ujjak, amik eddig a tarkómat tartották óvatosan végigsimítanak a nyakamon. Lehunyom a szemem, és próbálok nem összerezzenni. Ha megteszem, akkor abbahagyja. Erőt veszek merev tagjaimon, és kissé eltávolodok tőle, éppen annyira, hogy fel tudjak rá nézni. Kolja ujjai, amik eddig a nyakamat cirógatták előre kúsznak, és végigsimítanak az államon. Hihetetlenül zöld szemei úgy kutatják az arcomat, mintha minden egyes vonást meg akarna jegyezni, mindeközben a keze bebarangolja a nyakam és a vállam hajlatait. A szívem meglódul, mikor közelebb hajol hozzám, de pár centire az arcomtól megtorpan. A csalódottságtól először sikítani támad kedvem, de aztán megpillantok a szemében valamit, amit már annyiszor láttam, és mégsem ismertem fel. A habozást, a bizonytalanságot. Ugyan ezt érzem én is, valahányszor a közelében vagyok. Játszom a nagylányt, és hogy nincs szükségem senkire, de ez hazugság. 

Arra van szükségem, amit ez a férfi nyújtani tud nekem. Néma bíztatásként hajolok közelebb hozzá, meghívásként ujjaimat a hátának kemény izmaiba vájom. Mielőtt száját az enyémre szorítja, egyetlen érzelem kicsúszik a pajzsa mögül.
Vágy

2014. február 2., vasárnap

12. Fejezet: Titokra titok a válasz

Sziasztok!
Meghoztam a 12. fejezetet, ami (én legalábbis úgy érzem) egy kissé mélyrehatóbb, mint az eddigiek. Remélem, élvezni fogjátok, és ha tetszett (akkor is ha nem), megdobtok egy kritikával. :)
Jó szórakozást!


„Távolságtartó vagyok. Nem bízom meg senkiben. Semmiképpen sem hiszem el, hogy "majd jövök", meg "elviszlek", meg "meglátogatlak", meg "elmegyünk nyaralni", meg "szeretlek", meg "hűséges vagyok hozzád", vagy egyáltalán "számítasz valamit".”
/Koncz Orsolya/


- Gaby? – Hol a francba van ez a lány? Már végigjártam az egész házat, és sehol nem lelem. Kisétálok a hátsó kertbe, de itt sem látom sehol. Káromkodva visszalépek a konyhába, és az asztal lapjának támaszkodva próbálok rájönni, hová mehetett. Már megint megcsináltam… Gabriella megpróbált közeledni felém, erre tessék! Még ha igazam is volt, nem tudtam volna legalább normálisan közölni vele?! 

Megdörzsölöm az arcomat, majd előre nyújtom az ujjaimat. Ahhoz, hogy egy varázslat sikerüljön, semmi más nem uralhatja a gondolataidat, csakis a kitűzött cél. Egy keresővarázslat esetében a megtalálni kívánt tárgy vagy személy a kulcsfigura. Lehunyom a szemem, magam elé képzelem Gabriella dühtől szikrázó kék szemét. Karcsú derekát, ahogy körülöleli hosszú, vérvörös haja.
- Reciperare – Hosszú aranyfonál kúszik elő a bőröm alól, kellemetlen bizsergést hagyva maga után. A fényes aranyszál átsiklik a hátsó ajtón, és bekúszik a fák közé. A szívem a torkomban dobog, úgy követem a varázslat mutatta utat. Én magam ellenőriztem, egy-két szarvason, őzen és vaddisznón kívül egyetlen vadállat sem él a fák között, mégis ingerült leszek már csak a gondolattól is, hogy Gaby képes volt egyedül az erdőbe sétálni. Milyen felelőtlen!

- Gaby! – kiáltok újra, de semmi, az aranyos fény pedig egyre beljebb visz az erdőben. Milyen messzire juthatott ilyen kevés idő alatt? Jobbra-balra fordítom a fejem, egészen addig, míg meg nem látok egy ismerős, vörös villanást egy kidőlt fa törzse mögött. Nem tévedek, a varázslat fonala oda kanyarodik, majd mint egy aranygombolyag feltekeredik, és porrá foszlik. Sietve ugrom át a fa törzsét, és egy pillanatra még a szívem is elfelejti a ritmust. Gaby összegömbölyödve, csukott szemmel fekszik a földön, olyan mozdulatlanul, mintha nem is lélegezne.
- Gabriella! – rázom meg a vállát óvatosan. A szeme abban a percben kinyílik, de a megszokott kékség helyett valami egészen más néz vissza rám. Szemeiben sötétarany pöttyök vegyülnek, szája apró, mégis kegyetlen mosolyra húzódik.

- Wadala… - szépen csengő hangjának nyoma sincs, torkából valami gusztustalan, rekedtes hörgés kúszik fel. Pont úgy, mint az én hátamon a hideg… - Shae amedyla lost. Shae noto, ton menoa nae virutinesse.
- Mit jelentsen ez? – Megragadom a vállát, és erősen megrázom. Gabriella lehunyja a szemét, az arca pedig eltorzul, mintha fájdalmai lennének. Erősen félrecsapja a kezemet.
- Hagyd már abba, az istenit! – Megkönnyebbülésemben szinte már lerogyok mellé, de tartom magam, és a kezeit megfogva felhúzom. Résnyire nyitott szemmel néz fel rám. – Megvertél?
- Miért tettem volna? – nevetek rá. Nem áll szándékomba közölni vele, hogy megfordult a fejemben egy emberes saller lekeverése. Senki ne mondja, hogy illúzióromboló vagyok.
- Mert úgy fáj mindenem, mintha minden csontom eltört volna. Kétszer. – Lefejti magáról az ujjaimat, és körbenéz. Kék szemei kitisztultak, éles tekintettel méri fel a környezetét. Biztos, hogy ezt Noah tanította neki. Démoni alapszabály: „Ellenőrizd a környezeted. Ha meglepnek, halott vagy.” Erre bezzeg felkészítette. Arra, hogy mi az, ami hátulról támadhat, azt meg eltitkolta. Penge logika…
- Gaby, mi volt ez az előbb?
- Mármint micsoda? – pislog értetlenül. Összefonja maga előtt a kezeit, mintha csak tartania kéne magát, nehogy szétessen. Kicsit jobban szemügyre veszem, de nem látok rajta sérülést. Mélyen a szemébe nézek, és tudom. Látom rajta, hogy tudja, mire vagyok kíváncsi.

- Ne fecséreljük egymás idejét, mališa. Mi történik veled? Mit nem mondasz el?
- Adj egy ceruzát meg egy papírt. Szólok, ha kész a lista… – motyogja. Erősen a nyelvembe harapok, hogy ne vigyorodjak el. Titok, titok hátán, mi? Szeretem a kihívásokat… – Nem fogok minden apróságot elkotyogni az életemből, Nikolai. Maradjon meg egy kis rejtély.
- Nem tűrök meg magam mellett olyan rejtélyt, ami az életedet veszélyezteti. Halljam, milyen gyakran vannak ezek a kis… - keresem a megfelelő szót – rohamok?
- Ha rendesen szedem a gyógyszereimet, akkor elég ritkán. – vonja meg a vállát – De amíg nem szedtem, akkor akár napi rendszerességgel is előjöttek. Amúgy csak álmomban szokott előjönni.
- Előjönni mi?

- A hang. Hangokat hallok. – Olyan gúnyos tekintettel fordul felém, mintha azt várná el tőlem, hogy kinevessem. Szegény lány… Nem egyszer lehetett részese ilyen megaláztatásoknak. Hányszor történhetett ez vele például egy nyílt utcán? Csoda, hogy nem esett baja. – Tulajdonképpen csak egyet.
- Mit mond neked a hang, mališa?
- Fogalmam sincs. Démon nyelven mondja. – fordul felém bizonytalanul, de nem reagálok. Egyetlen, másnak lényegtelen információn akadok fenn (meg ki is), de azon nagyon. Ezeknek elment az esze?!
- Lássuk, jól értem-e… - szorítom az ujjamat a halántékomhoz – A szüleid megtanítottak arra, hogyan védd meg magad, ugye? Nagyszerű. Arra is felkészítettek, hogyan kell démoni társaságban viselkedni, igazam van?
- Igen.
- Értem. Áruld már el nekem, hogy a francba tudsz viselkedni démonok között, ha nem beszéled a nyelvet?! – Ez már több a soknál! Makayla és Noah úgy viselkednek, mintha gyökerestül akarnák kiirtani Gabriellából a démoni szálakat, épp csak annyit tanítanak neki, hogy ha megtámadják, megvédje magát. Se többet, se kevesebbet. 

Mi történt a barátaimmal, hogy ennyire… felszínesek lettek? Miért nem úgy fogadják el ezt a lányt, ahogy van? És még csodálkoznak, hogy átlagos akar lenni, egy átlagos fiú oldalán, egy átlagos élettel. Hát persze, hogy erre vágyik, mikor azt éreztetik vele, hogy ezt várják el tőle!
- Hé, ne velem üvöltözz! Nem én döntök a szüleim helyett! – mered rám haragosan. Veszek egy mély levegőt, megfogom a kezét, és elindulok vissza, a kunyhó felé. Gabriella nem szól, de egy kis habozás után, apró ujjait a kezemre kulcsolja. Akármilyen erősnek is mutatkozik, megviselte ez a valami… Ráadásul amit mondott… Beszélnem kell Noahval és Kaylával.
- A szüleid mit gondolnak erről a betegségről? – Gabriella megtorpan, kérdőn hátra fordulok. A cipője orrát lesi, bizonytalanul áll egyik lábáról a másikra. Ne mondd, hogy…
- Gabriella?
- Hát… Nem igazán tudnak a dologról. – Lehunyom a szemem, és ma már sokadjára elszámolok magamban tízig. Ki az a hülye, akinél ez működik?! – De, hé! Megoldottam!

- Megoldottad?! Egyáltalán honnan a francból szedtél gyógyszert, te gyerek?! Még nem vagy nagykorú! – minden megtakarított energiámra szükségem van ahhoz, hogy ne üvöltsem le a haját a fejéről. – Mióta tart ez, Gaby?
- Hát… mióta az eszemet tudom. – pislog fel rám. – Két éve csináltattam egy hamis személyit az egyik barátommal. Azzal mentem el kiváltatni a gyógyszeremet. Azóta is azt használom. Nem mondtam el anyáéknak, mert akkor aggódnának. Nincs szükség rá, elrendeztem egyedül is.
- Jézusom… - Gabriella megvonja a vállát, kikerül, és egyedül indul vissza a házhoz. Követem a tekintetemmel, míg el nem tűnik a szemem elől. Egy kedveskedő rikoltás a ház felől jelzi, hogy Gabriella nincs egyedül. 

A zsebemből előhúzom a telefonomat, és tárcsázok. Már az első csengés után fogadja a hívást.
- Mondd, hogy nincs baja! – szól bele köszönés nélkül, de ezúttal elnézem neki. Én sem udvariassági telefonhívásra készültem, mikor elővettem. – Kolja!
- Elárulnátok nekem, hogy mégis mi a franc bajotok van? – szólok bele nyugodtan. A vonal végén csak a csend felel, úgy érzem, jobban ki kell fejtenem a problémáimat. – Csodálkoztok, hogy a lány veszélyben van? A tudatlansága a legnagyobb veszély, ami fenyegeti, és ez a ti hibátok! Mi ütött beléd, Kayla?! Milyen anya az, aki gyökerestül meg akarja változtatni a gyerekét? Csalódtam benned, anđela.
- Ne vádaskodj, mikor semmit nem értesz! – förmed rám Kayla, a hangjából csak úgy süt a megbántottság. Ezúttal viszont nem hat meg. – Nem volt más választásunk, Kolja. Azt hiszed, hogy élvezem ezt az állandó titkolózást? De azt akarom, hogy a lányom boldog legyen, erre pedig nincs más lehetőség!
- Ó, igen?! Hát akkor hadd áruljak el neked valami újat: Gabriella minden, csak nem boldog! – kiáltom a telefonba. – Mindent tud, érted? Tisztában van azzal, hogy titkolóztok előle, és mégsem szól, mert ő is azt akarja, hogy boldogok legyetek. Szerintetek milyen érzés neki, hogy a szemébe hazudtok? És még csodálkoztok, hogy a titokra titokkal felel…
- Miről beszélsz? – suttog döbbenten a telefonba Kayla, majd egy kis recsegés jelzi, hogy kihangosítottak. 

Ez teljességgel felesleges mozdulat, hisz mindenkinek tökéletes a hallása. Felteszem, Bessie és Babette is ott vannak, de még senki nem szokta meg, hogy ők is démonok.
- Mondok egy példát: Ellenzitek Gaby kapcsolatát Daniellel, ugye?
- Kolja, ezt már elmagyaráztam. – hallom Noah mély hangját. – A lányomnak nem a Menigo fiú az Egyetlene, soha nem lehetne boldog azzal a ficsúrral.
- Aha, csakhogy teljesen félreértettétek Gabriella szándékait, gyerekek. Tény, hogy szereti a fiút, de nem csak ezért választotta őt. Hanem azért, mert azt hiszi, ezt várjátok el tőle, okosak! Gondoljátok már át egy kicsit. Nem árultok el neki semmit, csak amennyit muszáj, nem engeditek démonok közé, és arra tanítjátok, hogyha mégis közéjük keveredne, akkor hallgasson. Azt hiszi, hogy egy normális, átlagos gyereket akartok, és csalódtatok benne!
A síri csend a volna túloldalán szinte már-már kínos, de értem, hogy idő kell, amíg feldolgozzák, amit mondtam. Tudom, hogy csak jót akarnak Gabriellának, és hogy semmi közöm a nevelési módszereikhez, de akármilyen tökéletesnek is mutatja magát, Gaby szenved. 

Megszokta, hogy mindenki hazudik neki, hogy nem bízhat az emberekben, sem a démonokban. És azt hiszi, hogy bennem sem. Érthető, hisz akárhányszor közeledni próbált, mindannyiszor félretaszítottam minden reményét. Azt kell mondanom, hogy eddig azok okozták a legtöbb fájdalmat neki, akiknek védeniük kellett volna. A családjának.

- Itt vagy, Kolja? – Noah halk hangja rángat vissza a valóságba.
- Itt vagyok.
- Mit tudsz a lányomról, amit mi nem?
- Ez nem az én tisztem elmondani, hanem az övé. Nem teregetem ki nektek a szennyest. – A hangom érezhetően megkeményedik. Tőlem akarják megtudni a saját gyerekük titkait, miközben ők meg sem próbálnak őszintébbek lenni? – Szükségem van néhány dologra a szobájából.
- Mire készülsz?
- Megvédem. A szobájában, valószínűleg a fiók mélyére rejtve gyógyszert fogsz találni. Arra szüksége van. – Döbben levegővételt hallok. Aztán viszont én lepődök meg jobban.
- Kolja, te és Gaby… ugye, nem?
- Mi?! Egy francokat, nem fogamzásgátlóról beszélek, te állat! – Akarva akaratlanul is elröhögöm magam. – Gaby beteg, Noah.
- Megint rohama volt? – Ez a meglepetések éjszakája… - Kolja, Gabynak rohama volt?
- Igen. De én azt hittem, nem tudtok róla. Azt mondta, hogy…

- Kolja, kisgyerek kora óta tartanak. Nehéz lett volna nem észrevenni, de nem szóltunk neki, hogy tudjuk. Az túl sok bonyodalmat okozott volna.
- Neked, vagy neki? Elég volt a titkolózásból, Noah. Tönkreteszitek. – Kétségbeesetten túrok a hajamba. Mihez kezdjek velük? Mitől is kell megvédenem Gabriellát? A démontól, a szüleitől és magamtól. Szép menet lesz, nem kétség. – Noah, emlékszel, mit beszéltünk, mikor New Yorkba érkeztem?
- Elég sok mindenről volt szó.

- Azt mondtátok, hogy azért kellek én, mert engem nem ismer annyira, és bennem meg fog bízni. Tévedtetek. Gabriella senkiben nem bízik. Nem tudja, mit jelent ez a szó. Nemcsak hogy bennem nem bízik, de bennetek se, és Danielben sem. Talán még önmagában sem. Soha nem tapasztalta meg, mi az az őszinteség. De ti mégis ezt várjátok el tőle, és ez lehetetlen. Ő is tudja, mégis megpróbálja… - eszembe jut Gaby tekintete, mikor véletlenül leengedtem a pajzsom. 

Nem azért haragudott meg rám, mert nem engedtem kíváncsiskodni. Egyszerűen ezt hitte, hogy végre valaki bízik benne. Aztán a csalódás újult erővel temette maga alá.
- Mondott neked valamit, Kolja? – Noah teljesen figyelmen kívül hagyja a kérdésemet. Elkeseredetten bólintok, pedig nem láthatja.
- Igen, bár úgy tűnt, nem is emlékszik rá.
- Azt hiszi, hogy a hang csak a fejében szól hozzá, de nem. Van egy pont, amin ha átlendül, valami más veszi az irányítása alá. Ilyenkor démoni nyelven beszél hozzánk. Mindig más hang szól rajta keresztül. Ezúttal mit mondott?

- Semmi jót… Wadala, Shae amedyla lost. Shae noto, ton menoa nae virutinesse. – ismétlen el szó szerint. A néma csend a vonal túloldalán mindennél sokat mondóbb reakció. 
Gabriella megjósolta a saját jövőjét: 
„Mágus… A lány már elveszett. Még nem tudja, de számára már nincs visszaút.”