21. Fejezet: Családi vacsora

Sziasztoook!
Igen, tudom, hogy eltűntem két hétre, és ezt tényleg nagyon sajnálom. Nem fogok kifogásokat keresgélni, őszinte leszek: totálisan elakadtam ezzel a fejezettel, ám egy kis ötletelgetésnek hála (örök hálám Rachelnek ♥) itt a 21. fejezet. Remélem, mindezek ellenére kifejtitek a véleményeteket! :)
Jó szórakozást!

„Amikor egy ember gyűlöl és nem ismeri el a másik létezését, a szeme, amivel ránéz, ijesztően hideg tud lenni.”

/Naruto c. film/

A temető néma csendje egyszerre önt el nyugalommal, és valami kétségbeeséshez hasonló érzéssel. Vicces, ez a kettőség végigkísérte az elmúlt két hetet az életemből. Nekem még legalább van olyanom, hogy élet. Nikolai hatalmas alakja biztonságot adóan feszül mögöttem, mintha szökni próbálnék. Most jöttem ki először Lizzyhez, össze kellett szednem a bátorságom, hogy elé tudjak állni. Igazából ebben Koljának nagyobb szerepe volt, mint nekem, nem hagyta, hogy magamba roskadjak. Nem engedte, hogy otthon maradjak, hogy csendben a takaró alatt gubbasszak, még mit nem! Kegyetlenül kirángatott a mélabúból, iskolába kellett járnom, el kellett játszanom a diákot, akit ugyan megviselt egyik társa halála, de pillanatokon belül túllépet rajta. Lizzy számomra nem csak egy diáktárs volt. Ő volt az a horgony, ami az emberek világához láncolt. 

Most azonban, hogy ő már nincs, úgy érzem, semmi keresnivalóm közöttük, és ha igazából belegondolok, talán nem is bánom. Nikolai rámutatott, hogy nem kell semmi, ami az emberekhez láncoljon. Mert nem vagyok ember. Démon vagyok, a Fekete Szárny egyik Tanácstagjának a lánya. Apa elfoglalta a pozíciót, amit más a háta közepére sem kívánna. Ő sem boldog, de anya és ő úgy döntöttek, így többet tudnak segíteni a fajnak, mintha csak ülnének ölbe tett kézzel. 

Egy kis öröm a káoszban: Nagynéni lettem. Hannah és Alex kislánya néhány napja született, és a Greta nevet kapta. A kisbaba egy kis melegséget hozott mindannyiunk szívébe, ám én nagyon sajnálom, hogy a biztonságból most a teljes kétségbeesésbe született bele. Kívánom neki, hogy találja meg önmagát, és soha ne adja fel. Ne legyen olyan, mint én.

- Gaby?

- Hm? – pillantok fel rá. Kolja kávébarna tincsei a homlokába hullnak, ahogy lenéz rám. Smaragdzöld szemei csillognak az aggodalomtól és a sok visszatartott kérdéstől. Vicces, hogy nem akarja leereszteni a pajzsát, megtagadja azt, hogy érezzem azt amit ő érez, és mégsem veszi észre, hogy a szeme számomra egy nyitott könyv.

- Mennünk kell, Kayláék már várnak.

- Ó, rendben. – Kolja kezét megfogva feltápászkodom, és leporlom a nadrágomat. Nem fogom meg újra a kezét, hiába érzem, hogy szükségem van az érintésére. Akárhol összefuthatunk egy diákkal az Akadémiáról, és nem venné jól ki magát, ha a töri tanárommal látnának kéz a kézben. Akkor már nem csak „áruló” lennék, hanem „lotyó” is.

Belépve a lakásunk ajtaján azonban nem várt meglepetés fogad. Idegen cipők és kabátok sorakoznak az előszobában, az étkezőből pedig halk társalgás hangja szűrődik ki. Kérdőn nézek fel Koljára, aki ugyan olyan tanácstalanul néz vissza rám. Az előszoba ajtajában anya jelenik meg, arcán halvány mosoly, amiről süt, hogy a pokolba kívánja az egész társaságot.

- Örülök, hogy megjöttetek. – mosolyog – Gabriella, valakik már nagyon szeretnének megismerni téged.

Összehúzott szemöldökkel meredek rá, és csak remélni tudom, hogy hallja a gondolatban rázúdított szitokáradatot. Ugye nem gondolja komolyan, hogy én most akarok társasági életet élni, mikor még magammal sem vagyok kibékülve? Ám jó kislányhoz méltón semmit nem mondok ki hangosan, engedelmesen követem őt a nappalin keresztül az étkezőbe. 

Érkezésünkre minden ott lévő felkapja a fejét. Hannah és Alex is jelen vannak, a kis Greta épp apukája óvó karjaiban szundikál. Apa, Bran, és Anja fáradtan merednek maguk elé, egyáltalán nem vesznek részt a társalgásban, amit egy ismerős és két ismeretlen alak folytat.

- Nagyapa! – kiáltok fel örömtelien, és mosolyogva átkarolom a derekát. Nagyapa mély, búgó hangon szid meg, amiért nem látogattam meg egyszer sem az utóbbi időben, pedig mennyire aggódott értem, és ehhez hasonlók. Valaki megköszörüli a torkát, mire Nagyapa mosolyogva eltávolodik tőlem, és a vállamnál fogva maga elé tol, hogy a vele érkezettek is szemügyre vehessenek. Már azelőtt tudom, kikkel állok szemben, hogy bemutatkoznának. 

Nem mintha vennék rá a fáradságot, egy egyszerű biccentéssel tudomásul veszik a jelenlétem, és máris tovább beszélnek. Nagyapa kínos mosollyal fordul felém, szólásra nyitja a száját, de én csak megcsóválom a fejem.

- A fő, hogy te itt vagy. – érintem meg a karját, és a másik két nőre egy pillantást se vetve visszasétáltam anyához és Koljához, aki viszont nem hagyta szó nélkül a jelenetet.

- Rettentő kíváncsiak lehettetek, ha ennyivel le is rendezitek, Bessie. – szól oda gúnyosan. Óvatosan megérintem a karját, némán kérve, hogy hagyja annyiban a dolgot. Bessie, engem egy pillantásra sem méltat, helyette Koljához fordul, úgy válaszol. Ellenben Babette ellenségesen mered rám, mintha szentségtörést követtem volna el, vagy nem tudom.

- Én a lányomhoz jöttem látogatóba, Kolja. Egyéb tényezők nem kifejezetten foglalkoztatnak. – Egyéb tényezők?! Hívtak már sok mindennek, de azért ez már túlzás. Anya és Kolja egyszerre kezdenek el beszélni, ám mielőtt közbeszólhatnék, egy kéz kulcsolódik a karomra. Döbbenten meredek a lányra, aki egy apró fintorral odébb húz, egy „beszélgessünk!” felszólalással. Bemegyünk a nappaliba, és ott is a kanapé két végébe ülünk, a lehető legtávolabb egymástól. 

A szemem sarkából alaposabban is szemügyre veszem a velem egyidős, pár hónappal még fiatalabb lányt. Fekete haja alig ér a válláig, halványzöld szeme jegesen mered a semmibe. Érzéseit meg sem próbálja leplezni, csalódottság, düh és irigység sugárzik belől, meg más, ehhez hasonló érzelmek. Arcvonásait jobban szemügyre véve eszembe jut egy egyébként lényegtelen kis momentum, ami akkor történt, mikor hirtelen el kellett hagynunk New Yorkot.

„- Anya, nem lehet, hogy csak félreértetted? – Anya habozás nélkül odalép Koljához, arcán csábító mosoly terül el. A férfi döbbenten kap levegő után, mikor az anyám egy ujjával körberajzolja a mellkasát.

- A nevem Babette, és elmúltam tizennyolc.”

Valószínűleg a lány csak játszotta az eszét, ám jobban megnézve egy kicsivel tényleg idősebbnek tűnik nálam, annak ellenére, hogy az a pár hónap az én javamra billenti a mérleget.

- Miről akarsz beszélgetni? – töröm meg kelletlenül a kínos csendet. Nem értem, miért hívott egyáltalán magával, ha semmi mondanivalója nincs a számomra. Ránézek, viszonozza a pillantásomat, de nem szól hozzám. Megelégelve némaságát felállok, és a hálószoba felé veszem az irányt. Nincs kedvem részt venni a családi viszályban.

- Tudod, miért gyűlöl téged ennyire az anyám? – kérdi hirtelen. Rosszat sejtve torpanok meg, és nézek rá vissza. Megcsóválom a fejem. – És nem is érdekel?

- Nem adtam rá okot, innentől kezdve az ő baja, ha nem kedvel. – válaszolok, minden szót meggondolva. Kárörvendő arcát elnézve, Babette nem véletlenül kérdezett erre rá, és nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom az indokot. Épp elég rossz hírrel szembesültem, nem biztos, hogy szükségem lenne még egyre.

- Ez nem válasz, Wendy.

- Választ akarsz? – kérdem fáradtan. Direkt nem javítom ki a nevemet illetően, úgyis mindketten tudjuk, hogy direkt rontotta el. Amolyan „olyan jelentéktelen vagy, hogy a nevedet sem tudom” alapon próbál bántani. Anyukám, én annyi mindent átéltem már, hogy ennél azért durvább módszerekhez kell folyamodnod… - Itt a válaszom: Baromira nem érdekelsz se te, sem pedig az anyád. Utálkozhattok annyit, amennyit akartok, marhára nem izgat. De tartsátok magatokat távol tőlem.

- Szívesen távol tartanám magam tőled – húzza megvető fintorra a száját – de sajnos van valamid, ami kell nekem. Ezért kénytelen leszek elviselni téged még egy darabig, de ne aggódj, nem fog sokáig tartani.

- Valamim, ami kell? – hunyorgok felé kérdőn. Mim lehet, ami neki nincs? Mármint normális anyán kívül.

- A mágus. Azt akarom, hogy az enyém legyen. – mosolyog rám ártatlanul. Egy pillanatra bennakad a lélegzetem, aztán elemi erővel robban ki belőlem a nevetés. Hogy kínomba, vagy örömömben nevetek-e, az még számomra sem tiszta.

- Egyre szimpatikusabb vagy! – kacagok a könnyeimet törölgetve. – Először apám, aztán a pasim, ki lesz a következő? Várj, ne válaszolj, nem akarom tudni!

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól ki fogtok jönni egymással, lányok. – Az ajtón Bessie lép be, és bár többes számban beszél, egy pillantásra se méltat. Babette mosolyogva néz az anyjára, hagyja, hogy az kedvesen végigsimítson a haján. Olyan nehéz elképzelni ugyan ezeket a kezeket anya szőke haját simogatva. 

Nem is biztos, hogy anyának van szép emléke ezzel a boszorkánnyal kapcsolatban.

- Nem is, anya. Csak kijelentettem az igényemet.

- Ami engem roppant mód nem érdekelt. – kontrázok rá, mire a mai napon másodjára, Bessie felém irányítja a pillantását. Összeráncolt szemöldöke alól rám pillantva, erőteljesen szuggerálva jelzi, hogy márpedig akkor sem vagyok neki szimpatikus. Nem kell aggódnia, az érzés kölcsönös…

- Anyádtól jobb nevelést is kaphattál volna. Nem tanította meg neked, hogy más beszélgetésébe nem szólunk bele? – fordul felém nyájasan, én meg erőteljes késztetést érzek, hogy kikaparjam a szemét. 

Ezzel viszont nem vagyok egyedül, egy kéz fonódik a csuklómra.

- Anya, én a gyerekemet nem alázatra neveltem. Amire te gondolsz, azt úgy hívják, hogy diktatúra. – mosolyog anya gúnyosan, Bessie pedig haragosan rám mered, mintha én tehetnék arról, hogy a lánya ellent mondott neki.

- Kayla, hát nem veszed észre, hogy ez az egész – mutat körbe – ennek a lánynak a hibája?

- Tűnj el innen! – rivall rá anya. A hangja hallatán még én is összerezzenek, soha nem hallottam még így beszélni. – Megmondtam neked már a legelején: Nem hagyom, hogy Gabriellát okold azért, mert te nem voltál jó anya, és nem voltam hajlandó a közeledbe menni. Ideje, hogy felnőj, és megtanuld beismerni, ha hibázol.

- Gyere, mališa. Ez nem tartozik ránk. – Kolja a vállamnál fogva vezet a szobánkba, ahová eredetileg is indultam volna, mielőtt Babette ostoba faggatózása megállított volna. Elgondolkodva huppanok le az ágyra, és kirántva Kolja párnáját a pléd alól, azt is a hátam mögé tömködöm. Kolja nem problémázik, végigfekszik az ágyon, fejét az ölembe hajtja.

- Te, Kolja? – simítok végig barna fürtjein.

- Hm?

- Te tudod, miért utál Bessie ennyire? – A kérdés hallatán izmai megfeszülnek, szemeit megfontoltan az arcomra emeli, mintha csak játszana a gondolattal, el mondja-e nekem az igazat. Magamban fohászkodom, hogy ne hazudjon. Megígérte nekem, hogy soha nem fog hazudni nekem.

- Igen, tudom. – Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és újra kényelembe helyezem magam a párnák között. 

Kolja azonban nem lazít, felül az ágyra, és kérdőn mered a szemembe.

- Nem akarod tudni? – kérdi hitetlenkedve.

- Elmondanád?

- Nem szívesen.

- Akkor nem akarom tudni. Van mit feldolgoznom, ne gyarapítsuk a listát. – legyintek felé. Mosolyogva csóválja a fejét, és a karomat megragadva magához húz, egyenesen az ölébe. Hátamat a mellkasának támasztom, fejemet pedig hátradöntve fektetem a válla és a nyaka találkozásához. Megnyugtató légvételei lassan elálmosítanak, és kitekintve az ablakon rájövök, hogy már sötétedik is. Ilyen sok időt töltöttünk volna a temetőben? A gondolatra, hogy Lizzyvel még így is együtt töltjük a délutánunkat, elmosolyodok. Sose szabadulunk meg egymástól, igaz?

- Kolja? – Nem szól, csak ajkaival végigsimít a fejem búbján, jelezve, hogy figyel. – Köszönöm.

- Mit?

- Mindent. – motyogom félálomban, összekucorodva az ölelésében. – Hogy nem hagytál magamra, hogy bíztattál, és… és hogy vagy nekem.