23. Fejezet: Nem kellett volna...

Sziasztok!
Mi tagadás, a mi szeretett Gabynk ezúttal sem könnyítette meg a dolgom. Ebben a tekintetben egy az egyben ugyan olyan, mint az anyja. A fejezetről pedig?
Drámadrámadrámadráma

Jó szórakozást, és várom a véleményeket! ;)

„Szeretni nehéz. Ha szeretsz, az nem jelenti azt, hogy téged is szeretnek, pedig szeretve lenni jó, és még jobb, ha ezt a tudomásunkra is hozzák. Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel.”

/Tihanyi Márk/

Kissé feszengve lépkedek végig a diákokkal tömött folyosón, bár megmondom őszintén, ha megfeszítenek, sem tudnám elmondani, mi miatt vagyok idegesebb: az engem övező pletykák és sutyorgások miatt, vagy amiatt, hogy konkrétan leszaggattam Koljáról a ruhát. Mit is mondtam neki anno? Semmi szertári huncutkodás, vagy valami ilyesmit. Aha, persze. Oké. 

Sóhajtva dőlök neki a kapunak, úgy várom, hogy Kolja is kilépjen az épületből. Minden egyes reggel megígérteti velem, hogy nem császkálok el nélküle, hanem megvárom a kapuban. Igazság szerint én már szinte meg is feledkeztem az engem övező „veszélyről”. Vajon veszélyben vagyok még egyáltalán? Olyan régen nem történt semmi, hogy már-már biztonságban is érezném magam, leszámítva persze, ha Lizzyre gondolok. Az ő halála nem véletlen volt. Nem lehetett az, a zsigereimben érzem.

Döbbenet, megbánás, vágyódás

Jézusom, csak őt ne!

- Gaby? – Erőltetett mosollyal fordulok az ismerős hang irányába, és azonnal szíven üt a bűntudat, amint az akvamarin szempárba meredek. – Mit csinálsz te itt?

- Öhm… Én még ide járok, Daniel. – Elég furcsán meredhetek rá, mert zavartan elkapja a pillantását, és szórakozottan a hajába túr. Való igaz, nem éppen erre a kérdésre számítottam, mikor megszólított. – Viszont ugyan ezt én is kérdezhetném. Mit csinálsz itt?

- Várok valakit. – Még szinte ki se mondta, mikor Dana libben el mellettem és megáll a nyeglén ácsorgó fiú mellett. Vidáman járatja közöttünk a tekintetét, de nem szól egy szót sem addig, amíg a szemébe nem nézek. Akkor viszont mosolya még szélesebbé válik, és egy színésznőt is lealázó mozdulattal oldalra biccenti a fejét, amolyan „jajistenkémmitörtént” stílusban. 

Szólásra nyitja a száját, de megmerevedik, mikor egy kéz nehezedik a vállamra, és alig észrevehetően hátrább húz, messzebb Danieltől. Ahogy felnézek, Kolja metsző zöld tekintetével találom szemben magam, amint Danielt méregeti.

- Baj van? – A szavait egyenesen a szemben álló fiúhoz intézi, nekem pedig egy köhögéssel kell álcáznom a vigyoromat. Olyan aranyos, amikor féltékeny! Daniel elkerekedett szemekkel mered rá, kapkodja közöttünk a fejét, és szinte hallom, hogy forognak a fogaskerekek a fejében. Azelőtt számítok a kérdésére, mielőtt egyáltalán kigondolja:

- Te nem Gaby új pasija vagy? – kérdi összeszűkült tekintettel. Kolja csak megvonja a vállát, és kikapja a kezemből a táskámat. Feltolja az orrán a szemüveget (amit azért hord, mert állítólag „okosabbnak néz ki”) és úgy helyezkedik, hogy elém kerüljön.

- Az voltam.

- Bemutatom az új történelem tanárunkat. – int Dana vidáman kacarászva Kolja felé. Úgy, de úgy letörölném ezt az idióta vigyort a képéről. Istenem, miért büntetsz?!

- Tanár? – esik le Daniel álla – Gaby, te a tanároddal jársz?!

- Jártam! – helyesbítek, de még kimondani is rossz. Otthon majd megölelgetem, csak hogy a lelkem is megnyugodjon a hazugság miatt. – Nem tartott sokáig, mellesleg nem tudtuk, hogy az Akadémián fog tanítani. Ezért is szakítottunk. Legalábbis részben.

- Ennyit arról, hogy neki teremtettek? – vonja fel gúnyosan a szemöldökét, ám nekem összerándul a gyomrom, mikor az érzelmei lassan felém szálingóznak. Egy intenzív, eddig láthatatlan érzés most kiemelkedik az összes többi közül. Remény. Daniel reménykedik abban, hogy újra sikerülhet kettőnk között a dolog. Fáj a szívem érte, de ha nem is Koljához tartoznék, akkor sem akarnám vele újra kezdeni. Visszagondolva azokra az időkre, mikor azt hittem, hogy Danielt világmegváltó szerelemmel szeretem… Legszívesebben nyakon hajítanám magam. A negyedét sem éreztem annak, amit Kolja iránt érzek. De most legalább egészen biztosan kijelenthetem: Életemben először vagyok fülig szerelmes.

Kolja éles hangja ránt vissza a valóságba, és az, amire rádöbbentem az elmúlt pillanatban, valahogy sokkal intenzívebben áraszt el, mint eddig bármikor. Szinte már meghatódva pislogok fel rá, mikor is eljut hozzám a mondanivalója.

- Csak mert nem neked szánták, nem azt jelenti, hogy a tied. – Sziszegve fújom ki a levegőt. Ez talán egy kissé már durva beszólás volt. Kolja nem törődve a döbbent Daniellel és az értetlenül pislogó Danával (értetlen picsa), karon ragad, és kikerülve őket elindul a hazafelé vezető úton. Hallom. ahogy az orra alatt horvát szitkokat morzsol el, miközben a kezemet nem eresztve töri maga előtt az utat.

- Kolja, nem lassítanál? – kérdem mögötte eléggé elfáradva, hiszen Kolja az ő hosszú lábaival kétszer olyan gyorsan tud haladni, mint én. Persze úgy, hogy engem nem húz maga után. A kérés hallatán azonban azonnal lelassít, és maga mellé húzva úgy engedi el a kezem, mintha minimum a fogát húznák.

- Sajnálom, mališa. Azt hiszem, egy kissé elragadtattam magam. – vonogatja a vállát. Elfojtott nevetéssel a hangomban válaszolok, amit egy éles pillantással jutalmaz.

- Csak egy kicsit?

- Hát, nem esett jól, hogy kettőnkről múlt időben kellett beszélned. Egy pillanatra még én is elbizonytalanodtam. De tedd a szívedre a kezed, és valld be őszintén: Összejönnél azzal a selyemrambóval, ha én nem lennék? – Azt hiszem, életem legszerelmesebb pillantásával pislogtam fel rá. Hát lehet ezt a Férfit (igen, így nagybetűvel) nem imádni?

- De hát megbeszéltük, hogy ezt adjuk elő, nem?

- Nem válaszoltál a kérdésre, Gaby.

- Mármint hogy újra kezdeném-e Daniellel? – Aprót bólint, és úgy tűnik, ideges a válasz miatt. – Nem, nem valószínű. Igazából, nem is értem, hogy mit szerettem benne. Úgy értem, rendes srác, meg minden, de olyan… unalmas.

- Mi változott?

- Megismertelek. – mosolygok rá. Meglepetten pillant rám le, mintha nem is értené, miről beszélek. – Hé, én nem érem be, csakis a legjobbal!

Mielőtt egyáltalán eljuthatna a tudatáig, mit is mondtam, elvörösödve berobbanok a lakásunk ajtaján, egyenesen Anja karjai közé. A nő viszont úgy dönt, ha már úgyis ott vagyok, alaposan megölelget. A szobánkban pakolok ki a táskámból, mikor Kolja végre belép az ajtón. A hátát a falnak vetve, oldalra biccentett fejjel tekint rám. Kicsit arra a pillanatra emlékeztet, mikor a kapcsolatunk mellett döntöttünk. 

Ugyan olyan zavarban vagyok, ha nem jobban, mint akkor. Igazából hülyén hangzik, de érezni a szerelmet, és a tudat, hogy te igenis szerelmet érzel, teljesen különbözik egymástól. Ha rádöbbensz arra, hogy szerelmes vagy, elkezdesz gondolkodni. És ha elkezdesz gondolkodni, előjönnek a kétségek: Megmondjam neki? Ő vajon mit érez? Lehet, hogy ő nem is szeret? És az ehhez hasonló kérdések hosszú-hosszú sora. Nem egészséges az önbizalmamra nézve…

- Gaby – Olyan régen áll némán a hátam mögött, hogy egy pár pillanatra meg is feledkeztem a jelenlétéről. Reszketeg sóhajjal fordulok felé, ő azonban nem szól, csak kitárja felém a karjait. Egy pillanatnyi habozás után a vágyakozás győz, és az ölelésébe sétálok, karjaimmal átkarolom a derekát, arcomat a pulcsijába fúrom. Érzem meleg leheletét a hajamon, és ez hatalmas megnyugvással tölt el. Hihetetlen, hogy már egyszerűen csak a jelenlétével milyen biztonságot sugall felém. Nem hiszem, hogy akárki képes lenne erre rajta kívül. 

Senki mástól nem tűröm el ezt a fajta intimitást.

- Kolja?

- Hm?

- Azt hiszem, szeretlek! – Pontosan tudom, hogy szeretem, de ez így kevésbé kínos. Érzem, hogy a karjai megfeszülnek a derekam körül, én pedig hirtelen nagyon közel kerülök a rosszulléthez. Ó, te jó ég, miért kellett kimondanom? Hogy is van ez a kételyekkel?! A szívem hirtelen jéghideg lesz, ahogy eltol magától és a szemembe néz. A tekintetéből ezúttal semmit nem tudok kiolvasni, teljesen bezárkózott előttem. 

Épp mielőtt elhúzódhatnék tőle, az állam alá nyúl és felhúz magához. Ajkai olyan intenzitással tapadnak a számra, hogy hirtelen még a nevemre sem emlékszem, a lábaim elkocsonyásodnak és egyszerűen képtelenül arra, hogy megtartsam a súlyom, Kolja mellkasának dőlök. Zihálva szakítom el tőle magam, az oxigénhiánytól már csillagokat látok. 

És akkor Nikolai mindent tönkretesz:

- Sajnálom, mališa. – Nos, egy szerelmi vallomás után az ember lánya nem épp ezt szeretni hallani. A padlót bámulva próbálom őt szuggerálni, hogy inkább maradjon csendben. Nem sikerül. – Én nem mondhatom neked ugyan ezt.

- Értem. – A szám keserű mosolyra húzódik, miközben átkozom magam, hogy kimondtam azt a szót, amit soha nem lett volna szabad. Kitárulkoztam, védtelenné és sebezhetővé váltam. Hát, itt az eredménye. Szó nélkül az ajtóhoz lépkedek, és a robot pilóta irányításával kisétálok a lakásból, meg sem hallva mögöttem Kolja hangját.

Fáj.

Ez az egyetlen szó, ami eljut a tudatomig. Egy nagy kupac szerencsétlenségnek érzem magam, és ahogy az emberek kitérnek az utamból, úgy gondolom, legalább olyan szarul nézek ki, mint ahogy érzem magam. Szinte önkívületben lépkedek a házunk felé, ahol tulajdonképpen felnőttem. Egy percre megtorpanok a küszöb előtt, és felmerül bennem a gondolat, hogy talán kopognom illenék. Ezt a házat én már nem érzem az otthonomnak. Az én otthonom ott volt, abban a lakásban. Koljával.

Úristen, egy tízes skálán mennyire vagyok szánalmas?

Végül kopogás nélkül nyitok be, és azonnal szembe kerülök anya meglepett arcával. Valószínűleg éppen takarít, ám amint tüzetesebben megnéz, mindent lepakol a kezéből, és a kezemet fogva a szobámba vezet. Lehuppanok a régi ágyamra, fásultam körbenézek, és egy nagy sóhajjal nyugtázom: Vissza a kezdetekhez. Anya aggodalmasan fürkészi az arcom, egy darabig semmit sem szól, de végül ő sem bírja tovább.

- Mi történt? – Kis gondolkodás után úgy döntök, hogy elmondom neki. Mi veszteni valóm lenne? Szólásra nyitom a szám…

… És abban a pillanatban kirobban belőlem a sírás. 

Csukladozva hüppögöm tele a párnámat, amit azonnal az arcom elé kaptam. Anya döbbenten simogatja a hajam, mint egy imát zsolozsmázza, hogy „minden rendben” meg hogy „nincs semmi baj” és hogy „nyugodj meg”. Egyik sem hat. Úgy érzem, támadt bennem valami üresség, amit soha többé nem fogok tudni betölteni. Mert, hogy én többé Nikolai közelébe nem megyek, az hétszentség! Úgy bújok anya ölelésébe, mintha újra az a tíz éves kislány lennék, aki olyan régen voltam.

- Nem szeret engem. – suttogom végül, mikor alábbhagy a zokogásom, ám annyi hangom nem maradt, hogy hangosabban beszéljek. Anya azonban így is meghall, döbbenettől kerekre tágult szemmel néz rám. Megsimítja az arcom, és az egyik rakoncátlan vörös tincset a fülem mögé tűri.

- Ez ostobaság. Már hogyne szeretne! – Nem kell magyarázkodnom, hogy kiről beszél. Nem is akarom kiejteni a nevét. Az most még túlságosan intenzív lenne számomra. Jesszusom, és még én röhögtem ki a sírógörcsöt kapó lányokat azokban a romantikus filmekben. Nem gondoltam volna, hogy ez tényleg Ennyire fáj.

- Megmondtam neki, hogy szeretem. – nézek anya szemébe, ám azt a szórakozott mosolyt azonnal letörlöm az arcáról. – És ő azt mondta, hogy ő nem mondhatja ugyan ezt. Ez szerinted miről árulkodik? Azt hittem, hogy mert ő az Egyetlenem, akkor…

- Kicsim, az csak ránk, démonokra vonatkozik. – vág közbe anya sajnálkozva – Csakis mi vagyunk azok, akikre vonatkozik az Egyetlent érintő kötelék. Mikor megismerkedtem apáddal, nem azért szerettem bele azonnal, mert őt hozzám kötötték.

- Hanem miért?

- Mert piszkosul jól nézett ki fehér köpenyben. – vágja rá álmodozó vigyorral, én pedig nem tehetek róla, de elnevetem magam. Kolján is nagyon jól néz ki a fehér köpeny… Azonnal lehervad a mosoly az arcomról, és újra a párnám takarásába rejtőzöm. 

Meg se hallom, mikor nyílik az ajtó, már csak egy ismerős, nagy kezet érzek a fejem búbján. Egy reszkető lélegzetvétellel emelem fel a fejem, és apa aggodalomtól tágra nyílt szürke szemébe nézek. Tüzetesen megvizsgálja kivörösödött, feldagadt szemeim és puffadt arcom. Gyönyörű látvány lehetek… Végigsimít az arcomon, majd anyához fordul és a füléhez hajol.

- Megint Lizzy? – Ó, igen, ez az! Tegyetek úgy, mintha nem lennék itt…

- Nem. – csóválja a fejét – Kolja.

- Kolja? – kerekedik el apa szeme. Kolja neve eddig nevetést és mosolyt csalt ki belőlem. Ezúttal könnyeket. Érthető, hogy apa egy kicsit megzavarodott. Anya tőmondatokban elmagyarázza neki, amit tőlem sikerült megtudnia, ami valljuk be, nem sok. Apának azonban bőven elég.

- Megyek, beszélek vele.

- Apa, hagyd annyiban! – sóhajtok fáradtan. – Mit akarsz csinálni? Kiverni belőle egy szerelmi vallomást.?Nem szeret és kész. Ennyi, történet lezárva.

- Én ezt nem hiszem el. – csóválja a fejét hitetlenkedve – Láttalak titeket együtt. Mind láttuk, hogy egymásba vagytok bolondulva, egyszerűen lehetetlen, hogy nem szeret téged.

- Hagy annyiban! – ismétlem magam újra és újra. – Erős lány vagyok, apa. Előbb vagy utóbb túl fogom magam tenni rajta. Csak adjatok egy kis időt, hogy össze szedjem magam.

Egy kis idő, hogy összekaparjam magam, és felszedegessem milliónyi darabra tört szívem darabjait.