11. Fejezet: Konfliktus

Sziasztok!

Ne haragudjatok, amiért szó nélkül eltűntem erre az egy hétre, de egyszerűen annyira összesűrűsödtek a dolgok, hogy nem hogy írni nem volt időm, de konkrétan létezni sem. :( Szóval, tényleg sajnálom, de visszatértem, és hamarosan a vizsgáimnak is vége :) Szóval szurkoljatok velem együtt, hogy ne bukjak meg! :D A fejezethez pedig jó szórakozást kívánok! :)

„Mindenkinek nagy elővigyázattal kell megéreznie, hogy milyen irányba húzza a szíve, és utána összeszedni minden erejét, hogy azt válassza.”

/Közmondás/

Abban a percben, hogy kinyitom a szemem érzékelem, hogy valami nagyon nem klappol. Megdörzsölöm a szemem, kábult agyamban lassan, csikorogva lépnek működésbe a fogaskerekek. Résnyire nyitott szemmel, enyhe nyugtalansággal próbálok rájönni, hol a francba is vagyok tulajdonképpen. Aztán elkezdenek beugrani az előző napok eseményei. 

Összeszorított szemmel visszahanyatlok az ágyra, és a fejemre ráncigálom a takarót. Tegnap, miután Kolja eljátszotta a „bölcs apa” szerepét, valóban visszavonultam a szobámba, onnan próbáltam meg rájönni a dühük okára. Na persze, elég nagy szívás, hogy csak magát az érzést élem át, de magára az okra soha nem fogok rájönni. Ékes bizonyítéka ennek, hogy a nagy találgatások közepette be is aludtam. Egy mély, lemondó sóhajjal és kisebb harc során lerugdosom magamról a takarót, és a fürdőszobába vonulok. Vagyis pontosabban csak vonulnék, mert amint leteszem a lábam a hűvös padlóra, egy telitömött szatyorra esik a pillantásom a kanapénak döntve. Ez még nem is akkora hézag, csak hogy tegnap még nem volt ott! 

Átkozva magam, amiért nincs nálam egy bot, hogy megpiszkáljam, óvatosan közelebb osonok a zsákhoz. Összehúzott szemmel felemelem az egyik lábam, és megtaszítom egy picit, miközben magamban imádkozom, hogy ne robbanjon le a lábam.

- Nyugi G. I. Jane, csak ruhák. – Egy hatalmas sikollyal ugrok hátrébb, azonban a padló nem a barátom, és hirtelenjében el is tűnik alólam, minek következtében óriásit zakózóm. Nem is érzékelve a fájdalmat (pedig a fenekemen ziher hogy lesz egy pár lila folt) a mellkasomra tapasztom a tenyerem, hátha lassíthatok zakatoló szívverésemen. Nikolai önfeledten kacarászik az ajtófélfának támaszkodva.

- Örülök, hogy jól szórakozol! – förmedek rá – Különben is, barlangban nevelkedtél? Nálad nem szokás esetleg kopogni?!

- Kopogtam, de épp a takaró alatt bujkáltál. – lép beljebb a szobába. Megfogja a szatyrot, és lepottyantja elém. Magam alá tornázom a lábaim, és kíváncsian belelesek, meg is feledkezve zavaromról. 

Az első ruhadarab, amit kiemelek, azonnal széles mosolyt csal az arcomra. Egy melegítőnadrág! Végre nem kell azon izgulnom, hogy felcsúszik a pólóm (Nikolai pólója) és egy bugyiban fogok parádézni! Rögtön ez után előkerülnek az otthoni pólók, a farmer nadrágok, pulóverek. Ezek az átlagos darabok, hálásan mosolygok Nikolaira. Újra elmerülök a zacskó tartalmában, ezúttal viszont kissé… merészebb dolgok kerülnek elő. Teszem azt például estélyik, koktélruhák és néhány selyemből készült darab, amire csak remélni merem, hogy hálóing, mert biztos, hogy nem venném fel nagyközönség előtt. Ezúttal is megköszönöm, bár már egy kissé furcsállva pislogok fel a férfira. Ezeket is szépen összehajtogatom, és leteszem magam mellé. 

Visszahajolok a szatyor felé, és természetesen rögtön fülig vörösödök…

- Kolja, mondd, hogy nem…

- Én ugyan nem. – ingatja a fejét. – Fogalmam sincs, hogy szokás ilyeneket vásárolni, szóval vittem rólad egy képet az eladónak, ő meg megsaccolta a méreteid.

Mélyet sóhajtva összepakolom a ruhákat, leszámítva a fekete melegítőt és egy pink atlétát, amiket fel szeretnék venni, és a fürdőszobába vonulok. Szerencsére, ezúttal problémamentesen… Gyorsan elrendezem ügyes-bajos dolgaimat, és felkapva magamra a ruhákat, már kinn is vagyok a konyhában… egyedül. 

Csalódottan felteszem forrni a teavizet, és amíg várom, hogy fütyülni kezdjen, levágom magam az asztalhoz. Annyi mindent akartam kérdezni Koljától, erre itt hagy… no comment. Sandán az oldalajtó felé pillantok. Feltápászkodom a székről, és kikukucskálok a hátsó kertbe. Meglepett volna, ha Luram itt van, mégis elönt a csalódottság. Ha beszélgetni nem is tudunk, akkor is… legalább lett volna társaságom. Erre meg itt ülök egy raktárnak álcázott luxus lakosztályban, csakhogy tök egyedül. Élvezetes, mondhatom… A teafőző éles füttyszóval jelzi, hogy díjazná, ha lekapcsolnám a gázt alatta. Visszasietek a konyhába, ahol viszont döbbenten megtorpanok.

Kolja az asztalnál ül, állát a tenyerébe támasztva mered a teáskannára, ami azonnal elhallgat. Felém fordul, és megajándékoz egy apró mosollyal. De édes jó istenem, ezért a mosolyért nők milliói ölni is tudnának. Szégyenszemre, közéjük tartozok én is. Egy percig csak nézek rá (oké bámulom, és akkor mi van?!), aztán erőt veszek magamon, és elkészítem a teát. Kérdőn tartom felé a kannát, és mikor bólint, egy újabb bögrét töltök tele, és elé rakom.

- Nagyon otthonosan mozogsz itt. – mosolyog rám, miközben belekortyol a teájába. Megvonom a vállam, leülök a szemben lévő székre, és azon gondolkozom, mi a fenét is akartam én tulajdonképpen kérdezni, nem egész három perce. Miért van az, hogy akárhányszor rám néz, mindent elfelejtek?! Argh, felidegesít!

- Honnan vannak a ruhák? – Jaj, nem ezt akartam! – Nem mintha nem lennék hálás, csak…

- Kíváncsi vagy. – bólint – Én értem, nem kell mentegetőznöd. Sok dolog van, amit most még nem érthetsz, Gabriella. És sajnos ezt kell mondanom, hogy jobb, ha ez így is marad?

- A boldog tudatlanság híve vagy? Csak mert halkan megjegyzem, én nem. – Azonnal megtalálom a régi önmagam, akinek már elege van a titkokból, és aki tudni akarja, mégis mi a fene zajlik körülötte. Kolja csak megcsóválja a fejét, és néma csendben belekortyol a teába. Szúrósan meredek rá, de nem úgy néz ki, mintha egy kicsit is bánná. Ellenkezőleg…

- Hogyan ismerkedtetek meg Danával? – kérdezi váratlanul. A meglepettségtől még a bögre is megdermed a kezembe, aztán óvatosan az asztalra teszem, és összekulcsolom az ujjaimat az asztal lapján. Fogalmam sincs miért, de úgy érzem, céljai vannak a kérdéssel és a válasszal is. És én ki fogom deríteni, hogy mik ezek a célok.

- Miért kérded?

- Kíváncsiságból

- Az ember nem szokott ilyet kérdezni, csak ha nyomós indoka van. Legalábbis az értelmesebbek. – teszem hozzá – Ha válaszolsz az én kérdéseimre, én is válaszolni fogok a tiedre. Szerintem ez így igazságos.

- Akkor inkább kiderítem én magam. – mosolyog rám Kolna, nem is sejtve, hogy a válasza nem csak lesajnáló, sértő, hanem egy kissé még ijesztő is. Megköszöni a teát, és mikor már azt hiszem, hogy visszamegy a házba, megkerüli az asztalt és elém lép. 

Meglepetten pillantok fel a szemébe. És csak akkor jövök rá, hogy nagyobb hibát el sem követhettem volna… A smaragdzöld szempár úgy mered rám, mintha a lelkem legmélyéig lelátna. Egyszerre ijesztő és felszabadító érzés. Mintha nem is lennének titkaim, amik megkeserítik a mindennapjaimat… Pislogás nélkül nézünk egymásra hosszú perceken át, mikor Kolja még közelebb lép, és megcsap az illata. 

A szívem kihagy egy ütemet, aztán villámgyorsan próbálja behozni lemaradását. Továbbra is tartom a szemkontaktust, de hátra kell hajtanom a fejem ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni. A szemei ezernyi érzelmet tükröznek, de a pajzsa áthatolhatatlan, egyiket sem tudom megnevezni. Nem is gondolkodva felemelem a kezem, és lábujjhegyre állva kisimítok egy barna tincset a homlokából.

- Megint elrejted magad előlem. – suttogom halkan, mintha titkot árulnék el neki. Mielőtt befejezhetném a mondatot, tudom, hogy hibát követtem el. Szemei kifejezéstelenekké válnak, és egy hatalmas lépéssel eltávolodik tőlem. Nem csak fizikai értelemben véve.

- Soha ne próbálj olvasni bennem. – A szavai arculcsapásként érnek. – Elég volt, Gabriella. Elnéztem, mikor először megpróbáltad, mert akkor még nem ismertél. A kocsiban én voltam a hibás, mert hagytam, hogy megérezd. De ne próbáld kifürkészni az érzéseimet soha többé.

Meg sem várva a válaszom, kiviharzik, és merev mozdulatokkal besétál a házba. Nem is igazán tudom, mit kellene most éreznem. Csalódott vagyok, megbántott és dühös. Az, hogy arra kér, ne olvassak benne, olyan mintha arra utasítanám, hogy ne vegyen levegőt. Meg tudjuk csinálni, de pár percen belül belepusztulunk, ha nem jutunk hozzá. Kisétálok az udvarra, és egy pár percig fontolgatom, hogy utána megyek, és úgy kiosztom, hogy még a füle is kettéáll. Végül azonban csak elindulok az erdő felé, bízva magamban annyira, hogy nem tévedek el. Eddigi túrázásaim során még nem volt rá példa. Magam elé meredve sétálok a fák között, nem is igazán figyelve, hogy merre megyek. 

Próbálok kiigazodni Kolján, magamon, és azon a nevetséges, kellemetlen vonzódáson, amit iránta érzek. Felidézem magamban Daniel arcát, és megkönnyebbülök, mikor a pillangók felélednek a gyomromban. Nem múlt el az, amit iránta érzek, még mindig elgyengülök, ha rá gondolok. Annyira hiányzik, hogy az már lassan fizikai fájdalomnak is beillene. És a képemről sül le a bőr, amiért a háta mögött itt hetyegek egy férfival, akit alig pár napja ismerek. Nagyot csalódtam magamban. Azt hittem, megvan a magamhoz való eszem, soha nem kezdenék ki senkivel, mikor egy biztos párkapcsolatban élek. Ehhez képest, ha Kolja nem állít le, fogalmam sincs, mit tettem volna, az elmúlt nem tudom hány alkalommal. 

Anyáék, bár ritkán beszélnek a múltról, valóban említették egy régi barátjukat, aki hosszú útra indult, hogy segítsen a nagyin és anya testvérén. De engem minden bizonnyal félre vezettek, ugyanis nem egy zárkózott és titokzatos emberről meséltek, hanem egy állandóan vidám, optimista férfiről. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam eddig vidámnak. Mosolyogni meg nevetni nem egyenlő a vidámsággal, szóval engem csúnyán átvágtak a palánkon. De végül is, panaszkodni sincsen okom… Kolja mindent megtesz azért, hogy megvédjen, pedig semmi nem vagyok neki, csak egy kolonc a nyakán, amit a régi barátai varrtak a nyakába… De amúgy nincsenek önértékelési zavaraim! 

Fáradtan megdörzsölöm az arcom, és annak ellenére, hogy alig egy órája keltem fel, úgy érzem, eltelt még egy nap. Körül nézek, de magam körül csak fákat látok. Nem törődve a hűvös idővel, úgy ahogy vagyok, egy szál atlétában leülök az egyik kidőlt fa törzsére. Lábaimat felhúzom a mellkasomhoz, és rájuk fektetem az állam.

Mit kellene most tennem? Sőt, kérdezek jobbat: Tudok-e egyáltalán tenni valamit? Ahhoz képest, mennyire utáltam mindig is a segítségre szoruló királylányok sipákolását hallgatni, már csak egy gusztustalanul fodros-bodros paróka kéne a fejemre, és kezdődhetne a „Mentsük meg Gabyt” show. Vagy a „Szabadítsátok ki Gabyt”. Oké, azt hiszem, kezdek begolyózni. Annyira szeretnék beszélni anyával vagy apával! 

Halk, rettegett suttogás üti meg a fülem. Rémülten tapasztom a tenyeremet a fülemre. Ne most! Most nem akarom hallani!

- Sela me, sola brora! Ahdiel mae, perudo ieat! – Összeszorítom a szemem, imádkozom, hogy a hang hallgasson el. Az a keserű, szomorúsággal teli hang, aminek hallatán megszakad a szívem. Gyerekkorom megkeserítője, az ágy alatt lakó szörny, a szekrényben rejtőző mumus hangja. Számomra nem létezik félelmetesebb dolog, mint a fülembe suttogó nő. Nem értem mit mond, nem látom őt, de érzem, hogy jelen van. Félek tőle, nem tudom, hogy mit akarhat, vagy, hogy akar-e egyáltalán valamit.

- Deradie mae! Olescro!

- Istenem, hallgass már el! – nyögöm kétségbeesetten. A gyógyszerek, amiket a hallucináció ellen szedek tökéletesen titokban, otthon maradt. Koljának nem tudok szólni, szóval marad a régi módszer. Könyörögni, hogy maradjon csendben. A hangjában lévő fájdalom megmérgezi a lényem, éles karmokkal vájkál a tudatomba, megpróbál darabokra cincálni. Könnyek csorognak le az arcomon, és hiába próbálok felállni a fatörzsről. Olyan, mintha nem én irányítanám a mozdulataimat. Kétségbeesetten el akarok menekülni előle. Ez túlságosan fáj!

- Nobetie noto, sola brora! Ie nota bieno.

- Kérlek, hagyd abba! Ez nagyon fáj. – hüppögök fel. A gyomrom görcsbe rándul, a szemeim előtt apró fénypontok játszadoznak. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és a hideg, kemény földnek csapódok…