18. Fejezet: Rendbetétel

Hellóóóóóó!
Megint elkéstem! >.<

De hé! Legalább most csak egy pár perccel csúsztam ki a határidőből! :D Tessék a szándékot is értékelni! :) A fejezethez pedig jó szórakozást kívánok, véleményem szerint vannak benne vicces és kevésbé vicces részek :) Várom a véleményeket!

„Ha nem lehetsz az enyém, akkor én leszek a tiéd. Vedd el az egész lényemet, vagy egy részét, vagy csak egy darabot, ahogy akarod! Csak akarj engem!”

/J. R. Ward/

Azt hiszem, erre nem számítottam… A Menigo fiú döbbenten áll a pad mögött, kerekre tágult szemei Gabriella pillantását keresik. A gyomrom a negyedére szűkül, érzem, ahogy a torkomat féltékenység marja. Gaby lefejti a kezeimet az arcáról, engem pedig egyből kiver a víz a gondolattól, hogy mégsem engem választ. De nem engedi el a kezem, felhúz a padról, és a csodálkozó fiú előtt megáll.

- Daniel, én…

- Mi ez az egész? – Döbbent csalódottsággal kapkodja a tekintetét köztem és a lány között, és bár azt szeretném a legkevésbé, hogy Gaby meggondolja magát, sajnálom a srácot. Tisztán látom a szemében, hogy tudja. – Eltűnsz több mint egy hétre, aztán meg itt romantikázol egy vadidegennel?!

- Nem akarom súlyosbítani a helyzetet – szólok közbe – de nem vagyok idegen. Már találkoztunk, Daniel.

- Igen, emlékszem. – Üres tekintettel mered rám, én pedig kezdem úgy érezni, hogy valószínűleg hiba volt közbeszólnom. Sőt, itt lennem sem épp a legnyerőbb ötlet, ezért ki is húzom az ujjaimat Gabriella szorításából. Ám arra nem számítok, hogy azonnal a kezem után kap, és karjait az enyémbe fűzi. 

Kérdő tekintettel nézek rá, de ő csak az előtte álló fiúra függeszti a tekintetét.

- Ennek meg kellett történnie, Daniel. Nem akartam neked fájdalmat okozni, de engem nem neked szántak. – Szavai hallatán a szívem büszkeséggel telik meg, és alig tudom megállni, hogy kidüllesszem a mellkasom, és úgy verjem rajta az öklöm, mint King Kong, az üvöltve, hogy az Enyém! Összehúzott szemmel fürkészem Daniel arcát, a reakcióját figyelve. Rám kapja a tekintetét, száját vonallá préseli, kezei ökölbe szorulnak, és tesz felém egy lépést. Felvont szemöldökkel meredek rá, de mielőtt akár csak megszólalhatnék, Gaby már előttem áll, hátát a mellkasomnak vetve, és hiába a komoly helyzet, borzasztóan aranyosnak találom, ahogy ő próbál megvédeni engem. 

Daniel lenéz a lány komoly arcára, a két tekintet összekapcsolódik.

- Sajnálom, de be kell ezt fejeznünk.

- Évekig állítottad, hogy szeretsz. – Daniel álla megfeszül, ahogy kimondja a szavakat. Talán benne is csak most tudatosul, hogy tényleg vége. Akármennyire is örülök, átérzem a fájdalmát. Mikor a nőt, akit szeretsz, más után emészti a vágy…

- És komolyan is gondoltam. – bólint – De Kolja és én…

- Szereted? – vág közbe a srác, és a szemein látom, mennyire fél a választól. És bár épp az előbb beszéltük ezt meg, én is kérdőn tekintek le a lányra, a gyomrom újra görcsbe ugrik. A válasza pedig éppen az, amit hallanom kell.

- Szeretni akarom. – bólint Gaby, és bár tudom, hogy a szíve szakad meg a fiúért, minden egyes szót komolyan gondol. 

Csak most ér utol a bizonyosság: Engem választott. Nem azért, mert engem kellett választania, hanem mert engem akar, és kész. Talán most még úgy érzi, hogy muszájból kell velem lennie, de hamarosan ő is rájön, hogy ezzel csak magának hazudik. Talán nem én vagyok számára a legjobb, de én vagyok az, aki a legtöbbet nyújthatja neki. A sors nem büntetésből választott ki engem mellé, hanem mert én tudom megadni neki azt, amire szüksége van. Ezt ős is tudja, mégis fél.

- Ez most komoly?! – Daniel hitetlen kacaja térít vissza a valóságba – Elhagysz engem, akit szerettél, azért, akit most még csak nem is szeretsz?! Most ugye csak viccelsz velem? Mégis mikor kezdődött ez köztetek, mi?! Könyörgöm, mondd, hogy nem a kórházi eset óta szívatsz!

- Minden akkor kezdődött. – bólint Gabriella. Hihetetlen, milyen erős ez a lány! A kezem öntudatlanul is a derekára kulcsolódik, szavai melegséggel töltenek el, akárcsak aprócska teste, ahogy a mellkasomnak dől. Sajnálom a fiút, de ez a lány már az enyém, és nem tervezek megválni tőle.

- Tehát amíg a kórházban mindenkit lemészároltak, te apádék legjobb barátjával keféltél valahol. Gratulálok, a szüleid is büszkék lehetnek rád. – Gabriella levegőért kapkod döbbenetében, de hirtelenjében még az én szemöldököm is felszalad.

Aztán rögtön jön a mindent felemésztő düh.

- Ideje leállítanod magad, haver. – szólok rá halkan, a hangom azonban remeg az indulattól. Daniel nagy nehezen elszakad Gabytól, és indulatosan felém fordul. A közöttünk ledermedt lányt odébb tolom, ha esetleg durvára fordulnának a dolgok, meg ne sérüljön.

- Ez a lány az életéért futott azon az estén. Te hol voltál, kisfiam? Otthon alukáltál, teljes biztonságban, és még csak fogalmad sem volt arról, hogy a szerelmednek szüksége van rád. Ne merészelj bűntudatot kelteni benne csak azért, mert nem érzed magad elég tökös gyereknek ahhoz, hogy elengedd, mikor el akar menni. Ha szeretnéd, akkor hagynád, hogy menjen, de túl gyenge vagy hozzá. Tudod mit, Menigo? Soha nem is szeretted igazán, különben nem az járna a fejedben, hogy miért engedd boldognak lenni, ha te nem vagy az. – Egyszer sem emelem fel a hangom, és a fiú kikerekedett szemébe nézve látom, hogy igazam van. Szerette Gabyt, de nem ő jelentette neki a mindent. Ez a lány pedig nem érdemel a mindennél kevesebbet.

- Menjetek a francba! – Daniel hátat fordít nekünk, és merev tagokkal elsétál. 

Gabriella egy reszketeg levegőt vesz mögöttem, homlokát a hátamnak támasztja. Hátranyúlok, kezeit előre húzom és ujjaimat az övéibe fűzöm. Fogalmam sincs, milyen nehéz lehetett ez a számára. Megfordulok az ölelésében, homlokára óvatos csókot nyomok.

- Menjünk haza? – Habozni látszik, ezért nem siettetem. Mélyebbre hajolok, arcomat a nyakához dörgölöm, halk kacaja zene füleimnek. Ujjai a hajamba túrnak, de nem húzza félre a fejem, hagy békében garázdálkodni.

- Anyáék otthon vannak? – kérdi halkan. Felemelkedek, homlokomat az övének támasztom, és még szorosabban magamhoz húzom. Engedelmesen simul az ölelésembe, ez pedig elégedettséggel tölt el. Előre biccentem a fejem, majd sóhajtva az égre emelem a tekintetemet. Kaylának és Noahnak minden bizonnyal megvannak az indokaik, hogy miért teszik azt, amit tesznek, de mégis… Rajongásig szeretik ezt a lányt, de éppen emiatt fogják elveszíteni. Milyen ironikus már ez? 

Gaby kibújik az ölelésemből, karjait a nyakam köré fűzi, lábujjhegyre állva nyújtózkodik fel hozzám. Mosolyogva hajolok a szájához, és ezúttal kötekedés nélkül csókolom meg. Puha ajkai minden egyes alkalommal összetörnek bennem valamit, hogy aztán valami még jobbá forrjak össze. Szeretem a csókjai ízét.

- Menjünk haza. – mosolyog rám óvatosan. Visszamosolygok rá, és a kezét nem eresztve lassan hazasétálunk. Egyikünk sem hozza szóba Danielt, mindketten tudjuk, hogy Gabriellának kell egy kis idő, amíg megemészti a dolgokat, amiket a fiú hozzá vágott, és azokat is, amikkel én vádaskodtam. 

Belépünk a lakásba, és még ki sem nyílt az ajtó, Kayla úgy veti magát a lányára, mint egy támadó menyét. Gabriella alig bír megállni a lábán a plusz súllyal, de végül megőrzi az egyensúlyát, és talpon marad. Kayla könnyes szemmel figyeli Gabyt, aki kíváncsian viszonozza a pillantását. Változást érzek a levegőben. Kayla válla felett átnézve Noahval találkozik a pillantásom, ám a szürke szemek kifejezéstelenül merednek rám. Nem a rossz értelemben, hanem egyszerűen csak óvatosan. Kayla kézen fogja a gyerekét, aki azonban nem hajlandó elengedni az enyémet, ezért megyek velük a nappaliba. A párt úgy néz ki, nem zavarja a jelenlétem, ezért kényelembe helyezem magam a kanapén, Gaby a karom alá befészkelve magát fürkészi a szüleit.

- Azt hiszem, van egy-két dolog, amit tudnod kell. – kezdi Noah, barátságtalanul fürkészve a vállamat, mintha azon gondolkodna, hogyan tudná rólam a leghamarabb leamputálni. Széles vigyort villantok felé, és végre ő is elmosolyodik. Na, csak nem lesz itt öri hari! Úristen, ez még gondolatban is szörnyű volt… Lőjetek le!

- Egy-kettő? – vonja fel Gaby a szemöldökét, de aztán úgy dönt, nem panaszkodik, a végén még semmit nem árulnak el neki. Minden információ morzsának örül, ez a sok „koplalás” eredménye.

- Tudunk a betegségedről, kicsim. – Makayla veszi át a szót, Gaby megmerevedik ültében. Azonnal felém kapja a fejét, én azonban védekezően feltartom a kezem. Nehogy már!

- Nem én árultam el!

- Gyerekkorodban is megvoltak ezek a rohamok. – mesél tovább Kayla – De soha nem tudtunk mit kezdeni vele. Soha nem emlékeztél rá, de… Beszéltén hozzánk, Gaby. Az én dialektusomban, a mi nyelvünkön, és a te hangod volt, de valahogy mégsem. Nem tudom jobban elmagyarázni. – Segítségkérően néz Noahra, így a férfi veszi át a szót, Egyetlenének szőke haját simogatva. Egyetlen. Hihetetlen, hogy ez a szó már számomra is jelent valamit…

- Valaki volt a testedben. – Noah hozza önmagát, kertelés és finomítás nélkül mondja ki az igazat. Gaby megremeg a karjaimban, közelebb hajol az apjához, arcából teljesen kifut a vér.

- Ezt hogy…

- Eltűnt démonok kommunikálnak az itteniekkel. Az elmúlt ötezer évben csak háromszor tapasztaltuk, ám a te esetedben gyerekkorod óta fennáll a kapcsolat. És attól tartottunk, hogy ez nem egy jóakaród. Ezért soha nem mondtunk neked semmit, sem a fajtánkkal kapcsolatban, sem saját magaddal kapcsolatban. Ha ez a valaki, aki kapcsolatban van veled egy ellenség, akármit fel tud használni, ami a fejedben van. Biztonságosabb volt, ha nem mondunk semmit.

- Nem akartunk neked rosszat. – szipogja Kayla az ujjait morzsolva. Az elmúlt egy héten rengeteg stressz érte, és ez meg is látszik rajta. A szeme karikás, az aurája pedig sötét, mint az éjszaka. – Egyszerűen csak aggódtunk érted, és nem is sejtettük, hogy te mindvégig tudtál a hazugságokról. Miért nem kérted számon rajtunk?

- Mert akárhányszor szóba jött, szomorúak lettetek. – motyogja az orra alatt Gaby, majd lekuporodik az apja és az anyja térde elé. Mosolyogva végigsimítanak a fején, Gabriella mosolya újra a szívet tépően kislányos bájt ölti magára. 

Széles vigyorral állok fel, és a konyhába vonulok anélkül, hogy megszakítanám a családi idillt. Jó újra összetartónak látni őket, még akkor is, ha tudjuk, nem árulták el a teljes sztorit. De úgy tűnik, Gabriella ezúttal ennyivel is megelégszik. Gondolatban visszatérek a parkba, ahol megtaláltam Gabyt, amint Danával beszélgetett. Nem ért meglepetésként, hogy a Gaby iránti aggodalmam mindent elnyomott a régi bűntudatból, ám az meglepett, milyen furcsán viselkedett a lány. Mintha egyenesen sérelmezné, hogy nem vele foglalkozom. Daniel pedig egy másik dolog. Ő talán nem reagált volna ilyen rosszul, ha Gaby elmondja neki, és nem pedig rajtakap minket, ahogy a parkban enyelgünk… Mosolyom kiszélesedik erre a gondolatra. Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha is fogok még enyelegni akárkivel, nemhogy még ennyire élvezzem is. 

Váratlanul karok kulcsolódnak a derekamra, a karjaimon puha tincsek érintését érzem.

- Min mosolyogsz így magadban?

- Csak elgondolkodtam. – Megfordulok, és a karjaimba vonom. Kivirulva mosolyog fel rám, én pedig nem bírom megállni, lehajolok és lopok tőle egy hosszú csókot. Erőteljes krehálás jelzi, hogy közönségünk is akadt. Gaby nevetve fúrja a fejét a mellkasomba, vigyorogva nézek át a feje felett.

- Lehet, hogy bírlak, Kolja, de ne előttem dugd le a nyelved a torkán. – förmed rám Noah. Ejj, a túlaggódó apuka vérszemet kapott volna? Vigyorogva megvonom a vállam, államat pedig Gaby feje búbjára támasztom.

- Hol van Bran és Anja? – kérdem Noahtól, aki épp egy bögre kávét tölt ki magának. Érzem, ahogy Gaby a kezével int, ő is kér egy csészével. Öcsém, ez a család a koffeinen él…

- Randin.

- Szóval akkor igaz? – kérdem félve. Mondd, hogy nem! Nem akarom, hogy Bran legyen a sógorom! Mondd azt, hogy kamu!

- Bezony! – vigyorog rám kárörvendően. Elkeseredett nyögéssel elengedem Gabriellát és valami töményebb után kutatok a hűtőben. Mikor előhúzom a vodkásüveget, az általam kikészített pohár mellett egy másik, kisebb pohárka is van. Kérdőn felhúzom a szemem a kíváncsi Gaby felé.

- Jól meggondoltad?

- Naná! Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet… - lehörpinti a maradék kávéját, és sürhetően legyint a kezével. Mosolyogva töltök neki, és ritka nagy szemét vagyok, mert tele töltöm a poharát. 

A sajátomat is, de tekintve, hogy én amúgy is inkább üvegből iszok, ez számomra nem mennyiség. Gaby felé tolom a poharat. Beleszagol, és elfintorodik, hát még ha tudná, hogy a vodkának van a legenyhébb alkohol illata. Nagyot kortyolok az enyémből, direkt rezzenéstelen arccal nyelem le, bátorításként. Gaby még figyel egy pár pillanatig, mintha biztosra akarna menni, hogy nem esek össze ott helyben. Végül bátortalanul a szája elé emeli a poharat, és a kelleténél nagyobbat kortyol bele. 

Ebben a pillanatban tör ki belőlem a nevetés. Az a döbbent-szenvedő arckifejezés minden pénzt megért! Küszködik azzal, hogy lenyelje, még ugrál is közben, hátha könnyebben legurul. Noah is vigyorogva nézi lánya szerencsétlenkedését, a kisujját sem mozdítja. Mikor Gabriella végre lenyeli, a maradékot felém tolja. Ököllel a mellkasomra vág, de én annyira kacagok, hogy meg sem érzem.

- Ne röhögj, ez egyáltalán nem vicces! – nevet velem a lány. Magamhoz húzom, és csókot nyomok a homlokára. Elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy felnézzen rám.

- Ugye tudod, hogy ezek után nincs csók, amíg fogat nem mosol? – A képemről leolvad a vigyor, mire Gaby kezd el kacarászni.

- Miért? – kisfiúsan legörbítem a szám, de őt nem hatja meg. Szívtelen teremtés…

- Ennek a vacaknak olyan az íze, mint a kerozinnak. Ergo a szádnak is, szóval ki van csukva, hogy… - Számat az övére tapasztom, mielőtt befejezhetné a mondatot, és már csak akkor távolodok el, mikor már levegőt sem kapunk. A homlokának döntöm a fejem. Noah rejtélyes körülmények között eltűnt a konyhából, így már csak ketten vagyunk.

- Akkor tilos a csók? – Mosolyogva megharapom a felső ajkát, ő elvörösödve válaszol.

- Egy-kettő talán belefér…