19. Fejezet: Nehéz reggel

Sziasztok!
Éppen időben! :) Meghoztam azt a fejezetet, amit én egy könnyed kis pihenőnek, egy vicces kitérőnek szántam... Nos, félig-meddig összejött. Majd meglátjátok, miért is gondolom ezt ;)
Jó szórakozást, és várom a véleményeket! :)

„Ha jól érzed magad, ne aggódj! El fog múlni.”

/Arthur Bloch/

- Mi? Nem! – Megrökönyödve állok szemben a szüleimmel és a kajánul vigyorgó Koljával. – Szó sem lehet róla!

- Ugyan már, most mit hisztizel? Inkább ücsörögnél egész nap itthon? – Mintha ez lenne a probléma! Apa fáradtan átkarolja anya vállát, és tanácstalanul megdörzsöli borostás állát. Szemei alatt fekete karikák sötétlenek, de se ő, se pedig Bran nem akarják elárulni, mit is akart tőlük a Tanács pontosan. De térjünk vissza az eredeti problémához.

- Azt már nem! Nem vagyok hajlandó veled egy suliba járni! – Vádlón Koljára mutatok, aki a megátalkodott kacarászást ezúttal kisfiús, bájos mosolyra váltja. Jobban is tudhatná ennél… Határozottan összekulcsolom magam előtt a kezem, és makacsul elutasítva még a gondolatot is, megcsóválom a fejem. Nikolai tanácstalanul megvonja felém a vállát.

- Most komolyan nem értem, mi bajod van. Nem az osztálytársad leszek, hanem a történelem tanárod… - Anya halkan kuncogva felemeli a fejét, és belenéz apa derűsen csillogó szemébe.

- Milyen nosztalgikus, nem? – Apa nem szól, csak lehajol, hogy egy puszit nyomjon a homlokára. Kolja és én mosolyogva nézünk össze, én pedig igyekszem nem beadni a derekam. Márpedig én nem leszek az a lány, akit a szexi tanár bácsi becsábít a szertárba! Kolja, mintha tudná mi jár a fejemben felvonja a szemöldökét, és vadítóan mosolyogva lép felém egyet. Azonnal elhátrálok tőle.

- Eszedbe se jusson! Nem adom fel ilyen könnyen!

- Ne kéresd magad, mališa! – búgja rekedt, halk hangon. Hatalmasat nyelek, és igyekszem visszafojtani feltörni akaró sóhajomat. Én ugyan nem fogok ennek bedőlni! – Te is tudod, hogy mókás lesz! Akkor mégis mi a probléma?

- A probléma? – ismétlem idétlenül. Gyerünk, Gaby, gondolkozz! Aztán eszembe jut a legmegfelelőbb indok. – Daniel!

- Daniel? – Kolja megdermed, azonnal látom rajta, hogy félreérti. Sietve kezdek magyarázkodni neki, mielőtt még kész összeesküvés elméletet gyártana le magának.

- Daniel tudja, hogy mi együtt vagyunk! Elég hülyén mutatna, ha kiderülne, hogy a töri tanárommal járok, nem? – A szüleim felől tömény tanácstalanság sugárzik felém, de nekem már nincs kedvem elmagyarázni a történteket, így hát továbbra is csak a tervük hibáit veszem figyelembe. – Tudom, hogy Daniel már nem a King’s diákja, de nagyon jóban van Lizzyvel, Danáról nem is beszélve.

- Akkor szakítsunk! – tárja szét a kezét mosolyogva Kolja. Nekem meg azonnal felszalad a szemöldököm, szinte már el is tűnik a hajamban. – Ne rémüldözz, csak úgy teszünk, mintha! Ha Lizzy vagy Dana rákérdezne, akkor csak annyit mondj, hogy megtudtad, hogy ott fogok tanítani, és voilá! Probléma egy szál se!

- Nem fogjátok meggondolni magatokat, ugye? – motyogom kerekre tágult szemekkel. Anya és apa csak mosolyognak, Kolja pedig vigyorogva megcsóválja a fejét, közelebb lép és nyom egy puszit az arcomra. Nem viszonzom a mosolyát, morcos képpel mellkason bököm.

- Aztán semmi szertáros hancúr, értve?

- Most még ezt mondod, mališa… De hamar meggondolod magad. – Kedveskedve meghúzza a copfomat, mit sem törődve apa felháborodott hörrenésével. 

Vörösre gyúlt arccal a szobámba… akarom mondani a szobánkba vonulok. Apa azt mondta, hogy megtalálták a legegyszerűbb módját annak, hogy megvédjenek, de úgy teljesen őszintén, soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a Nagy Ötlet. Nikolai, mint történelem tanár? Mondhatom, alkalmasabbat nem is találhattak volna erre a posztra, mint egy háromszáz éves mágus… Kellemest a hasznossal, mi? 

Fáradtan vonulok be a fürdőszobába, és amíg a kádba folyik a víz, elmerengve nézem magam a tükörben. Szinte már komikus, milyen váratlanul ér, hogy a lány, aki a tükörből visszanéz, pont úgy néz ki, mint szeptember legelején. Pedig én úgy érzem, mintha éveket öregedtem volna ez alatt az egy hét alatt. Senkinek nem kívánok ilyen tortúrát… Fürdés után egy törülközőbe csavarva lépdelek vissza a szobába, ahol már nem is vagyok olyan egyedül. Kolja az ágyon fekszik, tekintetét a tévé képernyőjére függeszti, és úgy tűnik, nincs is tisztában a jelenlétemmel. Mondom, úgy tűnik.

- Próbára akarsz tenni, mališa? – Térdét felhúzza széles mellkasához, állát a tenyerére fekteti, és így mosolyog előre, mintha csak azon szórakozna, amit a tévé sugároz. Csak én tudom, hogy ez a mosoly nekem szól. Kíváncsian, és a lehetséges végkimenetelektől kissé zavartan elfordulok tőle, és a szekrényhez vonulok. A nyitott szekrényajtók közé állok be, és levetem magamról a törölközőt, gondosan ügyelve arra, hogy egy kevés részem jól látható legyen az ágy felől is.

- Megeshet… Eddig jól csinálom?

- Kiválóan. – Ijedtemben összerezzenek. Kolja rekedt hangja közvetlenül a fülem mellett szól, lehelete a nyakamat simogatja. Hosszú ujjaival végigcirógatja a hátamat a gerincem mentén, majd mintha mi sem történt volna, egy csókot nyom a vállamra, és eltávolodik. Fátyolos tekintettel nézek fel rá.

- Azt hiszem, rám fér egy zuhany! – Aljas dög! Mosolyogva, na meg bosszúra éhesen, Kolja ruhái közé túrok, és előrántom az első inget, ami a kezem közé kerül. Halkan dúdolgatva, lassan gombolom be, így mikor Kolja kilép a fürdőből, már az utolsó kis gombot dugom át a lyukon. Feszült mosollyal fürkészem Kolja reakcióját, aki egy pillanatra meglepetten megtorpan. 

Azonban hamar összeszedi magát, mosolyogva átnyúl a vállam felett és elővesz egy melegítő nadrágot.

- Fáradtak vagyunk, mališa. Tegyük el magunkat holnapra. – Értsd: vége a mókának. Ujjaimat a felém nyújtott tenyerébe csúsztatom, hagyom, hogy lefektessen, majd mellém bújva mindkettőnket betakarjon. Az oldalára fordulva engedi, hogy a karja alá, a mellkasához fészkelődjek. Egyetlen ujjának intésével kikapcsolja a tévét, átölel, és ő is kényelmesen elhelyezkedik. A hatalmas, puha párnák úgy ölelnek körül minket, mintha felhőkön feküdnénk, ez az érzés pedig csak tovább erősíti bennünk a fáradtságot. Hallgatom Kolja egyenletes szuszogását, szívének erős, határozott dobogását, míg végül az álom engem is magával ragad. 

***

Kora reggel, érzésem szerint túlságosan korán, a vekker rikácsoló hangjára kelünk. Félálomban szórom szitkaimat Koljára, amiért egy ilyen vackot is képes volt a berendezés közé sorolni, ám én hamar orvosolom a problémát, egyetlen mozdulattal csapom a falhoz. Mivel visszaaludni egyszerűen képtelen lennék, kibogozom magam a még mindig békésen alvó Kolja öleléséből, és ásítozva a fürdőszobába vonulok. Egy gyors zuhany után, amitől végre ismét élőnek érzem magam, felkapom a fürdőköpenyemet, és még mindig félkómásan a konyhába csattogok. 

Az asztalnál anya ül, fejét az egyik karján nyugtatja, és csak egy morgással felém lök egy bögre kávét, amit egy tompa mormogással köszönök meg. Mit is mondhatnék, a családom nem épp a korán kelésről híres. Ezért is tolerálom nehezen, ahogy Anja vidáman, frissen és fitten belibben az ajtón, és egy harsány „sziasztooooook” felkiáltással kirámolja a hűtőt.

- Anja, korán reggel van. Tekintettel lehetnél rám is. – Kolja csoszog ki hozzánk, kikapja a kezemből a bögrét, és egy hajtásra leveri a benne lötyögő feketémet. Nagyokat pislogva meredek az üres pohárra, anya csipás szemekkel förmed Koljára.

- Lassan meg tanulhatnál magadnak kávét főzni, idióta!

- Látom, reggelente még mindig elkap az idegbaj, anđela. – morogja – Hol van Noah? Megint elment csajozni, mi? – Anya nem válaszol, visszaejti a fejét a karjára, sötét aurával tovább agonizál, befeketítve az amúgy is mindig sötét hétfőimet. Gyűlölöm a hétfőt… és még a kávémat is megitták! Azt hiszem, sírni fogok…

- Koffeint… - hüppögve borulok én is asztallapra. Anja vigyorogva ugrándozik körbe-körbe az asztal körül, én pedig erősen gondolkodom azon, hogy menten lecsapom, mint a taxi órát. Nikolai könyörül meg rajtam, megragadja Anját, és még egy bögre kávét is letesz elém. Nem véletlenül járok én ezzel a fickóval, tiszta haszon!

- Anja, tedd magad takarékra. – Bran morgolódva lép be a konyhába, és elveszi az asztalról azt a poharat, ami után én készültem nyúlni. Vörös fejjel megragadom a nadrágja korcát, pont azelőtt, hogy belekortyolna az ÉN kávémba, és visszarántom. Megragadom a csípőjéig érő fekete haját, megrántom, éppen csak annyira, hogy ki tudjam venni a kezéből a poharamat. Bran tátott szájjal mered rám, de végül vállat vonva elfogadja a másik bögrét, amit Anja nyújt felé mosolyogva. 

Tegnap mindannyiunk számára világossá vált, hogy Anja Bran Egyetlenévé vált, már csak Kolja barátkozik a gondolattal, hogy Bran immár szegről-végről rokona lesz. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy egyikünket sem lepte meg az a jó reggelt puszi, ami elcsattant közöttük.

- Készülődni kéne… - morogja anya.

- Nem akaroooook… - nyögdécselem én.

- Az élet nem kívánság műsor. Kapd azt a formás feneked, és öltözködj! – és imígy kegyetlenkedik Kolja. Hát nem egy zabálnivaló cuki pofi? Nyaljon sót… 

Tantaluszi kínokat átélve kapaszkodom lábra magam, és úgy vonulok a szobánkba, mintha a tulajdon akasztásomra mennék. Felveszem az első farmert, ami a kezembe akad, egy bézsszínű kasmírpulcsival.

- Kész vagy, Gaby? – Kolja dugja be a fejét az ajtón, immár éberen és mosolygósan. Zavartan bólintva sétálok ki vele az ajtón, vállamon a táskámmal. Még nincs két hete, hogy az Akadémiára menet „rosszul lettem”, és bár nehezemre esik bevallani, a félsz még mindig bennem van amiatt a férfi miatt. 

A legrosszabb azonban az, hogy úgy érzem, megint hazudtak nekem. Azon a napon, mikor a démon lemészárolta a nővéreket, Kolja azt mondta, hogy apa megölte. Ennek ellenére annak a férfinak, aki Nikolai alakját vette magára… Az érzéseinek nyirkos tapintása a lelkemen teljes egészében megegyezett a kórházi mészároséval. Még soha nem tapasztaltam olyat, hogy két különböző személy érzelmei ugyan azon a síkon mozognának. Tudomásom szerint, ilyen nem létezik. Lehetetlen.

- Mondd el! – Nikolai ujjai kulcsolódnak az enyémre, de egy villanásnyi idő alatt el is engedi. Nem rossz ötlet, elég gázos kezdet lenne, ha már rögtön az első napon rajta kapnának a „történelem tanárommal”. Akkor is hülye ötlet volt, nincs semmi, ami megváltoztathatná a véleményem.

- Csak eszembe jutott, mikor az idén először jöttem suliba. Gondolom emlékszel, kórházban kötöttem ki. – mosolygok rá félszegen. Meglepetésemre gyengéden rám mosolyog, lágyan végigsimít az arcomon.

- Nehéz lenne elfelejtenem. Aznap megláttam, milyen gyönyörű vagy.

- Tényleg! – csodálkozok rá, elpirulva a szavaitól – Akkor találkoztunk először.

- Nos, ezt nem mondanám. Az első találkozásunk kisbaba korodban történt. – Ja, tényleg! Mindig elfelejtem, hogy valójában Kolja nem csak egy tízessel idősebb nálam, mint ahogy az látszik. De ennek még utána számolni sem akarok… 

Az iskola épülete előtt válunk el egymástól. Ő belép az Akadémia épületébe, én pedig a kapunál állva várom Lizzyt, elsősorban azért, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem kerestem. De legnagyobb bánatomra nem ő jön hamarabb.

- Szia Gaby! – Dana vidám mosollyal az arcán libben elém. – A tegnapi srác a barátod volt? És mi van Daniellel?

- Neked is jó reggelt! – vicsorgok rá kedvesen. És itt meg is akadok. Nem mondhatom, hogy „igen, a pasim volt, Daniel meg a tied lehet, te mindenlébenkanál lotyó”. Elvégre ma Kolja úgy lesz bemutatva, mint egy tanár! – Izé… Ő csak a családom egyik nagyon régi barátja volt. Mától itt fog tanítani, szóval megkért, hogy vezessem körbe.

- Aha – sandít rám mosolyogva. Miért érzem azt, hogy nem hisz nekem? – És Daniel?

- Hát, vele minden oké. De már nem vagyunk együtt. – vonom meg a vállam. Elhangzik az első, óra kezdet jelző csengő. Idegesen nézek az órámra, majd végül kelletlenül Dana felé fordulok.

- Nem tudod, Lizzy fog ma jönni? – A lány megrökönyödött arca hirtelen balsejtelemmel tölt el. Dana a szája elé kapja a kezét, és egy pillanatig megfordul bennem a gondolat, hogy menten összeesik. – Dana, jól vagy?

- Gabriella, te… Nem is tudod? – hebegi zavarodottan. Értetlenül tárom szét a karomat, jelezve, fogalmam sincs, miről beszél.

- Dana, mi a fene történt? Lizzy beteg lett, vagy mi? – ragadom meg a vállát. Dana arcán könnyek csordulnak le, és minden egyes lehullott csepp egy tőrdöfés az én aggodalom rágta szívembe. De a kegyelemdöfést mégis a szavai adják:

- Gaby… Lizzy meghalt. Már majdnem két hete.