22. Fejezet: Szertári affér

Sziasztok!
Pár perc csúszással itt van a 22. Fejezet. Azt hiszem, a cím mindent elmond, ha meg az nem, akkor az idézetet tessenek elolvasni ;) Az előző fejezet kommentjeire még nem volt lehetőségem válaszolni, de hamarosan ezt is pótolom! :)
Jó szórakozást!

„Keze, szája, bőre elmossa az időhatárokat, hogy egyetlen órára éreztesse velünk a végtelent, még mélyebbre marja belénk a változó hangulatú szenvedélyt, még szorosabbra szője közöttünk az elválás lehetetlenségét.”

/Vavyan Fable/

Ránézek az órára, ám úgy érzem, az valahol hajnali öt környékén megállt, hisz még mindig csak öt óra múlt tíz perccel. Órák óta ébren vagyok, eleinte Gaby vörös hajának cirógatásával foglaltam el magam, majd áttértem puha bőrének simogatására. Sóhajtva kibújok Gabriella ölelő karjai közül, és kislattyogok a konyhába. Nem lepődöm meg, hogy a konyhát nem üresen találom. Noah és Kayla egymással szemben ülnek, arcuk gondterhelt és borús.

- Gaby? – kérdi Noah felém sem pillantva.

- Nem pont. Bár tény, hogy az alakom majdnem olyan szexi, mint az övé.

- Barom! – villant felém Kayla egy halvány mosolyt – Noah úgy értette, hogy Gaby alszik-e. Hihetetlen, hogy te hajnali ötkor képes vagy humorizálni!

- Tudom, anđela, erre születni kell. De félre a viccekkel – elkomolyodva ülök le én is az asztalhoz. Tudom, hogy nincs sok időnk beszélgetni, hisz Gaby is hamarosan felkel, és indulnunk kell. – Mitől vagytok ennyire kétségbeesettek? Van valami, amiről nem tudok?

- Egyelőre még nem szeretnénk erről beszélni. Egyáltalán nem vagyunk biztosak ebben a dologban, ezért inkább hagyjuk. – pislant felém – Remélem, megértesz minket, Kolja. Ha az, amit gyanítunk igaz, akkor valaki olyan árult el bennünket, akiben bízunk.

Te szentséges isten! Csak Joséról lehet szó, Kayla eddig soha senkitől nem rettegett úgy, mint tőle. Annak ellenére, hogy egyetlen pillantásával kettétörhetné a gerincét, Makayla retteg az árulótól. Istenek, ha megtudja, hogy José rátámadt Gabyra még Humban… Soha nem fogom tudni kimagyarázni Brant! Mélyen hallgatok, igyekszem tanácstalannak tűnni, úgy tenni, mintha nem is lenne tudomásom semmiről. Halljuk, ahogy az egyik szoba ajtaja kinyílik, óvatos léptek közelednek. 

A helyiségbe Anja lép be, enyhén csipás szemmel, kócos hajjal. Álmosan néz körül, majd megakad rajtam a tekintete. Mosolyogva lehajol, és a nyakamba kapaszkodva egy puszit nyom az arcomra.

- Nedostajao si mi, braco! – suttogja. Újból elszorul a szívem a szavai hallatán. Mardosni kezd a bűntudat, amiért olyan keveset foglalkozom vele, és az, hogy ennyire nem érdekli a hanyagságom csak még keserűbbé teszi a szájízemet.

- Sretna sam tebe, sestra! – viszonzom a szorítást, miközben egy ötlet kezd bennem megfogalmazódni. Hétfő van, a mai napon nincs órám, az elmúlt két hétben, mióta ott dolgozom, hétfőnként csak dolgozatot javítani mentem be. Igen, a diákok eléggé megszenvedték a rossz hangulatomat… Megfordul bennem a gondolat, mi lenne, ha ma nem mennék be? De be kell mennem, nem hagyhatom Gabriellát magára. De hát Anja a testvérem!

- Anja?

- Hm? – Mi a franc, ez állva visszaaludt?!

- Nehogy már összenyálazz, hé! Hát normális vagy?! – Nagyot mordulva felpattanok, Anja pedig az éppen belépő Bran mellkasának esik. Nem zavartatja magát, tovább alszik. Oké, akkor talán majd jövő héten… 

Újabb ajtónyitódás, ezúttal már az én kis védencem kóvályog ki. Kezébe adom a kávésbögrét, ő pedig nem is zavartatva magát, megvárja míg visszaülök, és az ölembe pottyan. Hát, lehet, hogy őt nem zavarja, de engem azért kicsit érzékenyen érint Noah agresszív méricskélése. Mondjuk annyira azért nem, hogy Gabyt felállítsam az ölemből. Jó helyett van itt!

- Kolja, indulhatunk? – Gaby türelmetlenül toporog a bejáratnál, ám akárhogy sürget, azzal a nyomorult nyakkendővel akkor sem boldogulok. Ha egyszer kitudódik, hogy háromszáz éves létemre még mindig nem tudok nyakkendőt kötni, a többiek porig aláznak. Gabriella sóhajtva elsöpri a kezemet az útból, és pár egyszerű mozdulattal csinos kis csomót köt a nyakkendőre. Mosolyogva végigsimít a fekete anyagon, és halkan felkuncog, mikor köszönetképp egy puszit nyomok az orra hegyére.

- Nehéz elhinni, hogy te tényleg nem tudsz nyakkendőt kötni. Néha úgy érzem, direkt csinálod. – cinkos mosolyt ereszt felém. A remény felvillan bennem egy percre, hogy talán kezd túllépni Lizzy halálán, és egy kicsit visszatér önmagához.

- Pofátlanság lenne mindenhez értenem. – pislogok rá ártatlanul. Halkan felnevet, majd erőt veszünk magunkon, és kilépünk a bejárati ajtón. Lenn az utcán emberek ezrei sietnek munkába, vagy iskolába. Van, akinek ez a kettő ugyan az.

- Gaby!

- Istenem, ez sose akad le rólam? – hunyja le Gabriella a szemét fáradtan, én pedig csak egyetérteni tudok. Dana az utca végén vár minket, hullámos barna haját lófarokba fogta, szürke szemei izgatottan csillognak, ahogy felénk integet. Elkomorulva lépkedek tovább, kerülve a lány pillantását. Látványának intenzitása enyhült valamelyest, mióta Gabriellával vagyok, de nyolcvanévnyi szerelem nem tűnik el nyomtalanul. Akárhányszor Danára nézek, Irinát látom magam előtt. Akárhányszor hozzám szól, az ő hangját hallom. Miért hasonlít rá ennyire? Reinkarnáció?

- Jó reggelt, Gaby! Tanár úr! – Lelkesen ugrándozik mellettünk tovább az úton, köszöntését csak egy fejbólintással viszonzom. Nem akarok semmiféle kapcsolatot ápolni ezzel a lánnyal addig, amíg nem muszáj. Éppen elég az óráimon elviselni. Gaby reakciói azonban mindig megmosolyogtatnak. 

Amennyire kedvelte régen Danát, mostanában (konkrétan mióta egy pár vagyunk) annál jobban idegesíti a jelenléte. Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy féltékeny, amiért egyszer megtalálta Irina fényképét. Nem említettem neki, hogy az az Irina, akiről meséltem neki (ha nem is túl részletesen), valószínűleg egyenlő az Ő osztálytársával. Magától is rájöhetne, de szerintem eszébe sem jutott, hogy a képen Irina szerepel. Pedig elég egyértelmű, de szegénykémnek van éppen elég baja.

Az épületbe érve elválnak útjaink, Gaby egy apró mosollyal búcsúzik tőlem. Úgyis megvárom nap végén a kapuban, mégis… Olyan sok időnek tűnik ez a pár különtöltött óra! A tanári felé veszem az irányt, visszaköszönök a velem szembe jövő tanulóknak és kollégáknak. A tanáriba belépve csak az angoltanárt találom az asztala mögött. Mrs. Higgins egyetlen biccentéssel üdvözöl, amit hasonlóval viszonzok. Mrs. Higginsről rémtörténetek keringenek az Akadémián, amit első ránézésre még én is meg tudtam érteni. De jobban megismerve, elég rendes az öreglány. Szigorú, de rendes. Az íróasztalom fiókjából előhúztam egy nagy kupac papírt, aminek a fele már tulajdonképpen ki is volt javítva. Üres papírra nem nehéz ráírni az elégtelent… Sóhajtva ülök neki az újabb adagnak, miközben magamat szidom, amiért képes voltam ennyi munkát összehozni a saját káromra. 

Észre sem veszem mennyire gyorsan telik az idő, ám egyszer csak kopogtatásra leszek figyelmes. Mrs. Higgins egy laza „mi van?” felkiáltással engedélyezi a bejövetelt. Egy ismerős arc kukkant be, zafírkék szemei az én pillantásomat keresik. Szó nélkül felállok, és kimegyek az ajtó elé. Gabriella nem szól semmit, csak elindul mellettem, amíg keresek egy üres tantermet, ahol beszélgethetünk. Az idegeim pattanásig feszülnek, idegesen lesek be a termekbe, míg végül találok egy olyat, ahol nem zavarhatnak. Nos, a biológia szertárt nem nevezném éppen teremnek, de a célnak tökéletesen megfelel. 

Észrevétlenül beterelem Gabyt, majd annak ellenére, hogy üres a folyosó, óvatosan szétnéve én is utána megyek. Felé fordulok, de ő nem néz a szemembe. Elbátortalanodva nézegeti a cipője orrát, amivel az őrületbe kerget.

- Miért nem vagy órán? – töröm meg a kínossá váló csendet.

- Kezdett kicsit kényelmetlenné válni a hangulat. – motyogja válaszul. Kérdőn oldalra biccentem a fejem, de mivel még mindig a padlót fixírozza, nem veszi észre a mozdulatot. Türelmetlenül felsóhajtok, az álla alá nyúlok és kényszerítem, hogy felnézzen rám. Szemei könnyben úsznak, sűrűn pislog, nehogy egy is kicsorduljon. Ijedten hajolok közelebb hozzá, nem tudom, mit tehetnék. Könnyei láttán szinte fizikai fájdalmat érzek.

- Bántottak? – Ha egy ujjal is hozzáértek, én istenre esküszöm, hogy…

- Nem. Tulajdonképpen olyan, mintha láthatatlan lennék. – nevet fel kínosan. Karjait a derekam köré fűzi, arcát a pulóverembe fúrja. A tehetetlenségtől frusztráltan szorítom magamhoz aprócska testét.

- Ne foglalkozz velük, semmit nem értenek. – susogom a hajába. Aprót bólint, de nem ereszt el. Tényleg nagyon kétségbe lehet esve, ha ennyire nem érdekli a lebukás veszélye. De ha egy ölelésre van szüksége, ki vagyok én, hogy visszautasítsam? Én vagyok a legboldogabb, hogy rám van szüksége. 

A közöttünk lévő, meghitt csendet a csengő zavarja meg. Gaby összerándul a karomban, vesz egy reszketeg sóhajt, és elhátrál. Szívdobogtatóan édes mosollyal néz fel rám, majd lábujjhegyre áll, arcát az enyémhez szorítja, és egy puszit nyom a halántékomra. Ajkának puhaságától megborzongok, és ezúttal nem engedem eltávolodni. A tarkójára simítom a tenyerem, számat az övére szorítom. Érzem, ahogy izmai megfeszülnek az ujjaim alatt, mintha megfordulna a fejében az, hogy eltoljon magától. Ám végül belekapaszkodik a karomba, és közelebb húzódik. 

Egyikünket sem érdekli, hogy akármikor kinyílhat az ajtó, bárki bejöhet és rajtakaphat minket. Próbálom visszafogni magam, de Gabynak nem áll szándékában segíteni ebben. Kezei feljebb csúsznak, ujjai a hajamba markolnak, és még lejjebb húz magához. Egy mordulással elszakítom magam az ajkaitól, arcom a vállába fúrom, kiöltve a nyelvem nedves csíkot hagyok a bőrén. És ebben a pillanatban kinyílik az ajtó. Gabriella megmerevedik, de nem fordul hátra. Én azonban felemelem a fejem, tekintetemet a döbbent biológiatanár tekintetébe fúrom.

- Kifelé! – mordulok rá, és mintha csak zsinóron rángatnák, vontatott mozdulatokkal hátat fordít, és még az ajtót is kulcsra zárja. Okos kiscserkész… 

Gaby a veszély elmúltával újból felbátorodik, kezei a pulóverem alá csúsznak, ujjai a hátamat simogatják, ezzel egyre feljebb tolva a ruhadarabot. A kis boszorkány még csak nem is sejti, hogy ezt a játékot ketten játsszák… A kezem a derekáról a combjára kúszik, majd megragadva azt a csípőm köré tekerem a lábát. Közelebb nyomulok hozzá, és meglepett sóhaját meg sem hallva nyakának érzékeny bőrét a fogaim közé szívom. Körmeit a hátamba vájja, felsőtestét ívbe fordítja felém, szorosan hozzám préselve ezzel magát. Kétségbeesetten akarom érezni az ő bőrét az én bőrömön. 

És éppen ez a vágy tántorít el attól, ami itt éppen kibontakozni készül. Nem itt és nem most. Nem szabad.

- Gaby… - A hangom hallatán azonnal eltávolodik tőlem, az egyik szekrénynek támaszkodik, nekem hátat fordítva, vállai gyors ütemben mozognak fel és le. Hallom, ahogy levegőért kapkod, pedig nincs olyan éles hallásom, mint egy démonnak. Gaby hallhatja gyors szívverésemet, és az ereimben zubogó vér hangját. Ami épp dél felé veszi az irányt.

- Jobb lesz, ha visszamegyek. – köszörüli meg a torkát Gaby, és felém sem fordulva, kissé imbolyogva kilép a szertárból. Veszek egy-két mély levegőt, majd kiegyenesedve várom a szünet végét jelző csengetést. Csak ez után lépek ki a szertárból, de meglepetésemre a bioszos kollégába botlok. Szerencsétlen tanácstalanul álldogál a szertár ajtajánál, mintha nem tudná, mit is keres ott. Hoppá…

- Baj van, kollega? – kérdem mosolyogva, ám a hangom még számomra is felismerhetetlenül rekedt. Oké, mikor ide jelentkeztem tanárnak, valószínűleg nem gondoltam át eléggé. Talán abban reménykedtem, hogy Gaby józanabb lesz, mint én. Hát, úgy tűnik, ugyan úgy mindenre kapható…

- Ó, hát nem is tudom… Be kellene vinnem ezeket a szertárba. – mutatja fel a rovargyűjteményt. Intek neki, hogy „csak tessék”, majd kikerülve őt visszamegyek a tanáriba. 

Mrs. Higgins ugyan úgy ül ott, mint amikor elmentem, csontos ujjai úgy szorongatják azt a meggyötört tollat, mintha minden tanuló hibájáért az lenne a felelős. Valakit mindig hibáztatni kell, ez tény. Sóhajtva az ajtónak vetem a hátam, és nem törődve az angoltanár éles pillantásával, a hajamba túrva próbálom összeszedni magam. Igyekszem nem elképzelni, hogy az előbb még Gaby ujjai simogatták a hajam, az ő körmei vájtak a hátamba… A francba!

- Fiatalember? – szólít meg halkan Mrs. Higgins. Mély sóhajt eresztve fordulok felé.

- Igen Mrs. Higgins?

- Tudja, hogy magáért odavannak a fiatalabb diáklányok? – Az ereimben megfagy a vér, felkészítem magam, hogy vele is elfelejtessem, hogy ma egyáltalán találkozott Gabyval.

- Volt tudomásom róla. Miért kérdi?

- Á, csak rájöttem az okára. – legyint felém mosolyogva. Értetlenül meredek rá. Sóhajtva leteszi a tollát, és egyik ujjával felém bök. Konkrétan a nadrágom felé. Szemöldökömet ráncolva tekintek le magamra.

Nyitva maradt a sliccem.

Bassza meg!!!