3. Fejezet: Eszeveszett pánik

Sziasztok!
Elkészült a harmadik fejezet is! Jó szórakozást kívánok hozzá! :) És ne felejtsetek el egy-két szót írni a végén! ;)

„Ha szenvedést, háborút, rettegést vagy valamilyen különleges, emberfeletti kitartást lát az ember, mindig újraértékeli az életét. (...) Mindent ki lehet bírni. És tényleg, egyszer minden elmúlik.”

/Al Ghaoui Hesna/

Nikolai Volshebnik. Ismerem ezt a nevet, de ha fegyvert fognának rám sem tudnám megmondani, honnan olyan ismerős. Nem kellene meglepődnöm, elvégre, ha a családom barátja, sokszor hallhattam a nevét. De nekem valahogy máshogy, sokkal bensőségesebb értelemben ismerős. Nem csak a neve, hanem ő maga is. Talán ez megmagyarázza, miért akarom Lizzyt lecsapni, miközben a férfi fenékformájáról költ valóságos áriát.

- Oké, elhiszem, hogy jó segge van, csak maradj már egy kicsit csendben, jó! Széthasad tőled a fejem. – motyogom az orrom alatt. Lizzy sértődötten elhallgat, de természetesen tíz percnél tovább nem bír csendbe maradni, újra kezdi a tirádát. 

Már épp ott tartanék, hogy a párnába fojtom legjobb barátnőmet, mikor Alex „siet” megmentésemre. Álldogál egy percet az ajtóban, vigyorogva kémleli szenvedést tükröző arcomat, mire végre hajlandó Lizzy szavába vágni.

- Lizzy, lassan lejár a látogatási idő, és anyukád is telefonált, hogy ideje lenne haza menned. – Lizzy az órára nézve eltátja a száját, majd sűrű bocsánatkérés közepette kiviharzik az ajtón. A levegő megkönnyebbült sóhaj formájában hagyja el a tüdőmet, és ettől egy kicsit rosszul érzem magam. Egészen addig, amíg fel nem csendül az ismerős, szeretett hang az ajtóból.

- Ha ennyire örülsz a látogatóknak, inkább be se jövök. – Alex arca megrándul, az enyém viszont érzem, ahogy felragyog. Arcomat boldog mosoly önti el, és felnyújtózkodok a fiúhoz. Ő készségesen lehajol, hogy a nyaka köré fonjam a karjaimat, és egy hatalmas puszit nyomjak a szájára. Anélkül, hogy elengedne, nevetve leül a kórházi ágy szélére, megsimogatja a hajamat. 

Daniel Menigo minden fiatal lány álma göndör fürtökben aláomló hajával, és gyönyörű akvamarin színű szemével, nem is beszélve a gödröcskékről, ami akkor jelenik meg az arcán, mikor mosolyog. Szóval mindig. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez a fiú engem választott. Eleinte elég szkeptikus és elutasító voltam vele szemben, azt hittem, hogy mindez csak külcsín. Aztán hosszas udvarlása folyamán bebizonyította nekem, milyen remek srác is valójában. Megvan a magához való esze, humoros és kedves, és mindezek mellett remek barát. Soha nem éreztem még mellette azt, hogy más lennék, mint az átlag.

- Azt hittem, meg se látogatsz! – korholtam mosolyogva, amit csak egy vállrándítással, és egy újabb csókkal nyugtáz. A vállát és mellkasát fedő fehér ing mélyen elüt enyhén barna bőrétől, ezzel még kívánatosabbá téve magát. Igen, tényleg nagyon szerencsés vagyok.

- Gondoltam, az izgalom egy kicsit felpezsdít. Minden rendben, Gaby? Jól érzed magad? – Muszáj mosolyognom hirtelen jött aggodalmán. Daniel arról híres, hogy úgy váltogatja a hangulatait, mint más ember a fehérneműit. Ajkaival megsimogatja a homlokomat, amitől a szívem azonnal vadul vágtázni kezd. Csakis ő tudta ezt nálam elérni. Senki más, csak Daniel. Aprót bólintok, és felemelem a fejem, csókra kínálva a számat, amit Daniel a legnagyobb örömmel ad meg. 

És ekkor természetesen kopognak az ajtón. Észre sem vettem, hogy Alex mikor osont ki, de ezúttal apa áll az ajtóban, nem épp vidám arckifejezéssel. Daniel azonnal felugrik az ágyam széléről, és tiszteletteljesen a kezét nyújtja. Egy pillanatig kétséges, hogy apa elfogadja, de aztán mégis felé nyúl, és megrázza a kezet. Anélkül, hogy egy szót is szólna Danielhez, hozzám fordul, és nem törődve elfelhősödött arcommal, azt mondja:

- Az orvos nemsokára jön, hogy ellenőrizzen. Gondoltam szólok. – Ezzel sarkon fordul, és még majdnem dühösen bevágja maga mögött a kórterem ajtaját. Daniel félénk mosollyal fordul felém.

- Nos, apád még mindig nem rajong értem, ugye? – Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, paprika piros arcomat Daniel ingébe fúrom. – Hé, mit csinálsz?

- Annyira sajnálom! Fogalmam sincs, mi ütött belé. – motyogom. Apa soha nem kedvelte Danielt, és ezt nem is szégyellte kimutatni, ahogy a családom többi tagja sem. Talán nagyapa volt az, aki hajlandó volt egy szimpla „hellón” kívül annyit mondani, hogy „ mi van veled?”. 

És Daniel ezek után is ugyan úgy viselkedett velem, a szülei úgy szerettek, mintha a saját lányuk lennék, ráadásul Daniel, még ha látszott is rajta, hogy tart a szüleimtől, rendszeresen eljött meglátogatni ezen a nyáron is. Elsős voltam a középiskolában, mikor Daniel, aki akkor volt másod éves, először randizni hívott. Akkor nemet mondtam, de ő nem adta fel, és ezért hálás vagyok neki. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha ő nem lenne nekem.

- Hé, nem kötelező kedvelniük engem. Téged kell meggyőznöm, hogy még mindig nagyon szeretlek, nem? – Pír kúszik fel az arcomra, és újra elmosolyodok.

- Azt hiszem, éppen eleget bizonyít, hogy elviseled őket. És én éppen ezért szeretlek olyan nagyon. – újra megcsókolom, ujjaimmal beletúrok selymes szőke hajába, amiért egy apró simítást kapok a derekamon. Alig érezhetően megborzongok, Daniel viszont elégedetten mosolyog bele a csókba. Kis egoista!

- Hé, Gaby… Ó, hűha! – A meglepett kiáltás hallatán felkapom a fejem, és már nyitnám a szám, hogy kiutasítsam, bárki is az, aki már megint bepofátlankodott. Ott azonban a félszegen mosolygó Kolját látom meg, aki nem ellenszenvvel vagy utálattal tekint a mellettem ülő fiúra, hanem egyszerű kíváncsisággal. Kapva kapok az alkalmon. Úgy veszem észre, a családom valósággal imádja Kolját, talán ő megtudja győzni őket, hogy Daniel egy nagyszerű srác. A legjobb választás számomra.

- Hé, szia!

- Nem akartam zavarni, szóval, megyek is. – kínos mosollyal készül kifordulni a szobából, de egy mozdulatomra azonnal megtorpan. Felemelem a kezem, és Danielre mutatok.

- Ő itt Daniel, a barátom. Daniel, ő Nikolai. A családom barátja. – A két férfi kezet fog egymással, de még mindig nem látok Kolján semmiféle ellenszenvet. Ez a férfi lehet az én megmentőm! Vagyis a kapcsolatom megmentője, de ez csak nézőpont kérdése természetesen. 

Daniel is ezt gondolhatja, ugyanis azonnal élénk csevegésbe kezd valami horvát kultúráról, amin Nikolai csak mosolyog. Isten lába ez a pasas! Úgy érzem, órák telnek el, mire Daniel újra hozzám fordul. Mosolyogva lehajol, és egy cuppanós búcsúcsók után Koljával mind a ketten elmennek. Helyüket az orvos veszi át, aki egy tipikus megnyugtató mosollyal közelít felém. Szerencsére a vizsgálat nem tart sokáig, egy vérvétel és egy gyors rutinvizsgálatból áll az egész. Rövidesen anyáék is elbúcsúznak, és mire besötétedik, teljesen egyedül maradok. Kényelmesen elhelyezkedem a matracon, és várom, hogy elnyomjon az álom.

Düh, elszántság, perverz öröm…

Úgy pattanok fel, mintha rugó lenne a hátsó felemre szerelve. Érzem, ahogy az érzelmek tulajdonosa egyre közelebb kerül hozzám. Vadul ugrok a székre terített farmerom felé, és kis kotorászás után végre kezembe akad a mobiltelefonom. Tárcsázni kezdek, miközben elszántan nyomogatom a nővérhívót. 

A telefon kicseng, de senki nem veszi fel, a nővérek pedig vagy alszanak, vagy… vagy senki nincs az épületben rajtam és ezen az elmebetegen kívül, aki a haladásának sebességét nézve épp most áll a liftben. A telefont még mindig nem veszi fel senki, és miközben újra tárcsázok, kiszáguldok a kórteremből, és a lépcső felé száguldok. Ha az idegen a liftben, akkor felfelé jön, akkor én bizony lefelé veszem az irányt. Lerohanok a lépcsőn, de egy pillanatra megtorpanok a recepciónál. 

Körbekémlelek a váróban, de sehol senki. A repedt falióra megállt hajnali fél négynél. Az órám háromnegyed négyet mutat… Lassú, halk léptekkel a kijárat felé, osonok, de mielőtt elérhetném, megcsúszok valamiben. Éppen csak sikerül talpon maradnom úgy, hogy megragadom a kilincset. Lenézek a lábam elé, de csak valami sötét folyadékot látok, ami ragadósnak érződik a lábam alatt. 

Nyelek egy hatalmasat. Épp elég horrorfilmet láttam már ahhoz, hogy ne kelljen találgatnom, mi lehet az. Rettegve követem a tekintetemmel a sötét vonal útját, ami a recepciós pult felé vezet. Kiterjesztem érzékeimet, de az idegen még mindig az emeleten tartózkodik. Egy mély, reszketeg levegővétel után erőt veszek magamon, és követem a vér útját. Remegő kezekkel félretolom a tolóajtót, és bekukucskálva meglátom az egyik nővér hófehér papucsba bújtatott lábát. Tíz méterre a kicsavart helyzetben fekvő testtől. 

A sikolyomat egy állatias üvöltés nyomja el, közvetlenül a fejem fölül. Nekem sem kell több, mintha az életem múlna rajta (mert történetesen az múlik) rohanok a kijárat felé, mezítláb, kórházi hálóingben robbanok ki a hűvös, őszi levegővel átitatott utcára. Kis híján megbotlok a saját lábamban, de pár méter botladozás után töretlen erővel rohanok előre. Érzem, ahogy közeledik.

Gyilkos harag, vér utáni vágy

Istenem, utol fog érni! A tüdőmből kiszorul a levegő, a talpam véres nyomokat hagy maga után az aszfalton. 

Ekkor a telefon túloldalán kattanás jelzi, hogy fogadták a hívást.

- Kicsim, tudod te, hogy…

- Megölte őket! – sikítom a telefonba. Egy perc néma csend, de ez is elég ahhoz, hogy meghalljam magam mögött a dübörgő léptek zaját. – Istenem, apa, utol fog érni!

- Gaby, nyugodj meg! Hol vagy most? – Próbálok körülnézni, de a pánik lassan elhatalmasodik rajtam. – Gabriella, semmi másra ne figyelj! Csak a hangomra koncentrálj, hallod?! Hol vagy?

- Azt hiszem, valahol az Akadémia környékén… - nyögöm. Rettegek, hogy ez a valami utol ér, de még jobban attól, ha ez megtörténik, mit fog tenni velem. Szinte már érzem a leheletét a nyakamon. A telefon sípol egyet, és hiába szólongatom apát, nem felel senki. Lemerült ez a kacat! 

A kurva életbe! 

Egy éles kanyarral bevetem magam az erdő fái közé, abban reménykedve, hogy ez lelassítja üldözőmet. Az oldalam már fáj, nem kapok levegőt, a lábaimat pedig már nem is érzem, de semmivel sem törődve rohanok előre. Nem merek hátrafordulni, hogy követnek-e, lépteket nem hallok magam mögül. Fokozatosan lelassítok, de semmit nem hallok saját, kapkodó légvételeimen kívül. Kiterjesztem minden démoni érzékszervemet, amiket bár nem szívesen használok, most az életem múlhat azon, megfelelően használom-e őket. Semmit nem érzek, látok, vagy hallok. A negatív érzések lassan semmivé foszlanak, gusztustalan, fanyar ízt hagyva a nyelvemen. Csak a félelem az egyetlen, ami még mindig jelen van, a csontfagyasztó rémület, amit ma is éreztem az iskola előtt. Kétség sem férhet ahhoz, hogy ugyan az a férfi volt. Bejutott az Akadémia épületébe, most lemészárolta a kórház személyzetének nagy részét, és újra megtalált. Ez a férfi nem ember. Mit akarhat tőlem? Mély levegőt veszek, és utat engedek a könnyeimnek. De ebben a percben, mintha gyomorszájon vágnának…

Győzelemittas öröm

Egy kéz fonódik a nyakamra, mielőtt felsikolthatnék. Olyan erősen szorítja a nyakamat, hogy szemeim előtt lassan ezüstös fénykarikák kezdenek játszani, látásom elhomályosul. A férfi közelebb ránt magához, bűzös leheletét érzem az arcomon, miközben a fülembe súg.

- Előlem nem menekülhetsz, rieres. Mindig a nyomodban vagyok, soha nem bújhatsz el. Megtalállak, bárhol is legyél, és én… - Nem folytatja, az ujjak eltűnnek a torkomról, én pedig köhögve a földre hanyatlok. 

A lábam összecsuklik alattam, ujjak nyúlnak a karjaim után, de én riadtan próbálok elkúszni előle. A kezek mégis megragadnak, erővel húznak egy meleg testhez. A látásom még mindig homályos, erőtlenül küzdök az ismeretlen ellen.

- Sssh, mališa, itt vagyok. Most már nincs semmi baj! – Istenem, ez a hang… Valóság?

- Nikolai?

- Én vagyok, nincs semmi baj. – Megnyugtatóan mély hangja, és erős testének védelmében minden védelmi bástyám összeomlik. Csukladozó zokogás hagyja el a számat, arcomat Kolja fekete pólójába temetem. Erős karok nyúlnak a térdem alá, és emelnek fel a hideg földről. Egy másik, szintén ismerős kéz simít végig a homlokomon, puha ajkakat érzek a fejem búbján. Apa is itt van. 

Remegés rázza meg a testem, és visszagondolva, nem is értem, hogy sikerült túlélnem mindezt, hogyan voltam képes arra, hogy sikerüljön addig rohannom, hogy megtaláljanak. Lehunyom hasznavehetetlen szemeimet, és arcomat Kolja vállgödrébe temetem.

- A démon, ő…

- Meghalt, mališa. Többé már nem bánthat téged. Nyugodj meg, biztonságban vagy. Én megvédelek, senkinek nem hagyom, hogy bántson. Esküszöm neked.

- Mindenkit megölt, Kolja. A kórházban… mindenki halott. – A zokogás újult erővel tör ki rajtam, és Nikolai ezúttal sem kér, hogy hagyjam abba. Hálás vagyok érte, hogy hagyja, had sírjam ki magam. A könnyek, mint egy soha ki nem apadó folyó csorognak végig az arcomon.

- Sírd ki magad, Gaby. Előttem soha ne szégyellj semmit. Én vagyok az, akire mindig számíthatsz.

És ebben a pillanatban ez tűnt a világ legnagyobb igazságának.