Sziasztok!
Megérkezett az első fejezet! :) Remélem annyira fogjátok élvezni az olvasását, mint én a megírását! :)
Aztán el ne felejtsetek véleményt írni! ;)
Aztán el ne felejtsetek véleményt írni! ;)
„Jobb egy pillanatig gyávának
lenni, mint halottnak életünk végéig.”
/Graffiti/
- Anya, nem láttad a sötétkék
farmeromat?! – kopogás nélkül rontok be szüleim hálószobájába, mindössze csak
egy rövid imára futja, hogy legyen rajtuk ruha. Meglepődnétek, hányszor
nyitottam már rájuk az évek során. Szerencsére ezúttal nincs részem efféle
látványban, anya épp a fésülködőasztalnál próbálja francia kontyba csavarni
hosszú szőke hajzuhatagát. Szemeit fáradtan rám emeli.
- Melyiket a sok közül?
- Tudod, amelyiknek a derekát
kövek díszítik!
- Idekint nem láttam, szóval
valószínűleg a szobádban lesz, valamelyik ruhakupacban. Komolyan, kicsim, mikor
akarsz ott rendet rakni? – Mondatának második felére oda sem bagózom, már
rohanok is vissza szobámba. Eszeveszett tempóban kutatok a földre szórt ruhák
között, és megfordul a fejemben, hogy anyának akár igaza is lehet. De hát, a
zseni átlát a káoszon, mondják ott fenn a nagyok, nem?
Gyorsan megbeszélem
magammal a dolgokat, és mivel ellenvetésbe nem ütközök, minden marad úgy, ahogy
van. Végre aztán megtalálom a nadrágomat, amit azonnal magamra is kapok, és a
mai reggelen már sokadjára, visszavonulok a gardróbomhoz. Végül hosszas
nézelődés után lekapok egy fekete-piros kockás inget a fogasról.
- Mire ez a nagy felhajtás? – Az
ajtó irányába kapom a fejem, és mikor meglátom az ismerős alakot, visítva ugrok
a nyakába. Nevetve karol át, és körbefordul velem. Mosolyogva tesz vissza a
lábamra, és eltart magától. – Had nézzelek, olyan rég nem láttalak!
- Naaagyon rég, bizony! Legalább
négy napja, Alex! – nevetek rá. Ő csak legyint egyet, és egy puszit nyomva az
arcomra a konyhába vonul apához kávézni. Felsandítok az órára, de hála istennek
még bőven időben vagyok ahhoz, hogy megkeressem a másik jómadarat. Nem kell
sokáig kutakodnom utána, hisz csak egy helyen lehet, és az ott van, ahol anya
is.
Lesprintelek a lépcsőn, és újra a szülői birodalomban találom magam. Anya
épp mosolyogva magyaráz valamit, mikor nem is törődve az illemmel, amit belém
neveltek, nagyot kiáltva keresztanyám nyakába ugrok.
- Hé, óvatosabban mócsing! Ne
rázd össze a gyerekemet! – szorít magához Hannah erősen. Anya csak megcsóválja
a fejét, és visszafordul a tükör felé. – Mi a helyzet? Ejnye, de kicsípted
magad!
- Ugyan már Hannah, az nem ilyen!
Láttad volna a nyolcadikos ballagása utáni buli szerkóját! – Anya megforgatja a
szemét, de közben mégis mosoly játszik szép arcán. – Azt hittem, az apja ott
kap szívrohamot! De majd te is megtudod hamar, milyenek a lányos apák.
Hannah mosolyogva végigsimít
hatalmas pocakján, én pedig vigyorogva követem a mozdulatot. Alig várom, hogy
mehessek hozzájuk babázni, és ha minden igaz, nem is kell már sokat várnom!
- Nos, elvégre ez mégis csak az
utolsó év első napja. Szeretnem, ha jó első benyomást keltek. – mosolygok
Hannah-ra, majd egy újabb puszi után kimegyek a konyhába apához. Nagyon
szeretem anyát, de apa jelenléte számomra mindig is sokkal megnyugtatóbb volt.
A szüleim azt mondták azért, mert kisbaba koromban apa sokkal több időt töltött
velem, de soha nem kérdeztem őket erről bővebben. Mindig, mikor ez a téma
került terítékre, elszomorodott az egész család, és egy kis kíváncsiság nem ér
annyit számomra, mint a családom boldogsága. A mai reggel tökéletesen leírja az
életemet.
Valószínűleg elkényeztetett vagyok, soha nem volt gondom semmire,
pénzben nincs hiány, a szüleim szeretnek engem, egymást pedig szinte imádják.
Nos, talán a nagymamámmal való kapcsolatomban, konkrétan annak a hiányában,
találok némi hibát, de mivel nem ismerem, nem igazán hiányzik. Nagyapa majdnem
minden nap átugrik egy pár percre, de ha anya is itthon van, elég feszültté
válik közöttük a levegő. De mint minden családban, nálunk sem lehet minden
tökéletes, nem? Halkan dúdolgatva sétálok a konyha felé, mikor valami sötét
ülepedik le bennem.
Aggodalom, félelem, düh… Az érzelem sötét fonalát követve
lopózom végig a fal mentén. Kilesek a konyhába, arra számítva, hogy egy idegent
találok ott, de nem. A negatív érzelmek mind-mind apából áradnak. Kezdeti
jókedvem azonnal semmivé foszlik, a fal rejtekében megbújva próbálom kihallani
a suttogott szavak értelmét.
- Jelentkezett már?
- Igen. Ma haza jön. – Apa hangja
komor, talán még soha nem hallottam ennyire borúsnak. Ha rosszkedve is volt,
hamar elmúlt, soha nem tartott sokáig. Csak néhányszor láttam bosszúsnak,
egy-egy nehéz vadászat után, de most… Most egyenesen kétségbeesettnek tűnik, és
ez megijeszt. Mi az, amitől még az én hatalmas, démon apám is megijed? Nem
tudom, de nem is akarok találkozni vele… vagy azzal.
- Ideje volt már. Hamarosan eljön
az idő. – Milyen idő? És ki jön haza? Mindenki itthon van. Nem tudok rájönni a
titokra, ezért taktikát váltok.
Úgy teszek, mintha ebben a pillanatban érkeztem
volna a konyha elé, és immár hangosan dudorászva beljebb lépek. A változás
azonnal érzékelhető, mind a ketten úgy ülnek ott, mosolyogva, mintha nem
tudnának arról, hogy mindent érzek, amit ők is. Családi örökség, apai
nagyanyámnak volt meg a képessége, hogy olvasott az emberek hangulatából.
Kicsit hasonlít ahhoz, amit Hannah birtokol, mégis kicsit más. A
lélek-olvasásnak rengeteg fajtája van, és mindben van valami közös, és valami
ami más, minden lélek-olvasó rendelkezik valami egyedivel. Ezt is apa tanította,
mikor még kicsi voltam, ezért esik kicsit rosszul, hogy ennyire gyereknek néz
még. Öntök magamnak egy kis kávét, adok egy puszit apának, és leülök közéjük a
konyhaasztalhoz.
- Nem fogsz elkésni?
- Értem a célzást, már itt sem
vagyok! – Lehörpintve a méregerős löttyöt (apa olyan kávét főz, mint a
vitriol…) felkapom a táskámat, és egy hangos, össznépi sziát kiáltva kilépek az
ajtón. A régi New Yorki lakásunkat három évvel ezelőtt cseréltük le. Most van
egy hatalmas New Yorki házunk, legalább öt szobával, ami szerintem hármunknak
marhára felesleges, de hát a felnőttek majd tudják… Nekem viszont annyi hasznom
származott belőle, hogy a King’s Akadémia sokkal közelebb van így, mintha még
mindig a belvárosban laknánk. Megállok a hatalmas vaskapu előtt, és felnézek a
hófehér falakra.
Egyszerre jár át az örömteli izgalom és a beletörődő
szomorúság. Hiányozni fog ez a hatalmas kőtákolmány, és azok is, akiket itt
megismertem, és megszerettem. Még ha nem is vannak túl sokán…
- Hé, mi a helyzet? – Hirtelenjében
úgy érzem, vagy hatvan kilóval nehezebb a táska, mint eddig volt, és valóban,
nem tévedek. A hatalmas súlyelváltozást az én drága jó barátnőm, Lizzy okozza
azzal, hogy teljes súlyával a nyakamba kapaszkodik. – Mi van? Olyan kék a
fejed!
- Mert nem kapok levegőt! Lizzy,
engedj már el! – Nevetve lefejtem magamról a karjait, és beszélgetve elindulunk
az épület felé. Szeretek ezekről a kis piszlicsáré ügyekről beszélgetni az év
elején, így olyannak érzem magam, mint a többi diák. Ki kivel jött össze a nyáron,
milyen stílusváltások voltak, és stb. Ez az, ami egy tinédzsert érdekel, nem
pedig az, hogy miről lehet felismerné a különböző démoni képességeket, amire
általában tanítani próbálnak otthon.
Hirtelen, a semmiből előbukkan bennem egy
újfajta érzés. Félelem. Körülnézek az udvaron, és beletelik egy kis időbe, mire
beazonosítom, kiből árad ez az átható rettegés.
Belőlem.
A kezeim remegni kezdenek, a
tenyerem elkezd izzadni. Őrült módjára kapkodom a fejem jobbra és balra, míg a
remegés lassan az egész testemet rázza. Lizzy arca jelenik meg a látóterembe,
látom, hogy mond valamit, de nem értem. Hangja elmosódik, ahogy lassan az arca
is. Előre nyújtja a karjait, pont akkor, mikor előre esek. Halványan érzem
magamban a hálát, de a félelem mindent kiszorít belőlem, még a levegőt is.
Lehunyom a szemem, és pont mielőtt elájulnék, megjelenik ő. Vagy inkább Az.
Első látásra nincs benne semmi különös, pont úgy néz ki, mint minden korabeli
férfi. De nem is a külcsín az, ami halálra rémít. A bensője rohadt, sűrűn árad belőle
a sötét energia, és ami a legrosszabb: Én állok a figyelme középpontjában.
Eddig jutok, aztán magával ragad a békés sötétség.
- Az, hogy úgy járkálsz fel és
alá, mint egy félőrült, nem segít rajta! Mindketten tudtuk, hogy el fog jönni
az idő.
- És ez téged megnyugtat?! Biztos
vagy benne, hogy megtörténik, és akkor már nincs is ok az aggodalomra?
- Ne veszekedjetek már… -
motyogom halkan, miközben a fejem búbjáig húzom a takarót. Utálom, mikor anyáék
veszekednek, bár ez legalább olyan ritka, mint a fehér holló. Érzem, ahogy
valaki leül a lábam mellé, és végigsimít a térdemen. – Mi történt már megint?
És mitől fáj így a fejem?
- Attól, hogy nagyot koppant,
kedvesem. Elájultál az Akadémián, rémlik valami? – apa mély hangja úgy hat
megtépázott idegeimre, mint a hideg vizes borogatás. Megnyugtatóan…
- Nagyon megijedtem… valamitől. –
De mitől? Összeráncolt szemöldökkel próbálok visszaemlékezni valamire, de a
csontig hatoló hidegen és a vérfagyasztó rémületen kívül semmi nem jut eszembe.
Felemelem a fejem, és csak ekkor tűnik fel, hogy nem a saját szobámba vagyok.
Még csak nem is az Akadémia gyengélkedőjén. Kérdőn fordulok szüleimhez, akik a
hangos szó hiányában is azonnal tudják, mit szeretnék.
- Lizzy megijedt, és mentőt
hívott. Az orvosok azt mondták, pánikrohamot kaptál, és küzdeni próbáltál
ellenük. Biztos, hogy semmire nem emlékszel? – Apa lágy noszogatására, habozva
bár, de megpróbálok újra visszaemlékezni a ma reggelre. Ugyan úgy nem jutok
semmire, a félelem pedig újra megkörnyékez. Anya dorgálón apa bordái közé
könyököl, aki értetlenkedve tekint rá vissza. Ha nem épp egy kórházi ágyhoz
lennék szögezve, talán még viccesnek is tartanám őket, de így nem kifejezetten
találom a humorérzékemet.
- Mikor mehetek haza? - Apa, még mindig fájó oldalát dörzsölgetve,
lehajol, és puszit nyom a homlokomra. – Ilyen soká? – nyögöm kelletlenül. Apa
csak felnevet, egyebet nem reagál.
- Ma még benn tartanak, hátha
kiderül, mi okozta a rohamot, de holnap reggel már haza is jöhetsz. Gyönyörű
kezdése egy új tanévnek, mi? – nevetgél anya. Érdekes, rajtam kívül mindenki
olyan marha viccesnek tartja a helyzetet? Ugye a szám azért nem habzott?!
- Kicsim, szeretnénk, ha az
elkövetkezendő egy hétben otthon maradnál. Csak a biztonság kedvéért! – siet
anya leszögezni. Reszkető kézzel szorítom a lepedőt. Úgy érzem, hogy sehol nem
vagyok biztonságban, és ezt sehová sem tudom tenni. Mi a fene történt velem?
- Kicsim, biztos minden rendben?
– hajol az arcomba apa. Megnyugtató mosolyt erőltetek magamra, és bólintok egy
aprót. Szeretnék egy kicsit egyedül maradni, ezért megkérem őket, hogy hozzanak
nekem valami ennivalót, pedig tudom, hogy egy falat sem menne le a torkomon.
Anya és apa mindentudó tekintettel néznek össze, de végül felállnak, és
kimennek a kórteremből. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, leolvad rólam a
mosoly, arcomat reszkető kezeim közé temetem. Minden izmom pattanásig feszül,
mintha a testem máris menekülésre akarná kényszeríteni magát. A fejem majd szét
hasad, és annak ellenére, hogy megy a fűtés, és az ablak sincs nyitva,
kegyetlenül hidegnek érzem a levegőt. Nem tudom, meddig ülök így magamba
roskadva, de végül erőt veszek magamon, hogy összeszedjem büszkeségem
darabkáit, mire anya és apa visszajönnek. Hamarosan meg is hallom lépteiket, de
úgy érzem, mintha többen lennének, mint mielőtt elmentek.
Az ajtó kinyílik, és
valóban, anyáékhoz immár aggódó kereszt szüleim is csatlakoztak. Hannah anyáskodva
simogatja meg a hajam, és ez a mozdulat olyan megnyugtatóan hat rám, hogy egy
pillanatra azt hittem, elsírom magam. Törődését egy reszkető mosollyal hálálom
meg, és külön hálaimát rebegek azért, mert nem kérdeznek semmit. Ha ki kellene
nyitnom a szám, az egyetlen hang, amit kiadnék az a hüppögés lenne.
Valaki kopogtat az ajtón. Rajtam
kívül senki nem tűnik meglepettnek, mindannyian komoly arccal merednek az ajtó
felé. Végül apa szól ki, vészjósló hangja minden épeszű embert elijesztene.
- Nyitva van.
- Ezt nevezem én ám meleg
fogadtatásnak. Komolyan, várjatok, amíg elmorzsolok egy könnycseppet a szemem
sarkából. – jön egy furcsa akcentusú, tengermély hang az ajtó túloldaláról, ami
még nagyobb zűrzavart okoz körülöttem. Anya nevetve pattan fel, apa pedig
megnyugodva elmosolyodik, és eltámogatja az ingujját rángató Hannah-t a
bejáratig. Az ajtó kinyílik, és egy számomra ismeretlen férfi lép be. A húszas
évei vége felé járhat, csokoládészínű haja smaragdként csillogó szemébe hullik.
Ajkai, amik kifejezetten csókolnivalónak tűnnek, pajkos mosollyal üdvözöl
minden tekintetet. Pillantásában is látni azt a hamisságot, mint a mosolyába,
mikor körbefordul a szobában.
Pillantása végül rajtam állapodik meg, és
kíváncsian félrebiccenti a fejét. Nem foglalkozva a többiek zsongásával, rám
mosolyog.
- Azt hiszem, mi még nem
találkoztunk. – Tekintetének minden súlyával a vállamon nyelek egy nagyot, és
csak ezután tudok válaszolni.
- Igen, azt hiszem, még nem.
- Dehogynem, csak akkor még
kisbaba voltál. – legyint rám anya. Tőle apa veszi át a szót, és amit mondd,
látszatra nem csak belőlem vált ki meglepetést.
- Biztos nem emlékeztek egymásra.
Kicsim, ő itt Nikolai, már nagyon régi barátja a családunknak. Kolja, ő itt
a kislányom, Gabriella.
Szia!
VálaszTörlésIzgi lett. Várom a folytatást. Kíváncsi vagyok Kayla mennyit fejlődött az évek során, Kolja merre járt, és sajnálom, hogy Gabriella nagymamája nem békült meg.
További jó munkát!
Marietta
Szia!
TörlésHamarosan minden kérdésre választ kapunk, és biztos vagyok benne, hogy Bessie is fog még meglepetéssel szolgalni, vagy ha nem is ő, akkor majd más ;)
Örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy írtál! :)
Puszi:
Yesaya
Nagyon jó!
VálaszTörlésIstenem, Gabriella szemszög! És Kolja! Imádom! A prólogusnál már sejtettük, hogy ez lesz, ugye Réka?
Jaj, már nagyon várom a következőt! Kérlek!
Szia Vacak!
TörlésBizony, bizony! Hamarosan az is kiderül, kire is ütött ez a nagylány :) És hogy ez mennyiben befolyásolja Kolját abban, hogy ellássa a rá kiszabott feladatot... ;)
Köszönöm, hogy írtál! :)
Puszi
Yesaya
Azt a jó büdös qrva élet......Ez eszméletlen jó lett.
VálaszTörlésImádom az egészet. Már várom a következő hátfőt :D
Rövid és tömör, de annál kifejezőbb :D Örülök, hogy tetszik :)
TörlésKöszönöm, hogy írtál! :)
Puszi
Yesaya
Szia Saya!
VálaszTörlésIgen, infón Vacakkal ezt tárgyaltuk ki. És Saya: EZT NEM HISZEM EL!!!!! ÁÁÁÁÁÁ!!!!! IMÁDOM!!! Hogy tudsz mindig meglepni?!?!? Tényleg te vagy a hősöm! Kár, hogy hamarabb nem tudtam elolvasni a részt. :( És Kolja!!!!! Ő a kedvencem! <3 Kolja ÖRÖKRE :) SIESS SIESS SIESS SIESS SIESS SIESS SIESS SIESS SIESS A KÖVETKEZŐ FEJEZETTEL! Holnapra megfelel ;)
Ölel és puszil: A legeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegnagyobb rajongód!
Kedves Réka! :)
TörlésSpoilerezek neked egy kicsit, jó? :) A következő fejezet nem más szemszögéből fog játszódni, mint.... Na kitalálod? Bizony, Kolja! :D
Igyekszem a következő fejezettel is, és nagyon örülök, hogy ezúttal sem okoztam csalódást! :D
Köszönöm, hogy írtál! :)
Puszi:
Yesaya
És igen, végre van valami amiért kevésbé utálom a hétfőt sőt még várom is :D
VálaszTörlésAkkor már megérte megírnom! :))
TörlésKöszönöm, hogy írtál! :)
Puszi:
Yesaya
Szia nagyon jó lett sies :D de halod van aza blogod hogy van aki forron szereti tudod aba nem akarsz folytatátst irni mivel ma találtam és jó nagyon C= írj már folytatást kõce
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm, örülök, hogy tetszik. :) A Van Aki Forrón Szereti-re sajnos nem nagyon van időm, és ihletem sem sok, de ígérem, hogyha tudom, akkor folytatni fogom! :)
Köszönöm, hogy írtál! :)
Puszi:
Yesaya