24. Fejezet: Igazság

Háháá! :D

Ezúttal időbe érkeztem, még ha kicsit későn is :D Haladok, következő héten már tíz órára fenn lesz a fejezet. Bár, akkor már ma elkezdem írni. Semmi önirónia, áááá... dehogy! :D

Jó szórakozást, és várom a véleményeket! :)

„Fontos vagy. Mert vagy. Csendes érkezés, boldog ébredés, puha ölelés, izgalmas felfedezés, szelíd érintés, lágy dallam, könnyed szárnyalás, valóra váló csoda. Vagy napfény, víz, levegő, illat, íz, szín, kávé, mézescsók, magasság, mélység, távolság, közelség.”

/Csitáry-Hock Tamás/

Percek óta csak meredek magam elé, fejemet a tenyerembe támasztva. Tudom, hogy elrontottam, hogy Gaby nem azt akarta hallani, amit végül mondtam neki. De hazudni viszont nem fogok, akkor sem, ha az igazság fájdalmasabb, mint egy kegyes hazugság. Ám azt is tudom, hogy talán felül kellene vizsgálnom azokat az… érzéseket, amiket anno Irina iránt tápláltam. Eddig azt hittem, az volt az a vegytiszta, szívet megdobogtató szerelem, amiről a könyvek annyit írtak. 

Mi van, ha tévedek? Ha vér dobolása a fülemben, vagy a szívem heves ritmusa nem a szerelem tünetei voltak? Irina árulása után mindvégig abban a hitben éltem, hogy a szerelem csak mocskos, félrevezető érzés, ami semmi mást nem okoz, csak mérhetetlen fájdalmat. De mi van, ha tévedtem? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kergetik egymást a fejemben, mikor kinyílik az ajtó. 

Azonnal felkapom a fejem, arra számítva, hogy egy karcsú, vörös hajú alak lép be a szobába. Tévedésem bár nyilvánvaló, mégis maga alá temet a csalódottság. A küszöbömön Anja álldogál, félszeg mosollyal az arcán.

- Mit csináltál már megint, kistestvér? – borzolja össze kedvesen a hajam, miközben leül mellém a kanapéra. Megvonom a vállam, nincs kedvem elmagyarázni neki azt, ami még előttem sem világos. Anja azonban nem tágít, a vállamra hajtja a fejét, és addig duruzsol a fülembe, míg el nem kezdek beszélni. Türelmesen végighallgat, nem szól bele, pedig őt ismerve, biztos vagyok benne, hogy milyen nagy lehet a kísértés.

- Össze vagy zavarodva, Nikolai. – mormolja, miután befejeztem. – Az, amit Gaby iránt érzel, össze sem hasonlítható azzal, amit még Irina kiváltott belőled.

- Gondolod? – kérdem összevont szemöldökkel.

- Persze! – bólogat hevesen – Tudom, hogy nyolcvan évig emésztetted magad Irina után, annak ellenére, hogy őt nem szeretted. Ne, ne vágj közbe, láttam, amit láttam! Irina gyönyörű lány volt, mindenki meg akarta szerezni magának, és ez alól te sem vagy kivétel, kistestvér.

- Már hogyne szerettem volna Irinát? – csattanok fel, inkább a megkérdőjelezésem, mint az valószínűsége miatt. Anja azonban csalódottan csóválja a fejét.

- Nem, Nikolai. Te nem szeretted azt a lányt. Birtokolni akartad. – Mélyen a szemembe néz, bennem pedig mintha valami a helyére kerülne. Ennyire nem tudok különbséget tenni vágy és szerelem között? Anja viszont tovább folytatja, mintha a lelke mélyén követné az én gondolatmenetemet. – Gaby azonban más, és ezáltal téged is mássá tesz, mint Irina tett. Valami sokkal jobbá, sokkal biztonságosabbá és sokkal szerethetőbbé. Visszahozza azt a kisfiút, akivel a tengerparton játszottam. Csak gondolkodj el ezen, és ha döntésre jutottál, cselekedj belátásod szerint.

Mosolyogva hagy magamra a gondolataimmal, amik a belépte óta egy egészen más fordulatot vettek. Gabriella fénylő kék szemeire gondolok, mikor azt mondta, hogy szeret engem, majd arra, hogy a szavai milyen mennyei boldogsággal árasztottak el. Aztán ugyan ez a szempár jut eszembe, ahogy süt belőle a csalódottság és könnyekkel telik meg. Fájó könnyekkel, amik nem csak a gazdájukat, hanem engem is bántanak. Nem hazudtam, mikor azt mondtam annak a lánynak, hogy nem mondhatom ki neki az „sz” betűs szót. Az egyáltalán nem fedi a valóságot, még csak meg sem közelíti azt, amit Gaby iránt érzek. Bár rövid ideje ismerem, mégis ő lett a mindenem, körülötte forog minden gondolatom. Nem az életem részévé, hanem magává az életté vált. Ha ő nincs, nem vagyok én sem. Ez ilyen egyszerű.

Már csak annyi a dolgom, hogy ezt neki is el kell magyaráznom. Félek attól, hogy nem fog megérteni, hogy annyira megbántottam, hogy el fog lökni magától, de muszáj megpróbálnom. Vissza kell szereznem az én kicsikémet. Erre a döntésre jutva viharzok ki a szobából, majd a nappalin átrohanva, visszaintegetve a vigyorgó Anjának, kirontok a lakásból. Bár az elgondolás valóban ritka egyszerűnek tűnik, az apró családi ház bejáratához érve rádöbbenek, valamit kihagytam az egyenletből. 

Egy dühös, vörös szemű démonpapát.

- Nikolai! – mosolyodik el tettetett vidámsággal, miközben becsukja mögöttem az ajtót. Mindenre felkészítve magam fordítok hátat neki, lehetőséget biztosítva, hogy a leggyengébb pontjaimat célozhassa meg. Mikor azonban nem támad meg arra a következtetésre jutok, hogy talán mégsem akkora a baj. – Akarsz valamit mondani?

- Igen, de nem neked! – meredek rá komolyan – Hol van Gabriella?

- Azt hiszed, hogy ezek után még a közelébe engedlek? Összetörted a szívét, te barom! – vicsorogva tesz felém egy lépést, de azonnal meg is torpan, és hátat fordít nekem. Mély légvételei arra utalnak, hogy épp az önuralmát próbálja visszaszerezni, nem sok sikerrel.

- Noah, ehhez nekem sem hangulatom, sem időm nincs. – dörzsölöm meg a homlokom türelmetlenül, majd nem törődve a vitára kész démonnal, felkocogok a lépcsőn, aminek tetején Makaylával találom szembe magam. Szigorúan, de egyben reménykedve tekint le rám, és láthatja az elhatározást a szememben, mert egy szó nélkül félreáll, hogy utat engedjen nekem, míg ő ráérősen sétál le az idegességtől remegő férje felé.

- Noah ezt sosem fogja neked megbocsájtani, Kolja. – súgja csalódottan, mikor mellém ér.

- Nem az ő bocsánatáért jöttem. – Senki az égegyadta világon nem érdekel azon a lányon kívül, aki az én hibámból menekült a saját elefántcsonttornyába. 

Az ajtó előtt azonban bizonytalanul megtorpanok, kopogásra emelt kézzel dermedek meg. Mi van, ha nem hisz nekem? Mi lesz, ha sose fogja nekem megbocsájtani, hogy elutasítottam? Végül úgy döntök, nem most jött el a gondolkodás ideje. Minden fajta kopogást mellőzve benyitok, és ugyan ezzel a mozdulattal becsapom magam után az ajtót, a kulcsot elfordítom a zárban. Gaby az ablakon bámul kifelé, és bár biztos hallotta már azt is, mikor megjöttem, most semmit nem reagál. Lassan közelebb lépkedek hozzá, mintha egy félős kiscica lenne, aki a legváratlanabb mozdulattól is megijedhet, és elmenekülhet előlem. Gabriella azonban még csak tudomást sem vesz rólam addig a pillanatig, míg a félre nem söpröm a haját, hogy a nyaka kecses ívét és tarkójának puha, bársonyos bőrét szabaddá tegyem. Akkor azonban összerezzen, és felém fordítja a fejét. Kék szemeiben egyszerre tükröződik szomorúság és csalódottság. 

Összeszorul a gyomrom, ha csak arra gondolok, hogy ezt mind én okoztam, én öltem ki a szeméből a mosolyt és a nevetést.

- Miért jöttél ide? – Bár a hangja semmilyen érzelmet nem árul el, nekem mégis fájdalmat okoz ez az üresség. Nem találom a szavakat, amikkel ki tudnám fejezni azt, hogy mit is érzek iránta. Csendben meredünk egymás szemébe, a tekintete millió meg egy kérdés, ám én nem tudom a választ egyikre sem. Egyik vérvörös tincsét az ujjam köré tekerem, elgondolkodva, hogy mit is kellene mondanom ahhoz, hogy visszafogadjon. A szavak, amik eddig mindig a rendelkezésemre álltak, most cserbenhagytak, ám így csak egyetlen választásom maradt. És talán ez a legkézenfekvőbb is, hisz Gabynak muszáj lesz hinnie nekem. 

Mély levegőt véve leengedem hát a pajzsot, ami olyan hosszú ideje védi az elmémet. Gaby szemei először értetlenül megrebbennek, majd a döbbenettől tágra nyílnak, szája tátva marad a meglepettségtől. Nem szólok semmit, csak tovább simogatom a haját, és reménykedem abban, hogy megért engem. Zavarban érzem magam, még soha senki előtt nem tárulkoztam így ki. Irina előtt sem. De most úgy érzem, ez a helyes, ha Gaby az, akkor rendben van.

- Ezt tényleg nehéz lett volna szavakba önteni… - motyogja halkan, kezét bizonytalanul a mellkasomra teszi, éppen oda, ahol érezheti szívem heves dobogását. Érintésére úgy érzem, mintha mázsás kő hullott volna le a vállamról, mintha hosszú idő után először vehettem volna egy mély lélegzetet.

- Akkor megértesz? – óvatos mosollyal az arcán bólint, keze továbbra is engem érint.

- Talán soha nem fogod kimondani, de én érzem, hogy tudod. Ez az egyetlen, ami számít. – Oké, ennyi! Képtelen vagyok visszafogni magam, leemelem őt az ablakpárkányról, majd helyet cserélve vele, nem törődve meglepett nyikkanásával, az ölembe ültetem, és a mellkasomhoz szorítom. 

Olyan jó érzés a karjaimban tartani! 

Az ajtó túloldaláról halk kopogtatás szűrődik be, Gaby pedig mit sem törődve vele mélyebbre fúrja az arcát a felsőmbe. Kénytelen-kelletlen én szólok hát ki.

- Gyere! – Kayla dugja be rajta szőke fejét, mosolyogva néz először rám, majd a lányára, azonban mikor az ajtó szélesebbre csapódik, a tenyerébe temeti az arcát. Noah jelenik meg a szobában, tanácstalanul kapkodja közöttünk a tekintetét, majd az égre tekintve széttárja a karját, és a feleségére sandít.

- Azt hiszem, én elvesztettem a fonalat. Nikolai, szereted a lányomat, vagy nem?!

- Ezt így nem mondanám… - pislogok ártatlanul, Gaby válla pedig reszketni kezd a visszafojtott nevetéstől, Noah szerint azonban nem vagyok olyan vicces. Van egy olyan érzésem, hogyha Gaby nem ülne az ölembe, most több fülem lenne, mint fogam…  Azonban ahogy a démon a lányára függeszti a tekintetét, észrevesz valamit, amitől megnyugszik. Valószínűleg kárörömet, a szenvedéseim láttán.

- Tehát akkor nem szereted? – fordul felém vissza.

- Ezt sem mondanám. – válaszolom mosolyogva. Noah dühösen fújtat egyet, majd tehetetlenségében hozzám vágja az első kezébe akadó tárgyat. Valami plüssjáték, ami épp a két szemem között talál el. Jól céloz a szemétláda… Kayla „nem értesz semmit, hagyd már őket” pillantással rángatja ki a szobából a felbőszült démonpapát, mi meg csak meresztjük a szemünket.

- Direkt idegesíted, ugye? – vigyorog rám Gaby cinkosan – Aztán egyszer meg majd csak pislogsz.

- Apád szeret engem, csak jól titkolja. – legyintek. Nevetve a vállamra csap, majd kimászik az ölemből, és rám nézve bizonytalanul végigsimít a haján. Rámosolygok, és az ablakpárkányról felállva a kezemet nyújtom neki. Mikor kecses, vékony ujjait az enyémekbe kulcsolja, kihúzom őt magammal a szobából, és a szülőknek egy össznépi sziát kiáltva kivezetem őt a házból.

- Hová megyünk, Kolja?

- Haza. – meleg mosolyát elnézve, pontosan tudta a választ, mikor feltette a kérdést, mégis tovább forszírozza, mintha csak valamiféle bizonyosságot akarna nyerni.

- Kinek haza?

- Nekünk haza. – vágom rá azonnal a választ, ami amúgy is annyira egyértelmű. Ami neki az otthona, oda megyek én is. Ha megyünk, akkor együtt megyünk. Itt nincs mit túlkomplikálni, ez olyan világos, mint a nap. Gaby nem is kérdez többet, gyengéden megszorítja a kezemet, és némán jön mellettem. Meghányom vetem magamban a dolgokat, mg végül döntésre jutok.

- Fel fogok mondani.

- Mi? Miért? – Gabriella meglepetten megtorpan, ezzel engem is megállásra késztetve.

- Nem akarom, hogy a kettőnk dolga titok legyen. – vonom meg a vállam. – És amúgy is, vannak más módszerek, hogy szemmel tarthassalak. Mellesleg, semmi jó nem sül ki abból, ha rejtőzködünk. Így legalább a mi démonunk is tudni fogja, kin kell keresztüljutnia, hogy eljusson hozzád.

- És gondolom a döntésednek semmi köze nincs ahhoz, hogy féltékeny vagy Danielre, és az összes többi fazonra, aki facérnak hisz… - sóhajt fel tettetett türelmetlenséggel. A legártatlanabb pillantásomat vetem rá.

- Egyáltalán semmi. – pislogok értetlenséget mímelve. Egyszerre nevetjük el magunkat, de mikor újra útnak indulnék, Gaby a karomnál fogva visszaránt, és komolyan a szemembe néz. 

Fürkésző tekintettel meredek rá, nem értem a hirtelen elkomorulásának okát.

- Tudok vigyázni magamra, Kolja. Egy kis féltékenykedés még nem ok arra, hogy az összes eddigi tervet sutba dobjuk. Danielt és a többieket én tudom kezelni, te meg csak tedd a saját dolgod. – mondja, óvatos mosolyra húzva a száját. Az enyém meg egy nem tetsző fintorra torzul, de nem enged megszólalni, egyszerűen tovább ráncigál. Lehet, hogy igaza van, bár a tervem az volt, hogy ha én nem vagyok az Akadémián, akkor ő sem lesz, és bezárom magunkat a lakásba a tizennyolcadik születésnapjáig, ahol egyetlen más pasi még csak rá sem nézhet. Bár lehet, hogy eleinte nem tetszene neki az ötlet, de megvannak a magam módszerei arra, hogy meggyőzzem a magam igazáról. Meglehetősen sok és élvezetes módszer.

Azt hiszem, ezt a témát még nem zártuk le…