29. Fejezet: Fájó Igazság

Sziasztok!

A mostani fejezetről igazából minden spoiler nélkül csak annyit tudok mondani, hogy elindította az időzítőt, és a robbanás a történet végére várható. Nincs már sok hátra.
Ha elolvastátok, kérlek írjátok meg a véleményeteket. Nem szeretnék telhetetlen lenni, de mostanában keveslem a kritikákat. ;)
Jó szórakozást!

„Az igazságról kiderült, hogy jobban fáj, mint a hazugság.”

/Claudia Gray/

Amint megpillantom Noah hatalmas termetét az otthonom ajtajában tornyosulni, azonnal tudom, hogy itt óriási balhé lesz. Önkéntelenül is teszek egy lépést Bran felé, akit úgy gondolom, nem hat meg kellőképp a felbőszült démon látványa. Pedig érdekelhetné, mert ha Noah tényleg bedühödik, mind a kettőnket egyetlen pillantással ropogósra süt.

- Kérdeztem valamit, Nikolai – Hát persze, hogy engem vesz elő, ki mást? José annyira kitekeri a nyakát, amennyire csak tudja, hogy tébolyodott zöld szemeit a fölé magasodó démonra emelhesse. Undorodva nézem, hogy az eddig is jelenlévő szórakozottság mellett a szemében megjelenik a szeretet egy torz, kifacsart formája.

- Régen találkoztunk, Noah.

- És nekem azt mondták, az volt az utolsó. Valaki rohadt gyorsan mondja meg, hogy mi a faszért van még életben! – Noah hangja fokozatosan üvöltésbe csap át, a hangoskodásra a nők is megjelennek a konyhaajtóban. 

Anya ellenszenves tekintettel méregeti az újonnan érkezőt, Anja pedig Bran felé csúszik, és szorosan mellé áll, mintegy a testével védelmezve őt. Gaby egy pillanatnyi habozás után felém indul, de az apja felcsattan.

- Maradj ott, Gabriella! – Nem fordítom el a fejem az acsarkodó démon felől, de még így is látom, hogy Gaby összerezzen, és megtorpan. Bizonytalanul kapkodja a tekintetét közöttünk, és látom rajta, hogy ez egyszer nem mer ellentmondani az apjának. Kinyújtom felé a kezem.

- Semmi baj, Mališa. Gyere ide! – A lány újra felém indul, de Noah morgása megállítja. Kezdek igazán dühös lenni.

- Azt mondtam, maradj ott!

- Ne merészeld távol tartani őt tőlem, Noah! – mordulok felé, továbbra is Gaby felé nyújtott kézzel. A bennem egyre növekvő feszültség azonban abban a pillanatban lelohad, hogy megérzem Gaby apró kis testét az enyémhez simulni. Noah vérvörös szeme megvillan, de nem mozdul felém, hogy elhúzza tőlem a lányát. És ez az egyetlen szerencséje, mert nem érdekel, hogy ő Gaby apja, és az sem, hogy az egyik legjobb barátom. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy elvegye tőlem a mindenemet.

- Apa, beszéljük meg! – pislog kérlelőn a férfi felé Gaby – Talán jó okunk volt eltitkolni előletek.

- Gabriella, van fogalmad róla, mit tett a családunkkal ez a férfi? – Megfagy az ereimben a vér. Istenek, ugye nem akarja neki elmondani? A lány óvatosan megcsóválja a fejét, és látom a szemében a bizonytalanságot. Nem tudja, hogy akarja-e egyáltalán tudni. De Noah teljesen elvesztette az irányítást maga felett, a szemét le sem veszi José önelégült képéről, és szinte köpi a szavakat Gaby felé. Fogalma sincs arról, milyen megbocsájthatatlan bűnt követ el a saját lányával szemben.

- Tönkretett minket, Gabriella. Megölette anyádat, és majdnem téged is azzal, hogy egy fanatikus kezére adta Makaylát.

- De hát… Anya él. – Gaby bizonytalanul ejti ki a szavakat a száján, mintha már ő maga sem lenne biztos az igazságban. De már nem fordíthatom vissza az időt, nem tehetem meg nem történté Noah kifakadását.

- Nem mindig volt ez így. – vicsorog Noah a vigyorgó Joséra – Tudod, hogy gyerekkorodban miért töltöttél velem több időt? Mert anyád meghalt azon a napon, mikor kivágtak belőle, és mindez ennek a nyomorultnak a hibája, aki…

- Noah! – csattanok fel. Mintha valamiféle kábulatból ráznák fel, felénk kapja a fejét, és döbbent arccal mered a lánya arcán legördülő könnycseppekre. Gabriella a szája elé szorítja kezét, tesz egy lépést hátra. Kinyújtom felé a kezem, de elhátrál tőlem, és hátat fordítva nekünk, bizonytalan léptekkel felsiet az emeletre. 

Hallom a hálószobánk ajtajának csukódását, majd dühödt pillantást lövellek az immár nyugodtabb, szürke szemű démon felé.

- A francba! – Noah ököllel ráver az ajtófélfára, és idegesen a hajába túr. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Menjek Gabriella után, vagy várjam meg, míg Noah magához tér? Végül aztán nagy nehezen maradásra késztetem a lábaimat, de egy lépéssel sem megyek közelebb a férfihez. Nálam most, ha csak ideiglenesen is, de teljes mértékben elásta magát. Fájdalmat okozott a szerelmemnek, és ez olyan bűn, amit normális esetben senki nem követhet el kétszer. De ez nem egy szokványos eset.

- Megérte, szájhős? Ettől most lehiggadtál? – Egy szemernyi együttérzés sincs bennem, még akkor sem, mikor Noah rám emeli kétségbeeséssel teli tekintetét. Némán kér, hogy legalább egy pár percre nyeljem vissza a szarkazmusomat, de nem vagyok abban a hangulatban.

- Nagyszerű műsor volt, Noah! – José tapsolna örömében, ha az indák nem tartanák még mindig erősen. Noah szeme abban a pillanatban, hogy meghalja a másik démon hangját, újra izzani kezd. Anya, felismerve a helyzetet int egyet, és az egyik petúnia levele engedelmesen José szájára tapad. Egy pillanatra felrémlenek a gyerekkori emlékeim. Istenem, hányszor köpködtem én is petúnia leveleket egy-egy vita során!

- Miért van még mindig életben? – Noah vörös tekintete visszavándorol rám.

- Mert a te drága Tanácsod ezt parancsolta. – vonom meg a vállam – Nekem feltett szándékom kinyírni a rohadékot, szóval ne nézz így rám!

- Húzz sorszámot! – motyogja, és most a feszengő Bran felé fordul – Mikor akartad elmondani, Bran? Miután megölte a lányomat?

- Higgadj le, Noah! Csak azt tettem, amit parancsoltak. Te tudod közülünk a legjobban, hogy akár tetszik, akár nem, engedelmességgel tartozunk a Tanácsnak.

- Mi vagyunk a Tanács. – Noah szeme izzik a haragtól, én pedig úgy érzem, itt az ideje közbelépni, mielőtt az apósom szétcincálja a sógoromat. Első a család.

- Hagyjátok már abba! – förmedek rájuk – José nem halt meg, hát aztán? Majd most meg fog. Felesleges mindenkit a porba aláznod, ami megtörtén, azt megtörtént, és Bran már hosszú évek óta igyekszik rendbe tenni, amit a Tanácsotok elbaltázott. Mára már éppen eleget ártottál.

- Kiderítettétek, miért hagyták életben? – Miközben felteszi a kérdést, Noah az emelet irányába fordul, mintha legszívesebben a lánya után menne. Osztozom az érzésen, de előbb ezt kell megbeszélnünk.

- Csak addig volt hajlandó beszélni, amíg Gaby a szobában volt, mintha ezzel is csak kínozhatná. Utána egy szót sem tudtunk kiverni belőle – mondom a vállamat vonogatva. 

Nem aggódom túlságosan José némasági fogadalma miatt. Megvannak a magam módszerei, hogy megtudjam, amit meg akarok. Nem véletlenül én vagyok a Világegyetem első és leghatalmasabb varázslója. Bár ha engem kérdeznek, valami jobban csengő nevet is kitalálhattak volna. Noah mélyen José kárörvendő szemébe néz, majd újra ránk pillant.

- Kayla nem tudhatja meg.

- Neked sem kellett volna – szól közbe Anja – de ezúttal óvatosabbak leszünk.

Úgy érezve, hogy a legnagyobb veszély elmúlt, és rám már nincs szükség, felmegyek a lépcsőn, és halkan kopogok a hálószoba ajtaján.

- Gaby, én vagyok az. – Semmit nem hallok odabentről, ezért újra beszólok. Még mindig semmi. Aggódva a kilincsre fonom az ujjaimat, de abban a pillanatban kinyílik az ajtó, és Gaby sápadt arca jelenik meg mögötte. Nem néz a szemembe, csak félreáll, hogy bemehessek. Becsukom magam mögött az ajtót, majd karjaimat azonnal a lány köré fonom.

- Ez volt, amit nem akartál nekem elmondani a családi vacsorán? Ezért gyűlöl annyira Bessie? Mert Anya miattam halt meg?

- Ne beszélj butaságokat! Nem tehetsz semmiről, hiszen éppen akkor születtél. – Éppen ezért nem akartam, hogy megtudja. Annyira ragaszkodik a szüleihez, hogy minden rosszat a saját törékeny vállára vesz. 

Egy nap azonban össze fog roskadni a hatalmas súly alatt, ezt pedig nem hagyhatom.

- Kolja – felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen – ha én nem vagyok, akkor anyát soha nem bántják. Az én hibám, hogy akkor az történt.

- Nem! – megragadom a vállait, és megrázom – Nem tűröm, hogy ilyen hülyeségeket hordj össze. José a hibás, mert elárulta Kaylát és Noah-t. Ulrich a hibás, mert egy fanatikus idealista volt, és mindemellett elmebeteg is. A Tanács a hibás, mert nem tették meg a megfelelő óvintézkedéseket. De semmiképpen nem te, akinek úgy vártuk az érkezését, mintha te lettél volna számunkra a messiás. Egy kisbaba voltál, aki csak az anyja szeretetére vágyott, semmi több, ezért ne merészeld magadat okolni! Anyád sem hagyná, és ha itt lenne, azt mondaná, hogy te vagy a legnagyobb csoda az életében. Pontosan úgy, ahogy az enyémben is.

Gaby elsírja magát. Arcát szorosan a mellkasomhoz szorítja, válla rázkódik a csendes zokogástól. Nem tehetek érte semmit, mert magának kell beismernie, hogy nem tehet semmiről. De mellette lehetek, hogy érezze, nincs egyedül. Amíg én élek, soha nem is lesz.

- Itt vagyok, Mališa – Megpuszilom a homlokát, és hagyom, hogy kisírja magát a vállamon. Gaby hüppögésétől alig hallom, ahogy kinyílik az ajtó, és Noah kukkant be rajta. Tekintete a lánya után kutat, és mikor megpillantja a karjaimban szétesve, a szemeiben túlcsordul a megbánás. Remélem, ő is legalább ilyen rosszul érzi magát.

- Gaby? – A lány összerezzen, és kicsivel közelebb bújik hozzám, mintha azt hinnél, elbújhatna. A vállára teszem a kezeimet, és gyengéden eltolom magamtól. Mélyen Noah szemébe nézek, ahogy kilépek az ajtón, némán üzenem neki, hogy ne bántsa meg a lányt ennél is jobban. Aprót bólint felém, és bezárja utánam az ajtót.

Komótosan sétálok le a lépcsőn, ahol José teljes nyugalomban üldögél, miközben anyám a kertről tart neki szentbeszédet. Bran és Anja szórakozottan figyelik a jelenetet, én pedig a tenyerembe temetem az arcom. Anya nem hazudtolta meg önmagát.

- Újra kérdem, José – sétálok elé, arrébb terelgetve anyámat – Együttműködsz velünk, vagy továbbra is csak szórakozol?

- Tudod, Nikolai, én jól mulatok itt veletek. – mosolyog rám. Kedvesen visszamosolygok, a szemei erre azonnal gyanakvóan szűkülnek össze. A tenyerem, amely már most aranyos fénnyel ragyog, az arca elé emelem. Látom rajta, hogy tudja: itt a játék vége. Az én varázslatomat senki nem tudja kivédeni.

- Confitenti peccata vestra – A hangom csak suttogás, José szemei megpróbálnak rám fókuszálni, ám hamarosan üveges tekintettel mered előre, pontosan úgy, mint egy lélektelen báb. Pontosítva egy lélektelen báb, ami epekedve várja a kérdéseket, amiket megválaszolhat. 

Anya büszke mosollyal megveregeti a karomat, és José elé áll.

- Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit akar attól a kislánytól!

- Azt akarom, hogy szenvedjen. – José monoton hangon válaszol.

- Miért?

- Mert ez a feltétele annak, hogy éljek. – Bran és én összenézünk. Itt jönnek a lényeges kérdések, és a válaszok, amelyek reményeink szerint végre véget vetnek ennek a hosszú ideje tartó hajszának.

- Mik pontosan a feltételek? – José arcán apró izzadságcseppek csordulnak le, mintha erőlködnie kellene, hogy kimondja a választ. Nem semmi ereje lehetett fénykorában, ha még most, teljesen eszét vesztve is képes árnyalatnyit küzdeni a mágiám ellen. – Mik a feltételek, José?

- Makayla és Noah Saetta életének megkeserítése, Gabriella Saetta lassú, fájdalmas kiiktatása, Nikolai Volshebnik biztonságos leszállítása. – Döbbenten meredek rá, mert mindenre számítottam, de arra nem, hogy én is célpont vagyok. Szemmagasságba hajolok Joséval.

- José, jól figyelj rám! Mondd el nekünk, ki szabta ezeket a feltételeket! – José makacsul összeszorítja a száját, és minden valószínűség szerint, a titoktartás is része lehetett ezeknek a bizonyos feltételeknek. A tekintete már közel sem olyan üveges, mint szeretném, a pólóján óriási verejtékfoltok jelennek meg. Fogaival erősen összeharapja az ajkait, ám a válasz erőszakosan kirobban belőle:

- Fayette Tanácsos.