5. Fejezet: Hazugság az élet

Sziasztok!
Meghoztam az ötödik fejezetet, amiben Gabriella megtanulja azt, hogy nem minden arany, ami fénylik!
Jó szórakozást hozzá, és ne felejtsetek el véleményt írni! :)

„Két oka van, ha az ember nem mondja meg az igazat - vagy mert hazugság révén megkapja, amit akar, vagy mert a hazugsággal megvédi a másikat valamitől.”

/Jodi Lynn Picoult/

Úristen, hogy lehetek ekkora állat?! Reszketve fújom ki a visszatartott levegőt, és igyekszem a nyakamon érzett melegségre koncentrálni, Kolja gyönyörű jáde zöld tekintete helyett, de a feladat nem egyszerű. Végül aztán a férfi kezei lehullnak a tarkómról, én pedig olyan gyorsan húzódom hátra, hogy már sértőnek is minősülhetne. Kolja félredöntött fejjel fürkészi az arcomat, mintha várna valamire. Megköszörülöm a torkom, mielőtt megszólalok.

- Köszönöm. – A hangom még így is olyan, mintha smirglivel vették volna kezelésbe. – Azt hiszem, elmegyek lefeküdni. Ma még nem sokat aludtam. – Kolja biccent felém.

- Aludj jól, mališa. – Istenem, bárcsak ne szólítana így! Igazából nem tudom, mit jelent, de ahogy kimondja, felőlem jelenthetné azt is, hogy „szuka”. Olyan kedveskedve, becézően ejti ki azt a szót, ahogy a szeretők beszélnek egymás között. Mielőtt tovább fűzhetném a gondolatmenetet, gyorsan elköszönök, és beszaladok a hálóba, magamra zárva az ajtót. Mindvégig érzem Kolja tekintetét a hátamba fúródni.

Odabenn lerogyok az ágyra, és a tenyerembe temetem vörös arcomat. A szívverésem még most is dupla olyan sebességgel ver, mint kellene neki, de nem is hibáztatom érte. Azt hittem, megcsókol. És ami a legrosszabb, akartam, hogy megcsókoljon. Hiába van ott nekem Daniel, hiába tiltja az erkölcsöm, és hiába ájul be a prüdériám, semmit nem akartam jobban, mint hogy azokat a gyönyörű ajkakat a számon érezzem. És ettől olyan rossz embernek érzem magam, hogy azt el sem tudom mondani. A fenébe is, hiszen nincs húsz perce, hogy Daniellel beszéltem telefonon, és elmondtam neki, mennyire szeretem.

Mélyen magamba nézek, kutatok az érzés után, ami engem Danielhez fűz. Elképzelem az életem enélkül a kapcsolat nélkül, és a gyomrom azonnal összeszorul. Szeretem Danielt, nem akarom elveszíteni őt egy buta ballépés miatt. De akkor mit műveltem majdnem odakinn? Nikolai is úgy nézett rám, mintha legalább két újabb fejet növesztettem volna. Teljesen hülyét csináltam magamból, úgy viselkedtem, mint egy hormonzavaros kamasz! Ezt a hibát soha nem bocsájtom meg magamnak. Istenem, ha Daniel megtudná, mik jártak a fejemben egy öt perccel ezelőtt, megszakadna a szíve. Ez nem mehet így tovább!

Felhajtom a takarót, és bebújok a sok tollal bélelt párna közé. És amint fellélegzek, rájövök, hogy ez nem fog menni. Nem tudok megfeledkezni róla, miközben az ő ágyában alszom, az ő fürdőszobáját használom, és az ő illata vesz körül mindenhol. Ha egy démon a közelembe jön, azonnal úgy fogja érezni, mintha valaki már megjelölt volna magának. Ezzel jár, ha valaki férfivel él együtt. Hát persze, hogy az ő illata leng körbe, hisz apa épp ezért hozott ide! Átfordulok a másik oldalamra, lehunyom a szemem, és megpróbálok az alvásra koncentrálni. Az illatok lassan eltompulnak, a hangok elcsendesednek, és már a gondolataim sem cikáznak össze-vissza. Az ólmos fáradság lassan úrrá lesz rajtam, és az utolsó, amit látok, két vadul csillogó jáde kő.

Nagy dörömbölésre ébredek, mielőtt kiszólhatnék, már ki is nyílt az ajtó. Résnyire nyitott szemmel próbálom megállapítani, ki az én korai látogatóm, de fej helyett csak egy nagy fehér foltot látok, ami ráadásul egyre közelebb imbolyog hozzám, míg végül a nyakamba nem borul. Ekkor ismerem csak fel a szeretett illatot. Anya felhajtja a takarót, és óvatosan becsusszan mellém. Megsimogatja a hajam, és ahogy ujjai a bőrömön lefelé haladnak, megsimítja sajgó nyakam és kificamodott vállam. Az utóbbi érintésére felszisszenek, mire anya rosszallóan összehúzza a szemöldökét.

- Miért nem mutattad meg Koljának? Meggyógyított volna!

- Így is megtette, nem akartam fárasztani. – suttogom vissza, és annyira álmos vagyok, hogy lehunyom a szemem, de anya nem hagyja abba a piszkálódást. Mormogva a fejemre húzom a párnát, épp akkor, mikor egy mély hang nevetése csendül fel az ajtóból.

- Nem fáradság, mališa. Engedj oda, Kayla. – Érzem, hogy az oldalamnál besüpped a matrac, de nem foglalkozok vele, a takaróba fúrom a fejem. – Ejnye, olyan vagy, mint egy kiscica. Mindig ilyen?

- Többnyire. Olyan lusta, mint a dög, ugye, Gaby? – Válasz gyanánt csak felnyögök, és egy hatalmas férfikéz noszogatására, oldalra fordulok. Újra elbóbiskolok, és a kellemes meleg a vállamban még mélyebbre taszít az álmok világába. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire újra kinyitom a szemem, de már senki nincs a szobában. Mellettem az éjjeliszekrényen egy bögre friss kávé gőzölög, ami úgy vonz magához, mint… inkább nem fejezem be. Kócos hajamat lazán kiseprem az arcomból, a hátam mögé tornázok vagy két párnát, és azoknak dőlve belekortyolok a kávéba. Nem tudom ki csinálta, de annak biztos, hogy aranykeze van… 

Kopogtatnak az ajtón, majd Kolja jelenik meg, kezében egy tálcát egyensúlyozva. Rám pillant, és elmosolyodik.

- Szép jó reggelt, álomszuszék! – Zavartan kulcsolom az ujjaimat a bögrére. – Remélem már kialudtad magad.

- Mennyi az idő? – motyogom magam elé. Még nem egészen tértem magamhoz, ahhoz nekem ennél több idő szükségeltetik. Nem szokásom sokáig aludni, de ha nem magamtól kelek, akkor nem én vagyok a legbarátságosabb lény a földön. Konkrétan tehát rettegjen, aki felmerészel kelteni. Én vagyok az ébresztőórák réme, meg sem tudom számolni, hányat tettem tönkre az elmúlt években. De inkább azok, mint például apa…

- Dél múlt, már épp fel akartalak kelteni. Egyszer megpróbálkoztunk anyáddal, de nem voltál túl együttműködő. – vigyorog rám cinkosan, mire azonnal elvörösödök, és nagyon erős késztetést érzek arra, hogy végigsimítsak azon a szénaboglyán, amit mások hajnak csúfolnak. Kolja úgy veti le magát mellém, mintha már ezer éve haverok lennénk, és az ölembe pottyantja hozományát. A tálcán van minden, mi szem-szájnak ingere, kezdve az illatozó pirítóssal, a frissen facsart narancslén át, egészen a lekváros palacsintáig.

- Nem tudtam mit szeretnél, szóval mindenből hoztam egy kicsit. – vonja meg félszegen a vállát. Halkan megköszönöm a reggelit, és miután betolok három lekváros pirítóst és egy pohár narancslevet, belemerülök a kínos csendbe. Nem értem saját magamat, soha nem voltam még ilyen zavarban, mint most Koljával egy légtérben. Minden valószínűség szerint a tegnapi kis afférom a ludas ebben.

- Beszélhetnék Daniellel? – kérdem halkan.

- Nem kell mindenért engedélyt kérned, Gaby. Ha telefonálni szeretnél, tedd azt. De ha végeztél, nekünk is van mit megbeszélni. – Érzem, ahogy az összes vér kifut az arcomból, mikor a tegnapi démonra gondolok, vagy akár a kórházi alkalmazottakra. Hány család aggódja halálra magát, mert egy szerette nem ért haza? Tudják már, hogy soha nem fog újra belépni az ajtajukon? Nikolai megérzi a bennem keletkezett káoszt, pedig itt én vagyok a lélekolvasó. Nagy, meleg tenyerét a takaró alatt nyugvó térdemre fekteti.

- Ne csináld ezt, Gabriella. Te is tudod, hogy semmit nem tehetsz értük.

- De akkor tehettem volna. – suttogom. Kolja megcsóválja a fejét, feláll, és az ajtóhoz megy. Mielőtt kimenne, hátraszól a válla felett:

- Ha maradsz, te is meghalsz. Nem tettél semmi rosszat, egyszerűen csak túlélted azt, amit nekik nem sikerült, és ezért senki nem hibáztat. A nappaliban megvárlak. – Mielőtt felvázolhatnám neki a teóriájában fennálló hibákat, becsukja maga mögött az ajtót. Egy percig némán meredek magam elé, aztán a telefon után nyúlok. Tegnap szóltam Danielnek, hogy mentse el ezt a számot, mert csak ezen tudom hívni. A sajátomat elhagytam valahol, miközben menekültem.

- Gaby? – Mikor meghallom a hangját, valami elmozdul bennem. Reményt vártam tőle, azt hogy megnyugtasson, ahogy mindig is szokott. – Kicsim, te vagy az?

- Én vagyok. – válaszolom, miközben ujjaimmal erősen markolom a takarót. Annyira félek, hogy valami bántódása esik, hogy valami rossz történik vele miattam. – Minden rendben?

- Ezt nekem illene kérdeznem! A reggeli hírek tele vannak a kórházi mészárlással, ezen csámcsog az egész sajtó! Hol a pokolban vagy? – Nem tudom nem meghallani a hangjában a számon kérő élt, de ez nem zavar. Ismerem milyen, tudom, hogy csak az aggodalom beszél belőle. Soha nem tekintett rám alacsonyabb rendűként, csak mert nő vagyok.

- Jól vagyok, de ez… ez bonyolult. Egy barátomnál vagyok, és nem lenne szabad beszélnünk, de… hallani akartam a hangodat. – Hiába ráncolom az orrom, és pislogok sűrűn, arcomon legördül egy könnycsepp. Ingerülten törlöm le. Daniel hangja azonnal meglágyul a vonal másik végén, értetlenségét még így is érzem. Olyan szoros kettőnk között a kötelék, hogy legyen a világ bármely pontján, tudom, milyen érzések kavarognak benne. Ugyan azokat érzem én is, két része vagyunk egy egésznek.

- Áruld el! – kérlel kétségbeesetten. Újabb könnycsepp kap szabad utat, ezúttal viszont nem törlöm le. Hagyom, hogy nedves nyomot hagyjon maga után a bőrömön. Nincs értelme letörölni, van ott még, ahonnan ez jött. Megpróbálom visszaszorítani a torkomba felgyülemlett gombócot.

- Szeretlek. – mondom a telefonba, mikor mást nem tehetek, de ő nem hagyja annyiban.

- Akkor engedd, hogy segítsek. Kicsim, hagyd, hogy gondoskodjak rólad!

- Nem lehet, Daniel. Ez az ügy most túlmutat rajtam. Túlmutat rajtunk. – elcsuklik a hangom, és ő sem szólal meg, percekig ülünk a néma csendben. Mikor maradék önbecsülésemet mégis összekaparom, újra megszólalok.

- Daniel?

- Itt vagyok.

- Tudod, hogy szükségem van rád, ugye? – A válasz egy halk, öngúnyos kacaj. Nem szeretem, mikor magát ostorozza azért, mert a származásom kettőnk közé áll. – Tudod, ugye?

- Azt hiszem, nekem nagyobb szükségem van rád, mint fordítva.

- Egyezzünk ki abban, hogy kellünk egymásnak jó? És szeretném, ha mindig, amikor rám jön a hoppáré, ez lebegne a szemed előtt. – Próbálom egy kissé oldani a feszült hangulatot, és mikor az éter továbbítja hangjának meleg kacaját, én is elmosolyodok. 

Rövid, sablonbeszélgetés után végül elköszönök, és a fürdőszobába megyek. Ott elintézem ügyes-bajos dolgaimat, újra emberi külsőt varázsolok magamra. Mikor kilépek a hálóból, Nikolai valóban a kanapén heverészik elnyúlva, egyik karját lazán a háttámlára fektetve, másik kezében pedig a távirányító pihen. Amint észrevesz, lehalkítja a tévét, amiben valami Oprah-féle kibeszélő show megy, ahol a feldúlt feleség ordít csalárd férjével. Legszívesebben elnevetném magam, de Kolja komoly pillantása belém fagyasztja a kacajt. Nagyot nyelve megkerülöm a kanapét, és óvatosan leereszkedem a férfi mellé, vigyázva nehogy hozzáérjek. Nem vagyok abban az érzelmi állapotban, hogy egy olyan intenzív energiahullám, mint a tegnapi, átszaladjon rajtam. Abban a pillanatban összeroppantana.

- Miről akarsz beszélni? – töröm meg a közöttünk beállt csendet. Kolja arcán átsuhan jó pár érzelem, amit reflexszerűen azonnal az érzelmi nagyítóm alá teszek.

Aggodalom, düh, bizonytalanság

- Tudod, ez egy nagyon bonyolult beszélgetés lesz, és szeretném, ha megígérnél nekem valamit. – Hangjában nyoma sincs annak a játékosságnak, ami mindig ott bujkál valahol. Ez engem is megijeszt egy kicsit, nem tudom, mire számíthatok tőle. Oldalra döntöm a fejem, és felé biccentek. Mélyen a szemembe néz, mintha a lelkem legmélyét vizsgálná, igazat mondok-e. Váratlan mozdulattal felemeli a kezét, és kisimít egy hajtincset a homlokomból. Riadtan hőkölök hátra, és várom a rám törő forróságot, hiába. Kolja nem szól, csak kérdőn felhúzza a szemöldökét, és visszahúzza kezét.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni apádra.

- Apára? – Elkerekedik a szemem. Mi köze lenne apának ahhoz, hogy valaki megtámadt?

- Elmondom, miért ne. Mikor tegnap hazajöttem, azt okkal tettem, mališa, mert Noah megkért rá. Azért jöttem, hogy megvédjelek attól, ami a jövőben vár rád. És mikor megkérdeztem Noaht, mit mondjak neked, azt felelte, hogy „bármit, csak ne az igazat”. – Elképedten nézek Kolja komoly arcába.

- Apa… hazudott nekem? Arra kért, hogy te is hazudj?

- Azért, hogy megvédjen, mališa. Csak téged tartott szem előtt, ne felejtsd el. – Minden ígéret ellenére érzem, hogy fellobban bennem a harag. Azt hittem, hogy mi mindent megosztunk egymással, mint ahogy azt egy normális család teszi, erre kiderül, hogy az, akiben a legjobban bíztam végighazudozott ki tudja mennyi időt!

- Mit értesz az alatt, hogy „ami a jövőben vár rád”? – Kolján újabb adag bizonytalanság szalad át, és kezd tényleg nagyon rossz érzésem lenni. – Az a démon… nem véletlenül kapott el épp engem, igaz?

- Mališa, mikor még egészen kicsi voltál, a nagynénéd meglátogatott téged, és a családodat. Látomása volt, amiben téged… nos, amiben bajod esik, és figyelmeztetni akarta Noah-t, aki írt nekem egy levelet. A levél valamiért sokkal később ért hozzám, mint kellett volna neki. Több mint tizenhét évet késett, így én is majdnem elbuktam.

- Akkor tehát összefoglalva – nyomom a halántékomhoz az ujjamat – te azért vagy itt, mert a nagynénémnek volt egy látomása, amiben történik valami rossz, igaz? Ezért apa írt neked egy levelet, hogy segíts megakadályozni ezt a bizonyos dolgot, és ezen felül úgy döntött, hogy végighazudja az életemet. Kihagytam valamit? – Mielőtt Kolja válaszolhatna a feltünően költői kérdésre, kopogtatnak az ajtón. Még azelőtt megérzem, hogy ki az, mielőtt Nikolai ajtót nyitna neki. Elindul felém, kitárt karokkal, de én azonnal hátrébb ugrok. Könnyek potyognak a szememből, mikor értetlen arccal visszahúzza a kezeit.

- Apa, most ne… ne érj hozzám!