1. Fejezet: Rettegés

Sziasztok! 

Megérkezett az első fejezet! :) Remélem annyira fogjátok élvezni az olvasását, mint én a megírását! :)
Aztán el ne felejtsetek véleményt írni! ;)

„Jobb egy pillanatig gyávának lenni, mint halottnak életünk végéig.”

/Graffiti/

- Anya, nem láttad a sötétkék farmeromat?! – kopogás nélkül rontok be szüleim hálószobájába, mindössze csak egy rövid imára futja, hogy legyen rajtuk ruha. Meglepődnétek, hányszor nyitottam már rájuk az évek során. Szerencsére ezúttal nincs részem efféle látványban, anya épp a fésülködőasztalnál próbálja francia kontyba csavarni hosszú szőke hajzuhatagát. Szemeit fáradtan rám emeli.

- Melyiket a sok közül?

- Tudod, amelyiknek a derekát kövek díszítik!

- Idekint nem láttam, szóval valószínűleg a szobádban lesz, valamelyik ruhakupacban. Komolyan, kicsim, mikor akarsz ott rendet rakni? – Mondatának második felére oda sem bagózom, már rohanok is vissza szobámba. Eszeveszett tempóban kutatok a földre szórt ruhák között, és megfordul a fejemben, hogy anyának akár igaza is lehet. De hát, a zseni átlát a káoszon, mondják ott fenn a nagyok, nem? 

Gyorsan megbeszélem magammal a dolgokat, és mivel ellenvetésbe nem ütközök, minden marad úgy, ahogy van. Végre aztán megtalálom a nadrágomat, amit azonnal magamra is kapok, és a mai reggelen már sokadjára, visszavonulok a gardróbomhoz. Végül hosszas nézelődés után lekapok egy fekete-piros kockás inget a fogasról.

- Mire ez a nagy felhajtás? – Az ajtó irányába kapom a fejem, és mikor meglátom az ismerős alakot, visítva ugrok a nyakába. Nevetve karol át, és körbefordul velem. Mosolyogva tesz vissza a lábamra, és eltart magától. – Had nézzelek, olyan rég nem láttalak!

- Naaagyon rég, bizony! Legalább négy napja, Alex! – nevetek rá. Ő csak legyint egyet, és egy puszit nyomva az arcomra a konyhába vonul apához kávézni. Felsandítok az órára, de hála istennek még bőven időben vagyok ahhoz, hogy megkeressem a másik jómadarat. Nem kell sokáig kutakodnom utána, hisz csak egy helyen lehet, és az ott van, ahol anya is. 

Lesprintelek a lépcsőn, és újra a szülői birodalomban találom magam. Anya épp mosolyogva magyaráz valamit, mikor nem is törődve az illemmel, amit belém neveltek, nagyot kiáltva keresztanyám nyakába ugrok.

- Hé, óvatosabban mócsing! Ne rázd össze a gyerekemet! – szorít magához Hannah erősen. Anya csak megcsóválja a fejét, és visszafordul a tükör felé. – Mi a helyzet? Ejnye, de kicsípted magad!

- Ugyan már Hannah, az nem ilyen! Láttad volna a nyolcadikos ballagása utáni buli szerkóját! – Anya megforgatja a szemét, de közben mégis mosoly játszik szép arcán. – Azt hittem, az apja ott kap szívrohamot! De majd te is megtudod hamar, milyenek a lányos apák.

Hannah mosolyogva végigsimít hatalmas pocakján, én pedig vigyorogva követem a mozdulatot. Alig várom, hogy mehessek hozzájuk babázni, és ha minden igaz, nem is kell már sokat várnom!

- Nos, elvégre ez mégis csak az utolsó év első napja. Szeretnem, ha jó első benyomást keltek. – mosolygok Hannah-ra, majd egy újabb puszi után kimegyek a konyhába apához. Nagyon szeretem anyát, de apa jelenléte számomra mindig is sokkal megnyugtatóbb volt. A szüleim azt mondták azért, mert kisbaba koromban apa sokkal több időt töltött velem, de soha nem kérdeztem őket erről bővebben. Mindig, mikor ez a téma került terítékre, elszomorodott az egész család, és egy kis kíváncsiság nem ér annyit számomra, mint a családom boldogsága. A mai reggel tökéletesen leírja az életemet. 

Valószínűleg elkényeztetett vagyok, soha nem volt gondom semmire, pénzben nincs hiány, a szüleim szeretnek engem, egymást pedig szinte imádják. Nos, talán a nagymamámmal való kapcsolatomban, konkrétan annak a hiányában, találok némi hibát, de mivel nem ismerem, nem igazán hiányzik. Nagyapa majdnem minden nap átugrik egy pár percre, de ha anya is itthon van, elég feszültté válik közöttük a levegő. De mint minden családban, nálunk sem lehet minden tökéletes, nem? Halkan dúdolgatva sétálok a konyha felé, mikor valami sötét ülepedik le bennem. 

Aggodalom, félelem, düh… Az érzelem sötét fonalát követve lopózom végig a fal mentén. Kilesek a konyhába, arra számítva, hogy egy idegent találok ott, de nem. A negatív érzelmek mind-mind apából áradnak. Kezdeti jókedvem azonnal semmivé foszlik, a fal rejtekében megbújva próbálom kihallani a suttogott szavak értelmét.

- Jelentkezett már?

- Igen. Ma haza jön. – Apa hangja komor, talán még soha nem hallottam ennyire borúsnak. Ha rosszkedve is volt, hamar elmúlt, soha nem tartott sokáig. Csak néhányszor láttam bosszúsnak, egy-egy nehéz vadászat után, de most… Most egyenesen kétségbeesettnek tűnik, és ez megijeszt. Mi az, amitől még az én hatalmas, démon apám is megijed? Nem tudom, de nem is akarok találkozni vele… vagy azzal.

- Ideje volt már. Hamarosan eljön az idő. – Milyen idő? És ki jön haza? Mindenki itthon van. Nem tudok rájönni a titokra, ezért taktikát váltok. 

Úgy teszek, mintha ebben a pillanatban érkeztem volna a konyha elé, és immár hangosan dudorászva beljebb lépek. A változás azonnal érzékelhető, mind a ketten úgy ülnek ott, mosolyogva, mintha nem tudnának arról, hogy mindent érzek, amit ők is. Családi örökség, apai nagyanyámnak volt meg a képessége, hogy olvasott az emberek hangulatából. Kicsit hasonlít ahhoz, amit Hannah birtokol, mégis kicsit más. A lélek-olvasásnak rengeteg fajtája van, és mindben van valami közös, és valami ami más, minden lélek-olvasó rendelkezik valami egyedivel. Ezt is apa tanította, mikor még kicsi voltam, ezért esik kicsit rosszul, hogy ennyire gyereknek néz még. Öntök magamnak egy kis kávét, adok egy puszit apának, és leülök közéjük a konyhaasztalhoz.

- Nem fogsz elkésni?

- Értem a célzást, már itt sem vagyok! – Lehörpintve a méregerős löttyöt (apa olyan kávét főz, mint a vitriol…) felkapom a táskámat, és egy hangos, össznépi sziát kiáltva kilépek az ajtón. A régi New Yorki lakásunkat három évvel ezelőtt cseréltük le. Most van egy hatalmas New Yorki házunk, legalább öt szobával, ami szerintem hármunknak marhára felesleges, de hát a felnőttek majd tudják… Nekem viszont annyi hasznom származott belőle, hogy a King’s Akadémia sokkal közelebb van így, mintha még mindig a belvárosban laknánk. Megállok a hatalmas vaskapu előtt, és felnézek a hófehér falakra. 

Egyszerre jár át az örömteli izgalom és a beletörődő szomorúság. Hiányozni fog ez a hatalmas kőtákolmány, és azok is, akiket itt megismertem, és megszerettem. Még ha nem is vannak túl sokán…

- Hé, mi a helyzet? – Hirtelenjében úgy érzem, vagy hatvan kilóval nehezebb a táska, mint eddig volt, és valóban, nem tévedek. A hatalmas súlyelváltozást az én drága jó barátnőm, Lizzy okozza azzal, hogy teljes súlyával a nyakamba kapaszkodik. – Mi van? Olyan kék a fejed!

- Mert nem kapok levegőt! Lizzy, engedj már el! – Nevetve lefejtem magamról a karjait, és beszélgetve elindulunk az épület felé. Szeretek ezekről a kis piszlicsáré ügyekről beszélgetni az év elején, így olyannak érzem magam, mint a többi diák. Ki kivel jött össze a nyáron, milyen stílusváltások voltak, és stb. Ez az, ami egy tinédzsert érdekel, nem pedig az, hogy miről lehet felismerné a különböző démoni képességeket, amire általában tanítani próbálnak otthon. 

Hirtelen, a semmiből előbukkan bennem egy újfajta érzés. Félelem. Körülnézek az udvaron, és beletelik egy kis időbe, mire beazonosítom, kiből árad ez az átható rettegés. 

Belőlem.

A kezeim remegni kezdenek, a tenyerem elkezd izzadni. Őrült módjára kapkodom a fejem jobbra és balra, míg a remegés lassan az egész testemet rázza. Lizzy arca jelenik meg a látóterembe, látom, hogy mond valamit, de nem értem. Hangja elmosódik, ahogy lassan az arca is. Előre nyújtja a karjait, pont akkor, mikor előre esek. Halványan érzem magamban a hálát, de a félelem mindent kiszorít belőlem, még a levegőt is. Lehunyom a szemem, és pont mielőtt elájulnék, megjelenik ő. Vagy inkább Az. Első látásra nincs benne semmi különös, pont úgy néz ki, mint minden korabeli férfi. De nem is a külcsín az, ami halálra rémít. A bensője rohadt, sűrűn árad belőle a sötét energia, és ami a legrosszabb: Én állok a figyelme középpontjában. Eddig jutok, aztán magával ragad a békés sötétség.

- Az, hogy úgy járkálsz fel és alá, mint egy félőrült, nem segít rajta! Mindketten tudtuk, hogy el fog jönni az idő.

- És ez téged megnyugtat?! Biztos vagy benne, hogy megtörténik, és akkor már nincs is ok az aggodalomra?

- Ne veszekedjetek már… - motyogom halkan, miközben a fejem búbjáig húzom a takarót. Utálom, mikor anyáék veszekednek, bár ez legalább olyan ritka, mint a fehér holló. Érzem, ahogy valaki leül a lábam mellé, és végigsimít a térdemen. – Mi történt már megint? És mitől fáj így a fejem?

- Attól, hogy nagyot koppant, kedvesem. Elájultál az Akadémián, rémlik valami? – apa mély hangja úgy hat megtépázott idegeimre, mint a hideg vizes borogatás. Megnyugtatóan…

- Nagyon megijedtem… valamitől. – De mitől? Összeráncolt szemöldökkel próbálok visszaemlékezni valamire, de a csontig hatoló hidegen és a vérfagyasztó rémületen kívül semmi nem jut eszembe. Felemelem a fejem, és csak ekkor tűnik fel, hogy nem a saját szobámba vagyok. Még csak nem is az Akadémia gyengélkedőjén. Kérdőn fordulok szüleimhez, akik a hangos szó hiányában is azonnal tudják, mit szeretnék.

- Lizzy megijedt, és mentőt hívott. Az orvosok azt mondták, pánikrohamot kaptál, és küzdeni próbáltál ellenük. Biztos, hogy semmire nem emlékszel? – Apa lágy noszogatására, habozva bár, de megpróbálok újra visszaemlékezni a ma reggelre. Ugyan úgy nem jutok semmire, a félelem pedig újra megkörnyékez. Anya dorgálón apa bordái közé könyököl, aki értetlenkedve tekint rá vissza. Ha nem épp egy kórházi ágyhoz lennék szögezve, talán még viccesnek is tartanám őket, de így nem kifejezetten találom a humorérzékemet.

- Mikor mehetek haza?  - Apa, még mindig fájó oldalát dörzsölgetve, lehajol, és puszit nyom a homlokomra. – Ilyen soká? – nyögöm kelletlenül. Apa csak felnevet, egyebet nem reagál.

- Ma még benn tartanak, hátha kiderül, mi okozta a rohamot, de holnap reggel már haza is jöhetsz. Gyönyörű kezdése egy új tanévnek, mi? – nevetgél anya. Érdekes, rajtam kívül mindenki olyan marha viccesnek tartja a helyzetet? Ugye a szám azért nem habzott?!

- Kicsim, szeretnénk, ha az elkövetkezendő egy hétben otthon maradnál. Csak a biztonság kedvéért! – siet anya leszögezni. Reszkető kézzel szorítom a lepedőt. Úgy érzem, hogy sehol nem vagyok biztonságban, és ezt sehová sem tudom tenni. Mi a fene történt velem?

- Kicsim, biztos minden rendben? – hajol az arcomba apa. Megnyugtató mosolyt erőltetek magamra, és bólintok egy aprót. Szeretnék egy kicsit egyedül maradni, ezért megkérem őket, hogy hozzanak nekem valami ennivalót, pedig tudom, hogy egy falat sem menne le a torkomon. 

Anya és apa mindentudó tekintettel néznek össze, de végül felállnak, és kimennek a kórteremből. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, leolvad rólam a mosoly, arcomat reszkető kezeim közé temetem. Minden izmom pattanásig feszül, mintha a testem máris menekülésre akarná kényszeríteni magát. A fejem majd szét hasad, és annak ellenére, hogy megy a fűtés, és az ablak sincs nyitva, kegyetlenül hidegnek érzem a levegőt. Nem tudom, meddig ülök így magamba roskadva, de végül erőt veszek magamon, hogy összeszedjem büszkeségem darabkáit, mire anya és apa visszajönnek. Hamarosan meg is hallom lépteiket, de úgy érzem, mintha többen lennének, mint mielőtt elmentek. 

Az ajtó kinyílik, és valóban, anyáékhoz immár aggódó kereszt szüleim is csatlakoztak. Hannah anyáskodva simogatja meg a hajam, és ez a mozdulat olyan megnyugtatóan hat rám, hogy egy pillanatra azt hittem, elsírom magam. Törődését egy reszkető mosollyal hálálom meg, és külön hálaimát rebegek azért, mert nem kérdeznek semmit. Ha ki kellene nyitnom a szám, az egyetlen hang, amit kiadnék az a hüppögés lenne.

Valaki kopogtat az ajtón. Rajtam kívül senki nem tűnik meglepettnek, mindannyian komoly arccal merednek az ajtó felé. Végül apa szól ki, vészjósló hangja minden épeszű embert elijesztene.

- Nyitva van.

- Ezt nevezem én ám meleg fogadtatásnak. Komolyan, várjatok, amíg elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkából. – jön egy furcsa akcentusú, tengermély hang az ajtó túloldaláról, ami még nagyobb zűrzavart okoz körülöttem. Anya nevetve pattan fel, apa pedig megnyugodva elmosolyodik, és eltámogatja az ingujját rángató Hannah-t a bejáratig. Az ajtó kinyílik, és egy számomra ismeretlen férfi lép be. A húszas évei vége felé járhat, csokoládészínű haja smaragdként csillogó szemébe hullik. Ajkai, amik kifejezetten csókolnivalónak tűnnek, pajkos mosollyal üdvözöl minden tekintetet. Pillantásában is látni azt a hamisságot, mint a mosolyába, mikor körbefordul a szobában. 

Pillantása végül rajtam állapodik meg, és kíváncsian félrebiccenti a fejét. Nem foglalkozva a többiek zsongásával, rám mosolyog.

- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. – Tekintetének minden súlyával a vállamon nyelek egy nagyot, és csak ezután tudok válaszolni.

- Igen, azt hiszem, még nem.

- Dehogynem, csak akkor még kisbaba voltál. – legyint rám anya. Tőle apa veszi át a szót, és amit mondd, látszatra nem csak belőlem vált ki meglepetést.

- Biztos nem emlékeztek egymásra. Kicsim, ő itt Nikolai, már nagyon régi barátja a családunknak. Kolja, ő itt a kislányom, Gabriella.