Sziasztok!
Meghoztam a negyedik fejezetet is, ahol ezúttal Kolja szemszögéből követhetjük figyelemmel hőseinket!
Oké, a rossz narrátor szöveg után szeretném figyelmetekbe ajánlani Facebook csoportunkat, ahol minden fejezet előtt kis részleteket kaphattok, valamint beszélgethetünk, feltehetitek azokat a kérdéseket, amiket szeretnétek! Szóval csak bátran! :)
Ja, és jó szórakozást! :)
Meghoztam a negyedik fejezetet is, ahol ezúttal Kolja szemszögéből követhetjük figyelemmel hőseinket!
Oké, a rossz narrátor szöveg után szeretném figyelmetekbe ajánlani Facebook csoportunkat, ahol minden fejezet előtt kis részleteket kaphattok, valamint beszélgethetünk, feltehetitek azokat a kérdéseket, amiket szeretnétek! Szóval csak bátran! :)
Ja, és jó szórakozást! :)
„A csodák mindig halkan zörgetnek
ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez,
vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül
reked. Te nem nyitottál ajtót neki.”
/Szepes Mária/
Gabriella úgy kapaszkodik a nyakamba, mintha legalább az
élete múlna rajta, némán hullajtja könnyeit. Az apró cseppek lassan
végiggördülnek a nyakamon, és az érzés egyszerre felkavaró és dühítő. Gaby
könnyei egyáltalán nem tűnnek természetesnek, még egy ilyen helyzetben sem,
ahol pedig érthető a kiborulása. Noah összeszorított szájjal és vérvörös
szemmel törtet előre az utcán. New York ezen része teljesen néptelen ebben az
időben, de még így is problémás eljutni… hova is?
- Hová vigyük, Noah? A kórházba
vissza nem mehet, és nálatok lenne az első hely, ahol keresnék. – Gabriella megmerevedik
a karjaimban, és erről eszembe jut, hogy lehet, hogy sokkos állapotban van, de
tökéletesen tisztán hall mindent. – Semmi baj, mališa, nyugodj meg! Majd mi
mindent elrendezünk. Noah?
- Fogalmam sincs, Kolja.
Legszívesebben elzárnám őt a világ elől, hogy senki ne találjon rá.
- De azt sosem bocsájtaná meg neked.
– mutatok rá. Noah mély hangon felmordul, és megy tovább, ki tudja merre. – És ha
a barátjához menne? Nekem rendes srácnak tűnik.
- Menigo? Mindenki tudja, hogy
milyen kapcsolatban állnak. Ha Gaby odamegy, a gyerek nem éli túl. Másrészt meg
nincs az a pénz, amiért én önszántamból odaküldjem a lányomat. – Gabriella felhüppög,
én pedig szorosabban húzom magamhoz, miközben csúnyán meredek a démonra. Igazán
lehetne benne annyi tisztesség, hogy nem akkor szidalmazza a lánya szerelmét,
mikor épp magán kívül van.
Noah végre rásandít a lányra, majd megenyhülve
sóhajt egyet. A környék kezd egyre ismerősebb lenni. Gyanúsan ismerős.
- Te Noah?
- Mi van?
- Lennél olyan kedves elárulni
nekem, mit keresünk nálam? – hunyorgok fel a jelenlegi lakhelyemül szolgáló
felhőkarcolóra. Ez tűnt a leglogikusabb választásnak, elvégre mégsem csövezhetek
életem végéig a barátaimnál, szóval ez maradt. Könyörgöm, több mint háromszáz
éves vagyok, akár az egész épületet megvehetném.
- Gabriella nálad lenne a legnagyobb
biztonságban. – mormogja Noah. Nagyon ki van borulva, szinte tajtékzott, mikor
felhívott egy órája, hogy Gaby bajban van. Apuci vérszemet kapott, ami
szerintem abszolút érthető.
Nem kifogásolom, egyszerűen csak bólintok. Ha Gaby
is biztonságban érzi magát, akkor rajtam nem múlik. Fogja még őt elég
meglepetés érni.
- Rendben lesz így, mališa? – súgom a
hajába. Az ujjai a pólómat gyűrik, nem lazít a szorításán, de egy aprót bólint.
Szerencsétlen lány halálra van rémülve… - Akkor egy darabig lakótársak leszünk.
Majd szólj rám, hogy hajtsam le a vécéülőkét, jó?
A lány teste egy kicsit megremeg, és
egy mosollyal nyugtázom halk kuncogását. Ha még Gaby is nevet rajtam ebben az
állapotban, senki ember fia ne mondja, hogy nem jó a humorom. Noah óvatos
csókot nyom Gabriella hajára, elköszön, és siet vissza Kaylához. Nem értem,
miért ilyen távolságtartó a saját lányával szemben, mikor annak most nagyobb
szüksége lenne rá, mint valaha.
Óvatosan leeresztem Gabriellát a talajra, és
várok egy picit, hogy összeszedje magát. Végül még utoljára megtörli a szemét,
és kissé elhátrál tőlem. Szemei pirosak, és dagadtak, száját sebesre rágcsálta
menet közben, amíg halkan sírt. Először szétnézek, majd kezem az arcára
helyezem. Meglepettnek tűnik, de nem hátrál el, ami most épp kapóra jön.
Hüvelykujjamat az ajkaira csúsztatom, és óvatosan végigsimítok rajtuk.
-
Recuperatio! – A sebeket lassan aranyos fény veszi körül, melegséggel
átitatva az ujjaimat. Gabriella döbbenten a szája elé kapja a kezét, de semmit
nem tapint a lágy bőrön kívül. Rám emeli zafírkék pillantását, mire én csak
vigyorogva megvonom a vállam. Mágus volnék, vagy mi a csuda!
A hátára teszem a
kezem, és lassan betessékelem a kapun. Udvariasan köszönök a portás néninek,
nem törődve annak hangos hortyogásával. Ilyen ez a közbiztonság, felőle az
sétál be, aki be akar. Na persze, az én szobámmal már nem lenne olyan könnyű
dolguk. A liftben néma csendben állunk, de érzem magamon Gabriella tekintetét,
tudom, hogy hamarosan a kíváncsisága felül kerekedik a sokk okozta némaságon.
Megnyomom a huszadik emelet gombját, majd összefonom magam előtt a karjaimat.
Három, kettő, egy, éééés…
- Kolja, te az előbb… mit csináltál?
– suttogja a lány még mindig az arcát tapintva, mintha bármelyik pillanatban
megjelenhetnének a sebei. Zavartan félretolja a haját, és akkor meglátom a
nyakán ékelődő lila ujjnyomokat. Összeszorítom a szám, és igyekszem nem
kimutatni a dühömet. Nincs szükség arra, hogy Gabriella tőlem is elrettenjen,
de ha az a mocsadék még mindig élne… nos, akkor már nem élne.
- Meggyógyítottalak, mališa. De a
többit majd bent megbeszéljük, rendben? Nem szeretnénk, ha a biztonsági kamera
mindent rögzítene. Kinek kell a tömeg pánik? – kacsintok rá. Azonnal
elvörösödik, és szinte hallom, ahogy összevissza szidja magát a
meggondolatlanságáért. Bájos arca teljesen lángba borult, és ez még inkább
kihangsúlyozta szemének kékségét.
Oldalra fordított fejjel méregetem, próbálom
kitalálni, kire is hasonlíthat. A haj és szemszín stimmel, de ha nem tudnám
azt, amit amúgy tudok, soha nem jönnék rá, kinek a gyereke. Gaby óvatosan újra
rám sandít.
- Megint bámulsz. – mormogja az orra
alatt. Én csak rámosolygok, és megvonom a vállam.
- Rossz szokás. Gyere, megjöttünk. –
A lift ajtaja kinyílik, és mi egyből jobbra fordulunk. Végül kikötünk a
meggyvörösre festett ajtónál. Előveszem a kulcsomat, és kisebb kínlódások árán,
de bejutunk ideiglenes lakásomba.
Gaby szájtátva fordul körbe, és egy
pillanatra úgy tűnik, el is feledkezett az őt ért megpróbáltatásokról.
Kíváncsian tekint be a fürdőszobába, majd a hálóba, odamegy minden polchoz, és
minden kis mütyürt közelebbről vizsgál meg. Ebben az anyjára ütött…
- Kolja, itt csak egy háló van. Hol
fogok aludni? – fordul felém bizonytalanul.
- Pontosan ott. Én majd itt alszom,
a kanapén. – mutatok a kihúzható bútordarab felé. Felemelem a kezem, mikor
tiltakozásra nyitja a száját. – Hé, a kanapé majdnem ugyan olyan kényelmes.
Amúgy is, neked nagyobb szükséged van a lazításra.
- Akkor miért én alszok a hálóban,
ha ugyan olyan? – ráncolja a szemöldökét morcosan.
- Figyeld meg, azt mondtam majdnem
ugyan olyan. Szóval ne vitatkozz, hanem zuhanyozz le, és pihenj egy keveset.
Nem sok alkalmad volt rá eddig. – A fürdőszoba felé tologatnám, de ő makacsul
megveti a lábát, és nem mozdul. Miért kell minden nőnek ennyire csökönyösnek
lennie?!
- Még mit nem! Addig sehova nem
vagyok hajlandó menni, míg meg nem magyarázod, amit odalenn csináltál! – mered rám
vadul. Kifejezetten szemrevaló lány, mikor így makacskodik. Felsóhajtok, és az
ég felé emelem a kezem, megadásom jeléül.
- Gabriella, te két tisztavérű démon
gyermeke vagy, nem? Miért vagy így megdöbbenve egy kis varázslattól? – Költői kérdés
volt, hisz valószínűleg senki nem említette neki, hogy a mágusok nem csak
mesékben léteznek, és az, hogy találkozzon az egyikünkkel, teljességgel
elképzelhetetlen. Ritka népség vagyunk mi. – Figyelj, zuhanyozz le, aztán
mesélek neked egy történetet, jó?
- Te komolyan azt hiszed, hogy nekem
még esti mese kell?! – Gabriella elhűlten mered rám, mire nevetve összeborzolom
a haját.
- Az én történetemet mondom el neked,
kicsi lány. Legalábbis a nagy részét. És most indíts! – Egy legyintéssel
megnyitom a fürdővizet, mire Gaby ijedten ugrik egyet. Gyanúsan méregetve vonul
be végül, és olyan hangosan csapja be maga után az ajtót, mintha legalább én
üldöztem volna végig a városon.
Megcsóválom a fejem, és felhívom a szobaszervizt
valami korai reggelit kérve. Egyedül a két hatalmas bögre kávé a biztos pont,
azon kívül azt hoznak, amit hirtelenségükben találnak. A bejárati ajtón épp
akkor kopognak, mikor a fürdőszoba ajtaja kinyílik, és Gabriella jelenik meg az
egyik pólómban. Zavartan gyűrögeti a ruhadarab alját, és megdermed, mikor
meghallja a kopogtatást. Sietve igyekszem megnyugtatni, hogy csak reggelit
rendeltem. Egy kissé felenged, de nem olyan nyugodt, mint szeretném, hogy
legyen.
- Felhívhatom Danielt? Biztosan
aggódni fog, ha ma nem talál bent. – Olyan bizonytalanul kérdezi, hogy azonnal
biztosra veszem, sokszor nem engedik neki, hogy a Menigo fiúval beszéljen.
- Persze, a telefon a hálóban van.
Beszélj vele, amennyit csak szeretné. – mondom, majd az ajtó felé sétálok.
Megköszönöm a szobalánynak, a korai óra miatt bőséges borravalóval engedem
útjára. Gabriella magára zárta azt ajtót, de így is hallom, ahogy Daniellel
beszélget. Hangjából süt a megkönnyebbülés, és hirtelen megértem, miért akarta
ilyen korán felhívni a fiút. Hallotta, ahogy az apja ecseteli a kapcsolatát
vele, és hogy ez milyen következményekkel jár a fiúra nézve. Gabriella aggódott
azért, akit szeret. Mi sem természetesebb ennél? Lassan készülődök, hagyok időt
a lánynak, hogy megnyugtassa a saját és fiúja idegeit is. Kihúzom a kanapét,
szép komótosan megágyazok, kihúzom a kanapéba épített tálcát, és minden
finomságot rárakok.
Mire végzek, Gabriella kilép a hálóból, és immár nyugodtan
felém fordul. Látom a meglepetést az arcán, mikor észreveszi, mennyi minden van
felhalmozva előttem. Megpaskolom a mellettem lévő helyet, miközben kitöltöm
magunknak a kávét.
- Gyere, ezt idd meg. Jót fog tenni,
hidd el. – Lehuppan mellém, kezébe veszi a bögrét, és várakozóan függeszti rám
tekintetét. Csendben a kávémba kortyolok, gondolkodom azon, hol is kezdhetném
el. Végül halkan, mintha titkot mesélnék, megszólalok.
- Több évszázaddal ezelőtt született
egy varázsló. A legősibb hatalommal rendelkező mágus, akinek erejéből csak egy
töredék rész jutott nekünk. Kitalálod, kiről beszélek, mališa? – Gabriella tétován
megrázza a fejét. – Ő volt Merlin, mindannyiunk őse. Az ő életére nem térnék ki
részletesebben, senkiben nem akarom összedönteni azt az álomképet, amit róla
alkotott. Annyit mondok csak, nagy kujon volt a vén csataló. Az ő
leszármazottai közül kerülnek ki a mágusok. A vérvonal kihalóban van,
túlságosan felhígult ahhoz, hogy minden mágus által nemzett gyermekben
megszülessen az erő. Hosszú évek óta én vagyok az egyetlen, aki örökölte a
Merlin által ránk ruházott hatalmat, és ezért is van az, hogy gyakran kell
elhagynom az otthonomat, hogy küldetéseket hajtsak végre. Olyanokat, amiket
más, átlagos erővel bíró mágus képtelen lenne elvégezni.
- Azt mondtad, hogy hosszú évek óta,
ugye? Mit is takar ez pontosan? – kérdi bizonytalan hangon Gabriella. Egy
kicsit el kell gondolkodnom a válaszon, és ettől egy kissé elkámpicsorodok.
Tényleg ennyire öreg lennék már?
- Cirka háromszáz éve. – Gabriella szeme
elkerekedik.
- Háromszáz éves vagy?! Ez komoly? –
Kérdésének abszurditásán muszáj felnevetnem.
- Apád több mint ötezer éves, a
nagynénéd pedig isten tudja, mennyi idő. Talán több milló évezred áll már a
háta mögött. Szigorúan véve anyád mögött is. Hozzájuk képest kölyöknek
számítok, mališa! – kacagom. A lány először elgondolkodik, aztán az ő szája is
mosolyra húzódik, végül mind a ketten a hasunkat fogva nevetünk. Jókedvünk
csillapodtával Gabriella szemébe ismét visszaköltözik az aggodalom.
- Mit akart tőlem az a valami? – Az én
jókedvem is lelohad, amint eszembe jut a démon, aki rátámadt. Szemeim ismét a
nyakán lévő zúzódásokra tapad. Egyik kezemmel óvatosan magamhoz intem őt.
Tétovázik egy pillanatot, de végül a kíváncsisága győz, és lassan közelebb
araszol. Meglepetten felnyög mikor kezeimet a tarkójára kulcsolom, homlokomat
pedig az övének támasztom.
Látom, hogy zafírkék pillantása zavarodottan rebben
az arcomra, szíve kétszeres ütemre kapcsol, és olyan gyorsan ver, hogy még
pólón keresztül is érzem a lüktetését. Légvételei szaporábbá válnak, arca pedig
az eddiginél is jobban kipirul. Ismerem ezt a reakciót, rengeteg nőnél
tapasztaltam már. Nem tudom eldönteni, hogy büszke legyek vagy undorodjak-e
magamtól. Gabriella annak a nőnek a lánya, aki a szerelmem árulása után újra
okot adott arra, hogy éljek. Értelmet adott a létezésemnek. Ráadásul soha,
senki nem volt képes semmi testi reakciót kiváltani belőlem Irina óta. Egyetlen
nőt sem kívántam meg, egyikőjük sem keltette fel az érdeklődésemet. Egészen
mostanáig. Lejjebb hajtom a fejem, és mélyen Gabriella ködös szemébe nézek:
- Recuperatio!
Ez nagyon, nagyon, nagyon jó :D Olyan bőbeszédű vagyok ma... :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :)
TörlésPuszi
Yesaya
Sziia.
VálaszTörlésááááááá..Gonosz vagy hogy itt hagytad abba..:P:DD ESZMÉLETLEN!! 1 hétvége alatt olvastam el az 1. fejezetet..IMÁDOM<3333
Izgatottan várom a folytatást:) ^.^
Puszi: Ani ;*
Szia!
TörlésIiiigen, a Gonosz a középső nevem! :D Nagyon örülök, hogy tetszik, köszönöm szépen! :)
Puszi
Yesaya