Epilógus

Sziasztok!

Hát, ennyi volt. Nagyon szerettem írni ezt a történetet, de úgy érzem, ez a tökéletes befejezés. Koljáéknak ideje pihenni :) Köszönöm minden olvasómnak, hogy támogatott, nélkületek nem is lett volna értelme. :) Köszönöm, hogy vagytok!

*.*.*

„Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.”

/William Shakespeare/

Két évvel később

Elvileg minden a helyén kell, hogy legyen. Idegesen a hajamba túrok, és az órára nézek. A francba, már alig van időm lezuhanyozni! Gyors tempóban lehajigálom a ruháim, és miközben bepattanok a kellemesen meleg víz alá, igyekszem nem arra gondolni, hogy milyen hülyén is viselkedem. Elvégre minden, amit akartam, az enyém. Éppen ezt tagadná meg tőlem? 

A telefon csörgése ugraszt vissza a jelenbe.

- Mi van? – vicsorgok bele.

- Remélem összeszedted magad, haver. – Daniel kuncogó hangja hallatán kiver a hideg veríték. – Hamarabb indult haza.

- Ne szívass már! – nyögöm. Daniel nevetve elbúcsúzik, én pedig a fogaim között szitkokat elmorzsolva rohanok a hálóba, hogy valami vállalható göncöt kapjak magamra. Mióta felvették a Columbiára, egyetlen egyszer sem jött haza hamarabb. Értem én, hogy valamikor mindent el kell kezdeni, de az isten szerelmére, muszáj volt éppen mára időzítenie?!

Ha Daniel nem szól, egy szál alsóban lennék kénytelen lezavarni az egészet. Ezt a szégyent soha nem mosnám le magamról. Bár sok idő volt megszokni a barátságukat, megérte.

Daniel nagyon megsínylődte Irina igézetét. Hónapokig nem volt képes lábra állni, és ha szólt is valamit, akkor az csak Gaby neve volt. Az én Mališám el sem mozdult az ágya mellől, felelősséget érzett a fiú iránt, akinek az egyetlen hibája az volt, hogy valamikor őt szerette. Azonban ahogy telt az idő, úgy javult Daniel állapota, és ma már tökéletesen visszailleszkedett a társadalomba, mint Gaby legjobb barátja, és az én titkos szövetségesem. Ám ez sajnos nem mondható el mindenkiről. Bessie-t és Baregát az ominózus éjszaka óta nem láttuk, és nem is leljük őket sehol. Talán egy napon majd visszatérnek, ha majd készen állnak rá. Othenirit bezzeg le sem lehet rólunk vakarni, állandóan ott lóg a nyakunkon. Na, nem mintha zavarna, de akadnak olyan pillanatok, amik éppen… nem alkalmasak vendégfogadásra. Vannak viszont olyan napok, mikor nem minket boldogít, hanem két újonnan szerzett barátnőjét, Irinát és Fayette-et látogatja a Fekete Szárny megerősített tömlöcében. Eltudom képzelni, mik zajlanak ezeken a látogatásokon, mert ahogy azok a nők kinéznek utána… Nem irigylem őket.

És milyen ironikus, hogy én most vagyok életemben a legidegesebb, mikor most van körülöttünk a legnagyobb béke. Hallom, ahogy nyílik az ajtó, de én még nem vagyok teljesen kész. Hallom a hangját, ahogy engem hív. Kit érdekel az a vacak nyakkendő? Felkapok egy farmernadrágot, és kidugom a fejem a hálószoba ajtón.

- Szükséged van rám? – Mosolyogva megrázza a fejét, és hiába tárom szét a karom, csak az után hajlandó az ölelésembe sétálni, hogy megszabadul a kabátjától, és a sáljától. Mondjuk, így talán nekem is jobban tetszik. Több a szabad bőrfelület, meg minden.

- Nem tűnsz meglepettnek, hogy itthon látsz. – Felnyújtózkodik, és egy csókot nyom az arcomra. Mintha én beérném ennyivel! Nem engedem, hogy visszaereszkedjen, a derekát átkarolva a magasba emelem, és számat szorosan az ő mézédes ajkaira simítom. A lábai a levegőbe emelkednek, mikor a nyelvemmel cirógatva megnyalom az övét. Nekem pedig van időm egy hihető válaszon törni a fejem.

- Akármikor meglátlak, a csókod jut először az eszembe. De majd most jól meglepődök, oké? Csak nem lógsz az órádról, Mališa? – Pihegve dőlt a mellkasomnak, piros arca tökéletesen harmonizált lófarokba kötött hajával. Meseszép, és az enyém. Soha nem eresztem.

- Még a feltételezés is fáj. A te óráidról sem lógtam soha. – nevet fel.

- De csak mert irtó szexi vagyok fehér köpenyben. – vonom meg a vállam vigyorogva.

- Tedd takarékra az egódat! – csóválja meg a fejét mosolyogva. – Beszéltél ma anyáékkal?

- Igen, ma este átjönnek. – Remélhetőleg gratulálni. – De még mindig nem tudom, mit keresel itthon.

- Zavarok netán? – Az éneklő hangja a fürdőszobából jön. Jobb helyen nem is lehetne! 

Válasz nélkül a konyhába rongyolok, és kiveszem a behűtött pezsgőt, meggyújtom a gyertyát, és a már előkészített virágszirmokat a fürdőszoba ajtótól az étkezőig szórom. Remélem, hogy Anjának igaza volt ezzel a romantikus maszlaggal kapcsolatban, mert ha nem, az égen építsen házat, ott is félre! Összegombolom a fehér ingemet, és egy fekete bársonydobozt teszek a gyertyával megvilágított asztalra. Mindenhol elhúzom a sötétítőt, és meggyújtom a kis mécseseket a rózsaszirmok mentén. Egyetlen szavamba kerülne, hogy az összes meggyulladjon, ráadásul egyszerre, de jól esik csinálni valamit. Még öt perc várakozás, és teljesen kikészülök. Az étkezőben neki dőlök az egyik tálalópult szélének, és várom, hogy a zuhany elhallgasson, és valami más, sokkal kellemesebben hangzó dallam vegye át a helyét. Gabriella hangja.

- Kolja, te… Ez meg mi? – Megmosolyogtat az a döbbenet, ami kihallatszódik a hangjából. Hallom a csendes, óvatos lépteket, és igyekszem uralmam alá hajtani az érzéseimet, hogy Gaby semmit ne érzékeljen az idegességemből, és a türelmetlenségemből. Mikor meglátom vörös fürtjeit megjelenni az ajtóban, előhúzom a hátam mögé rejtett vörös rózsát. Gaby szájtátva lemerevedik az ajtóban, tekintete az asztalon heverő aprócska dobozra tapad. Mosolyogva közelebb lépek hozzá, az állát két ujjam közé csippentve magam felé fordítom, hogy a szemébe tudjak nézni. 

Abba a csodálatosan kék zafírszempárba, amik most telve vannak könnyekkel.

- Nem tudok neked szép szavakat mondani, Mališa. Nincs bennem költészet, nem tudok ódákat zengeni. Egyetlen dologhoz értek csak. Ahhoz, hogy szeresselek, és megvédjelek, míg ki nem lehelem a lelkem. Ha a sors is úgy akarja, talán még azután is. A kérdés csak az, hogy te is akarod-e. Nem fogok neked hazudni, Gabriella, a munkám rengeteg utazással jár. Az emberek számítanak a segítségemre, és lesznek helyek, ahová nem vihetlek magammal, mert…

- Kérdezd már meg! – nevet fel elcsukló hangon, belém fojtva a szót. Hüvelykujjammal leseprem a könnycseppeket puha arcáról.

- Hozzám jössz, Mališa? – Az izmaimba visszatér a feszültség, és egyre jobban fokozódik, ahogy a válaszát várom. Nevetve megdögöli az arcát, és hátat fordítva nekem a hálóba siet. Értetlenül, és döbbenten meredek utána, miközben imádkozom azért, hogy ez ne egy nemleges választ jelentsen.

Gaby egy kis dobozkát tartva a kezében, ragyogó arccal jön vissza. A kis papírcsomagot felém tartja.

- Kérem cserébe a másikat. – Ellenállhatatlanul, és a zavartól piros arccal a bársonydobozra bök. A mosoly kiszélesedik az arcomon, ahogy a kezembe veszem, és felé fordítva kinyitom a fekete dobozt, ami a gyűrűt rejti. Egy egyszerű karikagyűrű, aminek a különlegessége az arany és az ezüst összefonódásából áll. Az arany, ami a mágusokat jelképezi, és az ezüst, ami a démoni fajt foglalja magába, egy aprócska kis gyémántkövet ölelnek körül. Mikor megláttam ezt a gyűrűt a kirakatban, azonnal tudtam, hogy ez a tökéletes. És Gaby gyönyörködő arcát látva, ahogy kecses ujjára húzom az ékszert, már kétség sem férhet hozzá, hogy igazam volt.

Sugárzó mosollyal ugrik a nyakamba, karjaival olyan erősen öleli a nyakam, hogy alig kapok levegőt. Megkönnyebbülve szorítom magamhoz apró, kecses testét, de rajtam is hamar eluralkodik a kíváncsiság. Gyöngéden elhúzódok, és a tőle kapott fehér dobozkát a kezembe véve kérdőn nézek rá.

- Mi ez?

- Az oka annak, amiért ma korábban hazajöttem. – vonja meg a vállát – Nyisd ki!

Egy pillanatig még némán meredek rá, de túlságosan is nagy a kísértés, hogy megtudjam, mit rejt a csomag. Kioldom a tetején a fehér masnit, és leemelem a doboz fedelét, vigyázva arra, hogy ha törékeny, ne törjön össze a csomag tartalma.

Hát, nem törékeny.

Egy pár babacipő van benne.

Egy pár kék babacipő.

- Gaby, ez… - nyekegem. Na, akkor most ki is lepődött meg?! Gaby közelebb lép hozzám, az ingembe csimpaszkodva felnyújtózkodik hozzám, és egy csókot nyom az arcomra. Egyik tenyerébe fogja az ujjaimat, kezemet a hasához vezeti. A túláradó érzelmektől elszorul a torkom, képtelen vagyok megszólalni, de nincs is szükségem rá. Gaby kimondja azt, ami az én lelkem mélyére is befészkelte magát.

- Ez Koljám, a jövőnk kezdete.