9. Fejezet: Új otthon, és a vele járó gondok

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy tegnap nem tettem fel a fejezetet, de csak ma volt időm befejezni! Remélem azért így is sokan vártátok! :) A fejezetről: Hőseink megérkeztek Humba, ahol egy nem várt vendég várja őket. :) Jó szórakozást! :)

„Az emberek nem tudnak titkot tartani. A szemükből, a szavaikból, minden rezdülésükből, a pórusaikból szivárog szörnyű titkuk. Csak idő kérdése, hogy kiderüljön minden.”

/Sigmund Freud/

Folyamatosan azon jár az eszem, amit Nikolai mondott, és amit apa és anya természetesen szintén nem árult el nekem. Mit tettem volna, ha olyan helyzetbe kerülök, mint Kolja? Nekem nincsenek szuper képességeim, hogy csak úgy hipp-hopp lefagyasszam, vagy ép felgyújtsam, kinek hogy tetszik! Újabb titok, újabb veszélyt szült. Gratulálok nekik, tényleg!

- Megjöttünk. – Kolja vidám hangja betölti az utasteret, mintha nem épp most ölt volna meg valakit. Vagyis inkább valamit. Nem is válaszolok, kitekintek az ablakon. A göröngyös földút, amin eddig jöttünk a végére ért, és egy kis tisztás előtt állunk, aminek túloldalát egy aprócska erdő határolja. Nikolai kiszáll a kocsiból, kiveszi azt a kevés holmit, amit magunkkal hoztunk, és a fák felé veszi az irányt. Vonakodva követem, fázósan összehúzva magamon vastag polár pulóverét. 

Az erdő, vagy inkább erdőcske tényleg rettenetesen apró, nem telik sok időbe, hogy a túloldalára érjünk. Kíváncsian nézem a kis kunyhót, ami a szemem elé tárul. Közvetlen mögötte egy kisebb épület fekszik el, amolyan raktárhelyiség szerű. Nikolai óvatosan a derekamra fekteti a tenyerét, nekem pedig hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy ne ugorjak el azon nyomban. 

A pólón és a pulcsin keresztül is érzem bőrének melegét, ami annyira jólesik, hogy már bűntudatom van tőle. Mint egy mantrát ismételgetem Daniel nevét, ezzel egyszerre okozva magamnak egy kis örömöt, és bánatot. Vajon mikor lesz vége ennek az egésznek? Komolyan meg kell várnom a tizennyolcadik szülinapomat? Engedek Kolja unszolásának, és elindulok a kunyhó felé, de meglepetésemre tovább irányít a raktár felé. Kíváncsian pislogok fel először rá, majd vissza a rozzant épületre.

- Kolja… biztonságos itt nekünk?

- Igen, mališa. Üdvözöllek a városomban. – Megpaskolja a fejem, ls kinyitja  előttem az ajtót, miközben tovább magyaráz. – Ez a házrész volt az én nászajándékom a szüleidnek, miután megesküdtek. Nem igazán tudták használatba venni, csak miután… újra találkoztak.

Az elharapott mondat újra felébreszti bennem a dühöt Újabb titok lappang itt, amiről persze megint nem beszélt nekem senki. Mit jelent az, hogy miután újra találkoztak? Nem voltak végig együtt? Elfordulok Kolja bizonytalan arcától, és az elém táruló látványt kezdem emésztgetni, de közben még mindig érzem az árulás aprócska tüskéjét magamban. A hangulatos kandalló és az előtte elhelyezkedő bőrkanapé barátságos kisugárzást ad a nappalinak. A sarokban kiépített boltíven át megpillantom a konyhát, valamint az étkezőt, míg a nappali túloldalából két aprócska, de annál szebb szoba kap helyet, mindkettő fürdőszobával felszerelve. Ámulva járom körbe a helyet, miközben arra gondolok, hogy ez kívülről sokkal kisebbnek tűnt. 

Kolja nem is szól hozzám, elmerengve követi minden lépésemet. Mindig, mikor így magába zárkózik, megcsap elfojtott szomorúságának egy kis töredéke, de a kocsiban nyilvánvalóvá tette számomra, hogy semmi közöm a bánatának okához. Egyértelműen elutasította a közeledésemet, mikor megpróbáltam közelebb kerülni hozzá. 

Fogalmam sincs, hogy lehettem ennyire idióta. Próbálhatom bemesélni magamnak, hogy nem volt hátsó szándékom, de kit akarok becsapni? A gondolat, hogy szomorú olyan… elviselhetetlen volt a számomra. Most is az, de követek el két hibát rögtön egymás után. Nem is beszélve, hogy otthon vár rám egy fiú, aki szeret engem, és bízik bennem. Akit szeretek, és aki mellett szeretettnek érzem magam. Nincs szükségem sem Koljára, sem pedig az érzelmi megnyilvánulásaira.

- El kell mennünk ruhát szerezni neked. – hallom magam mögül mély hangját. Hátra fordulok a vállam felett, de Kolja még csak rám se néz, helyette a szemközti falat bámulja. Én se szólok hát, szimplán csak bólintok. Én is szívesen átöltöznék már, Kolja pólójának túlságosan is olyan illata van, mint neki. Olyan, mint a málna, egyszerre savanyú és édes, egyszerűen túlságosan bódító. A málnáról mindenki tudja, hogy női illat, most mégis úgy érzem, soha nem éreztem még ennél férfiasabbat. 

Kolja hátat fordít nekem, és a bejárati ajtó felé iramodik. Döbbentem meresztem utána a szemem.

- Hová mész? – kérdésemre megtorpan, és visszafordul.

- Ez itt mind a tiéd. Én a szemközti kunyhóban lakom, ott megtalálhatsz bármikor. – Mielőtt bármit is kinyöghetnék, már ki is lépett az egyszerű, üvegezett faajtón, magamra hagyva a szüleim régi házában. Rémülten hasít belém a felismerés: Egyedül vagyok. Nem beszélhetek se anyával, se apával, a keresztszüleimmel és még Daniellel se. 

Nikolai egyedül hagyott, egyértelműen a tudomásomra hozva, hogy az ő feladata annyi, hogy ne hagyjon meghalni, szórakoztatni már nem fog. Nem mintha hibáztatnám, elvégre egy felnőtt férfi, én sem akarnék egy tizenéves koloncot a nyakamba. Mégis rémülten meredek az ajtóra, hátha csoda történik és visszajön, és nekem mégsem kell egyedül maradnom. Nem történik semmi. 

Zsibbadtan a jobb oldali szobába sétálok, és leheveredek a sarokba állított kis fotelre. A térdemet az államhoz húzom, és az államat rátámasztom. Próbálok rájönni, hogy mi tévő legyek, mihez kezdjek magammal. Nem tudom, mit is tehetnék azon kívül, hogy halálra sajnálom magam. Egy mély sóhajjal letörlök egy kibuggyanó könnycseppet a szememből. Egyszerűen nevetséges, mennyit bőgtem az elmúlt két-három napban. Nem vagyok az a szokványos, síró-picsogó kis tini ribi, aki semmi mással nincs elfoglalva, csak magával.

Kíváncsiság, meglepettség, bizonytalanság

Az érzelmek észlelésére felkapom a fejem. Kolja nem lehet, ő bőszen elrejti előlem az összes érzését, ráadásul ez most valahogy annyira… más. Soha nem éreztem még ilyet. Mikor valamelyik démonnak, vagy egyéb más teremtménynek az érzelmei áradnak felém, az olyan, mintha valaki rátenyerelne a kapucsengőre. Egy időben rengeteget szenvedtem emiatt, de végül megtanultam azelőtt befogadni mások érzéseit, hogy azok előbb értek volna el engem. 

Ez azonban teljesen más érzés, olyan, mint leheletnyi finom kis kopogtatás az elmém kapuján. Észre sem vettem, hogy lezártam az érzékeimet, kiskorom óta nem fordult elő velem ilyesmi. Felállok a fotelből, és megragadva az érzelmi zűrzavar aprócska fonalát, elkezdem azt felgombolyítani, követve az irányt, amit mutat. A nappalin át lépkedek a konyhába, majd átosonok az étkezőbe. Ott megpillantom az ajtót, ami minden bizonnyal valamiféle hátsó kijárat lehet. Minden érzékem azt sikítja, hogy az a valaki, aki ennyire finom érzelmi rendszerrel rendelkezik, ott van kint, és rám vár. Nem tudom, honnan vagyok ilyen biztos ebben, egyszerűen tudom és kész. Bizonytalanul hátrapillantok a vállam felett, de Kolja természetesen nincs ott. Egy kicsit hiányzik az állandó jelenléte, annyira megszoktam már, hogy ha némán is, de mindig a közelemben van. Erőt veszek magamon, és kilépek az egyszerű, lakkozott faajtón. 

A küszöbön megtorpanok, és egy másodpercre elgondolkodom, hogy sikítsak, vagy sóhajtsak fel. Az utóbbi mellett döntök. Csodálkozó sóhaj szakad fel belőlem, mikor megpillantom a legfurcsább lényt, amit valaha is láttam. Hatalmas, fekete pikkelyekkel borított teste összetekeredve pihent, maga alá húzva kis, tömzsi lábait. Borzasztóan nagy, a fejemnél is nagyobb barna szempár mered rám kíváncsian egy gyönyörű, ámde igen szőrös arcból. Pofája ásításra nyílik, megmutatva nekem pengeéles, hófehér fogsorát. Célzásnak szánta vajon?

- Helló, gyönyörűségem… - Lassan hátrálni kezdek, végig a lény szemébe bámulva. Nincs szerencsém, egy villámgyors mozdulattal már felém is kap. Már épp sikítanék, aztán rádöbbenek, hogy csak a fogai közé csippentette Kolja pulóverének ujját, és annál fogva kicsit közelebb húz magához. Meredten állok, amíg beleszagol a hajamba, aztán az arcomat szaglássza. Mikor orrát a nyakamba fúrja, nem bírom tovább, felnevetek. A kis bestia egy percre elhúzódik, majd újra próbálkozik. Újra kacagni kezdek. Egyik karmos mancsát kiszabadítja a teste alól, és megragadja a derekamat. Odahúz magához, amit nevetve tűrök. Ismerem az érzéseit, nem fog bántani.

Játékosság, öröm, egy kis magány

Legalább olyan magányos itt, mint én. Mióta lehet itt vajon? Tudja Kolja, hogy a hátsókertjében egy sárkányszerű valami tanyázik? Egy percig a pikkelyes nyakra bámulok, majd döntésre jutva lekuporodok mellé, fejemet vastag testének döntöm. 

Fogalmam sincs, mennyi ideig ülhettem így, de azt hiszem elaludtam. Nikolai halk hangjára, és az új barátom apró nyüszítésére kelek. Kinyitom a szemem, de azonnal elé kapom a kezem, mikor Kolja meredten belebámul az arcomba.

- Mi van? – nyöszörgöm.

- Nem hiszem el, hogy ilyen felelőtlen vagy! – morogja nekem. Dühösen felbámulok rá, az előbbi zavarom azonnal tovalebben. Kevésbé kecsesebben, mint szerettem volna feltápászkodom, és egyenes háttal megállok Kolja előtt. Őt egy kissé megdöbbenti hirtelen fellázadásom. Ints búcsút a kis csendikének!

- Én vagyok a felelőtlen?! Mintha Te felejtettél volna el szólni arról, hogy egy ilyen valami van a hátsó kertben, nem?! Ideje lenne, hogy megtanuld beismerni a hibáidat, és nem engem hibáztatni értük! – Kolja tekintete újra megkeményedik, engem pedig valami fura izgatottság tölt el a veszekedés gondolatára. 

Az igazság az, hogy bár elég nagy szám van, még soha nem veszekedtem senkivel, még a szüleimmel sem. Legfeljebb Apával, miután kiderült ez a kis… incidens. Magamnak is nehéz beismerni, de élvezem, hogy végre valaki küzd a saját igazáért, és nem helyesel nekem, mint egy ócska bólogatós kutya a műszerfalon.

- Senkit nem hibáztatok semmiért, ne láss bele olyan dolgokat, amiket csak szeretnél! Honnan kellett volna tudnom, hogy itt van? Ezer szerencséd, hogy ismerem őt, és ő is engem, mert akár bajod is eshetett volna!

- El sem jöttem volna idáig, ha ez érzem, hogy ellenséges, nagyokos! Elfelejted, hogy mire vagyok képes?! – Mielőtt még jobban belelendülnék, eljut az agyamig az is, amit mondott. – Várj, hogy érted, hogy ismered őt?

Kolja felsóhajt, és a hatalmas állathoz sétál, aki kíváncsian megszaglássza a felé nyújtott kezet. A férfi visszafordul hozzám, és rámutat a kis behemótra.

- Ő itt Luram. Az apád egyik régi vadásztársának volt a partnere. – Megsimogatja Luram orrát, amitől az azonnal nyüsszögni kezd, még több simogatást várva. Viszont azt is érzékelteti, hogy nem csak Koljától, karmos mancsaival újra közelebb húz magához, ezúttal olyan lendülettel, hogy fenékre huppanok mellette. Nevetve vakargatom meg a nyaka tövét, mert csak azt érem fel így ülve, bár ehhez a művelethez is nyújtózkodnom kell. Észbe kapva újra Kolja felé fordulok, aki mosolyogva néz a szemembe. Istenem, jobban örültem, mikor haragudott rám. Ezzel a mosolyával nem tudok mit kezdeni, képtelen vagyok kezelni a hangulatváltozásait.

- Kedvel téged. – mondja, miközben besétál az étkezőbe. Egy darab almával jön vissza, amit kedveskedve Luram felé nyújt. Az állat az étel láttán izgatottan feláll, és én csak ekkor veszem észre a hátán összezárt szárnyakat. Azonnal felderülök, és Kolja felé fordulok.

- Esélytelen! Bele se kezdj! – mutat rám, majd Luramnak dobja a gyümölcsöt. Morcosan, csípőre tett kézzel meredek Nikolaira, de ő csak vigyorog a fenyítési módszeremen. Úgy, mint ahogy egyedül Ő veszekszik velem, ugyanúgy csak rá hatástalan minden hisztim. Na nem mintha sokat alkalmaznám, de ha igen, akkor mindig bevált. Leszámítva Kolját. Azonnal elfordulok tőle, amint érzem, hogy a szám akaratlanul is mosolyra húzódik. Nagy kihívást fog jelenteni minden egyes nap, amit Koljával töltök, mind a számára, mind a számomra. Sokszor lesznek majd vitáink, ez előre látom, és máris imádom őket. Hirtelen Kolja arca jelenik meg a látóteremben. Nem bírom ki, elnevetem magam, és bár fogalma sincs, min kacagok, ő mégis velem nevet. Ó, te jó isten, ha tudná!

- Anyád soha nem vitt repülni? – kérdi később, mikor a konyhában ülünk, és teát kortyolgatunk. Megcsóválom a fejem, nem akarok most anyáékról beszélni. Még nem is tudatosult bennem igazán, hogy nagyon sokáig nem fogok velük kapcsolatba lépni. – Soha nem is kérted rá?

- De igen, millió meg egyszer… - sóhajtok fel megadóan, aztán újra teámba merülök.

- Gaby, sajnálom! – Meglepetten felnézek Koljára. Ő csak az asztal lapján heverő ujjait bámulja, mintha nem az előbb kért volna bocsánatot… miért is?

- Mit is?

- A következő egy évet. – vigyorog rám – Nem vagyok egy egyszerű eset.

- Rá se ránts – legyintek, majd felállok az asztaltól, és a bögrémet a mosogatóba teszem. Majd később elmosogatok, most annyira nincs kedvem hozzá. A szobám felé menet megállok a konyhát és a nappalit elválasztó boltívnél, és visszafordulok.

- Viszont jobb, ha felkészülsz, Kolja. Én a végsőkig küzdök.