6. Fejezet: Családi titkok

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ilyen későn hoztam az új fejezetet, de egy kissé el voltam havazva a héten, ezért elég nehezen jutottam a fejezet végére. De most az új részről:
A mai fejezetben megérthetünk néhány dolgot Noahval kapcsolatban, valamint "találkozhatunk" egy ismeretlen, ám mégis ismerős szereplővel.

Jó szórakozást! :)

„Egy dolgot alaposan megtanultam - és ez a tudás átitatott a csontom velejéig, a fejem búbjától a sarkamig, üres mellkasom legmélyéig -, hogy a szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön.”

/Stephenie Meyer/

Noah tanácstalanul mered a lányára, aki összetört arckifejezéssel bámulja a padlót. Lelkiismeretem gúnyosan kacarászva mantrázza a nyilvánvalót: Nem kellett volna elmondanom neki. Noahnak igaza van, Gaby nem tudja feldolgozni az őt ért negatív hatásokat, legyen bármilyen erős. A lány kék szemeit az apjára emeli.

- Hazudtál nekem. – Noah megmerevedik, rám kapja a tekintetét, de nem tagad semmit. Gabriella vár egy pillanatot, és szinte fáj a remény, ami a szeméből felém sugárzik. A remény arra, hogy én talán tévedek, és az apja mindvégig őszinte volt hozzá. A remény a leggusztustalanabb érzés a világon, tönkretesz maga körül mindent és mindenkit. Mikor percek múltán sem kap semmi ellenző választ, Gabriella öngúnyosan felnevet. Minta csiszolópapírral akarnák kidörzsölni a fülemet…

- És még te vagy a nagy bölcs a családban, mi? „ Mert egy család mindig, mindenben összetart!”. Jézusom, hogy tudsz minden reggel tükörbe nézni, mikor te is tudod, hogy ekkora álszentséget még nem hordott hátán a föld! A helyedben szembeköpném saját magam! – ezzel visszaviharzik a hálóba, becsapja az ajtót, és magára fordítja a zárat. Noah egy percig némán bámulja a bereteszelt ajtót, aztán felém fordul. 

Magyarázatot követel a tekintetével.

- Joga volt tudni.

- Ezt talán nekem kellett volna eldöntenem, nem? – hangjából erőteljesen érezni a visszafogott indulatot. Hiába próbál megrémiszteni, túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy aggódjak. Ha meg mégis nekem ugrana… Nos, nagyfiú vagyok, meg tudom véteni magam.

- Nem vagy Isten.

- Csak az apja!

- Ez nem jogosít fel arra, hogy helyette dönts. Kaylával is ugyan ezt tetted, és majdnem elveszítetted őt! – vágom az arcába. Noah összerándul az emléktől, mikor Kayla otthagyta őt Siracusai otthonukban, akkor azt hittük, végleg. Akkor még ő is azt hitte. – Tudom, hogy csak védeni akarod őt, de az, hogy elhallgatod előle az igazságot, nem megoldás. Már majdnem tizennyolc éves, képes arra, hogy megvívja a saját csatáit.

- Komolyan azt várod egy tizenhét éves kislánytól, hogy összecsapjon egy ismeretlen démonnal? – Noah úgy néz rám, mintha most szabadultam volna a sárgaházból. Megforgatom a szemeimet. Ennyire azért én se vagyok gyökér…

- Nem pont erre gondoltam, te is tudod. De ha nem hagyod, hogy önállósodjon, el fogod veszíteni. Látod, mire mentél a titkolózásoddal – mutatok az ajtó felé – és ha ezt tovább folytatod, elérkezik a pillanat, mikor nem lesz több lehetőség. Hagyd, hogy élje a saját életét. Kezdve például, hogy saját maga válassza meg, kit akar szeretni.

Noah meredten nézi a csukott ajtót, félre döntött fejjel hallgatózik. Tekintete megenyhül, őszinte bánat költözik szemeibe. Az apai szeretet, és a rettegés, hogy elveszítheti a lányát, minden pólusából sugárzik, és ahhoz, hogy ezt valaki megértse, nem kell lélek-olvasói képesség. Nem is értem, Gabriella hogy nem érzik meg, hogy minden csak érte történik…

- Nem a fiúval van a baj, Kolja.

- Hát, pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy…

- Nikolai! – A nevem hallatán összecsukom a szám, és végre Noahra összpontosítok. – Gabriella nem az anyjára ütött, és démonként született. Ami azt jelenti, hogy bizonyos tekintetben a sorsa előre meg van írva. Így például a neki rendeltetett férfi is.

Ó, basszus! Azonnal leesik a tantusz, és nem sok híja van, hogy elkezdjem a dohányzóasztalba püfölni a fejem. A srác nem Gabriella Egyetlene, hát persze, hogy a szülei nem nézik jó szemmel a kapcsolatukat. Gabriellának is lehetett volna, annyi esze, hogy…

- Várjunk egy percre! Honnan lehettek ennyire biztosak a dologban? – Noah vállat von.

- Fokozatosan szeretett bele, pedig minden démonpár között a kapcsolódás azonnali, és összetéveszthetetlen, és soha nem tudta volna több hétig titokban tartani előttünk, hogy randizgat azzal a bumburnyákkal…

- És annak ellenére, hogy Gaby ezzel tisztában van, miért… - Noah összerezzen, nekem pedig elkerekedik a szemem. – Ó, te Jóságos Merlin, nincs tisztában vele! Ti képesek voltatok eltitkolni előle, hogy mit takar az a szó, hogy Egyetlen, és még csodálkozol, hogy ki van rád akadva?! Jézusom, ha a helyében lennék, soha a büdös életben nem lépnéd többé át a küszöböm, és még Te vagy megsértődve Rám, mert képes voltam neki igazat mondani? Hogy a picsába vetted rá Kaylát?!

- Nos, nem volt oda az ötletét, de nem igazán láttuk értelmét felzaklatni. Amilyen makacs, inkább zárkózott volna el a külvilág elől, minthogy egy előre kijelölt férfi szerelmét elfogadja. Még ha azt a Sors is választotta ki számára. – motyogja a démon. – Figyelj, nekem mennem kell, Kaylának szüksége van rám. Beszélj a lányommal, kérlek. És mielőtt megkérdeznéd, nincs baj, csak… Bessie találkozni akar velünk, és nem vagyok biztos benne, hogy a feleségem kész lenne egyedül is a szemébe nézni.

Nem szólok, csak bólintok, majd egy kézfogással elköszönünk. Egy percig meredek a háló ajtajára, végül úgy döntök, bölcsebb most egy kicsit magára hagynom a lányt. Visszaheverek a kanapéra, és lehunyom a szemem. 

Mint oly sok éve már, azonnal egy alak kezd kibontakozni lelki szemeim előtt. Egy nő alabástrom színű bőre, aranyos, kerek arc, és szürke szemek, amelyek ebből az arcból tekintenek fel rám. Vérvörös ajkai mosolyra húzódnak, félénk mozdulattal a füle mögé tűr egy mélybarna tincset. Kitárom felé a karjaimat, ő pedig szó nélkül az ölelésembe sétál. Termete magas, arcát pont a vállamra tudja fektetni, miközben telt mellei a mellkasomnak nyomódnak. Olyasfajta lelki béke száll meg, melyet már hosszú évek óta nem éreztem már. Végigsimítok selymesen puha haján, arcomat a gyönyörű tincsek közé temetem. Szavak képződnek a torkomba, el akarom mondani neki, mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik, hogy minden egyes nap, minden egyes perc hosszabbnak tűnik, ha ő nincs velem. A nő felnéz az arcomba, és elmosolyodik. 

Robbanásszerűen tör be tudatomba a valóság. Kinyitom a szemem, felülök, és megdörzsölöm az arcomat. Irina soha nem mosolygott rám olyan igazi, őszinte szerelemmel, mint azt a képzeletemben teszi, már vagy nyolcvan éve. És mindig magamhoz térek, mielőtt elmondhatnám neki változatlan érzéseimet. És még hogy nem vagyok mazochista… Halk nesz hallatszódik a hálószoba felől, majd kattan a zár, és óvatosan résnyire nyílik az ajtó. Visszafekszem a kanapéra, újra lehunyom a szemem, de koncentrálok arra, hogy élénk fantáziám által kivetített képek ezúttal ne ragadjanak magukkal. Puha léptek hangzanak fel egyre közelebbről, és már várom, hogy Gabriella megpróbáljon felébreszteni, esetleg ki akarjon szökni a bejárati ajtón, mikor meglepetésemben majdnem kipattan a szemem. 

Testemre lassan ,mint egy tollpihe hullik egy vékony paplan, amit két, szinte lehetetlenül kicsi kéz elrendez körülöttem. Feszülten figyelek tovább, érzékeim élesen jelzik Gabriella minden mozdulatát. Visszaoson a szobába, és már épp fel akarnék ülni, mikor visszatér, és a matrac süllyedése alapján leheveredik mellém a kanapéra. Selyem suhogását hallom, egy lány női sóhaj, aztán teljes, abszolút, totális csend. Sokáig várok, lehetnek ezek percek, órák, akár napok is, mire felnyitom a szemem. A szobában félhomály uralkodik, a redőnyök lehúzva, csak az apró kis nyílásokon érkező halvány fénysugár világítja meg az apró alakot a kanapé túloldalán. Gabriella összegömbölyödve fekszik a selyemtakaró alatt, mély és egyenletes légzése arra utal, hogy akár bombát is robbanthatnék mellette, ő akkor sem ébred fel. Összehúzom a szemöldököm, de nincs szívem felébreszteni. Végigfuttatom tekintetemet karcsú alakján, fel egészen a félholdként kitűnő, lehunyt szempillákig. Újra felébred bennem a már ismerős vágyakozás. De nem értem, mit akarok én ettől a lánytól? Mit adhat ő nekem, amim nincs meg, de ő rendelkezik vele. Semmit, amit ne szerezhetnék meg mástól, máshonnan.

Erőnek erejével elszakítom róla a pillantásom, és a fürdőszobába vonulok. Egy gyors tusolás után megborotválkozok, és az arcomat törölgetve lépek ki, mikor megtorpanok. Gabriella felébredt, és a komód mellett áll. Pontosan tudom, mit nézeget.

- Gaby? – Összerezzen, mintha valami olyasmin kaptam volna rajta, ami tiltott. Mosolyogva mellé sétálok, de semmi nem készíthetett volna fel arra, ami a kezében találok. Egy ősrégi, kopott fénykép, amit már megsárgított az idő. A rajta lévő nő, annak ellenére, hogy a képen nem szerepelnek színek, eszményien gyönyörű. A ruha, ami a képen fekete és fehér, emlékezetemben vörös és narancsszínekben pompáztak, a karcsú hattyúnyakat pedig rubinköves nyaklánc díszítette. 

Irina első bálja, első találkozásunk színhelye. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, mikor először a szemébe néztem, ami akkor izgalomtól égett. Tizenöt éves lehetett, én akkor töltöttem be a kétszázhúszadik életévemet. Persze, nem néztem ki többnek húsznál, mégis mocskosnak éreztem magam ahhoz a szépséghez képest. Egész este követtem a tekintetemmel, egy percre sem veszítettem el szem elől. A bál már majdnem véget ért, mire összeszedtem a bátorságomat, és felkértem táncolni. Ő pedig bájosan pirongva nekem ígérte az est utolsó táncát.

- Kolja? – Gaby hangja rángat vissza az emlékek hálójából. Ráemelem a tekintetem, ő pedig az orrom alá tolja Irina képét. – Honnan ismered őt?

A kérdés formája meglepetésként ér, azt hittem a kiléte fogja érdekelni, nem pedig a hogyan része. Megvonom a vállam, elveszem a képet, és csak miután végigsimítottam a szeretett arcon, teszem vissza a komódra, a friss vörös rózsák mellé. Ez volt Irina kedvenc virága.

- Nagyon régen elég közeli kapcsolatban álltunk. Gaby, szerintem beszélnünk kellene. – Két ok vezérel arra, hogy túlessek ezen a nagyon kényelmetlennek tűnő beszélgetésen. Az egyik az, hogy muszáj, a másik, hogy végre másra is gondoljak, ne csak Irinára. Gaby beletúr hosszú, vörös hajába, és hátrasimítja az arcából. Vajon tisztában van vele, hogy milyen nőies mozdulat ez valójában? 

Hirtelen túl kényelmetlen lesz a bőrömben, feszengve ülök le a kanapéra. A lány velem szemben foglal helyet, meredten nézi, amint a telefon után nyúlok. A szobaszerviztől rendelek két nagy adag kávét. Szükségünk lesz rá…

- Miről akarsz beszélni? – Hűha, a csaj aztán nem köntörfalaz!

- Rólad, leginkább. Tudnod kell, hogy az elkövetkezendő pár hónap a tizennyolcadik születésnapodig elég kemény lesz. Annyit tudunk, hogy veszélyben vagy, de hogy ki jelent rád nézve veszélyt, és kiben bízhatsz, azt abszolút rejtély övezi, érted? Senkiben nem bízhatsz, akármit is súg a képességed, vagy az ösztönöd.  Az egyetlen szövetségeseid én és a családod vagyunk. – Szándékosan figyelmen kívül hagyom a fintort, amit az utolsó mondatomért kapok. – A másik dolog pedig az, hogy lehet, hogy ki vagy akadva az őseidre, de tetszik vagy sem, ők szeretnek téged, és a legjobbat akarják neked. Jó, lehet volt egy-két dolog, amit elhallgattak, de minden érted történik. Ha ilyen szüleim lettek volna, imára csaptam volna a kezem.

- Várj egy pillanatot… Egy-két dolgot? Szóval nem csak ezt az egész cécót titkolták el előlem?! – És most komolyan csak ennyi ragadt meg benne az egész hosszú monológból? Mély sóhajjal a kezembe temetem az arcomat, de Gabriella addig szólongat, míg újra fel nem nézek. Tényleg olyan makacs, mint az anyja…

- Ezt nem az én tisztem elmondani, ezért térjünk vissza az eredeti problémára. Holnap elmegyünk a cuccaidért, és áthozzuk őket ide, hozzám. Aztán vissza kell menned az iskolába. – Gabriellán azonnal átfut a félelem, az arcából kifut az összes vér. 

A keze után nyúlok, és összekulcsolom az ujjainkat. Egy percre megdermed, és úgy tűnik, azonnal elrántja a kezét, de aztán alig érezhetően viszonozza a szorítást. Gyengéden rámosolygok, ami úgy tűnik, szintén megnyugtató hatással van rá.

- Nem fogom hagyni, hogy bajod essen, mališa, erre megesküszöm. Ne éld le rettegésben az életed. – Aprót bólint, kiszabadítja a kezét, és a fürdőszobába siet. Amíg ott van, megérkezik a kávé, amit egy kis borravaló után kedvesen átveszem a szobalánytól. Mikor Gaby újra előkerül a kezébe nyomom az egyik bögrét. Ő kérdőn oldalra biccenti a fejét.

- Kolja, az előbb már akartam is kérdezni, de… Hogyan vetted rá Danát, hogy modellt álljon? Nekem az istenért se akarta megengedni, hogy lefotózzam. Na persze, aztán csak beadta a derekát. – mosolyog büszkén. Kérdőn felvonom a szemöldököm.

- Parancsolsz? Ki állt modellt nekem, és miért? – Gabriella furcsállva méreget, majd újra leveszi Irina képét a komódról, és az orrom alá dugja. A kezembe veszem, amíg ő előveszi a mobilját, és nyomkodni kezdi. Végül azt is elém löki. Egy percig nem is látom, mit kellene rajta néznem, de aztán… 

A szívem akkorát dobban, hogy biztos vagyok benne, még Gabriella is hallotta. A tüdőm oxigénért kiált, de nem vagyok képes rendesen lélegezni, érzem, ahogy a kezem vadul remegni kezd. Gaby telefonján egy csoportkép van megnyitva, öt lány mosolyog egymásba karolva a King’s előtt. A bal szélen mosolygó lány…

- Ő itt Dana Shameless. Az osztálytársam.

A telefon képernyőjéről galambszürke szempár mosolyog felém Irina arcából.