10. Fejezet: Fenyegetés

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, és nem is szaporítom a szót! :)
Jó szórakozást!

*

„Amikor bűntudatod van, akkor nem a bűnödet gyűlölöd, hanem saját magadat.”

/Anthony de Mello/

Tekintetemmel követem Gabriella egyre távolodó alakját, míg el nem tűnik a szobáját és a nappalit elválasztó ajtó mögött. Csak ezután eresztem ki az eddig visszatartott levegőt, és temetem az arcom a kezembe. Fogalmam sincs, mi ütött belém, miért zaklat fel a gondolat, hogy Gabriellával legyek egy fedél alatt. Mielőtt megjöttünk úgy terveztem, hogy beköltöztetem magam mellé a házba, hogy folyamatosan rajta tarthassam a szemem, de… Fogalmam sincs miért, de ha elképzelem Gabyt abban a házban, amiben Irinával a jövőmet terveztem… Nem, az szentségtörés lenne. Ez a lány túlságosan is felkeltette az érdeklődésemet, de az én életemben nincs hely másik nő számára. Az isten szerelmére, Gabriella még egy gyerek!

 Halk sistergést hallok a hátam mögül, mintha aprócska homokszemek karcolnák a padlót. Hátra sem fordulva szólalok meg.

- Nem lenne szabad itt lenned, Bran.

- Óriási baj van, Kolja. – Bran hangja olyan hideg, mint a jég, de nem veszem magamra az ellenségeskedését. Ha a Szárnyon belül valami gubanc van, Bran számára minden tényező, ami elvonja a figyelmét az eredeti bajról, csak problémát jelent. Még akkor is, ha a barátairól van szó, nem mintha én valaha is a barátomnak tekintettem volna. Soha nem fogom neki megbocsájtani, amit Makaylával tett, nem érdekel, miféle szándék vezérelte akkoriban. 

Hátrapillantok a vállam felett. Bran a falnak vetett háttal, összefont karral áll, ónix színű szeme jeget áraszt magából. Tényleg nagy lehet a baj…

- És miben tudnék segíteni? – kérdezem, nem minden gúnytól mentesen, persze. Nem gyakran fordul elő, hogy a hatalmas Igazgató a segítségemet kéri. Pontosabban eddig csak egyszer fordult elő, kb. két perce. Gunyoros hangvételem ellenére kíváncsian várom Bran válaszát, aki ellöki magát a faltól, és leül arra a székre, amin pár perccel ezelőtt még Gaby foglalt helyet. A tekintetét az enyémbe fúrja, és beszélni kezd.

- José megszökött. Nem tudom, mikor és hogyan, de az biztos, hogy már nincs a toronyban.

- José? Ti életben tartottátok azt a szemetet?! – Érzem, hogy dühömben az összes vér az fejembe száll, ahogy Bran szavai eljutnak a tudatomig. 

Ha a távollétem nem akadályozott volna meg, én magam nyírom ki, abban a percben, hogy megtalálom őt abban a gyerekektől hemzsegő parkban, ahová rejtőzött. Noah akkor Kayla kedvéért életben hagyta, de mind abban a tudatban éltünk, hogy a toronycellába való bezárása után nem sokkal kivégezték. Hogy a francba lehet az, hogy megszökött, ha tizenhét éve halott?!

- A Tanács közvetlen a kivégzés kihirdetését követően meggondolta magát. Az egyik legjobban őrzött cellába zártuk be, de… - csóválja fejét – Fogalmam sincs, hogy történhetett ez, Nikolai. Esküszöm, hogy nem tudom.

Szétárad bennem a düh, legszívesebben azonnal összezúznék valamit, akármit, ami egy kicsit is emlékeztet Joséra, vagy arra, amit tett. Mai napig rémálmaim vannak arról, hogy a halottaiból tér vissza, erre ez a seggfej közli velem, hogy él és virul. Gyönyörű nap ez a mai…

- Noah és Kayla tudják már? – kérdem halkan – Tudják egyáltalán azt, hogy José életben van? Vagy ezt a kis részletet előlük is voltál kedves elhallgatni?!

- Ne kezdd ezt, Nikolai, nem az én döntésem volt, hogy életben hagyjuk! José maga a sátán ivadéka, megszületnie sem lett volna szabad, és ha minden rendben ment volna, én magam ölöm meg! De meg van kötve a kezem, és José helyzetét titokban kellett tartanom! – sziszegi.

- Ki az a José? – Jaj, ne… Csak ezt ne! Minden izmom megmerevedik, úgy érzem, hogy mozdulni sem tudnék, még ha akarnék sem. Bran arcából kifut az összes vér, ahogy a hátam mögé bámul, és fogalmam sincs, mi tévő legyek. A karcsú alak elsétál mellettem, és megáll Bran előtt. A démon megmukkanni sem tud a döbbenettől, de hogy a lány jelenléte lepte-e meg, vagy hogy esetleg mindent hallott, nem tudhatom. Gaby kíváncsian oldalra dönti a fejét, úgy járatja közöttünk a tekintetét.

- Nos? Ki az a José?

- Gaby, mit keresel itt? Azt hittem a szobádba mentél. – Szemöldökét ráncolva fordul felém, enyhe indulat festi pirospozsgásra az arcát, ezzel még inkább kiemelve bőrének elefántcsont színét. Rendkívül… bájosan fest, mikor ingerült. Vajon használják még a „bájos” szót manapság? Atya ég, öregszem…

- Talán írásban kérjem, hogy elhagyhatom a szobámat? – érdeklődik mézes-mázos hangon. – Mellesleg, nem vagyok sem hülye, sem süket. Tudni akarom, mitől vagytok ilyen dühösek.

- Esetleg attól, hogy hallgatózol? – érdeklődöm ártatlanul. Természetesen nem erről van szó, de nem sok mindent élvezek úgy, mint ezzel a lánnyal vitatkozni. Soha nem akarja hagyni, hogy enyém legyen az utolsó szó. Bran végigméri Gabriellát, és homlokára szalad a szemöldöke.

- Lehet, hogy nem épp témába vágó, de Noah tudja, hogy ti ketten… - Nyomatékosan mutat kettőnkre. Hátrahőkölök a feltételezéstől, Gaby is felháborodottan kapkod levegő után. Azonnali magyarázkodásba kezd, hogy mi nem vagyunk semmiféle kapcsolatban, már ami azt illeti, és hogy csak nincs másik ruhája, azért hordja az én felsőmet. Kicsit talán mégis sértő, hogy ennyire ellenzi a dolgot. Ahhoz képest, hogy háromszáz éves vagyok, szerintem kifejezetten jól tartom magam!

- És különben se próbálj témát váltani! – szusszan Gaby felháborosottan – Ki az a José?

- José – sóhajtok fel – valamikor apádék nagyon jó barátja volt. De aztán történt egy-két dolog, ami miatt megromlott a viszonyuk. – Például megölte anyádat, téged tenyészkancának akart tartani, na meg persze tönkretette apád életét. Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak? Próbálok minél kevesebbet elárulni neki, de egy pillanatig úgy fest, nem elégszik meg ennyivel. Dühösen Branra meredek, biztos vagyok benne, hogy az ő érzéseit vizsgálja ki, teszteli, hogy minden fontos részletet hallott-e. Bran szúrósan viszonozza a pillantásom, mintha ő meg pontosan engem hibáztatna. Végül Gaby megvonja a vállát, és kilibeg a konyhából, át a hátsó kertbe, ahol azonnal meghallom Luram üdvözlő mormogását. Visszafordulok Bran felé, és biccentek neki, hogy menjünk ki. Ő érti a célzást, egyenesen átvonulunk a raktárházzal szemközti kunyhómba. Az én otthonomba, ahová nem szívesen engedek be idegeneket, de van, hogy nincs választási lehetőség. 

Becsukom magam mögött az ajtót, és a nappaliban levágódok a kedvenc kanapémra. Bran a velem szemben lévő fotelbe telepedik, de merev tartásából egy szemernyit sem enged. Ezzel egyértelműen kifejezi, hogy legalább annyira bízik bennem, mint én benne. Előbb adnám az életem a vérszívó kezébe, minthogy Bran könyörületére bízzam magam.

- Szóval akkor mit vársz tőlem? Tegyem helyre azt, amit a Szárny már megint elcseszett? – morgom – Nem vagyok a kibaszott takarítótok.

- Nem kérném a segítségedet, ha nem Kayláról lenne szó. Rengeteggel tartozom annak a nőnek, és te vagy az egyetlen, akiről biztosan tudom, hogy mindened feláldoznád, ha arról lenne szó! Ha kiderül, hogy a Tanács életben tartotta azt a mocskot, Noah fellázad. És azt a próbálkozást még senki nem élte túl. – kezdem kapizsgálni a lényeget, összeszűkült szemmel figyelem az előttem ülő démon férfit.

- És ha Noah meghal…

- Makayla Ispra erejével elpusztítja az egész Fekete Szárnyat. Annak pedig beláthatatlan következményei lennének. A világot elárasztanák azok a démonok, akiket elért az Orada Astiba, és senki nem lenne, aki megakadályozza őket a vérengzésben.

- És Otheniri?

- Otheniri kevéssel azután, hogy Gabriella megszületett, felszívódott, te is tudod. Rá nem számíthatunk többé. Az anyánk cserbenhagyott minket. -  Akármennyire is nem akarom, megérint Bran kétségbeesése. 

Szitkozódva beletúrok a hajamba, átkozva a lágyszívűségemet. Egyszer az én vajszívem visz a sírba…

- A szolgáltatásaim nem olcsók, ezzel tisztában vagytok, ugye?

- A Tanács kész kifizetni neked a kért összeget. – bólint Bran. Nem lep meg, hogy a Tanács is az én segítségemet kéri. Mióta Kayla meg tanulta irányítani Ispra erejét, úgy félnek tőle, mint a tűztől, és okkal. Ugyanis Fayette és Kayla nincsenek éppen… baráti viszonyban.

- Szükségem lesz valamire Joséból. A legjobb a vér lenne, de egy bőrdarabka vagy egy hajszál is megteszi. És van egy feltételem is. – emelem fel az ujjam Bran elé – Gabriella soha nem tudhatja meg, hogy mi történt a születése napján. Ha Fayette akár csak a lány közelébe merészkedik, lábtörlővé változtatom, világos? Nem fogja azt a gyereket felhasználni arra, hogy bosszúságot okozzon Kaylának.

- Ez már az én fejemben is megfordult. – bólint Bran – Szóval, mennyibe fog fájni?

- Egy szívességbe. – mosolygok. Nem lepi meg, hogy nem pénzt kérek a szolgálataimért, mindig az az ár, amiben épp hiányt szenvedek, és jelen pillanatban nem sok ember tartozik nekem szívességgel. Rengeteget elhasználtam, miközben Bessie és Babette miatt jártam a világot, de soha nem tudni, mikor lesz szükségem egy újabb szívességre. 

Bran szája apró mosolyra húzódik.

- A Tanácsnak ez nem fog tetszeni.

- És az engem hol érdekel? – horkanok föl. Bran csak bólint, majd egy újabb porfelhő kíséretében hamuvá válik. A franc essen belé, takaríthatok utána… 

Egy mély sóhajjal hátradőlök a kanapén, és fáradtan lehunyom a szemem. Soha nem lesz már egy olyan napom, amikor semmi miatt nem kell aggódnom? Intek egyet a kezemmel, és egy teli pohár vodka úszik kinyújtott kezembe. Azért, a varázslatnak is megvannak a maga előnyei, nem? Átgondolom, mi is akkor most a teendőm. 

Elő kell kerítenem Josét, anélkül, hogy Gabriella rájöjjön, mit is csinálok. Ha megtudná, hogy keresek valakit, addig kutakodna, míg rá nem jön, ki is az, és mit csinált. És ha megtudja, mi történt a születésének napján… Az a lány összetörne. Nem ismerem annyira, mint amennyire meg szeretném ismerni, és azt még magamnak is nehéz beismernem. De töltöttem vele annyi időt, hogy rájöjjek, a családja számára a legfontosabb, és ha rájönne a születése körülményeire, önmagát hibáztatná. Soha nem épülne fel a bűntudatból, azt pedig nem engedhetem. Láttam, mibe kergeti bele az embereket az, ha valami miatt önmagukat hibáztatják. Irina veszte is az a keserűség volt, amit a szemében láttam. Nem az, hogy elhagyott engem, hanem hogy megölte azt, akit tényleg szeretett, aki előtt nem játszotta meg magát. Nem engedem, hogy Gabriella is erre a sorsa jusson. 

Erre az elhatározásra jutva állok fel a kanapéról, miközben lehúzom a vodka maradékát. A tüzes ital kellemesen végigmarja a torkomat, ezzel magamhoz térítve egy kicsit. Addig nem kezdhetek neki semminek, míg Bran vissza nem tér a Tanács döntésének hírével. Fel nem foghatom, hogy hagyhatták életben azt az őrültet. Nem csak azt kell kiderítenem, hogy José hol van, hanem hogy miért van életben. 

Otheniri jóslata jut az eszembe, az, hogy egy démon ártani akar Gabriellának. José elmebeteg célja az volt, hogy rávilágítson az általa képzelt hasonlóságra közte és Noah között. Azzal, hogy Noah ezt megtagadta, az árulás érzését ültette el Joséban, aki most minden valószínűség szerint bosszúra szomjazik. És mivel okozhatna nagyobb fájdalmat, mint azzal, hogy tönkreteszi azt, ami Noahnak a legfontosabb? 

Elpusztítja azt, ami Gabriella lénye, összetör mindent, ami a lánynak fontos. Noah soha nem bocsájtaná meg magának azt, hogy akkor nem ölte meg saját kezűleg azt a tébolyodott állatot. Makayla pedig a Tanács vérét venné. Ebben nem kételkedem, és én lennék az első, aki mellé állna. Mérget vennék rá, hogy az egyetlen démon, akinek érdekében áll bántani Gabriellát, az csakis és kizárólag José lehet. És ha Gabyn egyetlen karcolás is megjelenik, amit José okozott, akkor vér fog folyni. 

A Tanács a Fekete Szárny pusztulását okozta a döntésével, hogy életben tartják azt a szemetet. Viszont az a rohadék nem számolt egyetlen egy fontos tényezővel. Azzal, aki még azelőtt megöli, hogy Gabriella közelébe juthatna az undorító, mocskos szándékaival együtt.

Velem.