11. Fejezet: Konfliktus

Sziasztok!

Ne haragudjatok, amiért szó nélkül eltűntem erre az egy hétre, de egyszerűen annyira összesűrűsödtek a dolgok, hogy nem hogy írni nem volt időm, de konkrétan létezni sem. :( Szóval, tényleg sajnálom, de visszatértem, és hamarosan a vizsgáimnak is vége :) Szóval szurkoljatok velem együtt, hogy ne bukjak meg! :D A fejezethez pedig jó szórakozást kívánok! :)

„Mindenkinek nagy elővigyázattal kell megéreznie, hogy milyen irányba húzza a szíve, és utána összeszedni minden erejét, hogy azt válassza.”

/Közmondás/

Abban a percben, hogy kinyitom a szemem érzékelem, hogy valami nagyon nem klappol. Megdörzsölöm a szemem, kábult agyamban lassan, csikorogva lépnek működésbe a fogaskerekek. Résnyire nyitott szemmel, enyhe nyugtalansággal próbálok rájönni, hol a francba is vagyok tulajdonképpen. Aztán elkezdenek beugrani az előző napok eseményei. 

Összeszorított szemmel visszahanyatlok az ágyra, és a fejemre ráncigálom a takarót. Tegnap, miután Kolja eljátszotta a „bölcs apa” szerepét, valóban visszavonultam a szobámba, onnan próbáltam meg rájönni a dühük okára. Na persze, elég nagy szívás, hogy csak magát az érzést élem át, de magára az okra soha nem fogok rájönni. Ékes bizonyítéka ennek, hogy a nagy találgatások közepette be is aludtam. Egy mély, lemondó sóhajjal és kisebb harc során lerugdosom magamról a takarót, és a fürdőszobába vonulok. Vagyis pontosabban csak vonulnék, mert amint leteszem a lábam a hűvös padlóra, egy telitömött szatyorra esik a pillantásom a kanapénak döntve. Ez még nem is akkora hézag, csak hogy tegnap még nem volt ott! 

Átkozva magam, amiért nincs nálam egy bot, hogy megpiszkáljam, óvatosan közelebb osonok a zsákhoz. Összehúzott szemmel felemelem az egyik lábam, és megtaszítom egy picit, miközben magamban imádkozom, hogy ne robbanjon le a lábam.

- Nyugi G. I. Jane, csak ruhák. – Egy hatalmas sikollyal ugrok hátrébb, azonban a padló nem a barátom, és hirtelenjében el is tűnik alólam, minek következtében óriásit zakózóm. Nem is érzékelve a fájdalmat (pedig a fenekemen ziher hogy lesz egy pár lila folt) a mellkasomra tapasztom a tenyerem, hátha lassíthatok zakatoló szívverésemen. Nikolai önfeledten kacarászik az ajtófélfának támaszkodva.

- Örülök, hogy jól szórakozol! – förmedek rá – Különben is, barlangban nevelkedtél? Nálad nem szokás esetleg kopogni?!

- Kopogtam, de épp a takaró alatt bujkáltál. – lép beljebb a szobába. Megfogja a szatyrot, és lepottyantja elém. Magam alá tornázom a lábaim, és kíváncsian belelesek, meg is feledkezve zavaromról. 

Az első ruhadarab, amit kiemelek, azonnal széles mosolyt csal az arcomra. Egy melegítőnadrág! Végre nem kell azon izgulnom, hogy felcsúszik a pólóm (Nikolai pólója) és egy bugyiban fogok parádézni! Rögtön ez után előkerülnek az otthoni pólók, a farmer nadrágok, pulóverek. Ezek az átlagos darabok, hálásan mosolygok Nikolaira. Újra elmerülök a zacskó tartalmában, ezúttal viszont kissé… merészebb dolgok kerülnek elő. Teszem azt például estélyik, koktélruhák és néhány selyemből készült darab, amire csak remélni merem, hogy hálóing, mert biztos, hogy nem venném fel nagyközönség előtt. Ezúttal is megköszönöm, bár már egy kissé furcsállva pislogok fel a férfira. Ezeket is szépen összehajtogatom, és leteszem magam mellé. 

Visszahajolok a szatyor felé, és természetesen rögtön fülig vörösödök…

- Kolja, mondd, hogy nem…

- Én ugyan nem. – ingatja a fejét. – Fogalmam sincs, hogy szokás ilyeneket vásárolni, szóval vittem rólad egy képet az eladónak, ő meg megsaccolta a méreteid.

Mélyet sóhajtva összepakolom a ruhákat, leszámítva a fekete melegítőt és egy pink atlétát, amiket fel szeretnék venni, és a fürdőszobába vonulok. Szerencsére, ezúttal problémamentesen… Gyorsan elrendezem ügyes-bajos dolgaimat, és felkapva magamra a ruhákat, már kinn is vagyok a konyhában… egyedül. 

Csalódottan felteszem forrni a teavizet, és amíg várom, hogy fütyülni kezdjen, levágom magam az asztalhoz. Annyi mindent akartam kérdezni Koljától, erre itt hagy… no comment. Sandán az oldalajtó felé pillantok. Feltápászkodom a székről, és kikukucskálok a hátsó kertbe. Meglepett volna, ha Luram itt van, mégis elönt a csalódottság. Ha beszélgetni nem is tudunk, akkor is… legalább lett volna társaságom. Erre meg itt ülök egy raktárnak álcázott luxus lakosztályban, csakhogy tök egyedül. Élvezetes, mondhatom… A teafőző éles füttyszóval jelzi, hogy díjazná, ha lekapcsolnám a gázt alatta. Visszasietek a konyhába, ahol viszont döbbenten megtorpanok.

Kolja az asztalnál ül, állát a tenyerébe támasztva mered a teáskannára, ami azonnal elhallgat. Felém fordul, és megajándékoz egy apró mosollyal. De édes jó istenem, ezért a mosolyért nők milliói ölni is tudnának. Szégyenszemre, közéjük tartozok én is. Egy percig csak nézek rá (oké bámulom, és akkor mi van?!), aztán erőt veszek magamon, és elkészítem a teát. Kérdőn tartom felé a kannát, és mikor bólint, egy újabb bögrét töltök tele, és elé rakom.

- Nagyon otthonosan mozogsz itt. – mosolyog rám, miközben belekortyol a teájába. Megvonom a vállam, leülök a szemben lévő székre, és azon gondolkozom, mi a fenét is akartam én tulajdonképpen kérdezni, nem egész három perce. Miért van az, hogy akárhányszor rám néz, mindent elfelejtek?! Argh, felidegesít!

- Honnan vannak a ruhák? – Jaj, nem ezt akartam! – Nem mintha nem lennék hálás, csak…

- Kíváncsi vagy. – bólint – Én értem, nem kell mentegetőznöd. Sok dolog van, amit most még nem érthetsz, Gabriella. És sajnos ezt kell mondanom, hogy jobb, ha ez így is marad?

- A boldog tudatlanság híve vagy? Csak mert halkan megjegyzem, én nem. – Azonnal megtalálom a régi önmagam, akinek már elege van a titkokból, és aki tudni akarja, mégis mi a fene zajlik körülötte. Kolja csak megcsóválja a fejét, és néma csendben belekortyol a teába. Szúrósan meredek rá, de nem úgy néz ki, mintha egy kicsit is bánná. Ellenkezőleg…

- Hogyan ismerkedtetek meg Danával? – kérdezi váratlanul. A meglepettségtől még a bögre is megdermed a kezembe, aztán óvatosan az asztalra teszem, és összekulcsolom az ujjaimat az asztal lapján. Fogalmam sincs miért, de úgy érzem, céljai vannak a kérdéssel és a válasszal is. És én ki fogom deríteni, hogy mik ezek a célok.

- Miért kérded?

- Kíváncsiságból

- Az ember nem szokott ilyet kérdezni, csak ha nyomós indoka van. Legalábbis az értelmesebbek. – teszem hozzá – Ha válaszolsz az én kérdéseimre, én is válaszolni fogok a tiedre. Szerintem ez így igazságos.

- Akkor inkább kiderítem én magam. – mosolyog rám Kolna, nem is sejtve, hogy a válasza nem csak lesajnáló, sértő, hanem egy kissé még ijesztő is. Megköszöni a teát, és mikor már azt hiszem, hogy visszamegy a házba, megkerüli az asztalt és elém lép. 

Meglepetten pillantok fel a szemébe. És csak akkor jövök rá, hogy nagyobb hibát el sem követhettem volna… A smaragdzöld szempár úgy mered rám, mintha a lelkem legmélyéig lelátna. Egyszerre ijesztő és felszabadító érzés. Mintha nem is lennének titkaim, amik megkeserítik a mindennapjaimat… Pislogás nélkül nézünk egymásra hosszú perceken át, mikor Kolja még közelebb lép, és megcsap az illata. 

A szívem kihagy egy ütemet, aztán villámgyorsan próbálja behozni lemaradását. Továbbra is tartom a szemkontaktust, de hátra kell hajtanom a fejem ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni. A szemei ezernyi érzelmet tükröznek, de a pajzsa áthatolhatatlan, egyiket sem tudom megnevezni. Nem is gondolkodva felemelem a kezem, és lábujjhegyre állva kisimítok egy barna tincset a homlokából.

- Megint elrejted magad előlem. – suttogom halkan, mintha titkot árulnék el neki. Mielőtt befejezhetném a mondatot, tudom, hogy hibát követtem el. Szemei kifejezéstelenekké válnak, és egy hatalmas lépéssel eltávolodik tőlem. Nem csak fizikai értelemben véve.

- Soha ne próbálj olvasni bennem. – A szavai arculcsapásként érnek. – Elég volt, Gabriella. Elnéztem, mikor először megpróbáltad, mert akkor még nem ismertél. A kocsiban én voltam a hibás, mert hagytam, hogy megérezd. De ne próbáld kifürkészni az érzéseimet soha többé.

Meg sem várva a válaszom, kiviharzik, és merev mozdulatokkal besétál a házba. Nem is igazán tudom, mit kellene most éreznem. Csalódott vagyok, megbántott és dühös. Az, hogy arra kér, ne olvassak benne, olyan mintha arra utasítanám, hogy ne vegyen levegőt. Meg tudjuk csinálni, de pár percen belül belepusztulunk, ha nem jutunk hozzá. Kisétálok az udvarra, és egy pár percig fontolgatom, hogy utána megyek, és úgy kiosztom, hogy még a füle is kettéáll. Végül azonban csak elindulok az erdő felé, bízva magamban annyira, hogy nem tévedek el. Eddigi túrázásaim során még nem volt rá példa. Magam elé meredve sétálok a fák között, nem is igazán figyelve, hogy merre megyek. 

Próbálok kiigazodni Kolján, magamon, és azon a nevetséges, kellemetlen vonzódáson, amit iránta érzek. Felidézem magamban Daniel arcát, és megkönnyebbülök, mikor a pillangók felélednek a gyomromban. Nem múlt el az, amit iránta érzek, még mindig elgyengülök, ha rá gondolok. Annyira hiányzik, hogy az már lassan fizikai fájdalomnak is beillene. És a képemről sül le a bőr, amiért a háta mögött itt hetyegek egy férfival, akit alig pár napja ismerek. Nagyot csalódtam magamban. Azt hittem, megvan a magamhoz való eszem, soha nem kezdenék ki senkivel, mikor egy biztos párkapcsolatban élek. Ehhez képest, ha Kolja nem állít le, fogalmam sincs, mit tettem volna, az elmúlt nem tudom hány alkalommal. 

Anyáék, bár ritkán beszélnek a múltról, valóban említették egy régi barátjukat, aki hosszú útra indult, hogy segítsen a nagyin és anya testvérén. De engem minden bizonnyal félre vezettek, ugyanis nem egy zárkózott és titokzatos emberről meséltek, hanem egy állandóan vidám, optimista férfiről. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam eddig vidámnak. Mosolyogni meg nevetni nem egyenlő a vidámsággal, szóval engem csúnyán átvágtak a palánkon. De végül is, panaszkodni sincsen okom… Kolja mindent megtesz azért, hogy megvédjen, pedig semmi nem vagyok neki, csak egy kolonc a nyakán, amit a régi barátai varrtak a nyakába… De amúgy nincsenek önértékelési zavaraim! 

Fáradtan megdörzsölöm az arcom, és annak ellenére, hogy alig egy órája keltem fel, úgy érzem, eltelt még egy nap. Körül nézek, de magam körül csak fákat látok. Nem törődve a hűvös idővel, úgy ahogy vagyok, egy szál atlétában leülök az egyik kidőlt fa törzsére. Lábaimat felhúzom a mellkasomhoz, és rájuk fektetem az állam.

Mit kellene most tennem? Sőt, kérdezek jobbat: Tudok-e egyáltalán tenni valamit? Ahhoz képest, mennyire utáltam mindig is a segítségre szoruló királylányok sipákolását hallgatni, már csak egy gusztustalanul fodros-bodros paróka kéne a fejemre, és kezdődhetne a „Mentsük meg Gabyt” show. Vagy a „Szabadítsátok ki Gabyt”. Oké, azt hiszem, kezdek begolyózni. Annyira szeretnék beszélni anyával vagy apával! 

Halk, rettegett suttogás üti meg a fülem. Rémülten tapasztom a tenyeremet a fülemre. Ne most! Most nem akarom hallani!

- Sela me, sola brora! Ahdiel mae, perudo ieat! – Összeszorítom a szemem, imádkozom, hogy a hang hallgasson el. Az a keserű, szomorúsággal teli hang, aminek hallatán megszakad a szívem. Gyerekkorom megkeserítője, az ágy alatt lakó szörny, a szekrényben rejtőző mumus hangja. Számomra nem létezik félelmetesebb dolog, mint a fülembe suttogó nő. Nem értem mit mond, nem látom őt, de érzem, hogy jelen van. Félek tőle, nem tudom, hogy mit akarhat, vagy, hogy akar-e egyáltalán valamit.

- Deradie mae! Olescro!

- Istenem, hallgass már el! – nyögöm kétségbeesetten. A gyógyszerek, amiket a hallucináció ellen szedek tökéletesen titokban, otthon maradt. Koljának nem tudok szólni, szóval marad a régi módszer. Könyörögni, hogy maradjon csendben. A hangjában lévő fájdalom megmérgezi a lényem, éles karmokkal vájkál a tudatomba, megpróbál darabokra cincálni. Könnyek csorognak le az arcomon, és hiába próbálok felállni a fatörzsről. Olyan, mintha nem én irányítanám a mozdulataimat. Kétségbeesetten el akarok menekülni előle. Ez túlságosan fáj!

- Nobetie noto, sola brora! Ie nota bieno.

- Kérlek, hagyd abba! Ez nagyon fáj. – hüppögök fel. A gyomrom görcsbe rándul, a szemeim előtt apró fénypontok játszadoznak. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és a hideg, kemény földnek csapódok…

10. Fejezet: Fenyegetés

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, és nem is szaporítom a szót! :)
Jó szórakozást!

*

„Amikor bűntudatod van, akkor nem a bűnödet gyűlölöd, hanem saját magadat.”

/Anthony de Mello/

Tekintetemmel követem Gabriella egyre távolodó alakját, míg el nem tűnik a szobáját és a nappalit elválasztó ajtó mögött. Csak ezután eresztem ki az eddig visszatartott levegőt, és temetem az arcom a kezembe. Fogalmam sincs, mi ütött belém, miért zaklat fel a gondolat, hogy Gabriellával legyek egy fedél alatt. Mielőtt megjöttünk úgy terveztem, hogy beköltöztetem magam mellé a házba, hogy folyamatosan rajta tarthassam a szemem, de… Fogalmam sincs miért, de ha elképzelem Gabyt abban a házban, amiben Irinával a jövőmet terveztem… Nem, az szentségtörés lenne. Ez a lány túlságosan is felkeltette az érdeklődésemet, de az én életemben nincs hely másik nő számára. Az isten szerelmére, Gabriella még egy gyerek!

 Halk sistergést hallok a hátam mögül, mintha aprócska homokszemek karcolnák a padlót. Hátra sem fordulva szólalok meg.

- Nem lenne szabad itt lenned, Bran.

- Óriási baj van, Kolja. – Bran hangja olyan hideg, mint a jég, de nem veszem magamra az ellenségeskedését. Ha a Szárnyon belül valami gubanc van, Bran számára minden tényező, ami elvonja a figyelmét az eredeti bajról, csak problémát jelent. Még akkor is, ha a barátairól van szó, nem mintha én valaha is a barátomnak tekintettem volna. Soha nem fogom neki megbocsájtani, amit Makaylával tett, nem érdekel, miféle szándék vezérelte akkoriban. 

Hátrapillantok a vállam felett. Bran a falnak vetett háttal, összefont karral áll, ónix színű szeme jeget áraszt magából. Tényleg nagy lehet a baj…

- És miben tudnék segíteni? – kérdezem, nem minden gúnytól mentesen, persze. Nem gyakran fordul elő, hogy a hatalmas Igazgató a segítségemet kéri. Pontosabban eddig csak egyszer fordult elő, kb. két perce. Gunyoros hangvételem ellenére kíváncsian várom Bran válaszát, aki ellöki magát a faltól, és leül arra a székre, amin pár perccel ezelőtt még Gaby foglalt helyet. A tekintetét az enyémbe fúrja, és beszélni kezd.

- José megszökött. Nem tudom, mikor és hogyan, de az biztos, hogy már nincs a toronyban.

- José? Ti életben tartottátok azt a szemetet?! – Érzem, hogy dühömben az összes vér az fejembe száll, ahogy Bran szavai eljutnak a tudatomig. 

Ha a távollétem nem akadályozott volna meg, én magam nyírom ki, abban a percben, hogy megtalálom őt abban a gyerekektől hemzsegő parkban, ahová rejtőzött. Noah akkor Kayla kedvéért életben hagyta, de mind abban a tudatban éltünk, hogy a toronycellába való bezárása után nem sokkal kivégezték. Hogy a francba lehet az, hogy megszökött, ha tizenhét éve halott?!

- A Tanács közvetlen a kivégzés kihirdetését követően meggondolta magát. Az egyik legjobban őrzött cellába zártuk be, de… - csóválja fejét – Fogalmam sincs, hogy történhetett ez, Nikolai. Esküszöm, hogy nem tudom.

Szétárad bennem a düh, legszívesebben azonnal összezúznék valamit, akármit, ami egy kicsit is emlékeztet Joséra, vagy arra, amit tett. Mai napig rémálmaim vannak arról, hogy a halottaiból tér vissza, erre ez a seggfej közli velem, hogy él és virul. Gyönyörű nap ez a mai…

- Noah és Kayla tudják már? – kérdem halkan – Tudják egyáltalán azt, hogy José életben van? Vagy ezt a kis részletet előlük is voltál kedves elhallgatni?!

- Ne kezdd ezt, Nikolai, nem az én döntésem volt, hogy életben hagyjuk! José maga a sátán ivadéka, megszületnie sem lett volna szabad, és ha minden rendben ment volna, én magam ölöm meg! De meg van kötve a kezem, és José helyzetét titokban kellett tartanom! – sziszegi.

- Ki az a José? – Jaj, ne… Csak ezt ne! Minden izmom megmerevedik, úgy érzem, hogy mozdulni sem tudnék, még ha akarnék sem. Bran arcából kifut az összes vér, ahogy a hátam mögé bámul, és fogalmam sincs, mi tévő legyek. A karcsú alak elsétál mellettem, és megáll Bran előtt. A démon megmukkanni sem tud a döbbenettől, de hogy a lány jelenléte lepte-e meg, vagy hogy esetleg mindent hallott, nem tudhatom. Gaby kíváncsian oldalra dönti a fejét, úgy járatja közöttünk a tekintetét.

- Nos? Ki az a José?

- Gaby, mit keresel itt? Azt hittem a szobádba mentél. – Szemöldökét ráncolva fordul felém, enyhe indulat festi pirospozsgásra az arcát, ezzel még inkább kiemelve bőrének elefántcsont színét. Rendkívül… bájosan fest, mikor ingerült. Vajon használják még a „bájos” szót manapság? Atya ég, öregszem…

- Talán írásban kérjem, hogy elhagyhatom a szobámat? – érdeklődik mézes-mázos hangon. – Mellesleg, nem vagyok sem hülye, sem süket. Tudni akarom, mitől vagytok ilyen dühösek.

- Esetleg attól, hogy hallgatózol? – érdeklődöm ártatlanul. Természetesen nem erről van szó, de nem sok mindent élvezek úgy, mint ezzel a lánnyal vitatkozni. Soha nem akarja hagyni, hogy enyém legyen az utolsó szó. Bran végigméri Gabriellát, és homlokára szalad a szemöldöke.

- Lehet, hogy nem épp témába vágó, de Noah tudja, hogy ti ketten… - Nyomatékosan mutat kettőnkre. Hátrahőkölök a feltételezéstől, Gaby is felháborodottan kapkod levegő után. Azonnali magyarázkodásba kezd, hogy mi nem vagyunk semmiféle kapcsolatban, már ami azt illeti, és hogy csak nincs másik ruhája, azért hordja az én felsőmet. Kicsit talán mégis sértő, hogy ennyire ellenzi a dolgot. Ahhoz képest, hogy háromszáz éves vagyok, szerintem kifejezetten jól tartom magam!

- És különben se próbálj témát váltani! – szusszan Gaby felháborosottan – Ki az a José?

- José – sóhajtok fel – valamikor apádék nagyon jó barátja volt. De aztán történt egy-két dolog, ami miatt megromlott a viszonyuk. – Például megölte anyádat, téged tenyészkancának akart tartani, na meg persze tönkretette apád életét. Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak? Próbálok minél kevesebbet elárulni neki, de egy pillanatig úgy fest, nem elégszik meg ennyivel. Dühösen Branra meredek, biztos vagyok benne, hogy az ő érzéseit vizsgálja ki, teszteli, hogy minden fontos részletet hallott-e. Bran szúrósan viszonozza a pillantásom, mintha ő meg pontosan engem hibáztatna. Végül Gaby megvonja a vállát, és kilibeg a konyhából, át a hátsó kertbe, ahol azonnal meghallom Luram üdvözlő mormogását. Visszafordulok Bran felé, és biccentek neki, hogy menjünk ki. Ő érti a célzást, egyenesen átvonulunk a raktárházzal szemközti kunyhómba. Az én otthonomba, ahová nem szívesen engedek be idegeneket, de van, hogy nincs választási lehetőség. 

Becsukom magam mögött az ajtót, és a nappaliban levágódok a kedvenc kanapémra. Bran a velem szemben lévő fotelbe telepedik, de merev tartásából egy szemernyit sem enged. Ezzel egyértelműen kifejezi, hogy legalább annyira bízik bennem, mint én benne. Előbb adnám az életem a vérszívó kezébe, minthogy Bran könyörületére bízzam magam.

- Szóval akkor mit vársz tőlem? Tegyem helyre azt, amit a Szárny már megint elcseszett? – morgom – Nem vagyok a kibaszott takarítótok.

- Nem kérném a segítségedet, ha nem Kayláról lenne szó. Rengeteggel tartozom annak a nőnek, és te vagy az egyetlen, akiről biztosan tudom, hogy mindened feláldoznád, ha arról lenne szó! Ha kiderül, hogy a Tanács életben tartotta azt a mocskot, Noah fellázad. És azt a próbálkozást még senki nem élte túl. – kezdem kapizsgálni a lényeget, összeszűkült szemmel figyelem az előttem ülő démon férfit.

- És ha Noah meghal…

- Makayla Ispra erejével elpusztítja az egész Fekete Szárnyat. Annak pedig beláthatatlan következményei lennének. A világot elárasztanák azok a démonok, akiket elért az Orada Astiba, és senki nem lenne, aki megakadályozza őket a vérengzésben.

- És Otheniri?

- Otheniri kevéssel azután, hogy Gabriella megszületett, felszívódott, te is tudod. Rá nem számíthatunk többé. Az anyánk cserbenhagyott minket. -  Akármennyire is nem akarom, megérint Bran kétségbeesése. 

Szitkozódva beletúrok a hajamba, átkozva a lágyszívűségemet. Egyszer az én vajszívem visz a sírba…

- A szolgáltatásaim nem olcsók, ezzel tisztában vagytok, ugye?

- A Tanács kész kifizetni neked a kért összeget. – bólint Bran. Nem lep meg, hogy a Tanács is az én segítségemet kéri. Mióta Kayla meg tanulta irányítani Ispra erejét, úgy félnek tőle, mint a tűztől, és okkal. Ugyanis Fayette és Kayla nincsenek éppen… baráti viszonyban.

- Szükségem lesz valamire Joséból. A legjobb a vér lenne, de egy bőrdarabka vagy egy hajszál is megteszi. És van egy feltételem is. – emelem fel az ujjam Bran elé – Gabriella soha nem tudhatja meg, hogy mi történt a születése napján. Ha Fayette akár csak a lány közelébe merészkedik, lábtörlővé változtatom, világos? Nem fogja azt a gyereket felhasználni arra, hogy bosszúságot okozzon Kaylának.

- Ez már az én fejemben is megfordult. – bólint Bran – Szóval, mennyibe fog fájni?

- Egy szívességbe. – mosolygok. Nem lepi meg, hogy nem pénzt kérek a szolgálataimért, mindig az az ár, amiben épp hiányt szenvedek, és jelen pillanatban nem sok ember tartozik nekem szívességgel. Rengeteget elhasználtam, miközben Bessie és Babette miatt jártam a világot, de soha nem tudni, mikor lesz szükségem egy újabb szívességre. 

Bran szája apró mosolyra húzódik.

- A Tanácsnak ez nem fog tetszeni.

- És az engem hol érdekel? – horkanok föl. Bran csak bólint, majd egy újabb porfelhő kíséretében hamuvá válik. A franc essen belé, takaríthatok utána… 

Egy mély sóhajjal hátradőlök a kanapén, és fáradtan lehunyom a szemem. Soha nem lesz már egy olyan napom, amikor semmi miatt nem kell aggódnom? Intek egyet a kezemmel, és egy teli pohár vodka úszik kinyújtott kezembe. Azért, a varázslatnak is megvannak a maga előnyei, nem? Átgondolom, mi is akkor most a teendőm. 

Elő kell kerítenem Josét, anélkül, hogy Gabriella rájöjjön, mit is csinálok. Ha megtudná, hogy keresek valakit, addig kutakodna, míg rá nem jön, ki is az, és mit csinált. És ha megtudja, mi történt a születésének napján… Az a lány összetörne. Nem ismerem annyira, mint amennyire meg szeretném ismerni, és azt még magamnak is nehéz beismernem. De töltöttem vele annyi időt, hogy rájöjjek, a családja számára a legfontosabb, és ha rájönne a születése körülményeire, önmagát hibáztatná. Soha nem épülne fel a bűntudatból, azt pedig nem engedhetem. Láttam, mibe kergeti bele az embereket az, ha valami miatt önmagukat hibáztatják. Irina veszte is az a keserűség volt, amit a szemében láttam. Nem az, hogy elhagyott engem, hanem hogy megölte azt, akit tényleg szeretett, aki előtt nem játszotta meg magát. Nem engedem, hogy Gabriella is erre a sorsa jusson. 

Erre az elhatározásra jutva állok fel a kanapéról, miközben lehúzom a vodka maradékát. A tüzes ital kellemesen végigmarja a torkomat, ezzel magamhoz térítve egy kicsit. Addig nem kezdhetek neki semminek, míg Bran vissza nem tér a Tanács döntésének hírével. Fel nem foghatom, hogy hagyhatták életben azt az őrültet. Nem csak azt kell kiderítenem, hogy José hol van, hanem hogy miért van életben. 

Otheniri jóslata jut az eszembe, az, hogy egy démon ártani akar Gabriellának. José elmebeteg célja az volt, hogy rávilágítson az általa képzelt hasonlóságra közte és Noah között. Azzal, hogy Noah ezt megtagadta, az árulás érzését ültette el Joséban, aki most minden valószínűség szerint bosszúra szomjazik. És mivel okozhatna nagyobb fájdalmat, mint azzal, hogy tönkreteszi azt, ami Noahnak a legfontosabb? 

Elpusztítja azt, ami Gabriella lénye, összetör mindent, ami a lánynak fontos. Noah soha nem bocsájtaná meg magának azt, hogy akkor nem ölte meg saját kezűleg azt a tébolyodott állatot. Makayla pedig a Tanács vérét venné. Ebben nem kételkedem, és én lennék az első, aki mellé állna. Mérget vennék rá, hogy az egyetlen démon, akinek érdekében áll bántani Gabriellát, az csakis és kizárólag José lehet. És ha Gabyn egyetlen karcolás is megjelenik, amit José okozott, akkor vér fog folyni. 

A Tanács a Fekete Szárny pusztulását okozta a döntésével, hogy életben tartják azt a szemetet. Viszont az a rohadék nem számolt egyetlen egy fontos tényezővel. Azzal, aki még azelőtt megöli, hogy Gabriella közelébe juthatna az undorító, mocskos szándékaival együtt.

Velem.

9. Fejezet: Új otthon, és a vele járó gondok

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy tegnap nem tettem fel a fejezetet, de csak ma volt időm befejezni! Remélem azért így is sokan vártátok! :) A fejezetről: Hőseink megérkeztek Humba, ahol egy nem várt vendég várja őket. :) Jó szórakozást! :)

„Az emberek nem tudnak titkot tartani. A szemükből, a szavaikból, minden rezdülésükből, a pórusaikból szivárog szörnyű titkuk. Csak idő kérdése, hogy kiderüljön minden.”

/Sigmund Freud/

Folyamatosan azon jár az eszem, amit Nikolai mondott, és amit apa és anya természetesen szintén nem árult el nekem. Mit tettem volna, ha olyan helyzetbe kerülök, mint Kolja? Nekem nincsenek szuper képességeim, hogy csak úgy hipp-hopp lefagyasszam, vagy ép felgyújtsam, kinek hogy tetszik! Újabb titok, újabb veszélyt szült. Gratulálok nekik, tényleg!

- Megjöttünk. – Kolja vidám hangja betölti az utasteret, mintha nem épp most ölt volna meg valakit. Vagyis inkább valamit. Nem is válaszolok, kitekintek az ablakon. A göröngyös földút, amin eddig jöttünk a végére ért, és egy kis tisztás előtt állunk, aminek túloldalát egy aprócska erdő határolja. Nikolai kiszáll a kocsiból, kiveszi azt a kevés holmit, amit magunkkal hoztunk, és a fák felé veszi az irányt. Vonakodva követem, fázósan összehúzva magamon vastag polár pulóverét. 

Az erdő, vagy inkább erdőcske tényleg rettenetesen apró, nem telik sok időbe, hogy a túloldalára érjünk. Kíváncsian nézem a kis kunyhót, ami a szemem elé tárul. Közvetlen mögötte egy kisebb épület fekszik el, amolyan raktárhelyiség szerű. Nikolai óvatosan a derekamra fekteti a tenyerét, nekem pedig hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy ne ugorjak el azon nyomban. 

A pólón és a pulcsin keresztül is érzem bőrének melegét, ami annyira jólesik, hogy már bűntudatom van tőle. Mint egy mantrát ismételgetem Daniel nevét, ezzel egyszerre okozva magamnak egy kis örömöt, és bánatot. Vajon mikor lesz vége ennek az egésznek? Komolyan meg kell várnom a tizennyolcadik szülinapomat? Engedek Kolja unszolásának, és elindulok a kunyhó felé, de meglepetésemre tovább irányít a raktár felé. Kíváncsian pislogok fel először rá, majd vissza a rozzant épületre.

- Kolja… biztonságos itt nekünk?

- Igen, mališa. Üdvözöllek a városomban. – Megpaskolja a fejem, ls kinyitja  előttem az ajtót, miközben tovább magyaráz. – Ez a házrész volt az én nászajándékom a szüleidnek, miután megesküdtek. Nem igazán tudták használatba venni, csak miután… újra találkoztak.

Az elharapott mondat újra felébreszti bennem a dühöt Újabb titok lappang itt, amiről persze megint nem beszélt nekem senki. Mit jelent az, hogy miután újra találkoztak? Nem voltak végig együtt? Elfordulok Kolja bizonytalan arcától, és az elém táruló látványt kezdem emésztgetni, de közben még mindig érzem az árulás aprócska tüskéjét magamban. A hangulatos kandalló és az előtte elhelyezkedő bőrkanapé barátságos kisugárzást ad a nappalinak. A sarokban kiépített boltíven át megpillantom a konyhát, valamint az étkezőt, míg a nappali túloldalából két aprócska, de annál szebb szoba kap helyet, mindkettő fürdőszobával felszerelve. Ámulva járom körbe a helyet, miközben arra gondolok, hogy ez kívülről sokkal kisebbnek tűnt. 

Kolja nem is szól hozzám, elmerengve követi minden lépésemet. Mindig, mikor így magába zárkózik, megcsap elfojtott szomorúságának egy kis töredéke, de a kocsiban nyilvánvalóvá tette számomra, hogy semmi közöm a bánatának okához. Egyértelműen elutasította a közeledésemet, mikor megpróbáltam közelebb kerülni hozzá. 

Fogalmam sincs, hogy lehettem ennyire idióta. Próbálhatom bemesélni magamnak, hogy nem volt hátsó szándékom, de kit akarok becsapni? A gondolat, hogy szomorú olyan… elviselhetetlen volt a számomra. Most is az, de követek el két hibát rögtön egymás után. Nem is beszélve, hogy otthon vár rám egy fiú, aki szeret engem, és bízik bennem. Akit szeretek, és aki mellett szeretettnek érzem magam. Nincs szükségem sem Koljára, sem pedig az érzelmi megnyilvánulásaira.

- El kell mennünk ruhát szerezni neked. – hallom magam mögül mély hangját. Hátra fordulok a vállam felett, de Kolja még csak rám se néz, helyette a szemközti falat bámulja. Én se szólok hát, szimplán csak bólintok. Én is szívesen átöltöznék már, Kolja pólójának túlságosan is olyan illata van, mint neki. Olyan, mint a málna, egyszerre savanyú és édes, egyszerűen túlságosan bódító. A málnáról mindenki tudja, hogy női illat, most mégis úgy érzem, soha nem éreztem még ennél férfiasabbat. 

Kolja hátat fordít nekem, és a bejárati ajtó felé iramodik. Döbbentem meresztem utána a szemem.

- Hová mész? – kérdésemre megtorpan, és visszafordul.

- Ez itt mind a tiéd. Én a szemközti kunyhóban lakom, ott megtalálhatsz bármikor. – Mielőtt bármit is kinyöghetnék, már ki is lépett az egyszerű, üvegezett faajtón, magamra hagyva a szüleim régi házában. Rémülten hasít belém a felismerés: Egyedül vagyok. Nem beszélhetek se anyával, se apával, a keresztszüleimmel és még Daniellel se. 

Nikolai egyedül hagyott, egyértelműen a tudomásomra hozva, hogy az ő feladata annyi, hogy ne hagyjon meghalni, szórakoztatni már nem fog. Nem mintha hibáztatnám, elvégre egy felnőtt férfi, én sem akarnék egy tizenéves koloncot a nyakamba. Mégis rémülten meredek az ajtóra, hátha csoda történik és visszajön, és nekem mégsem kell egyedül maradnom. Nem történik semmi. 

Zsibbadtan a jobb oldali szobába sétálok, és leheveredek a sarokba állított kis fotelre. A térdemet az államhoz húzom, és az államat rátámasztom. Próbálok rájönni, hogy mi tévő legyek, mihez kezdjek magammal. Nem tudom, mit is tehetnék azon kívül, hogy halálra sajnálom magam. Egy mély sóhajjal letörlök egy kibuggyanó könnycseppet a szememből. Egyszerűen nevetséges, mennyit bőgtem az elmúlt két-három napban. Nem vagyok az a szokványos, síró-picsogó kis tini ribi, aki semmi mással nincs elfoglalva, csak magával.

Kíváncsiság, meglepettség, bizonytalanság

Az érzelmek észlelésére felkapom a fejem. Kolja nem lehet, ő bőszen elrejti előlem az összes érzését, ráadásul ez most valahogy annyira… más. Soha nem éreztem még ilyet. Mikor valamelyik démonnak, vagy egyéb más teremtménynek az érzelmei áradnak felém, az olyan, mintha valaki rátenyerelne a kapucsengőre. Egy időben rengeteget szenvedtem emiatt, de végül megtanultam azelőtt befogadni mások érzéseit, hogy azok előbb értek volna el engem. 

Ez azonban teljesen más érzés, olyan, mint leheletnyi finom kis kopogtatás az elmém kapuján. Észre sem vettem, hogy lezártam az érzékeimet, kiskorom óta nem fordult elő velem ilyesmi. Felállok a fotelből, és megragadva az érzelmi zűrzavar aprócska fonalát, elkezdem azt felgombolyítani, követve az irányt, amit mutat. A nappalin át lépkedek a konyhába, majd átosonok az étkezőbe. Ott megpillantom az ajtót, ami minden bizonnyal valamiféle hátsó kijárat lehet. Minden érzékem azt sikítja, hogy az a valaki, aki ennyire finom érzelmi rendszerrel rendelkezik, ott van kint, és rám vár. Nem tudom, honnan vagyok ilyen biztos ebben, egyszerűen tudom és kész. Bizonytalanul hátrapillantok a vállam felett, de Kolja természetesen nincs ott. Egy kicsit hiányzik az állandó jelenléte, annyira megszoktam már, hogy ha némán is, de mindig a közelemben van. Erőt veszek magamon, és kilépek az egyszerű, lakkozott faajtón. 

A küszöbön megtorpanok, és egy másodpercre elgondolkodom, hogy sikítsak, vagy sóhajtsak fel. Az utóbbi mellett döntök. Csodálkozó sóhaj szakad fel belőlem, mikor megpillantom a legfurcsább lényt, amit valaha is láttam. Hatalmas, fekete pikkelyekkel borított teste összetekeredve pihent, maga alá húzva kis, tömzsi lábait. Borzasztóan nagy, a fejemnél is nagyobb barna szempár mered rám kíváncsian egy gyönyörű, ámde igen szőrös arcból. Pofája ásításra nyílik, megmutatva nekem pengeéles, hófehér fogsorát. Célzásnak szánta vajon?

- Helló, gyönyörűségem… - Lassan hátrálni kezdek, végig a lény szemébe bámulva. Nincs szerencsém, egy villámgyors mozdulattal már felém is kap. Már épp sikítanék, aztán rádöbbenek, hogy csak a fogai közé csippentette Kolja pulóverének ujját, és annál fogva kicsit közelebb húz magához. Meredten állok, amíg beleszagol a hajamba, aztán az arcomat szaglássza. Mikor orrát a nyakamba fúrja, nem bírom tovább, felnevetek. A kis bestia egy percre elhúzódik, majd újra próbálkozik. Újra kacagni kezdek. Egyik karmos mancsát kiszabadítja a teste alól, és megragadja a derekamat. Odahúz magához, amit nevetve tűrök. Ismerem az érzéseit, nem fog bántani.

Játékosság, öröm, egy kis magány

Legalább olyan magányos itt, mint én. Mióta lehet itt vajon? Tudja Kolja, hogy a hátsókertjében egy sárkányszerű valami tanyázik? Egy percig a pikkelyes nyakra bámulok, majd döntésre jutva lekuporodok mellé, fejemet vastag testének döntöm. 

Fogalmam sincs, mennyi ideig ülhettem így, de azt hiszem elaludtam. Nikolai halk hangjára, és az új barátom apró nyüszítésére kelek. Kinyitom a szemem, de azonnal elé kapom a kezem, mikor Kolja meredten belebámul az arcomba.

- Mi van? – nyöszörgöm.

- Nem hiszem el, hogy ilyen felelőtlen vagy! – morogja nekem. Dühösen felbámulok rá, az előbbi zavarom azonnal tovalebben. Kevésbé kecsesebben, mint szerettem volna feltápászkodom, és egyenes háttal megállok Kolja előtt. Őt egy kissé megdöbbenti hirtelen fellázadásom. Ints búcsút a kis csendikének!

- Én vagyok a felelőtlen?! Mintha Te felejtettél volna el szólni arról, hogy egy ilyen valami van a hátsó kertben, nem?! Ideje lenne, hogy megtanuld beismerni a hibáidat, és nem engem hibáztatni értük! – Kolja tekintete újra megkeményedik, engem pedig valami fura izgatottság tölt el a veszekedés gondolatára. 

Az igazság az, hogy bár elég nagy szám van, még soha nem veszekedtem senkivel, még a szüleimmel sem. Legfeljebb Apával, miután kiderült ez a kis… incidens. Magamnak is nehéz beismerni, de élvezem, hogy végre valaki küzd a saját igazáért, és nem helyesel nekem, mint egy ócska bólogatós kutya a műszerfalon.

- Senkit nem hibáztatok semmiért, ne láss bele olyan dolgokat, amiket csak szeretnél! Honnan kellett volna tudnom, hogy itt van? Ezer szerencséd, hogy ismerem őt, és ő is engem, mert akár bajod is eshetett volna!

- El sem jöttem volna idáig, ha ez érzem, hogy ellenséges, nagyokos! Elfelejted, hogy mire vagyok képes?! – Mielőtt még jobban belelendülnék, eljut az agyamig az is, amit mondott. – Várj, hogy érted, hogy ismered őt?

Kolja felsóhajt, és a hatalmas állathoz sétál, aki kíváncsian megszaglássza a felé nyújtott kezet. A férfi visszafordul hozzám, és rámutat a kis behemótra.

- Ő itt Luram. Az apád egyik régi vadásztársának volt a partnere. – Megsimogatja Luram orrát, amitől az azonnal nyüsszögni kezd, még több simogatást várva. Viszont azt is érzékelteti, hogy nem csak Koljától, karmos mancsaival újra közelebb húz magához, ezúttal olyan lendülettel, hogy fenékre huppanok mellette. Nevetve vakargatom meg a nyaka tövét, mert csak azt érem fel így ülve, bár ehhez a művelethez is nyújtózkodnom kell. Észbe kapva újra Kolja felé fordulok, aki mosolyogva néz a szemembe. Istenem, jobban örültem, mikor haragudott rám. Ezzel a mosolyával nem tudok mit kezdeni, képtelen vagyok kezelni a hangulatváltozásait.

- Kedvel téged. – mondja, miközben besétál az étkezőbe. Egy darab almával jön vissza, amit kedveskedve Luram felé nyújt. Az állat az étel láttán izgatottan feláll, és én csak ekkor veszem észre a hátán összezárt szárnyakat. Azonnal felderülök, és Kolja felé fordulok.

- Esélytelen! Bele se kezdj! – mutat rám, majd Luramnak dobja a gyümölcsöt. Morcosan, csípőre tett kézzel meredek Nikolaira, de ő csak vigyorog a fenyítési módszeremen. Úgy, mint ahogy egyedül Ő veszekszik velem, ugyanúgy csak rá hatástalan minden hisztim. Na nem mintha sokat alkalmaznám, de ha igen, akkor mindig bevált. Leszámítva Kolját. Azonnal elfordulok tőle, amint érzem, hogy a szám akaratlanul is mosolyra húzódik. Nagy kihívást fog jelenteni minden egyes nap, amit Koljával töltök, mind a számára, mind a számomra. Sokszor lesznek majd vitáink, ez előre látom, és máris imádom őket. Hirtelen Kolja arca jelenik meg a látóteremben. Nem bírom ki, elnevetem magam, és bár fogalma sincs, min kacagok, ő mégis velem nevet. Ó, te jó isten, ha tudná!

- Anyád soha nem vitt repülni? – kérdi később, mikor a konyhában ülünk, és teát kortyolgatunk. Megcsóválom a fejem, nem akarok most anyáékról beszélni. Még nem is tudatosult bennem igazán, hogy nagyon sokáig nem fogok velük kapcsolatba lépni. – Soha nem is kérted rá?

- De igen, millió meg egyszer… - sóhajtok fel megadóan, aztán újra teámba merülök.

- Gaby, sajnálom! – Meglepetten felnézek Koljára. Ő csak az asztal lapján heverő ujjait bámulja, mintha nem az előbb kért volna bocsánatot… miért is?

- Mit is?

- A következő egy évet. – vigyorog rám – Nem vagyok egy egyszerű eset.

- Rá se ránts – legyintek, majd felállok az asztaltól, és a bögrémet a mosogatóba teszem. Majd később elmosogatok, most annyira nincs kedvem hozzá. A szobám felé menet megállok a konyhát és a nappalit elválasztó boltívnél, és visszafordulok.

- Viszont jobb, ha felkészülsz, Kolja. Én a végsőkig küzdök.