Sziasztok!
Elkészült a harmadik fejezet is! Jó szórakozást kívánok hozzá! :) És ne felejtsetek el egy-két szót írni a végén! ;)
Elkészült a harmadik fejezet is! Jó szórakozást kívánok hozzá! :) És ne felejtsetek el egy-két szót írni a végén! ;)
„Ha szenvedést, háborút,
rettegést vagy valamilyen különleges, emberfeletti kitartást lát az ember,
mindig újraértékeli az életét. (...) Mindent ki lehet bírni. És tényleg,
egyszer minden elmúlik.”
/Al Ghaoui Hesna/
Nikolai Volshebnik. Ismerem ezt a
nevet, de ha fegyvert fognának rám sem tudnám megmondani, honnan olyan ismerős.
Nem kellene meglepődnöm, elvégre, ha a családom barátja, sokszor hallhattam a
nevét. De nekem valahogy máshogy, sokkal bensőségesebb értelemben ismerős. Nem
csak a neve, hanem ő maga is. Talán ez megmagyarázza, miért akarom Lizzyt
lecsapni, miközben a férfi fenékformájáról költ valóságos áriát.
- Oké, elhiszem, hogy jó segge
van, csak maradj már egy kicsit csendben, jó! Széthasad tőled a fejem. –
motyogom az orrom alatt. Lizzy sértődötten elhallgat, de természetesen tíz
percnél tovább nem bír csendbe maradni, újra kezdi a tirádát.
Már épp ott tartanék,
hogy a párnába fojtom legjobb barátnőmet, mikor Alex „siet” megmentésemre.
Álldogál egy percet az ajtóban, vigyorogva kémleli szenvedést tükröző arcomat,
mire végre hajlandó Lizzy szavába vágni.
- Lizzy, lassan lejár a
látogatási idő, és anyukád is telefonált, hogy ideje lenne haza menned. – Lizzy
az órára nézve eltátja a száját, majd sűrű bocsánatkérés közepette kiviharzik
az ajtón. A levegő megkönnyebbült sóhaj formájában hagyja el a tüdőmet, és
ettől egy kicsit rosszul érzem magam. Egészen addig, amíg fel nem csendül az
ismerős, szeretett hang az ajtóból.
- Ha ennyire örülsz a
látogatóknak, inkább be se jövök. – Alex arca megrándul, az enyém viszont
érzem, ahogy felragyog. Arcomat boldog mosoly önti el, és felnyújtózkodok a
fiúhoz. Ő készségesen lehajol, hogy a nyaka köré fonjam a karjaimat, és egy
hatalmas puszit nyomjak a szájára. Anélkül, hogy elengedne, nevetve leül a
kórházi ágy szélére, megsimogatja a hajamat.
Daniel Menigo minden fiatal lány
álma göndör fürtökben aláomló hajával, és gyönyörű akvamarin színű szemével,
nem is beszélve a gödröcskékről, ami akkor jelenik meg az arcán, mikor
mosolyog. Szóval mindig. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez a fiú engem
választott. Eleinte elég szkeptikus és elutasító voltam vele szemben, azt
hittem, hogy mindez csak külcsín. Aztán hosszas udvarlása folyamán bebizonyította
nekem, milyen remek srác is valójában. Megvan a magához való esze, humoros és
kedves, és mindezek mellett remek barát. Soha nem éreztem még mellette azt,
hogy más lennék, mint az átlag.
- Azt hittem, meg se látogatsz! –
korholtam mosolyogva, amit csak egy vállrándítással, és egy újabb csókkal
nyugtáz. A vállát és mellkasát fedő fehér ing mélyen elüt enyhén barna bőrétől,
ezzel még kívánatosabbá téve magát. Igen, tényleg nagyon szerencsés vagyok.
- Gondoltam, az izgalom egy
kicsit felpezsdít. Minden rendben, Gaby? Jól érzed magad? – Muszáj mosolyognom
hirtelen jött aggodalmán. Daniel arról híres, hogy úgy váltogatja a
hangulatait, mint más ember a fehérneműit. Ajkaival megsimogatja a homlokomat,
amitől a szívem azonnal vadul vágtázni kezd. Csakis ő tudta ezt nálam elérni.
Senki más, csak Daniel. Aprót bólintok, és felemelem a fejem, csókra kínálva a
számat, amit Daniel a legnagyobb örömmel ad meg.
És ekkor természetesen
kopognak az ajtón. Észre sem vettem, hogy Alex mikor osont ki, de ezúttal apa
áll az ajtóban, nem épp vidám arckifejezéssel. Daniel azonnal felugrik az ágyam
széléről, és tiszteletteljesen a kezét nyújtja. Egy pillanatig kétséges, hogy
apa elfogadja, de aztán mégis felé nyúl, és megrázza a kezet. Anélkül, hogy egy
szót is szólna Danielhez, hozzám fordul, és nem törődve elfelhősödött arcommal,
azt mondja:
- Az orvos nemsokára jön, hogy
ellenőrizzen. Gondoltam szólok. – Ezzel sarkon fordul, és még majdnem dühösen
bevágja maga mögött a kórterem ajtaját. Daniel félénk mosollyal fordul felém.
- Nos, apád még mindig nem rajong
értem, ugye? – Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, paprika piros arcomat
Daniel ingébe fúrom. – Hé, mit csinálsz?
- Annyira sajnálom! Fogalmam
sincs, mi ütött belé. – motyogom. Apa soha nem kedvelte Danielt, és ezt nem is
szégyellte kimutatni, ahogy a családom többi tagja sem. Talán nagyapa volt az,
aki hajlandó volt egy szimpla „hellón” kívül annyit mondani, hogy „ mi van
veled?”.
És Daniel ezek után is ugyan úgy viselkedett velem, a szülei úgy
szerettek, mintha a saját lányuk lennék, ráadásul Daniel, még ha látszott is
rajta, hogy tart a szüleimtől, rendszeresen eljött meglátogatni ezen a nyáron
is. Elsős voltam a középiskolában, mikor Daniel, aki akkor volt másod éves, először
randizni hívott. Akkor nemet mondtam, de ő nem adta fel, és ezért hálás vagyok
neki. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha ő nem lenne nekem.
- Hé, nem kötelező kedvelniük
engem. Téged kell meggyőznöm, hogy még mindig nagyon szeretlek, nem? – Pír kúszik
fel az arcomra, és újra elmosolyodok.
- Azt hiszem, éppen eleget
bizonyít, hogy elviseled őket. És én éppen ezért szeretlek olyan nagyon. – újra
megcsókolom, ujjaimmal beletúrok selymes szőke hajába, amiért egy apró simítást
kapok a derekamon. Alig érezhetően megborzongok, Daniel viszont elégedetten
mosolyog bele a csókba. Kis egoista!
- Hé, Gaby… Ó, hűha! – A meglepett
kiáltás hallatán felkapom a fejem, és már nyitnám a szám, hogy kiutasítsam,
bárki is az, aki már megint bepofátlankodott. Ott azonban a félszegen mosolygó
Kolját látom meg, aki nem ellenszenvvel vagy utálattal tekint a mellettem ülő
fiúra, hanem egyszerű kíváncsisággal. Kapva kapok az alkalmon. Úgy veszem
észre, a családom valósággal imádja Kolját, talán ő megtudja győzni őket, hogy
Daniel egy nagyszerű srác. A legjobb választás számomra.
- Hé, szia!
- Nem akartam zavarni, szóval,
megyek is. – kínos mosollyal készül kifordulni a szobából, de egy mozdulatomra
azonnal megtorpan. Felemelem a kezem, és Danielre mutatok.
- Ő itt Daniel, a barátom.
Daniel, ő Nikolai. A családom barátja. – A két férfi kezet fog egymással, de
még mindig nem látok Kolján semmiféle ellenszenvet. Ez a férfi lehet az én
megmentőm! Vagyis a kapcsolatom megmentője, de ez csak nézőpont kérdése
természetesen.
Daniel is ezt gondolhatja, ugyanis azonnal élénk csevegésbe kezd
valami horvát kultúráról, amin Nikolai csak mosolyog. Isten lába ez a pasas!
Úgy érzem, órák telnek el, mire Daniel újra hozzám fordul. Mosolyogva lehajol,
és egy cuppanós búcsúcsók után Koljával mind a ketten elmennek. Helyüket az
orvos veszi át, aki egy tipikus megnyugtató mosollyal közelít felém.
Szerencsére a vizsgálat nem tart sokáig, egy vérvétel és egy gyors
rutinvizsgálatból áll az egész. Rövidesen anyáék is elbúcsúznak, és mire
besötétedik, teljesen egyedül maradok. Kényelmesen elhelyezkedem a matracon, és
várom, hogy elnyomjon az álom.
Düh, elszántság, perverz öröm…
Úgy pattanok fel, mintha rugó
lenne a hátsó felemre szerelve. Érzem, ahogy az érzelmek tulajdonosa egyre
közelebb kerül hozzám. Vadul ugrok a székre terített farmerom felé, és kis
kotorászás után végre kezembe akad a mobiltelefonom. Tárcsázni kezdek, miközben
elszántan nyomogatom a nővérhívót.
A telefon kicseng, de senki nem veszi fel, a
nővérek pedig vagy alszanak, vagy… vagy senki nincs az épületben rajtam és ezen
az elmebetegen kívül, aki a haladásának sebességét nézve épp most áll a
liftben. A telefont még mindig nem veszi fel senki, és miközben újra tárcsázok,
kiszáguldok a kórteremből, és a lépcső felé száguldok. Ha az idegen a liftben,
akkor felfelé jön, akkor én bizony lefelé veszem az irányt. Lerohanok a lépcsőn,
de egy pillanatra megtorpanok a recepciónál.
Körbekémlelek a váróban, de sehol
senki. A repedt falióra megállt hajnali fél négynél. Az órám háromnegyed négyet
mutat… Lassú, halk léptekkel a kijárat felé, osonok, de mielőtt elérhetném,
megcsúszok valamiben. Éppen csak sikerül talpon maradnom úgy, hogy megragadom a
kilincset. Lenézek a lábam elé, de csak valami sötét folyadékot látok, ami
ragadósnak érződik a lábam alatt.
Nyelek egy hatalmasat. Épp elég horrorfilmet
láttam már ahhoz, hogy ne kelljen találgatnom, mi lehet az. Rettegve követem a
tekintetemmel a sötét vonal útját, ami a recepciós pult felé vezet.
Kiterjesztem érzékeimet, de az idegen még mindig az emeleten tartózkodik. Egy
mély, reszketeg levegővétel után erőt veszek magamon, és követem a vér útját.
Remegő kezekkel félretolom a tolóajtót, és bekukucskálva meglátom az egyik
nővér hófehér papucsba bújtatott lábát. Tíz méterre a kicsavart helyzetben
fekvő testtől.
A sikolyomat egy állatias üvöltés nyomja el, közvetlenül a fejem
fölül. Nekem sem kell több, mintha az életem múlna rajta (mert történetesen az
múlik) rohanok a kijárat felé, mezítláb, kórházi hálóingben robbanok ki a
hűvös, őszi levegővel átitatott utcára. Kis híján megbotlok a saját lábamban,
de pár méter botladozás után töretlen erővel rohanok előre. Érzem, ahogy
közeledik.
Gyilkos harag, vér utáni vágy
Istenem, utol fog érni! A
tüdőmből kiszorul a levegő, a talpam véres nyomokat hagy maga után az aszfalton.
Ekkor a telefon túloldalán kattanás jelzi, hogy fogadták a hívást.
- Kicsim, tudod te, hogy…
- Megölte őket! – sikítom a
telefonba. Egy perc néma csend, de ez is elég ahhoz, hogy meghalljam magam
mögött a dübörgő léptek zaját. – Istenem, apa, utol fog érni!
- Gaby, nyugodj meg! Hol vagy
most? – Próbálok körülnézni, de a pánik lassan elhatalmasodik rajtam. – Gabriella,
semmi másra ne figyelj! Csak a hangomra koncentrálj, hallod?! Hol vagy?
- Azt hiszem, valahol az Akadémia
környékén… - nyögöm. Rettegek, hogy ez a valami utol ér, de még jobban attól,
ha ez megtörténik, mit fog tenni velem. Szinte már érzem a leheletét a
nyakamon. A telefon sípol egyet, és hiába szólongatom apát, nem felel senki.
Lemerült ez a kacat!
A kurva életbe!
Egy éles kanyarral bevetem magam az erdő
fái közé, abban reménykedve, hogy ez lelassítja üldözőmet. Az oldalam már fáj,
nem kapok levegőt, a lábaimat pedig már nem is érzem, de semmivel sem törődve
rohanok előre. Nem merek hátrafordulni, hogy követnek-e, lépteket nem hallok
magam mögül. Fokozatosan lelassítok, de semmit nem hallok saját, kapkodó
légvételeimen kívül. Kiterjesztem minden démoni érzékszervemet, amiket bár nem
szívesen használok, most az életem múlhat azon, megfelelően használom-e őket.
Semmit nem érzek, látok, vagy hallok. A negatív érzések lassan semmivé
foszlanak, gusztustalan, fanyar ízt hagyva a nyelvemen. Csak a félelem az
egyetlen, ami még mindig jelen van, a csontfagyasztó rémület, amit ma is
éreztem az iskola előtt. Kétség sem férhet ahhoz, hogy ugyan az a férfi volt.
Bejutott az Akadémia épületébe, most lemészárolta a kórház személyzetének nagy
részét, és újra megtalált. Ez a férfi nem ember. Mit akarhat tőlem? Mély
levegőt veszek, és utat engedek a könnyeimnek. De ebben a percben, mintha
gyomorszájon vágnának…
Győzelemittas öröm
Egy kéz fonódik a nyakamra,
mielőtt felsikolthatnék. Olyan erősen szorítja a nyakamat, hogy szemeim előtt
lassan ezüstös fénykarikák kezdenek játszani, látásom elhomályosul. A férfi
közelebb ránt magához, bűzös leheletét érzem az arcomon, miközben a fülembe
súg.
- Előlem nem menekülhetsz,
rieres. Mindig a nyomodban vagyok, soha nem bújhatsz el. Megtalállak, bárhol is
legyél, és én… - Nem folytatja, az ujjak eltűnnek a torkomról, én pedig köhögve
a földre hanyatlok.
A lábam összecsuklik alattam, ujjak nyúlnak a karjaim után,
de én riadtan próbálok elkúszni előle. A kezek mégis megragadnak, erővel húznak
egy meleg testhez. A látásom még mindig homályos, erőtlenül küzdök az
ismeretlen ellen.
- Sssh, mališa, itt vagyok. Most
már nincs semmi baj! – Istenem, ez a hang… Valóság?
- Nikolai?
- Én vagyok, nincs semmi baj. –
Megnyugtatóan mély hangja, és erős testének védelmében minden védelmi bástyám
összeomlik. Csukladozó zokogás hagyja el a számat, arcomat Kolja fekete
pólójába temetem. Erős karok nyúlnak a térdem alá, és emelnek fel a hideg
földről. Egy másik, szintén ismerős kéz simít végig a homlokomon, puha ajkakat
érzek a fejem búbján. Apa is itt van.
Remegés rázza meg a testem, és visszagondolva,
nem is értem, hogy sikerült túlélnem mindezt, hogyan voltam képes arra, hogy
sikerüljön addig rohannom, hogy megtaláljanak. Lehunyom hasznavehetetlen
szemeimet, és arcomat Kolja vállgödrébe temetem.
- A démon, ő…
- Meghalt, mališa. Többé már nem
bánthat téged. Nyugodj meg, biztonságban vagy. Én megvédelek, senkinek nem
hagyom, hogy bántson. Esküszöm neked.
- Mindenkit megölt, Kolja. A kórházban…
mindenki halott. – A zokogás újult erővel tör ki rajtam, és Nikolai ezúttal sem
kér, hogy hagyjam abba. Hálás vagyok érte, hogy hagyja, had sírjam ki magam. A könnyek,
mint egy soha ki nem apadó folyó csorognak végig az arcomon.
- Sírd ki magad, Gaby. Előttem
soha ne szégyellj semmit. Én vagyok az, akire mindig számíthatsz.
És ebben a pillanatban ez tűnt a
világ legnagyobb igazságának.
Kedves, drága, egyetlen Saya...
VálaszTörlésMi a jó isten?!?!?! :O Kivagyok. Kész. Végem. Meghaltam. Hozzatok egy koporsót. De legalább holnap nyugodt szívvel mehetek suliba. Úgy ahogy. :D Szóval a rész... (most kapsz egy viszonylag hosszú jellemzést)
Elképesztő: Imádtam, ahogyan a párbeszédek menetele könnyen, folyamatosan gördül, sehol nem akadt meg. Elképesztő.
Zseniális: A történet tele volt váratlan fordulatokkal és mindennel ami kellett.
Fantasztikus: Tetszett az új szereplő is, Daniel ugye? Ja és, hogy csak Kolja volt vele kedves. Hajrá Noah! Küld el a picsuba a gyereket!
Lélegzetelállító: Kolja... ohh... <3 Hát nem cuki? Kell :D *.*
Borzalmas: HAHA Bevetted. Ez a szó soha nem illik az írásodra. SOHA :D Higgy nekem, beleszerettem az írásodba. Te vagy az a blog aminek a fejezeteit minden körülmények között várom. Ja meg Vacakét. Na, szóval csodásan írsz.
SIESS a következővel! ;) Szeress és siess!
Ölel és Puszil a legnagyobb rajongód!
Kedves Réka!
TörlésNagyon jól tudod, hogy a hosszú véleményeknek örülök a legjobban :) Nagyon örülök, hogy tetszett, és megjegyzem ha Kolját hozzám vágnák, nos... én ugyan nem dobnám vissza :D Komolyan nagyon örülök, hogy már a kezdetek óta nyomon követsz, tulajdonképpen te vagy az egyik azok közül az olvasók közül, akik miatt mindig ráveszem magam az írásara, és akiknek az ihletemet köszönhetem. :) Szóval köszönöm :))
Puszil
Yesaya
Ajj, ez olyan nagyon nagyon jó! Egyszerűen imádom Kolját <3
VálaszTörlésKöszönöm szépen :) És hidd el, nem vagy vele egyedül ;)
TörlésPuszil
Yesaya
Elképesztően jó lett. Imádtam az egészet. Remélem hamar eljön a vasárnap :D
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :) Hamarosan itt lesz! :)
TörlésPuszil
Yesaya