32. Fejezet: Végkifejlet

Sziasztok!

Íme, elérkeztünk ide is, ez a történet vége. Alig maradt néhány elvarratlan szál, azok azonban már az epilógus részei lesznek. Mivel szerintem elég tartalmas a fejezet, és az előző egy kicsit össze-vissza lett, ezért beraktam egy aprócska részt, ami Gaby szemszögében játszódik. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért szeretném, hogy ha elolvasnátok, hagynátok magatok után egy kritikát. Előre is köszönöm!

Jó szórakozást! 

„Nincs jutalom munka nélkül, győzelem erőfeszítés nélkül, győztes csata kockázat nélkül.”

/Nora Roberts/

Gabriella

Nem tudom, hol vagyok. Félek. Sötét van, és egyedül vagyok.

- Ne izgulj, Hercegnő! Nemsokára vége lesz. – Vagy talán mégsem annyira egyedül. Szeretnék a hang irányába fordulni, de az úgy ölel körbe, mint egy szúrós takaró. Viszket tőle a bőröm.

- Ki vagy te? – Magam köré fonom a karjaimat, mintha ez a mozdulat megvédhetne. De mitől?

- A rémálmod. – kacagja a karcos, női hang, nekem pedig feldereng egy ismerős arc, amit ehhez a nőhöz társíthatok. 

Egyszer hallottam beszélni, de az is éppen elég emlékezetes volt. Épp azt taglalta, miért utál a nagyanyám.

- Babette? – hitetlenkedve fordulok körbe a sötétségbe, és pislogok párat, hogy ellenőrizem, nem csak a szemem van-e csukva, de nem. A sötét átláthatatlan, egyetlen körvonal sem fedezhető fel. – Te vagy az?

- Nem rám számítottál, igaz? – A hangja közvetlen a fülem mellől jön, de én nem merek megmozdulni. A lábam nem engedelmeskedik a parancsaimnak, mintha csak megbénultam volna. Szólásra nyitnám a számat, de egy hang sem jön ki a torkomon. A rémületem lassan pánikba csap át, de Babette csak nevet rajtam. 

Halvány körvonalként jelenik meg a szemem előtt. Fekete hajával, szikrázó zöld szemével, és vérvörösre rúzsozott ajkaival úgy néz ki, mintha a pokolból küldték volna fel, hogy életeket tegyen tönkre. Örömhírrel térhet haza. Az enyémet sikerült.

- Az arcodra vannak írva az érzéseid. – nevet fel, de a hangja olyan, mintha valaki a körmét húzná végig egy üvegtáblán. Bántja a hallásomat. – Nos, akár válaszolhatok is a kérdéseidre. Úgysem lesz több alkalmad arra, hogy feltedd őket.

Int egyet a kezével, és érzem, hogy az az izé, ami eddig elfojtotta a szabad akaratomat, most elenged. Azonnal előtörnek belőlem a szavak.

- Miért csinálod ezt? Mit tettem ellened, ami miatt ennyire gyűlölsz?!

- Ó, nagyon el vagy tévedve, kiscicám. – legyint felém elnézően mosolyogva. Hányingerem van tőle. – Ez az egész lényegében nem is rólad szól. Te is csak egy bábu vagy a sakktáblán, pont úgy, ahogyan én.

- Akkor kiről szól, ha nem rólam? – kérdem.

- A mágusodról. Ha ő boldog, akkor a megbízónk nem az. Ha pedig a főnöknek rossz a kedve, az senkinek nem jó, érted, ugye? Szóval ne vedd magadra, hogy meg kell halnod. Másokkal is előfordult már. – Meghűl a vér az ereimben. Elönt a rémület, és áruló fantázián azonnal rosszabbnál rosszabb képeket vetít a szemem elé. Kolja annyit szenvedett már az élete során, mit akarnak még tőle? Miért ne lehetne ő is boldog egy kicsit? Velem?

- Irina? – Költői a kérdés.

- Ki más? – vonja meg a vállát, de nem tűnik nagyon lelkesnek, hogy egy boszorkányt szolgálhat. – Bár nem kedvellek, nem ölnélek meg, ha nem lenne parancsba adva. De hát már pici korom óta szófogadó gyerek voltam.

Olyan várakozó tekintettel néz rám, mintha csak dicséretet várna azért, mert gyerekkorom óta rettegésben tart. Egyszerűen gyomorforgató a gondolat, hogy végig a közelembe volt.

- Akarod, hogy elmeséljem, hogy történt? – ajánlja fel nagylelkűen.

- Miért vagy most olyan közlékeny? – Egyáltalán nem bízom benne, és bár még mindig körbe vesz a sötétség, észrevétlenül próbálok valami kiutat keresni. – És hol vagyunk egyáltalán?

- Ó, nem mondtam volna? Ez itt – mutat körbe – a te elmédnek a legmélye. Mindig ide húzódsz, mikor megjelenek a fejedbe, mert ösztönösen azt hiszed, hogy itt védve vagy. Te kis naiv! Mellesleg, most már annyira mindegy, hogy mit tudsz meg, és mit nem. Innen már úgysem juthatsz ki, szóval nem számít.

- Ez a nagy terv? Hogy átveszed a testem fölött az irányítást? – Undorodva elfintorodok. – Azt tudtam, hogy Irina ennyire gyáva, de megmondom őszintén, hogy benned csalódtam.

Vérvörös ajkait penge vékonyra szorítja össze, mintha még a gondolat is, hogy Irinához hasonlítják, undort váltana ki belőle. Taktikát változtatok. Eddig felidegesíteni akartam, de talán egy kis együttérzéssel többre megyek. Míg Babette az önuralmát igyekszik megszerezni, én lecsukom a szemem, és koncentrálok. 

Ezúttal sokkal könnyebben megy, mint máskor szokott. A lelkem mélyén csörgedező patak vize megnyugtatóan simogatja a bőrömet. Letérdelek, ujjaimat a kristálytiszta vízbe mártom. Három ékkövet emelek ki: Cirkónia, az együttérzés. Malachit, a kételkedés. És hogy ne fogjon gyanút túl hamar, jáspis, a félelem. Az apró kövecskék fényes pillangókká alakulnak az ujjaim között, majd felfelé emelkedve porrá válnak. 

Kinyitom a szemem, és Babette megenyhült tekintetével találom szembe magam. Az érzelmek eljutottak hozzá.

- Tényleg azt hiszed, hogy ilyen olcsó trükkökkel árulásra uszíthatsz? – kérdi lágyan. Minden izmom megfeszül a rettegéstől, és a döbbenettől. Erről a képességemről csak nagyon kevesen tudnak, a számuk majdnem egyenlő a nullával. Talán nagyapa árulta el neki? Pedig megígérte nekem, hogy nem mondja el!

- Miért követed őt, ha ennyire utálod? – sziszegem a fogaim között. Sürgősen ki kell találnom valamit. El kell, hogy engedjen!

- Igazából, ha közvetlenül ő adná a parancsokat, akkor tojnék rá – vonja meg a vállát – de mivel az anyám távoli rokonát használja postásként, muszáj vagyok engedelmeskedni neki. Különben még baja esik.

- Az anyád távoli… - összehúzom a szemöldökömet – Nem emlékszem, hogy Bessie-nek lenne élő rokona.

- Nem is róla beszéltem. – Úgy nézegeti vörösre lakkozott körmeit, mintha csak az időjárásról csevegnénk. A szemeim tányérnagyságúra kerekednek, mert én meg vagyok győződve, hogy azt mondta… - Bessie nem a vérszerinti anyám. Ők csak örökbe fogadtak.

- Ezt… nem értem. – hebegem – Hogy érted, hogy örökbe fogadtak?

- Hülye vagy? – Olyan lesajnálóan néz rám, hogy egy pillanatra tényleg ostobának érzem magam – Úgy értem, hogy örökbe fogadtak. Mit kell ezen magyarázni? De hogy lásd, milyen jószívű vagyok, elmagyarázom neked.

Drámaian felsóhajt, és fáradságot mímelve megdörzsöli a halántékát, mintha csak szívességet tenne nekem azzal, hogy elárulja az igazat. Ökölbe szorítom a kezem, mert azokat a fekete tincseket már a kezeim között érzem.

- Tizenhét évvel ezelőtt, pontosan a születésnapomon, az apám megölte anyámat, mert azt hitte, hogy mást szeret. Nem bírta elviselni a gondolatot, ezért egyszerűen keresztülszúrta a szívét, majd végzett magával is. Én a szekrényben bújtam el, ahogy anyám parancsolta, és megvártam, amíg anya utolsó élő rokona értem nem jött. Ő volt Fayette. Magához vett, mikor nekem senkim nem maradt, és ezért örökké az adósa leszek. Ez akkor volt, mikor Bessie elvesztette a kisbabáját, Irina pedig kihasználta az alkalmat, hogy a közeledbe jusson.

- De hiszen akkor még csak egy csecsemő voltam! – kiáltok fel – Nem is tudhatott rólam.

- Annyira naiv vagy, Gabriella. Már a születésed előtt tudta, hogy át fogod venni a helyét a mágus szívében. Erről nem tudok részleteket, azonban az biztos, hogy neked már akkor sem volt esélyed, mikor megfogantál. Elátkozott gyerek vagy, akár csak én.

- Nem hiszek neked.

- Nem is kell. Lényeg a lényeg, Bessie-nek és Baregának „ajándékoztak”, mikor két éves voltam, hogy kínozzalak meg egy kicsit. Már szimpla thesaurumként is különleges tehetségem volt a megszálláshoz, szóval nem okoztál nekem túl sok gondot. És most, hogy démon vagyok, a hatalmam is a többszörösére növekedett. Legyőzhetetlen vagyok.

- Senki nem legyőzhetetlen.

- Higgy, amit akarsz, a te dolgod. – Alakja lassan halványulni kezd előttem, mintha befejezte volna a mesét, és távozni készülne. 

A pánik ismét felhorgad bennem, és tudom, hogy itt kell őt tartanom, különben nekem befellegzett. Kibököm hát azt, ami először az eszembe jut.

- Ha engem akartok, Kolját hagyjátok ki ebből! – Teste ismét megszilárdul, tekintete szánalommal teli. Közelebb lép hozzám, és egyik vörös tincsemet az ujjai közé fogja, és a fülemhez hajol. Legszívesebben ellökném magamtól, a gyomrom már attól is forog, hogy a közelembe van. Az érintése egyenesen irritál, de hallanom kell, mit mond.

- A mágus mostanra minden bizonnyal halott.

- Nem! – eltaszítom őt magamtól, államat határozottan az égnek emelem. – Az én Koljám nem fog egyedül hagyni. Küzdeni fog kettőnkért, mert tudja, hogy én is azt fogom tenni.

- El kell, hogy keserítselek, de ha Nikolai életben marad, akkor az azért lesz, mert ismét behódol Irinának. És ha ez megtörténik, akkor én is igényt fogok rá tartani. A boszorkány elég hamar kidobja a megunt játékait, és egy magamfajta kiskatonának be kell érnie a maradékkal is. Az élet kegyetlen. – sóhajt fel. A vér fokozatosan szalad ki az arcomból, és hirtelen elég vallásosnak érzem magam ahhoz, hogy elrebegjek egy imát a mágusomért, és drasztikus döntésre szánjam el magam. 

Ha Babette nem enged szabadon, akkor kiharcolom a szabadságomat. Nagy hibát vétett azzal, hogy alábecsült engem, mert be fogom bizonyítani neki, hogy méltó vagyok arra, hogy Kolja oldalán harcoljak. A dühömből és a kétségbeesésemből merítek erőt, majd Babette felé vetem magam. Muszáj visszanyernem az uralmat magam felett. Mert ha Babette-nek igaza van, és csak a meghunyászkodás az egyetlen kiút, akkor Koljának semmi esélye. Mert tudom, hogy nem fog elárulni. És ez lesz a veszte. De hogy ha így kell véget érnie… akkor mellette a helyem.

Nikolai

- Régen találkoztunk, Nikolai – mosolyog rám Irina. El sem tudom hinni, hogy én valaha is bedőltem ennek a semmitmondó, üres mosolynak. Még csak nem is hasonlítható Gaby mosolyához, aminek melegsége minden szívet meglágyít. A szemem sarkából Gaby testére nézek, amit ebben a pillanatban is Babette irányít. A szeme üveges, mintha nem is lenne itt közöttünk, hanem valahol máshol járna.

- Sértő, hogy még most sem figyelsz rám. – Irina arca jelenik meg a látóteremben. – Nem is hiányoztam, Duljo?

- Nincs mit mondanom neked, Irina. Végeztünk egymással, több mint nyolcvan éve. Semmi nem köt hozzád, törődj bele. – Csábos ajkait vonallá préseli, és bár nem akarom túlfeszíteni nála a húrt, a szavak csak úgy előtörnek belőlem. Nyolcvanévnyi sértettség bukkan a felszínre.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Nikolai. Mi egymáshoz tartozunk, és tartoztunk mindig is. Ne legyél hát nevetséges.

- Gondoltál volna erre akkor, mikor valaki más ágyába feküdtél. Ez a vonat már elment, és mind sokkal jobban járnánk, ha fognád azt a csontos segged, és elhúznád a csíkot. Az idióta barátnőddel együtt. – mutatok Gabriella magatehetetlen teste felé. Irina drámaian felsóhajt, és hagyja, hogy Daniel átkarolja a derekát. Annak ellenére, hogy a fiú azt a boszorkányt támogatja, a szemét le sem veszi Gabyról. Szemeiben még mindig megszállottság csillog, Irina nem szedte le róla az igézetet. 

Előbb vagy utóbb, a srác bele fog őrülni, hogy vágyainak tárgya nem lehet az övé.

- A lány lényegében már halott, Duljo, nem kell játszanod a királykisasszonyt megmentő hős lovag szerepét. Nyugodtan feladhatod, és velem jöhetsz. Minden botlásodat megbocsájtom. – mosolyog rám. Felfordul a gyomrom, ha csak ránézek is, egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni, mi fogott meg benne olyan régen. Ennyire vak lettem volna?

- Mit értesz az alatt, hogy lényegében halott? – A szívem ezerszer gyorsabban ver, mint ahogy normális volna, a kezem ökölbe szorítom, hogy ne vegyék észre, mennyire remeg. Rettegek attól, hogy elveszítem őt. Azt soha nem élném túl. Gabriella nélkül nem vagyok más, csak egy üres test, ami érezni is képtelen.

- Babette végre elérte Gabriella elméjének legmélyét. A lány soha nem lesz már ura önmagának, egy csendes megfigyelő lesz a saját testében, míg végül a lelke el nem enyészik. De megengedem, hogy megtartsd a testét, hogy szórakozhass vele. – legyint nagylelkűen.

 - Hánynom kell tőled, ostoba szuka. – Nem tudok uralkodni az indulataimon, fenyegetően teszek egy lépést előre. Irina ezzel egy időben elhátrál tőlem, inkább döbbenetében, mint félelmében. Érzem, ahogy a levegő felhevül körülöttünk, de tudom, hogy sem Noah, sem Kayla nem fog lépni addig, amíg Gaby testében Babette tanyázik, mint valami undorító parazita.

- Nem értelek, Nikolai. Mije van annak a lánynak, ami nekem nincs? – csóválja a fejét.

- Szíve. – A válasz pedig ilyen egyszerű. Felemel a kezem, ám mire a mágiám működésbe lépne, Irina elugrik előlem. Hibáztam, mikor anno embernek véltem. Azt sem tudom, hogy rejthette el előlem boszorkány mivoltát.

- Ez nem volt szép. – panaszolja, ahogy földet ér. Egy kecses mozdulattal hátradobja hosszú haját, és Gaby mellé lép. Összeszorítom az állkapcsom, nehogy hangosan is kicsússzon egy szitokszó. Nem kockáztathatok egy varázslatot, mikor ott áll Gabriella mellet. Ha nem találom el, a végén még Gabynak esik baja. Abba pedig belepusztulnék.

- Ez a kis senki puhánnyá tett téged, Duljo. – Végigsimít Gaby gyönyörű arcán, és egyik vörös tincsét az ujjai köré csavarja. Gabriella szemei csukva vannak, egy kívülálló szemében úgy is tűnhetne, hogy élvezi az érintést.

- Hagyd őt békén, Irina. Neked én kellek, nem Gaby.

- Milyen igaz – kuncogja – de az a helyzet, hogy amíg ő él, addig nem kaphatlak meg egészen. Én pedig nem érem be a töredékekkel. És ahogy elnézem, Babette már felemésztette a te kicsikédet. Milyen szomorú!

- Irina, kérlek… - A hangom szánalmasan elcsuklik, de nem szégyellem a félelmemet. Ha Gaby meghal, én is halott vagyok. – Könyörgök, engedd őt el!

- El sem hiszem, hogy könyörögsz nekem. – Egyik hegyes körmével körberajzolja Gaby ajkait – De pechedre nem vagyok kegyes hangulatban. Áruld el, hogy mit kapok Gabrielláért cserébe, és akkor talán meggondolom.

- Bármit megszerzek, amit csak kívánsz. Esküszöm! – Óvatos lépést teszek előre, ám amint Irina észreveszi a mozdulatot, a körmét erősebben vájja Gaby bőrébe. Megtorpanok, és mozdulatlanná merevedek. Rettegéssel telve figyelem Irina simogató ujjait.

- Tudod, az előbb nagyon megbántottál, Nikolai. Nem akarsz bocsánatot kérni? – Gondolkodás nélkül félreteszem a büszkeségemet, és lassan térdre ereszkedem Irina előtt. A fejem lehajtom, így védtelenül maradnak a leggyengébb pontjaim.

- Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért tiszteletlen voltam veled.

- Nem is tudom… - töpreng, továbbra is Gaby arcát simogatva. – Csak ezért kérsz bocsánatot?

- Továbbá elnézésedet kérem – szűröm a fogaim közt – minden más bűnömért is.

- Ejnye, Kolja, hát ez elég siralmas volt, ráadásul ez a gúny, ami a hangodból árad… Nem vagyok biztos benne, hogy ezt le tudom nyelni.

- Akkor nyeld le ezt. – Abban a pillanatban, hogy Gabriella keze előrelendül, felhangzik mögöttünk Babette fájdalmas nyögése. Gaby egyetlen mozdulattal hátracsavarja Irina mindkét kezét, majd a nő háta mögé kerülve, talpával a lapockái közé rúg. Egy percre se állok meg gondolkodni, reflexszerűen vetem magam Daniel elé, aki teljes erővel Gabriella felé rohan. Megragadom a srác szőke haját, és arcát a felfelé lendülő térdem irányába rántom. Oldalról hallom Babette átkozódását, Anja és Bran elvakkantott utasításait, de én csak a saját ellenfelemmel foglalkozom. Nem engedhetek meg magamnak több gyengeséget. 

Törött orrával mit sem törődve, Daniel tébolyodott tekintettel veti magát Gaby felé, tudomást sem véve arról, hogy pontosan az útjába állok. Az ingét megragadva állon vágom, miközben próbálom nem élvezni, hogy végre laposra verhetem ezt az idiótát. Daniel úgy rogy össze a lábam előtt, mint egy rongybaba. Keresztüllépek tehetetlen testén, és a többieket keresem a tekintetemmel. Anya, Bran és Anja az üvöltő José zárkája előtt állnak, aki eszeveszettül rázza börtöne rácsait. Nehezemre esik bevallani, de nyilván az Irinához fűződő köteléke erősebb, mint amit az én aprócska varázslatom kibír. A boszorkány vére, amit José elfogyasztott, túlságosan erős benne, a mágiám képtelen hozamosabb időre semlegesíteni. Bessie és Barega Babette előtt állva védelmezik a lányt, aki gyáva módon bújik meg mögöttük, és rémülettel teli tekintettel mered a dühödt Kaylára és Noah-ra. 

Aztán meghallom Irina semmivel össze nem téveszthető visítását. Galambszürke szemei villámokat szórnak Gaby felé, a démonlány azonban még csak össze sem rezzen, mikor Irina tíz körömmel felé vetődik. De a zöldarany csillogást csak én látom az ujjai körül. Minden erőmet bevetve közéjük ugrom, és kitárom a tenyerem a boszorkány felé. Aranyszínű kupola ereszkedik közénk, kizárva Irinát.

- Clypeo – A hangom éppen csak suttogás, a megkönnyebbülés, hogy Gaby jól van, elszorítja a torkomat. Megérzem apró tenyerét a hátamon, és akármilyen szánalmas is vagyok, mikor meghallom halk hangját, majdnem elsírom magam.

- Jól vagy, Kolja?

- Megmaradok. Veled minden… - Mielőtt befejezhetném a mondatot, az aranypajzs, amit emeltem, úgy törik szilánkokra, mint az üveg. 

A döbbenettől szólni sem tudok, ledermedve meredek Irina önelégült arcába. Ujjai még mindig ragyognak, vállán egy fekete és zöld lángokból álló keselyű trónol. Egy mágiából alkotott madár, ami könnyűszerrel zúzta szét a pajzsot, ami elvileg törhetetlen.

- Hogy merészeltél kezet emelni rám?! – Irina dühödt vicsorgás közepette megérinti az arcán húzódó véres karcolásokat. Gabriella körmeinek a nyoma. Annyira büszke vagyok rá! – Ezért kivágom a szívedet, és a keselyűk elé dobom.

- Akkor inkább edd meg te. – Gaby megpróbál elmenni mellettem, és ismét Irina torkának ugrani. A derekánál fogva kapom el. – Nincs sok különbség közted és egy keselyű között. Egy undorító, szánalmas teremtény vagy, aki mások fájdalmából lakmározik. Egyszerűen hánynom kell, ha csak rád nézek is.

- Nagy a szád, kislány – mosolyodik el, és önuralmát visszaszerezve végigsimít a haján. A szememet nem veszem le a kezéről, Gabyt pedig visszaterelem a hátam mögé, ahol biztonságban tudhatom. 

Irina egyik kezét a mellkasa közepére teszi, másikat a hasára simítja, a szemét lehunyva koncentrál, mély levegőt vesz, és ahogy kimondja a varázsszavakat, szája alig mozdul.

- Insidiosa venena liberatum ascendit!

- A rohadt életbe! Ne vegyetek levegőt! – kiáltom, és egyik kezemmel befogom az orrom, a másikkal Gaby arcát szorítom a mellkasomhoz. Irina kitárja a két karját, és lassan kifújja a levegőt. Ajkait méregzöld füst hagyja el, elhomályosítva a látásunkat. Akárki, aki ezt a füstöt beszívja, kínok kínjával fog meghalni. Nem gondoltam volna, hogy van még valaki rajtam kívül, aki ismeri ezt a varázslatot. 

Viszont aki ismeri ezt az igét, az az ellenmágiát is ismeri.

- Mundare! – A szoba közepén a levegő forogni kezd, míg szélvihar nem alakul ki. Irina azonban csak mosolyogva néz bennünket, egyáltalán nem zavarja, hogy a a méregvarázslatát elfújta a szelem.

- Add fel, Irina! – Anja egy lépéssel közelebb megy a boszorkányhoz, de nem megy kartávolságon belülre. Okos kislány. – Túlerőben vagyunk, nem győzhetsz!

- Babette!

- Mit parancsolsz? – Nem törődve Bessie könyörgéseivel, Babette habozás nélkül Irina elé lép, és meghajol. Alig látni, hogy reszket a félelemtől.

- Csalódtam benned. – A boszorkány lesajnáló tekintete alatt bárki megrogyna. – Tedd jóvá a hibád, és hozd helyre azt, amit elrontottál! Most!

- Azonnal! – Gaby összerándul mellettem, karjait a derekam köré fonja, és úgy szorít, mintha az élete múlna rajta. 

Mikor felnéz rám, kék szemei telve vannak fájdalommal, kétségbeeséssel, és könyörgéssel. A kezeim közé veszem az arcát.

- Hogy segítsek?

- Tarts őket távol, kérlek! Csak egy pár pillanatra van szükségem. – Nem kérdezősködöm, tökéletesen megbízom benne. Fájó szívvel eltolom magamtól, és a két nő felé emelem a kezem. Érzem magamban az erőt, a kellemes melegséget, ami a szívemből indul ki, és végigfutva a karomon, az ujjaimban összpontosul. Irina túl későn vesz észre a támadást.

- Offensio unda – Irina és Babette a fal túlsó oldalának szorulnak. Próbálnak szabadulni, de az erőtér, ami a falnak szorítva tartja őket, olyan stabil, mint az én akaratom. Senki nem törhet át rajta, aki veszélyt jelent az én Gabriellámra. 

Megüti a fülemet Gaby suttogása, és ahogy hátrafordulok, döbbenetes látvány fogad. Gaby imára kulcsolt kézzel, démoni nyelven suttog, a haját olyan szél fújja, amit csak ő érezhet. A testéből eddig soha nem érzett energia árad. Anyám megrángatja a szintén ledermedt Kayla karját.

- Mit mond?!

- Hallgass el! – üvölt Irina, és a tekintetéből életemben először olvasok ki rémületet.

- Az én… nyelvemen beszél. – dadogja Kayla. Gabriella kitárja a karjait, mögötte halványan derengeni kezd a levegő. Mind szájtátva nézzük a jelentet.

- Poele ni wera Daemondos doros – susogja. Kayla elhűlve ismétli el amit mondott, ezúttal úgy, hogy mi is értsük.

- Nyíljon hát fel Daemondos szent kapuja. – Remegő kezekkel Noah karjába kapaszkodik.

- Riveron tae dondio, o eno balos, ior bene theoroas merendes.

- Ragyogjatok tiszta fénnyel, ó ősi lelkek, kik itt nyugosztok évezredek óta.

- Tero eles imeresas, liefe unto vesar noto emperio. – Gaby zafírkék szeme ezüstösen felvillan, a karját felrántja, mögötte a levegő pedig egészen egyszerűen… kettészakad. Gaby dimenziókaput nyitott!

- Békétek minduntalan maradjék zavartalan, élet sötét fájdalma többé ne szennyezze. – Kayla a szája elé kapja a kezét. 

A dimenziók közötti résen át egy ismerős, női alak sétál közénk. Sárga szemei végigpásztázzák a szobát, mindenkit ellenőrizve, aki veszélyt jelenthet. Mikor szeme megakad a halálsápadt Irinán, ajkai kegyetlen mosolyra húzódnak.

- Nem emlékszem, hogy fogalmaznak ilyenkor a fiatalok. Kisegítenél, Gabriella? – Gaby fáradtan a falnak támaszkodik, ám mégis mosolyogva néz az előtte álló nőre, majd Irinához fordul.

- Erre mondják, hogy visszanyalt a fagyi. – A boszorkány nem is foglalkozik Gabriellával, szemeiből könny folyik, ahogy a citromsárga, hatalomtól izzó szemekbe néz. Van egy olyan sejtésem, hogy mikor csapdába csalta, azt nem szemtől szembe tette.

- Otheniri… - remegve ejti ki a nevét is. Otheniri felemeli a kezét, amelyből izzó fénycsóvák lövellnek ki.

- Nem érdekelnek a kifogásaid. Vége a játéknak, Irina. Elveszítetted a háborút.