4. Fejezet: Éjszakai kíváncsiság

Sziasztok!
Meghoztam a negyedik fejezetet is, ahol ezúttal Kolja szemszögéből követhetjük figyelemmel hőseinket!
Oké, a rossz narrátor szöveg után szeretném figyelmetekbe ajánlani Facebook csoportunkat, ahol minden fejezet előtt kis részleteket kaphattok, valamint beszélgethetünk, feltehetitek azokat a kérdéseket, amiket szeretnétek! Szóval csak bátran! :)
Ja, és jó szórakozást! :)

„A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki.”

/Szepes Mária/

Gabriella úgy kapaszkodik a nyakamba, mintha legalább az élete múlna rajta, némán hullajtja könnyeit. Az apró cseppek lassan végiggördülnek a nyakamon, és az érzés egyszerre felkavaró és dühítő. Gaby könnyei egyáltalán nem tűnnek természetesnek, még egy ilyen helyzetben sem, ahol pedig érthető a kiborulása. Noah összeszorított szájjal és vérvörös szemmel törtet előre az utcán. New York ezen része teljesen néptelen ebben az időben, de még így is problémás eljutni… hova is?

- Hová vigyük, Noah? A kórházba vissza nem mehet, és nálatok lenne az első hely, ahol keresnék. – Gabriella megmerevedik a karjaimban, és erről eszembe jut, hogy lehet, hogy sokkos állapotban van, de tökéletesen tisztán hall mindent. – Semmi baj, mališa, nyugodj meg! Majd mi mindent elrendezünk. Noah?

- Fogalmam sincs, Kolja. Legszívesebben elzárnám őt a világ elől, hogy senki ne találjon rá.

- De azt sosem bocsájtaná meg neked. – mutatok rá. Noah mély hangon felmordul, és megy tovább, ki tudja merre. – És ha a barátjához menne? Nekem rendes srácnak tűnik.

- Menigo? Mindenki tudja, hogy milyen kapcsolatban állnak. Ha Gaby odamegy, a gyerek nem éli túl. Másrészt meg nincs az a pénz, amiért én önszántamból odaküldjem a lányomat. – Gabriella felhüppög, én pedig szorosabban húzom magamhoz, miközben csúnyán meredek a démonra. Igazán lehetne benne annyi tisztesség, hogy nem akkor szidalmazza a lánya szerelmét, mikor épp magán kívül van.

 Noah végre rásandít a lányra, majd megenyhülve sóhajt egyet. A környék kezd egyre ismerősebb lenni. Gyanúsan ismerős.

- Te Noah?

- Mi van?

- Lennél olyan kedves elárulni nekem, mit keresünk nálam? – hunyorgok fel a jelenlegi lakhelyemül szolgáló felhőkarcolóra. Ez tűnt a leglogikusabb választásnak, elvégre mégsem csövezhetek életem végéig a barátaimnál, szóval ez maradt. Könyörgöm, több mint háromszáz éves vagyok, akár az egész épületet megvehetném.

- Gabriella nálad lenne a legnagyobb biztonságban. – mormogja Noah. Nagyon ki van borulva, szinte tajtékzott, mikor felhívott egy órája, hogy Gaby bajban van. Apuci vérszemet kapott, ami szerintem abszolút érthető. 

Nem kifogásolom, egyszerűen csak bólintok. Ha Gaby is biztonságban érzi magát, akkor rajtam nem múlik. Fogja még őt elég meglepetés érni.

- Rendben lesz így, mališa? – súgom a hajába. Az ujjai a pólómat gyűrik, nem lazít a szorításán, de egy aprót bólint. Szerencsétlen lány halálra van rémülve… - Akkor egy darabig lakótársak leszünk. Majd szólj rám, hogy hajtsam le a vécéülőkét, jó?

A lány teste egy kicsit megremeg, és egy mosollyal nyugtázom halk kuncogását. Ha még Gaby is nevet rajtam ebben az állapotban, senki ember fia ne mondja, hogy nem jó a humorom. Noah óvatos csókot nyom Gabriella hajára, elköszön, és siet vissza Kaylához. Nem értem, miért ilyen távolságtartó a saját lányával szemben, mikor annak most nagyobb szüksége lenne rá, mint valaha. 

Óvatosan leeresztem Gabriellát a talajra, és várok egy picit, hogy összeszedje magát. Végül még utoljára megtörli a szemét, és kissé elhátrál tőlem. Szemei pirosak, és dagadtak, száját sebesre rágcsálta menet közben, amíg halkan sírt. Először szétnézek, majd kezem az arcára helyezem. Meglepettnek tűnik, de nem hátrál el, ami most épp kapóra jön. Hüvelykujjamat az ajkaira csúsztatom, és óvatosan végigsimítok rajtuk.

- Recuperatio! – A sebeket lassan aranyos fény veszi körül, melegséggel átitatva az ujjaimat. Gabriella döbbenten a szája elé kapja a kezét, de semmit nem tapint a lágy bőrön kívül. Rám emeli zafírkék pillantását, mire én csak vigyorogva megvonom a vállam. Mágus volnék, vagy mi a csuda! 

A hátára teszem a kezem, és lassan betessékelem a kapun. Udvariasan köszönök a portás néninek, nem törődve annak hangos hortyogásával. Ilyen ez a közbiztonság, felőle az sétál be, aki be akar. Na persze, az én szobámmal már nem lenne olyan könnyű dolguk. A liftben néma csendben állunk, de érzem magamon Gabriella tekintetét, tudom, hogy hamarosan a kíváncsisága felül kerekedik a sokk okozta némaságon. Megnyomom a huszadik emelet gombját, majd összefonom magam előtt a karjaimat. Három, kettő, egy, éééés…

- Kolja, te az előbb… mit csináltál? – suttogja a lány még mindig az arcát tapintva, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetnének a sebei. Zavartan félretolja a haját, és akkor meglátom a nyakán ékelődő lila ujjnyomokat. Összeszorítom a szám, és igyekszem nem kimutatni a dühömet. Nincs szükség arra, hogy Gabriella tőlem is elrettenjen, de ha az a mocsadék még mindig élne… nos, akkor már nem élne.

- Meggyógyítottalak, mališa. De a többit majd bent megbeszéljük, rendben? Nem szeretnénk, ha a biztonsági kamera mindent rögzítene. Kinek kell a tömeg pánik? – kacsintok rá. Azonnal elvörösödik, és szinte hallom, ahogy összevissza szidja magát a meggondolatlanságáért. Bájos arca teljesen lángba borult, és ez még inkább kihangsúlyozta szemének kékségét. 

Oldalra fordított fejjel méregetem, próbálom kitalálni, kire is hasonlíthat. A haj és szemszín stimmel, de ha nem tudnám azt, amit amúgy tudok, soha nem jönnék rá, kinek a gyereke. Gaby óvatosan újra rám sandít.

- Megint bámulsz. – mormogja az orra alatt. Én csak rámosolygok, és megvonom a vállam.

- Rossz szokás. Gyere, megjöttünk. – A lift ajtaja kinyílik, és mi egyből jobbra fordulunk. Végül kikötünk a meggyvörösre festett ajtónál. Előveszem a kulcsomat, és kisebb kínlódások árán, de bejutunk ideiglenes lakásomba. 

Gaby szájtátva fordul körbe, és egy pillanatra úgy tűnik, el is feledkezett az őt ért megpróbáltatásokról. Kíváncsian tekint be a fürdőszobába, majd a hálóba, odamegy minden polchoz, és minden kis mütyürt közelebbről vizsgál meg. Ebben az anyjára ütött…

- Kolja, itt csak egy háló van. Hol fogok aludni? – fordul felém bizonytalanul.

- Pontosan ott. Én majd itt alszom, a kanapén. – mutatok a kihúzható bútordarab felé. Felemelem a kezem, mikor tiltakozásra nyitja a száját. – Hé, a kanapé majdnem ugyan olyan kényelmes. Amúgy is, neked nagyobb szükséged van a lazításra.

- Akkor miért én alszok a hálóban, ha ugyan olyan? – ráncolja a szemöldökét morcosan.

- Figyeld meg, azt mondtam majdnem ugyan olyan. Szóval ne vitatkozz, hanem zuhanyozz le, és pihenj egy keveset. Nem sok alkalmad volt rá eddig. – A fürdőszoba felé tologatnám, de ő makacsul megveti a lábát, és nem mozdul. Miért kell minden nőnek ennyire csökönyösnek lennie?!

- Még mit nem! Addig sehova nem vagyok hajlandó menni, míg meg nem magyarázod, amit odalenn csináltál! – mered rám vadul. Kifejezetten szemrevaló lány, mikor így makacskodik. Felsóhajtok, és az ég felé emelem a kezem, megadásom jeléül.

- Gabriella, te két tisztavérű démon gyermeke vagy, nem? Miért vagy így megdöbbenve egy kis varázslattól? – Költői kérdés volt, hisz valószínűleg senki nem említette neki, hogy a mágusok nem csak mesékben léteznek, és az, hogy találkozzon az egyikünkkel, teljességgel elképzelhetetlen. Ritka népség vagyunk mi. – Figyelj, zuhanyozz le, aztán mesélek neked egy történetet, jó?

- Te komolyan azt hiszed, hogy nekem még esti mese kell?! – Gabriella elhűlten mered rám, mire nevetve összeborzolom a haját.

- Az én történetemet mondom el neked, kicsi lány. Legalábbis a nagy részét. És most indíts! – Egy legyintéssel megnyitom a fürdővizet, mire Gaby ijedten ugrik egyet. Gyanúsan méregetve vonul be végül, és olyan hangosan csapja be maga után az ajtót, mintha legalább én üldöztem volna végig a városon. 

Megcsóválom a fejem, és felhívom a szobaszervizt valami korai reggelit kérve. Egyedül a két hatalmas bögre kávé a biztos pont, azon kívül azt hoznak, amit hirtelenségükben találnak. A bejárati ajtón épp akkor kopognak, mikor a fürdőszoba ajtaja kinyílik, és Gabriella jelenik meg az egyik pólómban. Zavartan gyűrögeti a ruhadarab alját, és megdermed, mikor meghallja a kopogtatást. Sietve igyekszem megnyugtatni, hogy csak reggelit rendeltem. Egy kissé felenged, de nem olyan nyugodt, mint szeretném, hogy legyen.

- Felhívhatom Danielt? Biztosan aggódni fog, ha ma nem talál bent. – Olyan bizonytalanul kérdezi, hogy azonnal biztosra veszem, sokszor nem engedik neki, hogy a Menigo fiúval beszéljen.

- Persze, a telefon a hálóban van. Beszélj vele, amennyit csak szeretné. – mondom, majd az ajtó felé sétálok. 

Megköszönöm a szobalánynak, a korai óra miatt bőséges borravalóval engedem útjára. Gabriella magára zárta azt ajtót, de így is hallom, ahogy Daniellel beszélget. Hangjából süt a megkönnyebbülés, és hirtelen megértem, miért akarta ilyen korán felhívni a fiút. Hallotta, ahogy az apja ecseteli a kapcsolatát vele, és hogy ez milyen következményekkel jár a fiúra nézve. Gabriella aggódott azért, akit szeret. Mi sem természetesebb ennél? Lassan készülődök, hagyok időt a lánynak, hogy megnyugtassa a saját és fiúja idegeit is. Kihúzom a kanapét, szép komótosan megágyazok, kihúzom a kanapéba épített tálcát, és minden finomságot rárakok. 

Mire végzek, Gabriella kilép a hálóból, és immár nyugodtan felém fordul. Látom a meglepetést az arcán, mikor észreveszi, mennyi minden van felhalmozva előttem. Megpaskolom a mellettem lévő helyet, miközben kitöltöm magunknak a kávét.

- Gyere, ezt idd meg. Jót fog tenni, hidd el. – Lehuppan mellém, kezébe veszi a bögrét, és várakozóan függeszti rám tekintetét. Csendben a kávémba kortyolok, gondolkodom azon, hol is kezdhetném el. Végül halkan, mintha titkot mesélnék, megszólalok.

- Több évszázaddal ezelőtt született egy varázsló. A legősibb hatalommal rendelkező mágus, akinek erejéből csak egy töredék rész jutott nekünk. Kitalálod, kiről beszélek, mališa? – Gabriella tétován megrázza a fejét. – Ő volt Merlin, mindannyiunk őse. Az ő életére nem térnék ki részletesebben, senkiben nem akarom összedönteni azt az álomképet, amit róla alkotott. Annyit mondok csak, nagy kujon volt a vén csataló. Az ő leszármazottai közül kerülnek ki a mágusok. A vérvonal kihalóban van, túlságosan felhígult ahhoz, hogy minden mágus által nemzett gyermekben megszülessen az erő. Hosszú évek óta én vagyok az egyetlen, aki örökölte a Merlin által ránk ruházott hatalmat, és ezért is van az, hogy gyakran kell elhagynom az otthonomat, hogy küldetéseket hajtsak végre. Olyanokat, amiket más, átlagos erővel bíró mágus képtelen lenne elvégezni.

- Azt mondtad, hogy hosszú évek óta, ugye? Mit is takar ez pontosan? – kérdi bizonytalan hangon Gabriella. Egy kicsit el kell gondolkodnom a válaszon, és ettől egy kissé elkámpicsorodok. Tényleg ennyire öreg lennék már?

- Cirka háromszáz éve. – Gabriella szeme elkerekedik.

- Háromszáz éves vagy?! Ez komoly? – Kérdésének abszurditásán muszáj felnevetnem.

- Apád több mint ötezer éves, a nagynénéd pedig isten tudja, mennyi idő. Talán több milló évezred áll már a háta mögött. Szigorúan véve anyád mögött is. Hozzájuk képest kölyöknek számítok, mališa! – kacagom. A lány először elgondolkodik, aztán az ő szája is mosolyra húzódik, végül mind a ketten a hasunkat fogva nevetünk. Jókedvünk csillapodtával Gabriella szemébe ismét visszaköltözik az aggodalom.

- Mit akart tőlem az a valami? – Az én jókedvem is lelohad, amint eszembe jut a démon, aki rátámadt. Szemeim ismét a nyakán lévő zúzódásokra tapad. Egyik kezemmel óvatosan magamhoz intem őt. Tétovázik egy pillanatot, de végül a kíváncsisága győz, és lassan közelebb araszol. Meglepetten felnyög mikor kezeimet a tarkójára kulcsolom, homlokomat pedig az övének támasztom. 

Látom, hogy zafírkék pillantása zavarodottan rebben az arcomra, szíve kétszeres ütemre kapcsol, és olyan gyorsan ver, hogy még pólón keresztül is érzem a lüktetését. Légvételei szaporábbá válnak, arca pedig az eddiginél is jobban kipirul. Ismerem ezt a reakciót, rengeteg nőnél tapasztaltam már. Nem tudom eldönteni, hogy büszke legyek vagy undorodjak-e magamtól. Gabriella annak a nőnek a lánya, aki a szerelmem árulása után újra okot adott arra, hogy éljek. Értelmet adott a létezésemnek. Ráadásul soha, senki nem volt képes semmi testi reakciót kiváltani belőlem Irina óta. Egyetlen nőt sem kívántam meg, egyikőjük sem keltette fel az érdeklődésemet. Egészen mostanáig. Lejjebb hajtom a fejem, és mélyen Gabriella ködös szemébe nézek:

- Recuperatio!