8. Fejezet: Hosszú, hosszú út

Sziasztok!
Meghoztam a nyolcadik fejezetet, remélem tetszeni fog! :) Történnek néha olyan dolgok, amik egyik főhősünket sem teszi boldoggá. De boldogtalanná se...

„Semmi sem félelmetesebb a kételkedésnél. A kételkedés embereket választ el. Olyan méreg, ami barátságokat porlaszt szét és kellemes kapcsolatokat darabol fel. Olyan tüske, ami irritál és sebez; olyan fegyver, ami öl.”

/Buddha/

Háromszáz év tapasztalatával és gyorsaságával pakoltam be a bőröndökbe, összeöntve Gaby ruháit az én cuccaimmal. Aztán meghallottam, hogy Gabriella hangja elcsuklik, és megtorpantam. Az én hibám… Annyira lekötött a múlt és a jelen összefolyása, hogy megfeledkeztem arról, miért is jöttem vissza. Miattam kell a lánynak a családjától, a barátaitól, a szerelmétől, az életétől elszakadnia majdnem egy évre.

- Megint azt csinálod, Kolja. – Gaby hangja rángat vissza a jelenbe. A kezeimre lenézve jövök rá, milyen erősen markolom a bérelt kocsink kormányát. Izmaimat ellazítom, és egy futó pillantást vetek a mellettem ülő lányra. Gabriella arccal felém fordulva, aggodalmasan méreget, apró kis ujjaival olyan erősen markolja a térdét, hogy a bőre teljesen elfehéredett. Rávillantok egy erőltetett, bátorító mosolyt.

- Mit csinálok?

- Magadat hibáztatod. Látom rajtad, ne is tagadd! – Szigorú felszólítása újabb, őszintébb mosolyt csal az arcomra. Mikor tanulom már meg, hogy ez a lány mindent észrevesz?

Egyik kezemmel elengedem a kormányt, és bátorítóan megpaskolom a térdét, de az érintés hatására Gaby teste megmerevedik. Sóhajtva visszahúzom a kezem, de nem teszem újra szóvá a dolgot. Azóta, hogy magamhoz öleltem a hotelszobában, még érzékenyebben reagált az érintésemre, legalább úgy, mintha áramot vezetnék a testébe. Mintha félne tőlem.

- Nikolai, azt hittem ezt már megbeszéltük. – Alig ismerem egy pár napja, de arra már rájöttem, hogy csak akkor szólít Nikolainak, ha dühös rám. A mai napon már nem tudom hanyaggyára hívott így. Megint nem válaszolok, csak megrántom a vállam. 

Gaby sóhajt egyet és kinéz az ablakon, mint az elmúlt három órában már annyiszor. Néha-néha rajtakapom, hogy lopva letöröl egy könnycseppet, de erősnek próbálja mutatni magát. Nem szólok neki, hogy tudom, mit érez.

- Már csak pár óra, és megérkezünk. – mondom.

- Igen, pár órája is ezt mondtad. – sóhajtja. Muszáj kerülő úton mennünk, úgy kevésbé vagyunk nyomon követhetőek.

- Noah és Kayla beszéltek neked Humról? – válasz helyett csak horkant egyet. – Gabriella?

- Apa és anya szinte soha nem beszélnek nekem a múltról. Egyszerűen csak kitanítanak, hogy viselkedjek emberi és démoni közösségekben, és hogy hogyan védjem meg magam. Arra is magamtól jöttem rá, hogy nem vagyok ember. – Leesett állal kapom rá a tekintetemet.

- Nem árulták el, mi vagy?

- Nem. Bár javukra szolgáljon, nem is titkolták. Hat éves voltam, amikor számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy más vagyok, mint a többi gyerek az óvodába. És akkor kezdődött az oktatásom. Mit kell tudnom Humról? – A kíváncsisága erősebb, mint a keserűség, hogy a szülei titkolóznak előle. Nem értem őket… Mikor Kayla megtudta, hogy terhes, semmit nem akart eltitkolni a gyereke elől, és Noah osztotta ezt a nézetét. Mi változott meg? És fontosabb az, hogy miért?

- Hum az én otthonom. Nagyon sokáig éltem ott, és egy pár hétig anyádékat is vendégül láttam. Ott fogantál meg te is. – Felnevetek, mikor Gabriella elvörösödik az utolsó mondat hallatán. Eszembe jut az a pár vidám nap, amit a szüleivel Humban töltöttünk. A kunyhó mögötti raktárház békés melege, Kayla vidám nevetése kora reggel, ami hallatán még a legmorcosabb korán kelő is elmosolyodik. De rég is volt…

- Szerinted miért titkolóznak előlem?

- Tisztában vannak vele, hogy tudsz az elhallgatott dolgokról? – Kérdésre kérdéssel felelek, ez a legjobb módja, hogy kiderítsem, mit tud. Nem árulhatok el neki semmit, amíg meg nem tudom, mi okból tartották őt tudatlanságba. Gabriella egy pillanatig dühösen mered rám, de aztán megrázza a fejét. Arcát a hűvös üvegnek nyomja, egyik lábát pedig maga alá húzva fészkelődik az ülésen.

- Nem akarom felhozni nekik – magyarázza – mert ha rájuk nézek, olyan… boldognak látszanak. Mindenük ez a családik békesség, és ha tesznek is valamit, akkor azt értem teszik.

- Mégis dühös vagy apádra. – Gaby legyint egyet.

- Más dolog az, hogy hazudik, és hogy nem mond el dolgokat. – Tizenhét éves kora ellenére ez a lány nagyon bölcs dolgokat tud mondani… A szemem sarkából lesem minden mozdulatát, és muszáj beismernem magamnak, hogy nem csak azért, hogy a reakcióit figyeljem. 

Tetszik a látvány, hogy a pulóverembe burkolózva kuporog az anyósülésen, alig pár centire tőlem. Megrázom a fejem, és az útra koncentrálok. Mocskos árulónak érzem magam, amiért többet merészelek gondolni erre a lányra. Rá, aki a legjobb barátom egyetlen gyermeke, rá, akit alig ismerek két napja. Rá, aki nem Irina.

- Mesélj nekem Danáról! – Magam is tisztában vagyok vele, mennyi utasító él kúszott a hangomba. Gabriella felhúzza a szemöldökét, és olyan sokáig mered rám némán, hogy már a bocsánatkérést kezdtem el fogalmazni magamba, mikor beszélni kezd.

- Dana egy nagyon… összetett személyiség. Nagyon nehezen nyílik meg másoknak, és mindig olyan, mintha máshol járna gondolatban. Valahol nagyon messze. – Elhallgat, úgy tűnik, nem fog többet mondani róla. 

„Valahol nagyon messze”… Pont, mint Irina, semmi kétség. Magam előtt látom, ahogy egy átszerelmeskedett éjszaka után kinn ül a balkon kőkorlátján, és a semmibe mered. Nagyon sokáig azt hittem, hogy ilyenkor egyszerűen elmerül a gondolataiban, vagy visszagondol ránk, milyen érzés volt összefonódni, hogy nem tudtuk hol kezdődik az én, és hol végződik az ő teste. Istenem, milyen naiv is voltam! Ezek a pillanatok voltak azok, amikor kiesett a nekem játszott szerepéből, amikor engedett a vágynak, hogy azzal legyen, akit valóban szeret. Nem velem, hanem azzal a másikkal.

„- Mire gondolsz, mališa? – Egyik ujjamat végighúztam Irina makulátlan, meztelen bőrén. A lány megborzongott az érintéstől, ajkait halk nyögés hagyta el, ami senki másnak nem szólt, csak nekem. Csakis én halhattam, milyen hangokat ad ki, ha kéjes gyönyört él át. Csakis én tarthattam a karomban, miközben aludt, és csakis és kizárólag én csalhattam az arcára azt a csintalan kis mosolyt. Olyan boldog voltam, mint évszázadok óta soha. Megtaláltam a lelki társamat, az egyetlen olyan nőt, aki mellett több évszázadot is képes lennék eltölteni.

- Nikolai? Mit szeretsz bennem a legjobban? – Felvontam a szemöldököm, és lágyan arcon csókoltam.

- To za mene…”

- Ne legyél szomorú! – Halk suttogás és egy leheletnyi érintés ránt vissza a valóságba. Döbbenten Gabriellára kapom a pillantásom, meg is feledkezve arról, hogy épp vezetek. Eddig még egyszer sem érintett meg önszántából, apró kezének simítása az arcomon szinte égeti a bőrömet. Aztán a tudatomba szinte berobban az előbbi mondata. 

Leengedtem a pajzsom! 

Azonnal felvonom a lelkemet övező védelmi aknamezőt, olyan gyorsan, hogy Gabriella arca egy pillanatra megrándul. Mióta találkoztam ezzel a lánnyal, hibát hibára halmozok. Ez nem mehet így tovább! Elfordítom az arcom Gaby felől, aki szinte csalódottan csúszik vissza a helyére, az előbbinél is jobban magába gubózva. Nehezen állom meg, hogy fennhangon szitkozódni kezdjek. 

Megint megcsináltam! 

Gaby megérintett, erre úgy meglepődtem, hogy újra eltaszítom magamtól. Hogy lehetek ekkora állat? Hogyan várhatnám el tőle, hogy megbízzon bennem, mikor én sem bízok benne?

- Miért rejted el előlem az érzéseidet? – A szemem sarkából Gabriellára pillantok, aki nem néz felém, meredten bámul ki az ablakon. Visszafordulok az út felé, gondolkodom, mit is mondhatnék. Miért nem engedem közelebb magamhoz? Tényleg, miért is? Mert mikor utoljára ennyire közel engedtem valakit, összetörte a szívemet, aminek a darabkáit máig nem tudtam összeragasztani.

- Mert nem tudom, hogy mutathatnám meg neked. – vonom meg a vállam.

- Az előbb éreztelek. – Nyelek egyet. Ha tudná, milyen kétértelműen fogalmazott…

- Pillanatnyi hiba. – felelek kimérten. Gabriella szája megvető fintorra húzódik, és ez szíven üt. Nem akartam neki csalódást okozni, de hazudni sem hazudhatok.

- Hát persze. És bízzak benned, ugye? Akármilyen hihetetlen is, eddig bíztam. De ne várj tőlem lehetetlent, ha te sem bízol sem bennem, sem pedig önmagadban, hogy várhatod el tőlem ugyan ezt? – Minden szava úgy hasít belém, mint egy tőrdöfés. Túlságosan is emlékeztet arra a végzetes éjszakára. Arra, mikor Irina a karjaimban halt meg. Talán azért is érzem kegyetlennek, mert igaza van.

- Mališa, mind a kettőnknek időre van szüksége. – Ezzel a témát tekinthetjük lezártnak. 

Hosszú, végeláthatatlan órák után szólalok csak meg újra. Óvatosan megérintem a szendergő Gabriella vállát. Ő azonnal felriad, és arrébb csúszik az ülésen, szinte már a kocsi ajtajához tapad. Visszanyelem a felkívánkozó káromkodást, hisz nemrég én is ugyan ezt csináltam.

- Éhes vagy? – Egy pillanatig csak kábán mered rám, arca imádni valóan értetlen. Kidörzsöli szeméből a maradék álmot, és elcsigázva bólint egyet, mire lekanyarodom az autópályáról. Az első útszéli gyorsétteremnél leparkolok, és megragadom a már kiszállni készülő lány csuklóját. Megdermed, és rám pillant.

- Én a helyedben inkább itt maradnék. Mármint, nem hiszem, hogy ebben a szerkóban akarsz nyilvánosan mutatkozni. – vigyorgok rá. Először rám pislog, aztán észbe kapva bólint egyet. – Valami különleges kívánság?

- Egészségtelen legyen, és sok. – motyogja, ahogy visszadől az ülésre. Nohát, ugyan olyan morcos, mint az anyja! Belépek az étterembe, bár szerintem ennek csak csúfolják, és a pulthoz lépek, ahol egy kedvesnek látszó öregúr mosolyog. Gyorsan leadom a rendelést, folyton a hátam mögé pislogva. Az öreg kimegy a konyhába, majd gyorsan vissza is tér.

- Kell egy pár perc, amíg elkészül. – mondja felemelt kézzel. Visszamosolygok, de a szemem nem veszem le az ablakról. Épp eléggé elszúrtam a dolgokat eddig is, nem szabad újabb gondot Gabriella nyakába varrni. – A kislány, aki a kocsiban ül…

- Igen?

- A barátnőd, fiam? – Rápillantok a férfira, de csak az öregek kíváncsiságát tükrözi fakóbarna szemei. – Olyan aggodalmasan bámulod.

- Nem, uram. Csak az egyik barátom. – Gabriella viszonozza a pillantásom az üveg túloldalán, de valami nem stimmel.

 Rémülettől tágra nyílt szemmel kezd kiabálni és mutogatni. Nincs olyan éles hallásom, sem olyan éles szaglásom, mint a démonoknak. De az ellenséges energiákat megérzem. Pontosan tudom, mitől ijedt meg a lány, de nem mozdulok a helyemről. Háttal állok a pultnak, két könyökömmel lazán rákönyöklök. Anyag reccsenését hallom magam mögött, de nem fordulok meg. Szemem a halálra rémült Gabriella tekintetébe fúrom, és csak akkor szólalok meg, mikor már biztos vagyok benne, hogy nem figyel senki, vagy semmi másra, csak rám. Felemelem a fejem, és a zafírkék szempárt bámulva suttogom a szavakat:

- Duratus ea. – A hőmérséklet azonnal nulla alá csökken, az apró büfé megviselt falain dér kezd felkúszni. Meglepett morgás, majd rémült és kétségbeesett visítás hangzik fel mögülem, és amíg az egész hely el nem némul, nem nézek magam mögé, csak a hullasápadt Gabriellára figyelek. Örömmel tapasztalom, hogy ő is engem néz, nem pedig a hátam mögé bámul. 

Kétségbeesve érzem, milyen nehéz megszakítanom ezt a bensőséges szemkontaktust, de végül hátat fordítok az ablaküvegnek. Az öregember helyén egy egyszerű szörnyeteg áll jégbe fagyva. Hosszú testét a kék jégréteg alatt zöld pikkelyek borítják, és a pult mögül egy hosszú, tüskés farok lóg ki. Rusnya, szőrös pofájából villás nyelv lóg ki, hatalmasra tátott szája üvöltésre, vagy borotvaéles fogát nézve, harapásra nyílva fagyott meg. A bejárati ajtó recsegve kinyílik, és én újabb ellenségre számítva megpördülök. Ehelyett egy remegő, vörös hajú lány áll az ajtóban, meglehetősen alulöltözve. Szinte öntudatlanul nyújtja felém a kezét, rám sem nézve mered a démoni lényre. 

Megfogom apró kis ujjait, és segítek neki a pulthoz lépni anélkül, hogy meztelen lábával rálépne a hegyes jégszilánkokra.

- Mi ez az izé?

- Otheniri egyik gyermeke.

- Egy démon? Azt hittem, hogy a démonok… emberszabásúak. – Hopp, még egy dolog, amit nem árultak el neki, pedig ez létfontosságú információ lehet. Életemben először düh önt el, ha Noahra gondolok. Az egy dolog, hogy a múltját titokban tartja, de olyan tudást tart vissza ettől a szegény, védtelen lánytól, ami az életét mentheti meg.

- Bizonyos alfajai. Vannak viszont olyan paraziták, akik beköltöznek emberek testébe.

- Milyen értelemben költöznek be? – súgja sápadtan. Érzem, hogy egyre jobban remeg a keze, próbálom jobb belátásra bírni.

- Mališa, ezt talán nem most…

- Nikolai! – Megadóan dörzsölöm ujjait a kezeim között, próbálva egy kis melegséget kölcsönözni neki, de éles kis karmait a tenyerembe vájja, választ követelve.

- Kínzóan lassan kirágják a csontot és a húst, aztán maguk lépnek a helyébe. – súgom halkan, imádkozva, hogy ne hallja meg. Zöld arcszíne nem erről árulkodik. 

Elengedem a kezét, és hátrasietek a konyhába. Ott természetesen nincs senki, ám ami jobban meglep, hogy az ennivaló, amit rendeltem, takaros barna papírzacskókban ott hever az acélasztalon. Felkapom, és már fordulok is vissza a büfébe, ahol a gyenge lábakon álló Gaby kapaszkodik a pultba. Vidáman meglengetem előtte a papírzacskót.

- De legalább a kaját megcsinálta!

Emberek, ha láttatom még nőt megvetően nézni…