7. Fejezet: Kellemetlen meglepetés

És természetesen megint elkéstem! Bocsi!!! ^_^"

A mai rész tartalma röviden: Akad egy kis félreértés, valamint örömmel tapasztaljuk, hogy a mi Kaylánk sem változott azért olyan sokat!

Jó szórakozást! :))

„Amikor még egész pici voltál, egy puszival jobbá tudtam tenni számodra a világot. Vagy egy kanálnyi orvossággal. Meg tudtam javítani olyasmit is, amin még a puszi sem segíthetett - ragasztóval és szalaggal, tűvel és cérnával, kapcsokkal és madzagokkal. (...) A felnőttdolgok meghaladják a képességeimet. Azt kívánom, bárcsak lenne olyan varázserőm, amivel helyre tehetném az ilyesmit is. De nem tehetek mást, mint hogy itt vagyok. Mindig itt leszek.”

/Pam Brown/

Nem tudom megmondani, mit is látok Nikolai arcán. Pontosabban szólva tudom, de az arcán ezernyi érzelem száguld át, mielőtt magára erőltetné azt a kifejezéstelen álarcot, amit most felém mutat. Kérdőn oldalra biccentem a fejem, magyarázatot várva fura viselkedésére, de nem úgy néz ki, mint aki a következő pár órában meg szeretne szólalni. Valamilyen okból kifolyólag teljesen magába zárkózott. Elhúzom az orra elől a telefont, és óvatosan visszacsúsztatom a zsebembe. Meglengetem nyitott tenyerem Kolja arca előtt. Semmi. Lágyan belecsípek az arcába, de még mindig semmi. Lehet egy fényképtől sokkot kapni?

- Öhm… Szeretnéd, hogy felhívjam Danát? – kérdem, remélve, hogy talán életet lehel belé. Lehet, hogy Kolja is egy azok közül, akiket Dana ejtett? Végül is, az a csaj elég nagy férfifaló hírében áll, egy időben még Daniel körül is sokat legyeskedett. Amíg világossá nem tettem, hogy ha rá mer szállni a pasimra, úgy megkopasztom, mint egy tyúkot… Kérdésemre Kolja új életre kell, felém pislog, és bőszen rázza a fejét. Megdörzsöli az arcát, és ez „elnézést” motyogva kivonul a fürdőszobába. Döbbenten meredek utána, esküszöm, hogy nem értem, mi is ütött belé. Először fel sem ismeri Danát, most meg tulajdonképpen rosszul van, mihelyst megmutatom a fényképét… Ki érti a férfiakat? Kicsit aggódok az egészségéért, ezért halkan bekopogok az ajtón. Remélem nem vágta fel az ereit…

- Kolja, rendben vagy?

- Jól vagyok, mališa, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – A halk hang csak megerősíti az aggodalmamat, de nem akarom, hogy egy tapadós tyúknak nézzen, ezért inkább visszasétálok a kanapéhoz, magamra terítem a plédet, és úgy várok rá. Mindeközben a tévét kapcsolgatom, valami tűrhető adásban reménykedve. A hálószobában megcsörren a telefon, én pedig úgy pattanok fel, mintha egy rakétát dugtak volna oda, ahová a nap sem süt. Jókedv kerekedik bennem, hisz csak két ember lehet, én pedig mindkettőnek örülök. 

Vagy a portás, ami tök jó lenne, mert kifejezetten éhes vagyok, vagy Daniel, akinek a gondolatára azonnal meglódul a szívem. Felkapom a kagylót.

- Halló? – Mély csend válaszol, ezért furcsállva a dolgot, újra beleszólok. – Hahó, van ott valaki?

- Te vagy Gabriella? – Az idegen női hangtól megmerevedek. Erős a kísértés, hogy lecsapjam a telefonkagylót, és a takaró alá bújjak. A nagy családi drámák közepette teljesen megfeledkeztem az igazi veszélyről, amit az élet még tartogat a számomra. De ha most leteszem a telefont, soha nem fogom tudni, ki és mit akar tőlem. Erőt veszek magamon, és válaszolok.

- Attól függ, hogy ki keres.

- Mintha anyádat hallottam volna. – suttogja az idegen. A hideg szalad végig a hátamon, erősebben markolom a telefont. – Tudod, hogy ki vagyok?

- Ha tudnám, már rég leraktam volna, asszonyom. – A hangom nem olyan magabiztos, mint amilyet szeretnék kölcsönözni magamnak. Telefonon keresztül nem mindig működik a képességem, nem tudom megmondani, miféle szándék vezérelheti titokzatos telefonálómat. A nő halkan felnevet, de a hangját nem érzem fenyegetőnek, vagy gúnyosnak. Őszintének tűnik, és ezért még veszélyesebb lehet rám nézve. Szívesen kiugrasztanám Kolját a fürdőből, de vannak dolgok, amiket egyedül kell végigcsinálnom, és ez pontosan olyan. Talán megtudhatom, ki jelent rám veszélyt. – Ki maga és mit akar tőlem?

- Szeretnélek téged… megismerni, azt hiszem. – Okééé, ez a beszélgetés még véletlenül sem úgy alakul, ahogy én terveztem. – Még nem mutatkoztam be, ugye?

- Hát nem.

- A nevem Bessie. A nagyanyád vagyok. – Hirtelenjében azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. 

Talán ezért is van, hogy mikor valaki megkocogtatja a vállam, egy apró sikollyal elhajítom a telefonkagylót, és átugrok az ágy másik oldalára. Kolja áll ott, az előbbinél összeszedettebben, és felvont szemöldökkel mered rám, miközben a füléhez emeli a kagylót.

- Ki beszél? – szól bele halk vészjósló hangon, de a válasz hallatán a homlokán keletkezett ráncok kisimulnak, ezzel sokkal nyugodtabb külsőt kölcsönözve neki. Közelebb int magához, én pedig azonnal ott termek mellette. 

Kezét a vállamra helyezi, amitől azonnal megremegek, a gyomromban valami kellemes meleg telepszik meg. 

Lerázom magamról a túlságosan is bizalmas érintést, amit ő egy egyszerű vállrándítással intéz el, és a kezembe nyomja a kagylót. Felsandítok Kolja arcára, de egy biztató mosolyon kívül semmit nem látok. Az előbbi kétségbeesésének már nyoma sincs. Az éteren újra áthallatszik a nagyanyám hangja.

- Gabriella, ott vagy?

- Mit akar tőlem? – Mikor Nikolai a kezébe temeti az arcát, rájövök, hogy sokkal kedvesebb reakciót várt volna el tőlem. Idegesít a késztetés, hogy megpróbáljak eleget tenni az elvárásainak, meg különben is… Ez a nő életem tizennyolc évében tudomást sem vett rólam, aztán meg hirtelen felhív telefonon, mikor a legnagyobb kulimászban térdepelek. 

Hogy is szól a mondás? „Köszönöm uram, hogy legalább nem hullámzik!” Aha, persze…

- Beszélgetni veled.

- Miért pont most? Miért pont így? Miért nem személyesen jön el?

- Most láttam elérkezettnek az időt rá, de nem tudom hol vagy. A lányom csak ezt a telefonszámot adta meg. – Érzem a sértődöttséget a hangjában, amiért anya nem bízik meg benne. Senkinek nem árulhatjuk el, hogy hol lakok, mert ha megtalálnak, nos… nem lesz egy leányálom. 

Semmi garancia nincs rá, hogy nem a nagyanyám árult el engem, hiszen nyílt titok, hogy születésemtől fogva gyűlöl engem. Egy szó nélkül Kolja kezébe nyomom a telefont, részemről ezzel befejeződött a beszélgetés. Ha anya nem bízik meg benne, akkor nekem sincs rá semmi okom. Kolja még hadar pár szót a telefonba, aztán utánam lohol.

- Mališa, várj már! – Megtorpanok, és szembefordulok vele. Várom a letolást, amiért bunkó módon leráztam a saját nagyanyámat, meg amiért tiszteletlen voltam, meg az ehhez hasonló finomságokért. Ám Nikolai csak néz, és mikor megszólal, nem hiszem el azt, amit hallok.

- Ez így nem lesz jó, Gaby.

- Mire gondolsz? – kérdem félve. Nem vagyok biztos benne, mit is akar mondani pontosan.

- Arra, hogy nem bízol bennem. Hogyan védjelek meg, ha még attól is undorodsz, hogy megérintselek? – Undorodom? Ó, haver, épp hogy ellenkezőleg, minden pillanatban a lehetőséget lesem, hogy hozzá érhessek. És épp ez ijeszt meg a legjobban. De hát hogy lehetne ezt elmondani valakinek, aki teljesen mást feltételez? Sehogy. Még hogy nem hullámzik… Nem a nagy szart! Ennél nagyobb hullámverés szerintem nem is létezik…

- Félreértesz, Kolja, én csak… Nem ismerlek téged, érted? Gondolj bele az én helyzetembe is egy kicsit! Egy napja még az utolsó évem első napjára készültem, most meg egy idegen férfival lakok együtt, mert valaki az életemre tör. Nem veled van a baj, egyszerűen csak sok nekem ez az egész! – Mi ez, ha nem egy Oscar-díjas alakítás? Én vagyok a következő Marilyn Monroe! Kolja pillantása megenyhül, arcára bájos, kisfiús mosoly ül. Lehet egy mosolyt egyszerre imádni és utálni? Lassan, óvatosan lép közelebb hozzám, én pedig erősen vacillálok, hogy hátrább vagy előrébb lépjek-e. A döntéshozatalig nem jutok el, Kolja már ott áll az orrom előtt. 

Felemeli a kezét, én pedig visszatartott lélegzettel tűröm, hogy megsimogassa az arcomat.

- Ne haragudj, mališa. Azt hiszem, egy kicsit túl sokat várok el tőled, pedig már így is olyan jól veszed az akadályokat, mint egy profi. Anyádra emlékeztetsz. – Na, puff. Szerintem ennél a mondatnál semmi nem töri le jobban az ember libidóját. Magamra erőltetek egy hálás mosolyt, és egy picivel hátrább lépek. Már épp szólásra nyitnám a szám, mikor kicsapódik az ablak, és a hideg szél az összes hajamat az arcomba fújja. Kolja meg sem lepődik, nyugodtan szemléli, ahogy anya bemászik az ablakon, és visszahajtogatja a szárnyait a háta mögé. A gyönyörű tollak nem foszlanak le a hátáról, ebből az következik, hogy nem marad sokáig. 

Arcán töménytelen mennyiségű harag és sértettség virít.

- Minek köszönhetjük látogatásodat, anđela?

- Minek-minek, inkább kinek! El sem hiszem, hogy az a banya elhozta azt a kis cafkát! Vágod, hogy a saját húgom mozdult rá a férjemre?! El tudod ezt hinni?! – Anya olyan dühös, szinte már toporzékol, és váratlan módon ez valahogy megenyhíti a haragomat irántuk. Mire nem jó egy közös ellenség, nemde? Anya észrevesz engem is, egy pillanatra megtorpan. Rámosolygok, mire folytatja a járkálást.

- Anya, nem lehet, hogy csak félreértetted? – Anya habozás nélkül odalép Koljához, arcán csábító mosoly terül el. A férfi döbbenten kap levegő után, mikor az anyám egy ujjával körberajzolja a mellkasát.

- A nevem Babette, és elmúltam tizennyolc. – búgja rekedtesen. Belőlem pedig kitör a röhögés. – És úgy képzeljétek el, hogy nem túlzok! Az a kis tinipicsa rámozdult a pasimra, anyám meg fogta magát, és hagyta! Ha legközelebb meglátom, kikaparom azt cuki sárgára kikent szemét, hogy nyeljen egy kis…

Kolja bambám követi a tekintetével anyát. Szegény, sokkhatás éri sokkhatás után. Megragadom anya kezét, és megállítom, könnyeimet törölgetve próbálom csitítgatni.

- Nyugalom, tigris, nem kell mindjárt kiereszteni a karmokat! Nagyi engem is felhívott, de leráztam, és ezzel a Babette-el nem is beszéltem, de hiszek neked. – Anya megtorpan, és az a rémület, ami az arcára fagyott, bennem is megrekeszti a jókedvet. – Mi az? Mi a baj?

- Honnan tudja anya ezt a számot? – hebegi.

- De hát te adtad meg neki, nem? – kérdem bizonytalanul. Anya kétségbeesve megrázza a fejét, és a karjaiba húz. Tekintve, hogy legalább öt centivel alacsonyabb vagyok, átkarolom a derekát, miközben újra végighullámzik a félelem. Kolja azonnal magához tér, éberen figyeli a szobát. Anya erősebben szorít magához.

- Ráadásul, anya nem is tudott volna telefonálni. Alig három perce hagytam őket otthon! Kolja, mi a fene folyik itt? – Fordul rögtön a férfihoz. 

Nikolai visszalépked a szobába, tenyerét végighúzza a komód tetején, majd kitárja az egész szoba felé.

- Reciperare. – A helyiség aranyos fényben kezd izzani, szemeink előtt különböző minták játszanak. Elakadt lélegzettel figyelem, hogy Kolja bejárja az egész szobát. Megáll a kanapé előtt, majd bemegy a hálóba. Az arca semmit nem árul el, mikor rám néz, rémülten szorítom anya kezét.

- Valaki itt járt. El kell tűnnünk innen.

- Hova mentek? – kérdi anya rögtön, míg én magamhoz sem tértem a hirtelen költözés okozta sokkból. Hogyan fogok Daniellel találkozni, ha még messzebbre megyünk? Mi lesz a sulival és Lizzyvel? Kolja megragadja a kezem, mikor érzem, hogy oldalra dőlök. Az a valaki, aki bántani akar, itt járt, miközben én és Kolja aludtunk? 

Ott volt a közvetlen közelünkben, talán még hozzám is ért? Édes Istenem, azt hiszem hányni fogok…

- Visszamegyünk Humba. Ott fenn tudom tartani a pajzsot, anélkül, hogy lemerülnének a tartalékaim. – Hum? Az meg hol az anyám kínjába van?! – Gaby, szedd össze magad és kezdj el csomagolni!

- Mit csomagoljak, mikor egy darab ruhám nincs?! – kérdem szinte már hisztérikusan. Kolja megtorpan rohantában, rám néz, majd kínosan elvigyorodik.

- Tényleg! – Majd szalad tovább, úgy pakolja be azt a kevés cuccát, mint akinek már nagy gyakorlata van benne. Mondjuk, háromszáz év tapasztalata rejlik a dologban. Anya mindeközben a mobiljával babrál, és eszelősen hadar bele valamit. A mély hang, amely válaszol, azonnal tudom, hogy apáé. Zavar, hogy hirtelen el kell mennem, és közben rosszban vagyok apával. Nem tudom miért, de tőle sokkal rosszabbul esett, hogy hazudott nekem. Anya felém néz, és a fülemhez emeli a telefont. Reflexszerűen megragadom a készüléket, és a helyén tartom. Anya mindeközben beáll Koljának segíteni a pakolásban.

- Gaby, itt vagy? – A hangjának ismerős tenorjától leomlik a védelmem. Kitörlök egy könnycseppet a szememből. – Kicsim?!

- Itt vagyok, apa.

- Figyelj rám nagyon oké? Addig, amíg távol vagy Humban, nem telefonálhatunk, nem üzenhetünk egymásnak, érted? Ezért szeretném, ha úgy követnéd Kolját, mintha az életed múlna rajta. Mert az múlik, érted? – Megijeszt, hogy a hangja legalább olyan rémült, mint amilyennek érzem magam. Ijedten felkiáltok, mikor felfogom szavainak értelmét.

- Apa, az még majdnem egy év!

- Igen, tudom Kicsim, de nincs más választásunk! Megismétlem, ne próbálj kapcsolatba lépni sem velem, se anyáddal, Daniellel meg végképp ne! Ha rajtakapják, hogy veled beszél, azonnal elkapják! Ígérd meg! – A mellkasomhoz emelem reszkető kezem, és összeszorítom az ajkaimat. – Ígérd meg, Gabriella!

- Megígérem… - súgom legyőzötten. Nikolai megáll mellettem, és ezúttal hagyom, hogy mellkasához húzzon. – Szeretlek, apa!

- Én is szeretlek! Ne aggódj, minden rendbe jön. – Ezzel kinyomja a telefont. 

Arcomat Kolja pólójába fúrom, és magamban imádkozom, hogy mihamarabb vége legyen az előttem álló másfél évnek.