2. Fejezet: A lélek mélysége

Sziasztok!
Meghánytam,vetettem magamban a dolgokat, és úgy döntöttem, mindenki jobban jár, ha mától kezdve vasárnaponként lesz új fejezet. Nekem lesz időm megírni, nektek lesz időtök elolvasni :) Na persze, ha nem este tíz után rakom fel, de most így hozta ki a lépés! :)
A mai fejezetben Kolja lelkének egyik legrejtettebb zugába találunk betekintést.
Jó szórakozást! :)

„A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.”

/Szurovecz Kitti/

Ez a lány fél. Mit fél, egyenesen retteg valamitől, amit egyikünk sem lát. Lassan végigfuttatom rajta a tekintetemet, fizikai vagy egyéb más sérülés után kutatva. Eközben viszont kénytelen vagyok megállapítani, milyen gyönyörű nővé is érett a kicsi Gabriella. Ha belegondolok, hogy majdnem tizennyolc éve nem láttam… Régen voltam már itthon, de csak most érzem át igazán annak a súlyát, hogy valóban rengeteg idő telt el az óta.

- Kolja, beszélhetnénk? – Noah halk hangja rángat ki a gondolataim közül. Ráemelem a tekintetemet, és róla is megállapítom, hogy mennyit öregedett ő is, és Kayla is. Ez mondjuk nem meglepő. A démonok, ha huzamosabb ideig maradnak egy helyben, képesek kor szerint alakítani a kinézetüket. Ha akarják, ráncosak, ha nem, akkor olyan a bőrük, mint a tizenéveseké. És hogy nézne ki, ha egy tizennyolc éves diák szülői értekezletére egy kortársa menne el? 

Gondolatmenetem végén odabiccentek Gabriella felé, aki félénken visszaint, és követem Noah-t a folyosóra. Egy üres kórterembe vezet, Kayla szorosan a nyomunkban van. Becsukódik mögöttünk az ajtó, Noah nem tétovázik.

- Ezek szerint megkaptad a levelem.

- Tizennyolc évvel később, mint kellett volna, de igen. És úgy látom, éppen időben jöttem.

- Segítened kell, Kolja. – Kayla hangja megbicsaklik, Noah karjaiba bújik vigasztalásért. Fájdalmas nyilallást érzek a mellkasomban, az irigység mérgező fullánkját. Nem sajnálom tőlük a boldogságot, de a magány lassan minden csepp energiámat felemészti. Fáradtan lehunyom a szemem, és elfordulok, hogy egy kis időt adjak a párnak. 

Nem lehetett nekik könnyű ez a jó pár év. Abban a tudatban élni, hogy a gyermeküket állandó veszély fenyegeti… Kegyetlen volt Otheniritől, hogy hagyta őket senyvedni a kétségeik között.

- Semmit nem tehetek azon kívül, hogy követem minden egyes lépését. Ezért is jöttem vissza, hogy megkérdezzem: Miért épp rám van szükségetek? – Noah válasza megdöbbent.

- Mert Gabriella csak benned bízik meg. – Meglepetten pislogok kettőt, szóhoz sem jutok.

- Ezt nem értem. Hiszen nem is ismer!

- Pontosan! – helyesel Kayla – Gabriella lélek-olvasó képességet örökölt. Mindannyiunk érzelmét úgy érzékeli, mintha a sajátja lenne. Érzi az aggodalmunkat, azért nem is mond el semmit, amivel azt tovább fokozhatná. De neked talán elárulja, mitől is fél.

Belegondolva, egyet kell értenem Kayla érveivel. Leszámítva azt, hogy a lány elárulja, mitől fél. Biztos vagyok benne, láttam a tekintetén, hogy fogalma sincs arról, mitől vagy kitől fél. Érzi a bajt, de nem tudja, mire számítson, és ez ijeszti meg igazán. Okos lány, tudja, hogy semmi sem veszélyesebb, mint az ismeretlen. És nincs is annál izgalmasabb.

- Rendben. Megteszem, amit tudok.

- Beszélnél vele? – kérdi Noah. Értetlenül biccentem félre a fejem.

- Mármint négyszemközt? – Kayla bólint, így én ezt teszem. – Persze, bár fogalmam sincs, mit mondhatnék.

- Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de – rázza Noah a fejét – bármit, csak ne az igazat. Nem akarom, hogy a lányom félelemben éljen. Azt meg még kevésbé, hogy Othenirinek legyen igaza, aki mellesleg nem is jelentkezett az óta.

- Lassan tényleg széthullik a család. – mosolyog Kayla keserűen. Lassan felé fordítom a fejem, és egyik kezemmel megsimogatom az arcát.

- Bessie jól van, Anđela, ahogy a húgod is. Nemrég jöttem el tőlük.

- Gondolom akkor már mind a ketten démonok – legyint egyet – na, nem mintha érdekelne.

- Így igaz. Akkor, ha megbocsájtotok, beszélgetek egy kicsit a védencemmel. Hannah és Alex is benn maradjanak? Csak mert az már nagyon nem négyszemközt. – Nehezemre esik bevallani, de egyedül akarok lenni a lánnyal, aki olyannyira felkeltette az érdeklődésemet. Persze, szigorúan csak szakmai szempontból, elvégre ő a legjobb barátaimnak a lánya. Nem igazán lenne jó hatással a velük való kapcsolatomra, ha túlsággal érdeklődnék Gabriella iránt. Nem mintha ez lehetséges lenne.

Kilépek a folyosóra, és visszamegyek Gabriella kórtermébe. Hannah megérezhette a szándékomat, hogy kettesben legyek a lánnyal, mert amint odaérek, nyílik az ajtó, és a pár kézen fogva és mosolytalanul lép ki. Ezek szerint nem nyugodott le azóta, hogy eljöttünk, mondjuk nem is értem, mit vártam. Elvégre csak tíz percet voltunk külön teremben.

Biccentek feléjük, becsukom magam mögött az ajtót, és Gabriellára nézek. A tekintetem egy félelemtől tágra nyílt, zafírkék szempárral találkozik. Szája vékony vonallá préselődik, ahogy ajakai remegését igyekszik palástolni, ujjai görcsösen markolják a takarót. Békítő mozdulattal felemelem a kezem, tenyérrel felfelé, de nem tűnik nyugodtabbnak. Lassan közelebb lépdelek hozzá, és leülök az ágy mellé készített székre. Suttogva beszélek, mintha titkot mondanák.

- Mitől félsz, mališa? – A becenév automatikusan jön a számra, és legszívesebben szájba vágnám magam érte. Mikor utoljára kicsimnek szólítottam egy nőt kis híján belepusztultam az árulásába és a halála iránt érzett fájdalomba. De Gabriella legalább végre rám fókuszál.

Szólásra nyitja a száját, de csak alig halható krákogás jön ki rajta. Szó nélkül oldalra nyúlok, és töltök neki egy kis vizet. Mikor odaadom neki, hálásan rám pislog a pohár pereme felett, és egy hajtásra kiissza a tartalmát.

- Kérsz még? – kérdem, és már emelem a kancsót, de ő csak megrázza a fejét. Egy ideig csak bámul rám, mintha azt vizsgálná, mennyire bízhat bennem. Biztos vagyok benne, hogy a felé sugárzott kíváncsiságon kívül semmit nem érez az érzéseim között. Nagyon jó vagyok abban, hogy ezeket még magam elől is elrejtsem. Ha én nem akarom, nem érez semmit.

- Nem tudom. – súgja végül.

- Mit nem tudsz?

- Hogy mitől félek. – Na, nem megmondtam? Az ember attól fél a legjobban, amit nem lát, nem hall, csak érez. Nem tudja megvizsgálni, nem tudja eldönteni, mekkora a fenyegetés ránézve. És épp ezért úgy félnek tőle, mint a tűztől.

- Nem baj. Én majd vigyázok rád. – Gabriella szemei megvillannak, és azonnal tudom, hogy ezzel túlságosan veszélyes vizekre eveztem. Ez a lány egyáltalán nem olyan hülye, mint az anyja volt ebben a korban. Bocsi, Kayla!

- Mitől kell megvédened?

- Gabriella a neved, ugye? Hogy szoktak szólítani a barátaid?  - Mosolyogva próbálom terelni a szót, és egy kicsi reményem még talán maradt is arra, hogy sikerüljön. Ha csak egy kicsit is megijesztem Gabriellát, az apja kitépi a gerincem, és azzal ver agyon. Jobbik esetben legalábbis. 

A lány csak néz rám meredten, de olyan csúnyán, hogy még a hideg is végigszalad a hátamon. Nem vitás, ezt az apjától örökölte.

- Gaby – motyogja végül, mint aki beletörődött, hogy újra nem kap választ. Szegényt még a széltől is óvták, és valószínűleg már ő is unja a túlzott féltést. Hát még ha megtudja, hogy én is azért vagyok itt. – És te? Nikolai vagy Kolja?

- Mind a kettőre hallgatok, szóval azt használod, amelyik jól esik. – mosolygok rá. Bólint egyet, és kitekint az ablakon. Még érzem a levegőben a félelmét, de már nem az a halálos rettegés fogja körül, mint mikor bejöttem. Az még engem is szíven ütött, pedig láttam már egyet, s mást. Senkinek nem lenne szabad úgy rettegnie, mint ahogy Gaby tette, ráadásul ok nélkül. 

Újra megnézem őt magamnak, ezúttal tüzetesebben. Végigfuttatom szemeimet arcának puha bőrén, nyaka kecsességén, és szégyen, nem szégyen, telt felsőtestén. Igyekszem nem elidőzni, ezért végül az ajkain állapodik meg a pillantásom. Nagyon szép szája van…

- Bámulsz, Nikolai. – Halk, rekedt hangja rángat vissza a valóságba, és a szemébe nézek. Arca mélyvörös színre váltott, de bátran állíthatom, hogy egyáltalán nem fél tőlem. Ami nagyban megkönnyíti a dolgomat. Mielőtt válaszolhatnék neki, kivágódik mögöttem az ajtó, és egy heves szőkeség ront be. Elszáguld mellettem, és felugrik az ágyra, kis híján lesodorva róla Gabyt, és visítva a nyakába ugrik. Meglepetésemben még pislogni is elfelejtek, nemhogy szólni a kis csitrinek, hogy Gaby nem kap levegőt.

- Lizzy, megfojtasz! – Gabriella kacagva fejti le magáról a lány kezeit, aki mosolyogva arcon puszilja, aztán felém néz. Barna szemeiben azonnal fellángol az érdeklődés, én pedig feszengve mocorgok a kínos csendben. Aztán az idegen lány lemászik az ágyról, és elém áll. Udvariasságból azonnal felpattanok, mikor kezet nyújt nekem.

- Elizabeth Lesson vagyok, Gaby legjobb barátnője. Te pedig…

- Nikolai Volshebnik. A család régi barátja vagyok. – Elfogadom a felém nyújtott jobbot, és kicsit zavartan megrázom. Gabriella kuncogására kapom fel a fejem.

- Lizzy, a szeme egy kicsivel fentebb van. – A francba! Csak nem fogok már elpirulni egy kistinédzser mustrája miatt?! Ó, dehogynem… Szuper vagy Nikolai…

- Nos, magatokra hagylak benneteket. – Minél gyorsabban ki akarok menekülni a kórteremből, ezért olyan svunggal fordulok meg, hogy majdnem hanyatt esek a saját lábamban. A váróban kinn találom az egész bagázst.

- Láttuk Lizzyt berontani, de olyan gyorsan futott, hogy nem volt lehetőségünk szólni neki, hogy Gabriella el van foglalva. – vigyorog Alex – Ejnye, de ki vagy pirulva, Merlin!

- Zaklattak. Szexuálisan. Félek. – rebegem halkan, mire mind röhögésben törnek ki. Azonnal rájuk rivallok. – Engem itt gondolatban megrontanak, ti meg röhögtök?! Szép kis barátok vagytok, mondhatom!

Nem bírom tovább, én is elnevetem magam. Gaby kórterméből is nagy kacagás hangja szűrődnek ki, és egy kicsit könnyebbnek érzem magam attól, hogy tudom, Gabriella biztonságban érzi magát. 

És az, hogy ezt nagyrészt nekem köszönheti, csak még egy kis plusz. Makayla feláll, és megölel.

- Hvala, Kolja!

- Nema problema, Anđela. – mosolygok a vállába, és átkarolom a derekát. Puszit nyomok a homlokára, aztán eltolom magamtól. – Van még egy kis dolgom, úgyhogy magatokra hagylak benneteket. Majd nálatok találkozunk, oké?

Választ sem várva veszem az irányt a kijárat felé. Soha nem szerettem igazán a kórházakat, nehezemre esik huzamosabb időt ott tölteni. Kiérve az utcára veszek egy mély levegőt, aztán elindulok. A közeli bódéból egy szál kálát veszek, megköszönve azt folytatom az utam. 

Végül megtorpanok úti célom előtt, a hatalmas, fekete márványból készült síremlék előtt.

Irina

Ma van nyolcvan éve annak, hogy elvérzett a kezeim között. Az utolsó, amit a halála előtt tett, az az volt, hogy leköpött, és elmondta, mennyire megvet engem. Hogy szerinte nem vagyok férfi, és hogy szánalomra méltó pojáca vagyok. És mindezek ellenére máig nem felejtettem el, mennyire szerettem. Hogy mennyire szeretem még most is.

Irina volt az egyetlen nő, akit tényleg, tiszta szívemből szerettem, hiába mondta mindenki, hogy nem érdemli meg. Magával ragadott elbűvölő mosolya, kedves modora, és imádnivaló szégyenlőssége. Gyönyörű nő volt, hosszú, mélybarna hajával és galambszürke tekintetével maga volt a megtestesült ártatlanság. És nem mellesleg, oda volt a színjátszásért. 

Talán ezért is lehetett az, hogy nekem is csak egy szerepet játszott. Soha nem szeretett, még csak nem is kedvelt, ennek ellenére velem aludt, és éjszakánként az én nevemet sikoltozta. Soha nem képzeltem el, hogy lehetnék annál is boldogabb, mint akkor voltam. Mái napig azon gondolkodom, mit kellett volna jobban csinálnom? Hol rontottam el? Erre egyedül Irina tudná a választ, aki már rég porrá lett ez alatt a hatalmas márványtömb alatt. 

Ezért kellett távol lennem a barátaimtól is, ezért mentem egyedül. Egyre nehezebb volt elviselnem a tudatot, hogy rám soha nem fog úgy nézni egy nő sem, ahogy Kayla néz a párjára. Az a lángoló szerelem engem soha nem fog megtalálni többé. Egyszer szerethettem, és akkor is rossz embert szerettem. És még mindig csakis rá vágyom, senki másra. Egy nőre, aki elárult.

Mi van bennem, ami miatt egy nő sem képes szerelemből szeretni?