26. Fejezet: Döbbenet

Sziasztoook!

Az utolsó vizsgámat ugyan elhalasztották 8.-ára, megígértem, hogy hozom az új fejezetet, szóval itt is van! Elég nagyot ugrunk a történetben, bár a legnagyobb döbbenet a következő fejezetben fog titeket érni. Itt egy olyan információ kerül nyilvánosságra, amit már talán sokatok sejtett. 

Kíváncsian várom a véleményeiteket, és remélem megbocsájtjátok nekem ezt az egy hónap kimaradást! :) Következő hét vasárnapján hozom a következőt! :)

Jó szórakozást, és várom a kommenteket! 

„A féltékenység mélyén mindig kisebbrendűségi érzés húzódik meg: másokkal összehasonlítva csak alulmaradhatok. "Nem lehet semmiféle örömöd rajtam kívül!" - ezt próbálja rákényszeríteni a másikra. Akit pedig rabságban tartanak, azt folyamatosan megalázzák.”

/Popper Péter/

Akármennyire is nem tetszik, Gabriellának igaza van. Josét legnagyobb sajnálatomra elsőként zárhattam ki a gyanúsítottak közül. Megigézni egy férfit, ez egy boszorkány specialitása, ám akárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe egyetlen olyan banya sem, akit feldühítettem volna. Pontosabban, akit MOSTANÁBAN feldühítettem volna. 

És ezzel itt is a következő kérdés: Ki volt a valódi célpont? 

Azzal, hogy Gabyt bántják, oda rúgnak, ahol a legjobban fáj. Ha ezt vesszük alapul, akár Kayla is lehetett az, akinek ez a támadás valóban szólt. Vagy Noah, Hannah, Alex, akár még én is, bár a kapcsolatunkról elméletileg senki nem tudhat. És a hangsúly most már azon van, hogy elméletileg. Oldalra fordulok, hogy ránézzek Gaby nyugalomtól kisimult, békésen alvó arcára. Arca vállamon pihen, egyik lábát átvetette a csípőmön, karja körülfogja mellkasomat, szinte teljesen rám csavarodott álmában. És nekem ez így pontosan megfelel. Visszafordulok, és ismét a plafont kezdem tanulmányozni. Mi lehet a kulcs? Daniel? A támadás?

- Yaim lahen nae medio duwoq teconsedart, Wadala… - A halk suttogás megdermeszti az ereimben a vért. A fejem lassan Gaby irányába fordul, aki tágra nyílt szemmel bámul rám, bájosan mosolyogva. A szemeiben aranypöttyök kergetik egymást. Óvatosan lehámozom magamról a végtagjait, és végig a szemébe nézve felkelek az ágyról. A lány szórakozott mosollyal törökülésbe helyezkedik a takarón, és kissé előrehajolva újra megszólal. Karcos hangja ezúttal a közös nyelvet használja.

- Ezt mondanám, de ha elmennél, hiányoznál. – búgja rekedtesen.

- Ki vagy? – A kéretlen tanáccsal nem is foglalkozom, nem kötelességem minden bölcsességet meghallgatni, pláne nem egy olyan… valamitől, ami a nőm testében tanyázott le. Azóta az eset óta az erdőben nem jelentkezett ez a „roham”, ám most sem kísérte semmi előjel. Mikor elaludt, Gaby még önmaga volt, majd egy más személyként kelt föl. „Gabriella” szája apró félmosolyra húzódik.

- Hiszen ismersz, mágus.

- Nem ismerek eltűnt démonokat.

- Nem tűntem el. – kacag fel, de ez a kacaj olyan, mintha valaki a körmét húzná végig a táblán. Feláll tőle a szőr a hátamon. – És hogy megelőzzem a következő kérdést, halott sem vagyok.

- Akkor mi vagy?

- Magányos – feleli, majd négykézlábra állva elkezd felém kúszni. 

Mozdulatlanul nézem, ahogy egyre közelebb ér, és egy pillanatra komolyan nem tudom, mit kellene tennem. – Tudom, hogy ez a lány még semmit nem adott meg neked. Tudod, én sok minden tudok nyújtani, ami egy hozzád hasonló férfinak kijár…

Megnyalja az ajkát. Ha ezzel az volt a célja, hogy felizgasson, akkor jelzem, rossz úton halad. Semmit nem várok el Gabytól, csak amit nyújtani tud és akar. Gabriella ujjai felém nyúlnak, ám én elkapom a csuklóját. Nem szorítom meg, mert nem tudhatom, mennyit érez ebből az egészből Gaby, különben sem akarok kárt tenni benne. Egyetlen szót sem szólok, dermedten bámulom a lányt, akit ebben a pillanatban még csak nem is ismerek. Ez a tekintet, ahogy néz rám… Meg mernék esküdni, hogy már láttam valahol. Talán nem is olyan régen…

- Talán nem kívánod ezt a testet? – Kislányosan lebiggyeszti a száját, az ismerős, és mégis ismeretlen látványtól pedig görcsbe rándul a gyomrom. 

Vissza akarom kapni Gabriellát.

- A test nem ér semmit, ha üres, mint egy kagylóhéj. – válaszolom tagoltan. Az a valaki, aki velem szemben van csak megvonja a vállát, majd újra egy csábítónak szánt mosolyt villant felém.

- Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk, de sajnos, most mennem kell. – Rám kacsint, majd lehunyja a szemét. Egy pillanattal később Gaby úgy rogy össze az ágy szélén, mint egy rongybaba. Mikor komótosan újra kinyitja a szemét, kék szeme olyan fátyolos, mintha csak ebben a percben ébredt volna fel. Álmosan megdörgöli a szemét, és mikor a könyökénél fogva magamhoz húzom, engedelmesen az ölembe fészkeli magát. Egy pillanat sem telik el, máris halkan hortyogni kezd. Egyszerre idegesen, és megkönnyebbülve dőlök újra hátra az ágyon. Megfeszülve veszem tudomásul: új játékos van a pályán.

- Az éjszaka rohamom volt, ugye? – Gabriella fel sem néz a kávéjából, úgy intézi felém a kérdést. Egy pillanatnyi néma csönd után megfordulok, és csípőmet a pultnak támasztva meredek a lányra. A hallgatásom elegendő válasznak bizonyul, nem kérdez többet, csak lejjebb hajtja a fejét, mintha szégyellené magát. Leteszem a kezemben tartott bögrét, és elé lépve két tenyerembe temetem az arcát.

- Ne csinálj úgy, mintha a te hibád lenne! – rovom meg halkan, mégis kedveskedve. Nem akarom, hogy azt érezze, ebből az egész zűrből bármi is miatta történik, hisz itt ő nem elkövető, hanem áldozat. Semmi rosszat nem tett, amivel kiérdemelte volna ezt a balsorsot.

- Még most is itt van… - motyogja az orra alatt, szemeiben félelem és bizonytalanság csillog. – Akármelyik percben újra előjöhet.

- Hadd jöjjön, majd elmegy. – Számat a homlokára szorítom, miközben mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Semmi garancia nincs arra, hogy ha a démon megérkezik, el is hagyja Gaby testét. Eddig így tett. És? Valamit sürgősen ki kell találnunk, mielőtt még túl késő lesz. – Mit szólnál, ha ma elmennénk valamerre? Csak mi ketten.

- Örülnék neki. – Halvány mosolya azonban eltűnik az arcáról, mikor elkomorodva hozzáteszi – De mi lesz, ha meglát valaki az Akadémiáról?

- Ki mondta, hogy New Yorkban maradunk? Menjünk el Horvátországba. Ott nem kell tartanunk attól, hogy bárki észrevehet. szóval nyugodtan nekem szentelheted minden figyelmedet. Ráadásul itt a hétvége, szóval időnk, mint a tenger. – Az arcára kiülő reménykedés mosolyra fakaszt.

- Komolyan?

- Komolyan. – Oda hajolok hozzá, és egy lágy csókot nyomok az ajkaira. Mindig, mikor megcsókolom olyan érzés, mintha először tenném. Nem lehet betelni vele. Érzem a mosolyát a számon, és lélekben vállon veregetem magam, hogy eszembe jutott ez a korai nyaralás. Gabyra rá fog férni egy kis pihenés. 

Fél szememet Gabriellán tartva hívom fel Noaht és Kaylát, hogy tudják, a lányuk biztonságban van mellettem, mert nem fogom magára hagyni egy pillanatra sem. Vonakodva egyeznek bele ebbe az utazásba, ami azért egy kicsit logikátlan, ha engem kérdeztek. Elvégre, mikor ez az egész elkezdődött, bele egyeztek abba is, hogy majdnem egy évre elvágjanak vele minden kapcsolatot, most meg egy hétvégére félnek velem elengedni? No comment… 

Gaby mosolya pakolás közben sem fakul meg, csak úgy süt belőle a vidámság és az energia, hogy végre talán megfeledkezhet az itthoni problémákról. Egyetlen táskát viszünk magunkkal, és abban is csak a legszükségesebb dolgokat pakoltuk. Eredetileg az volt a terv, hogy kocsival megyünk, de jobban belegondolva a repülő mégis csak praktikusabb. Az út szerencsére probléma mentesen zajlott, Gabynak egyszer sem volt rohama, bár egy-két alkalommal, mikor apró teste megfeszült mellettem tudtam, hogy közel áll hozzá. Azonban az idegen démon egyszer sem tört elő belőle.

- Te komolyan itt születtél? – Gaby csodálkozva tolja a feje tetejére a napszemüvegét. Büszkén tekintek az előttünk álló téglaépületre, és az azt övező kertre, ahol még mindig csoda szépek a virágok. Mintha el se mentem volna.

- Nos, nem ebben a házban. Ez csak az elmúlt százhúsz évben lett a családom tulajdona, de igen itt születtem.

- A virágok valami csodaszépek! – Gabriella mindenre úgy csodálkozik rá, mint egy gyerek, aki épp készül felfedezni a világot. A szomszédok, akik kíváncsian kukucskálnak ki az ablakokon, elnézően mosolyognak irányunkba. 

Tenyeremet Gabriella derekára fektetem, és lassan, hogy minden egyes színes növényt megnézhesse, beterelem a házba. Odabenn kellemes, meleg színek uralkodnak, a nappali forró csokoládébarna és mézszínben pompázik. Szeretem ezt a házat. Valahogy akárhányszor itt vagyok, mindig elönt egyfajta biztonságérzet. Emlékszem az itt töltött családias pillanatokra, mielőtt még szétszéledtünk volna. Milyen rég is volt…

- Mire gondolsz? – Gaby összefűzi az ujjainkat, és ahogy bizalmasan felém hajol, belém hasít a gondolat:

Itthon vagyok.

- Semmi különösre. – Rámosolygok, és ahogy húzom magam után, szépen lassan mindent megcsodál a házban. Legutoljára azt a szobát hagyom, ami anno még az enyém volt. Elméletileg még most is annak kellene lennie, ám idejét se tudom, mikor tettem be ide utoljára a lábamat. Ha nem csal az emlékezetem, utoljára nyolcvan éve voltam itt, Dana halálának estéjén. Visszajöttem ide, összepakoltam a ruháimat, és egy szó nélkül elmentem. Céltalanul jártam-keltem a világban, és bár szégyellem bevallani, de nem kevésszer öntöttem fel a garatra. Azon az éjszakán, mikor Makayla rám talált összeverve Rómában, szintén rendesen el voltam szállva, alig voltam magamnál. 

De azokat a kék szemeket soha nem tudtam elfelejteni. 

És most egy ugyanilyen zafírkék szempár szemléli kíváncsian a falra akasztott családi portrékat.

- Szinte érzem, ahogy lyukat bámulsz a hátamba. – mosolyog fel rám. – Mi olyan érdekes?

- Nagyon jól mutatsz a szobámba. Tetszik a látvány. – Szorosan magamhoz húzom, és élvezettel hallgatom a nevetését. Ha nagyon szentimentális lennék, azt mondanám, hogy a kacagása számomra olyan, mintha a mennyország harangjai szólnának. Hagyom, hogy a vidámsága engem is átjárjon, és vele nevetek én is. Egészen addig, míg meg nem hallom odalenn az ajtó csapódását. 

Gabriella ijedten elhallgat, megmerevedik a karjaim között, ujjai összegyűrik a pólót a mellkasomon. Eltolom magamtól, és intek neki, hogy maradjon csendben. Halk csörömpölés hallatszódik fel a konyhából. Nesztelenül lépkedünk le a lépcsőn, miközben minden izmom megfeszül, támadásra készen.

- Meddig akartok még a lépcső aljában sunnyogni? Kihűl a tea! – Még a szám is tátva marad döbbenetemben. Ezt a hangot legalább harminc éve nem hallottam! Gaby értetlenkedve nézi, ahogy besietek a konyhába. A nő háttal áll nekem, kedélyesen pakolja ki a frissen vásárolt gyümölcsöket és zöldségeket a konyhakredencre.

- Tudtam, hogy túl élénkek azok a virágok! – nevetek fel, és ölelésre tárom a karom. Az idősödő asszony kegyesen engedi, hogy ölelésbe vonjam. – Azt hittem, Brazíliában vagy!

- Ó, barbár egy népség! – legyint felém a késsel. Óvatosan hátrébb lépek, de a mosolyt nem tudom az arcomról letörölni. – Nem szeretnéd bemutatni nekem a kishölgyet, édes drágám?

- Ó, persze! – kinyújtom Gaby felé a kezem, amit ő egy pillanatnyi habozás után elfogad. Magam mellé húzom, és szeretetteljesen magam elé állítom – Ő itt Gabriella Saetta.

- Nagyon örvendek! – Gaby jól nevelten a kezét nyújtja, és várja, hogy megismerhesse ezt az asszonyt, aki dudorászva törli az ujjait a konyharuhába. – Ön pedig…

- Branimira, de szólíts csak Mirának. – Elfogadja a felé nyújtott jobbot, és erélyesen megszorítja. – Mondd csak, milyen kapcsolatban állsz Koljával?

- Nos, én… Vagyis mi… - Segítségkérően pillant fel rám. Megkegyelmezve neki hátulról átölelem a derekát, és magamhoz húzom. A háta a mellkasomhoz szorul, az állam a vállára támasztom.

- Az övé vagyok.

- Bocsásson meg, ha udvariatlan vagyok – szól közbe Gaby – de megtudhatnám, hogy kicsoda ön?

- Á, Nikolai nem beszélt rólam? – A nő összeszűkült szemmel felém sandít, és a tekintete súlya alatt összehúzom magam. A tekintélye semmit sem fakult. – Sejthettem volna. Nem szokása mesélni rólam bárkinek is. Komolyan, mintha szégyellne.

- Akkor maga… - Látom rajta, hogy leesett neki a helyzet.

- Az édesanyja vagyok.

- Mondd csak anya, mi szél hozott erre? – Leteszem a döbbent Gaby elé a forró teával teli bögrét, majd mellé telepedek. Anya egy pillanatig némán mered a kezemre, amit Gabriella combjára fektettem, de a szemeiből semmit nem tudok kiolvasni.

- Előbb én hadd kérdezzek valamit. – Leül velünk szembe a fotelra, és elegánsan keresztbefonja a lábait. Ez a póz nagyon is ismerős. Mindig, mikor én és Anja valami hülyeségbe keveredtünk, ezzel a tartással várt minket haza, hogy aztán mindent kihúzzon belőlünk. De már nem vagyok az a bohókás gyerek, mint akkor. Nem ijedek meg egy csúnya nézéstől. Leszámítva anyámét. Az övétől rettegek.

- Igen?

- Milyen a kapcsolatod Irinával? – A kérdése teljesen letaglóz, nem csak engem, de Gabriellát is. Kérdőn kapja felém a fejét, de én csak értetlenül megcsóválom a fejem. Hiszen anya tudja, hogy Irina majdnem egy évszázada halott. Én magam temettem el!

- Anya, Irina már régen nem él… - Éles tekintetével belém folytja a szót. Olyan lenézően néz rám, mintha még soha nem csalódott volna bennem akkorát, mint most.

- Édesem, ha tényleg ennyire értetlen vagy, akkor azt kell, hogy mondjam, minden mágus és boszorkány számára elkeserítő, hogy benned a legsűrűbb Merlin vére. – Ez övön aluli volt… Gaby köhögésnek álcázza elfojtott nevetését. – Értsem tehát úgy, hogy fogalmad sincs semmiről?

- Miről kellene, hogy tudjak? – Most már idegesen meredek anyámra, aki enyhén zavartan lesimítja halványzöld szoknyáját. Ahogy így elnézem, újra megfordul a fejemben, hogy én és Irina inkább apára hasonlítunk. Nyoma sincs egyikünkben sem anya eleganciájának vagy sznobságának. Mézbarna haját tökéletes franciakontyba csavarta, a szeme, ami pedig olyan színű, mint a skót whisky most kérdőn néz felém. Tényleg nem hasonlítunk rá.

- Irina nem halt meg, kis drágám. – Lassan, tagoltan ejt ki minden szót, mintha nem lenne biztos abban, hogy elsőre megértem, amit mondani akar. És igaza van. Hallom a szavakat, de egy pillanatig nem értem azokat. Újra és újra összerakom őket egy értelmes mondattá, de akárhogy variálok, mindig ugyan azt kapom. 

Irina… él?

- Lehetetlen – Ez a rekedt hang tényleg az enyém lenne? – A két kezemmel temettem el, anya. Nem egy játék babát földeltem el, ez egyszerűen képtelenség! Ráadásul a karjaimban halt meg, a szemem láttára.

- Nem mindegy, hogy láttad, vagy azt hitted, hogy látod. – Gabriella óvatosan válogatja meg a szavait, és kérdőn anyámra néz, aki büszke mosollyal viszonozza a pillantást. Gaby félve felpillant rám, és ugyanabban a pillanatban mindkettőnknek ugyan az a név jut eszébe.

- Dana! – leheljük. Anya kérdőn néz ránk, így amíg Gaby elmagyarázza neki a helyzetet, magamban összerakom a dolgokat. Ha Irina még mindig életben van, és befolyásolta a tudatomat több mint nyolcvan évig, az azt jelenti, hogy ő is boszorkány. Ami pedig megmagyarázza, hogy miért akarja minden áron felhívni magára a figyelmemet. Féltékeny, mert még mindig nem bírja elviselni, ha nem őt imádja mindenki. Káromkodva felpattanok, és fel-alá kezdek járkálni, a két nő figyelő tekintetével mit sem törődve. Töröm a fejem, hová is vezetnek a szálak, mi köze annak, hogy anya hazajött, az Irinához fűződő kapcsolatomnak?

- Ezért jöttél haza? – kérdem – Hogy elmondd, Irina él?

- Nos, nem éppen. – rázza a fejét anya – Azt hittem már tudod. De valóban köze van hozzá. Azt csiripelik a madarak, hogy Irina újabban elég zűrös alakokkal barátkozik.

- És nekem ehhez mi közöm?

- Az egyik ilyen madárkám elcsicseregte nekem, hogy mind a ketten New Yorkban tartózkodtok, de te még csak figyelemre sem méltatod Őméltóságát. Mondjuk, most már értem az okát – biccent kedvesen Gaby felé, aki hogy leplezze zavarát, belekortyol a teájába – Úgy hírlik, hogy a közömbösséged igencsak irritálja Irinát.

- Ezt nem tudom elhinni. – Idegesen a hajamba túrok, ám mikor Gaby összerezzen a feszültségem súlya alatt, pajzsot vonok az elmém köré. Gabriella feltekint rám, és óvatosan megrázza fejét, majd rám mosolyog. Megértem, mit akar üzenni a tekintetével. Osztozni akar az érzéseimen, hogy ne egyedül kelljen cipelnem ezt a mázsás terhet. Istenem, mennyire szeretem! A fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, és lassan minden a helyére kerül. Az összes vér kifut az arcomból, ahogy a konyha irányába indulok.

- Ne haragudjatok, de azt hiszem, telefonálnom kell.