30. Fejezet: Szeretet

Sziasztok!
Ne haragudjatok a késésért, kicsit később jutottam géphez, mint számítottam rá, ezért később kerül fel az új rész. Megpróbáltam egy kicsit sietni vele, ezért előre is elnézést kérek, ha úgy érzitek, hogy kicsit összecsapott. Mert amúgy tényleg az :D
Ennek ellenére remélem tetszeni fog, és hagytok magatok után egy kritikát :)

„A szeretet lényege az együtt. A veled. A velünk.”

/Müller Péter/

Idegesen törölgetem könnyes arcomat, és eközben bőszen kerülöm Apa pillantását. Elég egyértelműnek tűnt rólam a véleménye odalenn, még ha ki nem is mondta.

- Kicsim… - kezdi, de a szavába vágok.

- Ne akarj bocsánatot kérni, csak mert van egy véleményed! – Kicsit talán feszültebben csattanok fel, mint ahogy a helyzetem megkívánja, de még nem ragasztottam össze darabokra szakadt önuralmam és önbecsülésem szétszóródott darabkáit. Kolja elhozott New Yorkból azért, hogy ne kelljen azokkal a problémákkal foglalkoznom, amelyek az utóbbi időben megkeserítették az életemet. Erre megjelenik minden baj forrása, az anyám és Lizzy gyilkosa. 

Pedig minden annyira szépen indult!

- Gabriella, hallgass meg!

- Ez most kérés, vagy utasítás? – A hátam az ablak melletti falnak támasztom, úgy nézek ki a sötétségbe. A kert ismét a régi fényében pompázik, és lehet, hogy csak hallucinálok, de mintha az egyik tulipán még felém is integetne. Minden mindegy alapon visszaintegetek. Azt hiszem, másoknál ez már beutaló lenne egy kiválóan őrzött diliházba. 

De a mi esetünkben? 

Egy integető tulipán része a mindennapoknak. 

Apa olyan némán áll, hogy végül nem bírom tovább, rá pillantok. Elködösült szemekkel mered rám, mintha fejben valahol teljesen máshol járna. Talán épp azon a napon, mikor „megszülettem”.

- José az egyik legbizalmasabb barátom volt – kezdi halkan, és nekem nagyon kell fülelnem arra, amit mond – ennek ellenére egyikünk sem vette észre, hogy az elméje már rég nem ép. Aznap, mikor megszülettél…

- Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt hallani akarom. – szólok közbe reszketve, de Apa ugyanúgy folytatja, nem törődve a kérésemmel.

- … José erőszakkal kiragadta anyádat a karjaim közül – A hangja megremeg, és tisztán tükröződik a szeméből, hogy mai napig nem sikerült feldolgoznia az aznap történteket – Egy olyan helyre vitte, ahol úgy gondolta, hogy nem találunk időben rá. És egy bizonyos szintig igaza is lett.

- Egy bizonyos szintig? – Istenem, miért jártatom a szám? Nem is akarom, hogy folytassa!

- Tudtam, hogy hol van – süti le a szemét – de abban a pillanatban, hogy José elragadta, előtört belőlem a démoni arrogancia. Dühös voltam, és el akartam pusztítani mindenkit, aki az utamat akarta állni. Sokkal gyorsabban is odaérhettem volna, de túlságosan büszke voltam. És ez anyád életébe került. Majdnem a tiedébe is.

- Ki… - nagyot nyelek, és egyszerűen képtelen vagyok kimondani azt a szót. Nem akarom, hogy valaha is ki kelljem mondanom, miközben valamelyik szerettemről van szó.

- Nem számít – csóválja meg a fejét Apa – már régesrég meghalt. De tudnod kell valamit, Gaby. Egyedül te vagy az oka, hogy aznap életben maradtam. Csakis és kizárólag te. Ha aznap nem tartalak a karjaim között, akkor Kaylával haltam volna, ahogy egy részem akkor meg is tette.

- Apa, ha én akkor nem vagyok…

- Akkor ma egyikünk sem lenne életben. – Közelebb lép hozzám, és megsimogatja az arcomat. – Túlságosan szerettelek ahhoz, hogy magadra hagyjalak, és azt hittem, nem szerethetlek annál jobban, mint akkor tettem. De tévedtem. A te boldogságodért és mosolyodért éltem, és soha egy pillanatig se gondold azt, hogy valamiért is hibás lennél! Mindenünket neked köszönhetjük, mert te vagy számunkra a minden.

Oké, ennyit arról, hogy nem sírok.

- Szeretlek! – hüppögök fel, és Apa kitárt karjaiba vetem magam. Szorosan a mellkasához szorít, arcát a hajamra fekteti, és egy csókot nyom a fejem búbjára. Nem is hallom az ajtó nyílását, már csak Bran hangja jut el a tudatomig. Az arcomat dörzsölve elhúzódom apától, aki komoran néz szembe a másik démonnal. Fogalmam sincs, mi játszódhat le közöttük némán, de csak biccentenek egymás felé, mintha megpecsételtek volna valami ígéret félét.

- Le kellene jönnötök. Ezt hallanotok kell! – Lesétálunk utána a lépcsőn, aminek az aljában Kolja már vár bennünket. Pillantásom a lépcső aljánál fogvatartott Joséra esik, de most teljesen másképp néz ki, mint mielőtt felmentem volna. Tekintete üvegesen mered előre, arca teljesen mentes minden érzelemtől, a szája szélén egy nyálcsík csordogál. Guszta…

- Mi történt, Nikolai? – Kolja rám pillant, és végigmér, mintha csak azt ellenőrizné, hogy jól vagyok-e. Rámosolygok, amitől tekintete ellágyul ugyan, de a feszültsége nem enyhül. Apa felé fordul, hozzá intézi szavait.

- Köztetek van a tégla.

- Hogy értve köztünk? – komorodik el Apa – A démonok között?

- Fayette irányítja a szálakat, de ez még csak a kezdet. – Bran fáradtan megdörzsöli a halántékát, Anja kedveskedve dől a mellkasának. A férfi hálásan rámosolyog, és egy puszit nyom a homlokára. – Bizonyos szinten ő is csak egy bábu a sakktáblán.

- Josénak fogalma sincs, ki irányítja a játékot, de azt állítja, hogy Fayette telefonon kapja mind az utasításokat, mind a jelentéseket. – Kolja gúnyosan elmosolyodik – Tény, hogy Fayette nem kedvel engem, de csak egyféleképp kerülhettem én is a célpontok listájára. Egyetlen személy van, aki annyira gyűlöl, hogy meg akarja keseríteni az életemet.

- Irina – A szám elé kapom a kezem, Apa értetlenül kapkodja közöttünk a tekintetét.

- Irina? De hát ő halott, nem?

- Na, még egy okos – csóválja a fejét rosszallóan Mira, és vádlón a fiára mutat – Mondd csak, kisfiam, te vagy rossz hatással rájuk, vagy fordítva?

- Én is szeretlek! – legyint felé Kolja – Igen, Irina él. A lányod osztálytársa, és az életem megkeserítője.

- Mégis mióta tudjátok?!

- Ha saccolnom kellene, akkor úgy hat órája, szóval higgadj le! – Ahogy leérek a lépcsőn, Kolja a karomnál fogva magához húz, és kezeit megtámasztja a csípőmön, mintha az érintésen keresztül nyerne energiát. 

Szemei fáradságot és bűntudatot tükröznek és az érzelmeit megfigyelve rájövök, hogy még mindig önmagát hibáztatja, amiért célpont lettem.

- Beszélnünk kell – súgom halkan a fülébe.

- Később – Elenged, és visszasétál Joséhoz – Mi Fayette és a megbízójának a célja?

- Gabriella Saetta kiiktatása – José monoton hangjára felhúzom a szemöldököm. Mikor lett ennyire segítőkész? Jobban megnézve azonban egy kis aranyos csillogást vélek felfedezni a szemében. Kolja meg a bűvészmutatványai…

- És a többiek?

- Csak egy kis öröm Fayette részére.

- Nem csodálkozom – morogja Bran Apa felé – Az a ringyó mindig is utált benneteket. Gondolom, Kayla és te csak Fayette célpontja voltatok. Ennek az Irinának Koljára fáj a foga.

- Majd én kiverem neki, és akkor nem fog. – mordulok fel, és a féltékenység elemi erővel fortyog bennem. Mit képzel magáról az a lotyó? – De egyvalamit nem értek.

- Mit, Mališa?

- Mi köze ennek az egésznek Othenirihez? Miért kér tőlem segítséget? – Kolja Joséhoz fordul.

- Hallottad a kérdést, akkor válaszolj!

- Fayette úgy sejti, hogy a megbízója száműzte Othenirit Daemondosba. – Apa és Bran leesett állal merednek a készségesen válaszoló Joséra, Kolja pedig értetlenkedve megcsóválja a fejét, és a két démon felé fordul. Ők visszanéznek rá, és mintha csak egy rugóra járna az agyuk, mind a konyhába vonulnak. 

Kénytelen vagyok velük tartani, Kolja gyengéden terelget maga előtt, hogy le ne maradjak. Kedves tőle, hogy így aggódik azért, hogy mindenről tudjak. Annyi titok után ez a gesztus sokkal többet jelent, mint mondjuk egy csokor virág.

- Ez egyszerűen lehetetlen. – tör ki Koljából, amint magunk maradunk. – Még nekem sincs annyi erőm, hogy egy istenséget egy másik dimenzióba száműzzek.

- Hallottad Josét, ez szimpla feltételezés. – Apa idegesen járkál, és úgy érzem, inkább magát nyugtatgatja, mint minket. – Daemondos a démonok lelki temetője, senki nem kerülhet oda úgy, hogy nem halott.

- De akkor mégis hol a fenében lehet?!

- Talán van olyan, aki tudja. – merengek halkan, de nem eléggé. Minden szempár felém fordul, van, aki kíváncsian, és van, aki furcsállva méreget. – Ispra emlékeit Anya őrzi, nem? Talán ő képes felidézni egy olyan helyet, amiről mi nem tudunk, és ahol elzárva tarthatják Othenirit.

- Mališa – pislog rám Kolja – te egy istenverte zseni vagy!

Annyira romantikusan tud bókolni…

- És ennek ellenére mégsem tudom, melyik az a nyomorult, aki csak azért zaklat, mert élvezi. – túrok a hajamba idegesen, de csak annyit érek el vele, hogy még több tincs hullik az arcomba. Feszült leszek a gondolattól, hogy még mindig szabad bejárása van a fejembe. Ugyan nincs összehasonlítási alapom, de ez olyan, mintha megerőszakolnák az elmémet. Nem tudok ellene védekezni, minden az akaratom ellen van.

- Ki fogjuk deríteni – simogatja meg Kolja az arcomat, majd takarodót fúj. Megkéri Mirát, hogy a tölgyfák ágaiból csináljon egy szűk kis odút, ahová elraktározhatjuk Josét, de én ellenzem az ötletet.

- Mi lesz, ha megfagyasztja az ágakat, és kitör? – kérdem a számat rágcsálva. Kolja nem is törődve az aggodalmaimmal, meredten figyeli az ajakrágcsálásomat, majd két ujja közé csippentve az állam magához húzza a fejem, és lágy csókot nyom a sebesre harapdált számra.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Josénak már nincs szabad akarata. Én rendelkezem felette. Most pedig menjünk az ágyba, mert hosszú napunk volt. – A tűzben égő szemei arról árulkodnak, hogy nem véletlenül fogalmazott ilyen kétértelműen, az izmaim megfeszülnek intenzív pillantásától, a szívem egyre gyorsabban dobog.

- Elpirultál, Mališa. – dorombolja a fülemhez hajolva, és érzem a bőrömön, hogy mosolyog. Levegő után kapkodva kapaszkodok a vállába, nem bízva abban, hogy a lábaim megtartanak. 

Kocsonyán nehéz állni.

- Valóban? – pihegek, és érzem, hogy tényleg az arcomba tolul az összes vér. Kolja maga elé fordít, és úgy irányít fel a lépcsőn, hogy közben mindvégig a szemébe nézek. A szeme izzik, és sokkal élénkebb a vágytól, szinte már smaragd fénnyel világít. Bevezet a szobájába, halványan érzékelem, ahogy kattan mögöttünk a zár.

- Van egy befejezetlen ügyünk.

- Mégis milyen… Ó! – Kolja ajkai lejjebb kalandoznak, arcát a nyakamba fúrja, és fogai közé szívja az érzékeny bőrt. Az ingét markolászva lassan az összes józan eszem elpárolog. 

Kétségbeesve próbálok áthatolni az agyamra ereszkedő ködön, de az elhatározásom miértje egyre távolabb kerül, és már nem is tudom igazán, miért akarok uralkodni magamon.

- Lazulj el, Mališa, és hagyd, hogy… - Egy nagy csattanás után egy ismerős hangra ocsúdok fel.

- Ugye még nem feküdtetek le? Ó, a francba!

- Ezt nem hiszem el! – nyög fel elkeseredetten Kolja, ami alig hallható Apa cifra káromkodása mellett. – Noah, barlangban nevelkedtél?!

- Hogy jött be? Azt hittem bezártad. – pislogok fel rá vörös arccal. Azt hiszem, ebből ma már tényleg nem lesz semmi.

- Bezártam, de apád olyan svunggal nyitott be, hogy kiszakadt a helyéről. Szuper! – fintorog elkeseredetten, majd egy csókot nyom a nyakamon hagyott foltra, és elparancsol zuhanyozni. 

Mikor rákérdezek, hogy ő hova szándékozik menni, csak egy vállrándítással válaszol, és megpaskolva a fenekemet sürgetően int a fürdőszoba felé. Nem sok választásom lévén felkapok egy törülközőt, de a vállam felett még visszaszólok.

- Neked nagyobb szükséged lenne egy hideg zuhanyra, nem?

- Terveim vannak, Mališa, és a hideg zuhany nincs köztük.

Muszáj, hogy mindig övé legyen az utolsó szó?!