25. Fejezet: Megigézve

Halika!
El se hiszem még én se, de még nincs du. három óra, és már itt a következő fejezet. Senki ne mondja, hogy nem vagyok fejlődő képes! :D És elérkeztünk egy olyan fejezethez, ahol azért már felkapjuk egy-két dologra a fejünket. Véget érnek a cuki kis momentumok, lassan elkezdenek kibontakozni az események.

Várom a véleményeket! :)

„Semmi értelme féltékenykedni, mikor az ember úgysem védekezhet. Csalás ellen nincs barikád.”

/Graham Greene/

Oké, azt mondtam, hogy a Daniellel és a többiekkel kapcsolatos problémáinkat én is meg tudom oldani. De arra viszont nem számítottam, hogy ezt ilyen hamar tesztelni is fogjuk! Koljával úgy döntöttünk (vagyis én úgy döntöttem), hogy innentől kezdve kerülünk minden feltűnést, és távol tartjuk magunkat egymástól. Van bárkinek is fogalma arról, milyen nehéz ez, mikor egy modellalkatú, állandóan a száját jártató, magát kellető kis senkiházi minden egyes alkalmat megragad, hogy „beszélhessen” a pasiddal?! Aki mellesleg a történelem tanárod is, de ez már teljesen mellékes. 

A fogaimat csikorgatva bámulok Dana után, aki egy harsány „tanci bácsi” felkiáltással a megrökönyödött Kolja felé. Kérdéses, hogy Dana közeledése vagy a megszólítás lepte-e meg. A féltékenység savként marja az ereimet, ám igyekszem nem feltűnően gyilkolni a szememmel. A tegnapi után azonban a Dana iránti dühöm egy teljesen új szintre lépett, annak ellenére, hogy szegény nem tehet arról, amit az elődje tett. Nem tudom, mi vette rá Kolját, de mesélt nekem Irináról, a lányról a képen, aki kiköpött mása Danának. Elmesélte, mennyire „szerette”, annak ellenére, hogy legbelül talán tudta, hogy Irina csak egy játékszernek tartotta, amit bármikor levehetett a polcról, ha olyan kedve támadt, majd visszarakhatta porosodni. 

És micsoda véletlen, ennek a szánalomra sem méltó némbernek a reinkarnációja épp az ÉN Koljám karjára csúsztatja az ujjait. Megfordul a fejemben, vajon mit érezhet most a férfi? Egykori nagy szerelmének hasonmása ott áll életnagyságban előtte, és épp a kegyeibe próbál férkőzni… Oké, ebből elég!

- Tanár úr! – nagy hévvel felállok a helyemről, és szinte egy tank lendületével vágódok be Dana és Kolja közé. Bájosan rámosolygok a motyogó lányra, majd a férfi felé fordulok. – Említette, hogy jövő héten dolgozat lesz, de az osztály úgy érzi, hogy még nincsenek teljesen felkészülve egy nagy témazáróra. Igaz?!

Döbbenten és kötelességtudóan kezd el mindenki bólogatni, mire elégedetten visszafordulok Kolja felé. Akinek teljesen mellékesen rázkódik a válla a visszafojtott nevetéstől. Ó, te csak érjünk haza!

- Rendben, de csak azért, mert jó kedvem van. – mosolyogva az osztályhoz fordul – A következő órán tartunk még egy utolsó összefoglalást, de cserébe azt várom el, hogy mindenki önmagát meghazudtoló szorgalommal készüljön rá. Ne lássak négyesnél rosszabb jegyet! – Az utolsó mondatot már az ajtóból kiáltja vissza, miközben rám sem nézve kivonul a teremből. Dana morcosan az oldalamba bök, sértődött arckifejezéssel mered rám.

- Most meg mi van?

- Én is épp ezt készültem neki mondani. – duzzogva lebiggyeszti a száját. És ezt én valamikor aranyosnak találtam? Szégyen vagyok, hadd ássam el magam…

- Ó, sajnálom. – mosolygok rá – Azt hittem, hogy valami személyesebbről van szó. Tudod, úgy összemelegedtetek mostanában!

- Hát igen. – Hogy mi?! Miről maradtam le?! – Tudod, úgy érzem, hogy Nikolai talán jobban érdeklődik irántam, mint egy átlagos diáklány iránt. Úgy értem, a szemében én inkább vagyok nő, mint egy diákja!

- Aha, oké. – És ezzel a reakcióval ott is hagyom. Vagy legalábbis hagynám, ha ő nem lenne olyan kitartó. Csacsogva jön ki velem a teremből, és be nem áll a szája az Akadémia kapujáig. Ott azonban a torkára forr a szó, ahogy nekem is az arcomra fagy az erőltetett mosoly. 

A kapuban Daniel áll, úgy néz ki, mintha várna valakit. És amikor tekintete rajtam állapodik meg, kétség sem fér ahhoz, hogy kit. Ellöki magát a vasoszloptól, aminek eddig neki dőlt, és lazán felém veszi az irányt. Lehajtom a fejem, felkészítem magam az érzéseinek áradatára.

Remény, bizonytalanság, féltékenység

- Szia, Gaby.

- Szia, Daniel. – biccentek felé, de ezek után még percekig nem szólal meg. Pont úgy, mint a legutóbbi alkalommal, Dana most is érdeklődő mosollyal kapkodja a tekintetét közöttünk. Ez a nő soha nem tudja, mikor kell lelépni?! Ám mielőtt a hosszas csendet megunva elléphettem volna tőlük, Daniel ujjai erősen a csuklómra fonódnak. Nagyon erősen. Rákapom a pillantásom, majd a helyre nézek, ahol a bőre az enyémhez ér. Soha nem volt bajom az érintésével, ám ezúttal van benne valami borzasztóan irritáló.

- Engedj el, Daniel. Haza kell mennem.

- Nem jönnél el velem valahova? – Már egy ideje számítok erre a kérdésre, de nem érint kevésbé kínosan, mintha nem gondoltam volna rá. Megrázom a fejem, és inkább nem szólok semmit. Megrántom a kezem, ezzel jelezve, hogy kifejezetten boldoggá tenne, ha elengedne, ám a szorítása már-már fájdalmassá erősödik. Feléled bennem a félelem, hiába tudom, hogy Daniel nem bántana. Legalábbis eddig még soha nem bántott.

Féltékenység, düh, aggodalom

Nikolai!

- Valami baj van, Daniel? – Kolja megnyugtató mély hangjára megkönnyebbülés tölt el. Nem is vettem észre, mennyire megijedtem Daniel hirtelen támadt erőszakosságától, míg Kolja meg nem jelent. Daniel hűvös pillantással méri végig őt, lazít a fogásán, ujjait megpróbálja az enyémbe fűzni. Elrántom tőle a kezem, és két lépést hátrálok. Legszívesebben Kolja háta mögé bújnék, de mint már említettem, kerüljük a feltűnést.

- Nincsen semmi baj, ugye, Gaby?

- Menj el, Daniel! – súgom felé halkan – Tudod te is, hogy semmi nem fog közöttünk történni. Ne légy makacs!

- Ne legyél naiv, Gaby. Hozzám tartozol. – a mosolyától feláll a szőr a hátamon – Majd még találkozunk.

Hosszan nézek utána, nem merek Kolja felé fordulni. Érzékelem minden felém áradó aggodalmát, és a Daniel iránt érzett dühét. És minden negatív érzelmet félretéve, még mindig hevesen ver a szívem ha arra gondolok, hogy nem húzza fel a pajzsát, engedi, hogy érezzem azt, amit ő. Csak még jobban szeretem attól, hogy ennyire megbízik bennem. 

Dana hangja rángat vissza a valóságba. Szebb ébredést is el tudnék képzelni, de mindegy.

- Nem is tudtam, hogy te és Dan újra randiztok.

- Micsoda meglepetés, én se! – fordulok felé fintorogva, majd kerülve Kolja pillantását, elindulok haza. Tudom, hogy Kolja végig a nyomomban lesz, ám nem mutatkozhatunk együtt, különben támadási felületet hagyunk magunkon. Ez pedig olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Elég, ha azt hiszik, csak egy futó kapcsolat volt a miénk. Ha tudnák! 

Hamar hazaérek, a táskámat ledobom a nappaliba, és azonnal Anja és Bran szobája felé lépek, kopogás nélkül berontok. Nem lennék ilyen bátor, ha tudnám, hogy Bran itthon van, de mivel ő is és apa is a Tanács tagjai, általában csak este szabadulnak. Anja az ágyon ül, lábait épp lótuszülésbe próbálja tuszkolni. Meglepetten pillant felém, mikor a mögöttem megjelenő Kolja orrára csapom az ajtót.

- Bocs Kicsim, de csajos beszélgetés! – levetem magam Anja mellé, és segítségkérően pillantok felé. – Anja, te már lassan háromszáz éves vagy, ugye?

- Hangosan kimondva elég szarul hangzik – tűnődik – de igen, valóban így van. Baj van?

- Hát, annak is lehet nevezni. Van egy ex, aki valahogy nagyon nem érti azt a szót, hogy „nem”. Mit kezdjek vele? – Anja szeme már az ex szónál felcsillan, de mikor a tanácsát kérem, már egyenesen vigyorog. Ha belelátnék a fejébe, biztos, hogy valami esztelen hülyeséget látnék ott. 

Ám mielőtt megszólalhatna, az ajtó kinyílik, és mit sem törődve a szúrós pillantásokkal, Kolja is csatlakozik hozzánk az ágyra ülve.

- Ez nem csajos beszélgetés. – egy puszit nyom az arcomra, miközben elhelyezkedik mögöttem, hogy a mellkasának tudjak dőlni. – A sráccal valami nagyon nem volt rendben.

- Milyen értelemben nem volt rendben? – kérdi Anja elkomorodva. Összenéznek, nekem pedig az az érzésem támad, hogy engem kizárva némán kommunikálnak. Egy darabig türelmesen várok, hátha engem is beavatnak, mi is történt az exemmel, hogy egy erőszakos vadbarom lett belőle, ám hiába. 

Nekem nem a türelem a legfőbb erényem.

- Beavatna valaki?!

- Nos – kezdi Anja – elég ritka, de nem először fordulna elő.

- De mi?! – mordulok fel türelmetlenül. Ezek most direkt szórakoznak velem?!

- Egyes varázslók és boszorkányok képesek arra, hogy bizonyos érzéseket… felfokozzanak. Ezek az érzelmek sokkal intenzívekké válnak, és olyan dolgokra sarkalja a megigézett embert, amit normál esetben nem tenne meg. Szerintünk Daniellel is ez történhetett. – simít végig Kolja a hajamon. Automatikusan belesimulok az érintésébe, de az elmondottak nem hagynak nyugodni. Akkor most valaki elvarázsolta Danielt?

- De azt hittem, te vagy az egyetlen, akiben még él Merlin vére. – motyogom elgondolkodva. – Ezek szerint vannak más varázslók is.

- Félreértettél, Kicsim. – magyarázza Kolja – Merlin vére minden varázslóban él. De egyedül én vagyok az, akiben nem hígult fel. Nagyon sok varázsló él szerte a világon, de én vagyok közülük a legerősebb. Mondhatni, a hierarchia csúcsán állok.

- Oké, elég lesz, kiskirály. – vigyorgok rá. – Térjünk vissza Danielre. Ha nem te, akkor ki?

- Hát ez az! – húzza el a száját, és idegesen a hajába túr. Anja megértően vállon veregeti, és én is hátra dőlök, hogy még közelebb tudjak húzódni hozzá. Kolja soha nem viseli jól, ha nem ért vagy nem tud valamit. 

És boldoggá tesz a tudat, hogy hajlandó egy olyan fiúval foglalkozni, akihez amúgy semmi köze, csak azért, hogy engem biztonságban tudjon. Nem is értem, hogy hihettem azt, hogy nem szeret… Hiszen minden tette erről árulkodik, nincs rá szükség, hogy kimondja. Tettek nélkül az csak egy üres szó.

- Gondolod, hogy köze lehet hozzám? – kérdem félve. Furcsálló pillantásokat kapok válaszul. – Mi van?

- Gaby, a te exedet igézték meg. Valószínűleg igen, köze van hozzád. – mondja Anja hitetlenül nevetgélve. Elgondolkodva nézek magam elé, aztán én is elnevetem magam. Na igen, elég hülye kérdés volt. – A kérdés már csak az, hogy ki akar ekkora zűrt, és meddig tartja a srácot az ige hatása alatt. Hosszú távon elég durva dolgok történnek az aggyal.

- Nem tudom. – rázza a fejét Kolja – de ha még egyszer meglátom, hogy hozzád ér, bűvige ide vagy oda, a kezébe adom a seggét.

Az ujjai közé fogja a kezemet, amit Daniel megszorított, és amit most kékeszöld zúzódások borítanak. Egy apró csókot nyom a megviselt bőrre, én pedig mosolyogva hajolok közelebb hozzá, hogy egy újabb, ezúttal hosszabb csókot követeljek. Fölém hajol, és mintha csak neki lenne öröm, teljesíti a kérésemet. Rövid enyelgésünket Anja öklendezése zavarja meg.

- Gyerekek, hányok! Ezt odakint folytassátok! – Ezzel a végszóval egy legyintéssel elbocsájt minket. Nevetve sétálok ki a konyhába, hogy valami ehetőt keressek a hűtőbe. Ám ott semmi olyat nem találok, amit kedvem vagy gusztusom lenne megenni. Kolja felé fordulok, aki lazán a széken ülve bontja ki a nyakkendőjét. 

Félreütöm a kezét, és miközben lebontom a csomót, merő véletlenségből az ingének felső gombjait is kigombolom.

- Főzzünk, vagy rendeljünk? – kérdem, és még véletlenül sem hagyom figyelmen kívül, hogy Kolja lovagló ülésben az ölébe húz. Elgondolkodó képet vág, és az arcát tekintve több olyan ötlet is megfogalmazódik benne, ami hallatán egy jó kislány azonnal elpirulna. Jobb is, hogy nem mondja ki…

- Inkább rendeljünk. – mondom ki a végszót. – Kolja?

- Hm?

- Úgy érzem, nem vesszük elég komolyan ezt a dolgot. Valaki Danielt próbálja ellenünk felhasználni. De ki? És miért? – aggodalmasan dőlök a pultra, a szám szélét rágva nézek a szintén elkomolyodott Nikolaira. Ő feláll, elém sétál és két kezét a két oldalamra helyezve „csapdába zár”.

- Nem kell félned, Gaby. Mellettem biztonságban vagy.

- Nem magam miatt aggódok Kolja. Hanem magunk miatt.