8. Fejezet: Hosszú, hosszú út

Sziasztok!
Meghoztam a nyolcadik fejezetet, remélem tetszeni fog! :) Történnek néha olyan dolgok, amik egyik főhősünket sem teszi boldoggá. De boldogtalanná se...

„Semmi sem félelmetesebb a kételkedésnél. A kételkedés embereket választ el. Olyan méreg, ami barátságokat porlaszt szét és kellemes kapcsolatokat darabol fel. Olyan tüske, ami irritál és sebez; olyan fegyver, ami öl.”

/Buddha/

Háromszáz év tapasztalatával és gyorsaságával pakoltam be a bőröndökbe, összeöntve Gaby ruháit az én cuccaimmal. Aztán meghallottam, hogy Gabriella hangja elcsuklik, és megtorpantam. Az én hibám… Annyira lekötött a múlt és a jelen összefolyása, hogy megfeledkeztem arról, miért is jöttem vissza. Miattam kell a lánynak a családjától, a barátaitól, a szerelmétől, az életétől elszakadnia majdnem egy évre.

- Megint azt csinálod, Kolja. – Gaby hangja rángat vissza a jelenbe. A kezeimre lenézve jövök rá, milyen erősen markolom a bérelt kocsink kormányát. Izmaimat ellazítom, és egy futó pillantást vetek a mellettem ülő lányra. Gabriella arccal felém fordulva, aggodalmasan méreget, apró kis ujjaival olyan erősen markolja a térdét, hogy a bőre teljesen elfehéredett. Rávillantok egy erőltetett, bátorító mosolyt.

- Mit csinálok?

- Magadat hibáztatod. Látom rajtad, ne is tagadd! – Szigorú felszólítása újabb, őszintébb mosolyt csal az arcomra. Mikor tanulom már meg, hogy ez a lány mindent észrevesz?

Egyik kezemmel elengedem a kormányt, és bátorítóan megpaskolom a térdét, de az érintés hatására Gaby teste megmerevedik. Sóhajtva visszahúzom a kezem, de nem teszem újra szóvá a dolgot. Azóta, hogy magamhoz öleltem a hotelszobában, még érzékenyebben reagált az érintésemre, legalább úgy, mintha áramot vezetnék a testébe. Mintha félne tőlem.

- Nikolai, azt hittem ezt már megbeszéltük. – Alig ismerem egy pár napja, de arra már rájöttem, hogy csak akkor szólít Nikolainak, ha dühös rám. A mai napon már nem tudom hanyaggyára hívott így. Megint nem válaszolok, csak megrántom a vállam. 

Gaby sóhajt egyet és kinéz az ablakon, mint az elmúlt három órában már annyiszor. Néha-néha rajtakapom, hogy lopva letöröl egy könnycseppet, de erősnek próbálja mutatni magát. Nem szólok neki, hogy tudom, mit érez.

- Már csak pár óra, és megérkezünk. – mondom.

- Igen, pár órája is ezt mondtad. – sóhajtja. Muszáj kerülő úton mennünk, úgy kevésbé vagyunk nyomon követhetőek.

- Noah és Kayla beszéltek neked Humról? – válasz helyett csak horkant egyet. – Gabriella?

- Apa és anya szinte soha nem beszélnek nekem a múltról. Egyszerűen csak kitanítanak, hogy viselkedjek emberi és démoni közösségekben, és hogy hogyan védjem meg magam. Arra is magamtól jöttem rá, hogy nem vagyok ember. – Leesett állal kapom rá a tekintetemet.

- Nem árulták el, mi vagy?

- Nem. Bár javukra szolgáljon, nem is titkolták. Hat éves voltam, amikor számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy más vagyok, mint a többi gyerek az óvodába. És akkor kezdődött az oktatásom. Mit kell tudnom Humról? – A kíváncsisága erősebb, mint a keserűség, hogy a szülei titkolóznak előle. Nem értem őket… Mikor Kayla megtudta, hogy terhes, semmit nem akart eltitkolni a gyereke elől, és Noah osztotta ezt a nézetét. Mi változott meg? És fontosabb az, hogy miért?

- Hum az én otthonom. Nagyon sokáig éltem ott, és egy pár hétig anyádékat is vendégül láttam. Ott fogantál meg te is. – Felnevetek, mikor Gabriella elvörösödik az utolsó mondat hallatán. Eszembe jut az a pár vidám nap, amit a szüleivel Humban töltöttünk. A kunyhó mögötti raktárház békés melege, Kayla vidám nevetése kora reggel, ami hallatán még a legmorcosabb korán kelő is elmosolyodik. De rég is volt…

- Szerinted miért titkolóznak előlem?

- Tisztában vannak vele, hogy tudsz az elhallgatott dolgokról? – Kérdésre kérdéssel felelek, ez a legjobb módja, hogy kiderítsem, mit tud. Nem árulhatok el neki semmit, amíg meg nem tudom, mi okból tartották őt tudatlanságba. Gabriella egy pillanatig dühösen mered rám, de aztán megrázza a fejét. Arcát a hűvös üvegnek nyomja, egyik lábát pedig maga alá húzva fészkelődik az ülésen.

- Nem akarom felhozni nekik – magyarázza – mert ha rájuk nézek, olyan… boldognak látszanak. Mindenük ez a családik békesség, és ha tesznek is valamit, akkor azt értem teszik.

- Mégis dühös vagy apádra. – Gaby legyint egyet.

- Más dolog az, hogy hazudik, és hogy nem mond el dolgokat. – Tizenhét éves kora ellenére ez a lány nagyon bölcs dolgokat tud mondani… A szemem sarkából lesem minden mozdulatát, és muszáj beismernem magamnak, hogy nem csak azért, hogy a reakcióit figyeljem. 

Tetszik a látvány, hogy a pulóverembe burkolózva kuporog az anyósülésen, alig pár centire tőlem. Megrázom a fejem, és az útra koncentrálok. Mocskos árulónak érzem magam, amiért többet merészelek gondolni erre a lányra. Rá, aki a legjobb barátom egyetlen gyermeke, rá, akit alig ismerek két napja. Rá, aki nem Irina.

- Mesélj nekem Danáról! – Magam is tisztában vagyok vele, mennyi utasító él kúszott a hangomba. Gabriella felhúzza a szemöldökét, és olyan sokáig mered rám némán, hogy már a bocsánatkérést kezdtem el fogalmazni magamba, mikor beszélni kezd.

- Dana egy nagyon… összetett személyiség. Nagyon nehezen nyílik meg másoknak, és mindig olyan, mintha máshol járna gondolatban. Valahol nagyon messze. – Elhallgat, úgy tűnik, nem fog többet mondani róla. 

„Valahol nagyon messze”… Pont, mint Irina, semmi kétség. Magam előtt látom, ahogy egy átszerelmeskedett éjszaka után kinn ül a balkon kőkorlátján, és a semmibe mered. Nagyon sokáig azt hittem, hogy ilyenkor egyszerűen elmerül a gondolataiban, vagy visszagondol ránk, milyen érzés volt összefonódni, hogy nem tudtuk hol kezdődik az én, és hol végződik az ő teste. Istenem, milyen naiv is voltam! Ezek a pillanatok voltak azok, amikor kiesett a nekem játszott szerepéből, amikor engedett a vágynak, hogy azzal legyen, akit valóban szeret. Nem velem, hanem azzal a másikkal.

„- Mire gondolsz, mališa? – Egyik ujjamat végighúztam Irina makulátlan, meztelen bőrén. A lány megborzongott az érintéstől, ajkait halk nyögés hagyta el, ami senki másnak nem szólt, csak nekem. Csakis én halhattam, milyen hangokat ad ki, ha kéjes gyönyört él át. Csakis én tarthattam a karomban, miközben aludt, és csakis és kizárólag én csalhattam az arcára azt a csintalan kis mosolyt. Olyan boldog voltam, mint évszázadok óta soha. Megtaláltam a lelki társamat, az egyetlen olyan nőt, aki mellett több évszázadot is képes lennék eltölteni.

- Nikolai? Mit szeretsz bennem a legjobban? – Felvontam a szemöldököm, és lágyan arcon csókoltam.

- To za mene…”

- Ne legyél szomorú! – Halk suttogás és egy leheletnyi érintés ránt vissza a valóságba. Döbbenten Gabriellára kapom a pillantásom, meg is feledkezve arról, hogy épp vezetek. Eddig még egyszer sem érintett meg önszántából, apró kezének simítása az arcomon szinte égeti a bőrömet. Aztán a tudatomba szinte berobban az előbbi mondata. 

Leengedtem a pajzsom! 

Azonnal felvonom a lelkemet övező védelmi aknamezőt, olyan gyorsan, hogy Gabriella arca egy pillanatra megrándul. Mióta találkoztam ezzel a lánnyal, hibát hibára halmozok. Ez nem mehet így tovább! Elfordítom az arcom Gaby felől, aki szinte csalódottan csúszik vissza a helyére, az előbbinél is jobban magába gubózva. Nehezen állom meg, hogy fennhangon szitkozódni kezdjek. 

Megint megcsináltam! 

Gaby megérintett, erre úgy meglepődtem, hogy újra eltaszítom magamtól. Hogy lehetek ekkora állat? Hogyan várhatnám el tőle, hogy megbízzon bennem, mikor én sem bízok benne?

- Miért rejted el előlem az érzéseidet? – A szemem sarkából Gabriellára pillantok, aki nem néz felém, meredten bámul ki az ablakon. Visszafordulok az út felé, gondolkodom, mit is mondhatnék. Miért nem engedem közelebb magamhoz? Tényleg, miért is? Mert mikor utoljára ennyire közel engedtem valakit, összetörte a szívemet, aminek a darabkáit máig nem tudtam összeragasztani.

- Mert nem tudom, hogy mutathatnám meg neked. – vonom meg a vállam.

- Az előbb éreztelek. – Nyelek egyet. Ha tudná, milyen kétértelműen fogalmazott…

- Pillanatnyi hiba. – felelek kimérten. Gabriella szája megvető fintorra húzódik, és ez szíven üt. Nem akartam neki csalódást okozni, de hazudni sem hazudhatok.

- Hát persze. És bízzak benned, ugye? Akármilyen hihetetlen is, eddig bíztam. De ne várj tőlem lehetetlent, ha te sem bízol sem bennem, sem pedig önmagadban, hogy várhatod el tőlem ugyan ezt? – Minden szava úgy hasít belém, mint egy tőrdöfés. Túlságosan is emlékeztet arra a végzetes éjszakára. Arra, mikor Irina a karjaimban halt meg. Talán azért is érzem kegyetlennek, mert igaza van.

- Mališa, mind a kettőnknek időre van szüksége. – Ezzel a témát tekinthetjük lezártnak. 

Hosszú, végeláthatatlan órák után szólalok csak meg újra. Óvatosan megérintem a szendergő Gabriella vállát. Ő azonnal felriad, és arrébb csúszik az ülésen, szinte már a kocsi ajtajához tapad. Visszanyelem a felkívánkozó káromkodást, hisz nemrég én is ugyan ezt csináltam.

- Éhes vagy? – Egy pillanatig csak kábán mered rám, arca imádni valóan értetlen. Kidörzsöli szeméből a maradék álmot, és elcsigázva bólint egyet, mire lekanyarodom az autópályáról. Az első útszéli gyorsétteremnél leparkolok, és megragadom a már kiszállni készülő lány csuklóját. Megdermed, és rám pillant.

- Én a helyedben inkább itt maradnék. Mármint, nem hiszem, hogy ebben a szerkóban akarsz nyilvánosan mutatkozni. – vigyorgok rá. Először rám pislog, aztán észbe kapva bólint egyet. – Valami különleges kívánság?

- Egészségtelen legyen, és sok. – motyogja, ahogy visszadől az ülésre. Nohát, ugyan olyan morcos, mint az anyja! Belépek az étterembe, bár szerintem ennek csak csúfolják, és a pulthoz lépek, ahol egy kedvesnek látszó öregúr mosolyog. Gyorsan leadom a rendelést, folyton a hátam mögé pislogva. Az öreg kimegy a konyhába, majd gyorsan vissza is tér.

- Kell egy pár perc, amíg elkészül. – mondja felemelt kézzel. Visszamosolygok, de a szemem nem veszem le az ablakról. Épp eléggé elszúrtam a dolgokat eddig is, nem szabad újabb gondot Gabriella nyakába varrni. – A kislány, aki a kocsiban ül…

- Igen?

- A barátnőd, fiam? – Rápillantok a férfira, de csak az öregek kíváncsiságát tükrözi fakóbarna szemei. – Olyan aggodalmasan bámulod.

- Nem, uram. Csak az egyik barátom. – Gabriella viszonozza a pillantásom az üveg túloldalán, de valami nem stimmel.

 Rémülettől tágra nyílt szemmel kezd kiabálni és mutogatni. Nincs olyan éles hallásom, sem olyan éles szaglásom, mint a démonoknak. De az ellenséges energiákat megérzem. Pontosan tudom, mitől ijedt meg a lány, de nem mozdulok a helyemről. Háttal állok a pultnak, két könyökömmel lazán rákönyöklök. Anyag reccsenését hallom magam mögött, de nem fordulok meg. Szemem a halálra rémült Gabriella tekintetébe fúrom, és csak akkor szólalok meg, mikor már biztos vagyok benne, hogy nem figyel senki, vagy semmi másra, csak rám. Felemelem a fejem, és a zafírkék szempárt bámulva suttogom a szavakat:

- Duratus ea. – A hőmérséklet azonnal nulla alá csökken, az apró büfé megviselt falain dér kezd felkúszni. Meglepett morgás, majd rémült és kétségbeesett visítás hangzik fel mögülem, és amíg az egész hely el nem némul, nem nézek magam mögé, csak a hullasápadt Gabriellára figyelek. Örömmel tapasztalom, hogy ő is engem néz, nem pedig a hátam mögé bámul. 

Kétségbeesve érzem, milyen nehéz megszakítanom ezt a bensőséges szemkontaktust, de végül hátat fordítok az ablaküvegnek. Az öregember helyén egy egyszerű szörnyeteg áll jégbe fagyva. Hosszú testét a kék jégréteg alatt zöld pikkelyek borítják, és a pult mögül egy hosszú, tüskés farok lóg ki. Rusnya, szőrös pofájából villás nyelv lóg ki, hatalmasra tátott szája üvöltésre, vagy borotvaéles fogát nézve, harapásra nyílva fagyott meg. A bejárati ajtó recsegve kinyílik, és én újabb ellenségre számítva megpördülök. Ehelyett egy remegő, vörös hajú lány áll az ajtóban, meglehetősen alulöltözve. Szinte öntudatlanul nyújtja felém a kezét, rám sem nézve mered a démoni lényre. 

Megfogom apró kis ujjait, és segítek neki a pulthoz lépni anélkül, hogy meztelen lábával rálépne a hegyes jégszilánkokra.

- Mi ez az izé?

- Otheniri egyik gyermeke.

- Egy démon? Azt hittem, hogy a démonok… emberszabásúak. – Hopp, még egy dolog, amit nem árultak el neki, pedig ez létfontosságú információ lehet. Életemben először düh önt el, ha Noahra gondolok. Az egy dolog, hogy a múltját titokban tartja, de olyan tudást tart vissza ettől a szegény, védtelen lánytól, ami az életét mentheti meg.

- Bizonyos alfajai. Vannak viszont olyan paraziták, akik beköltöznek emberek testébe.

- Milyen értelemben költöznek be? – súgja sápadtan. Érzem, hogy egyre jobban remeg a keze, próbálom jobb belátásra bírni.

- Mališa, ezt talán nem most…

- Nikolai! – Megadóan dörzsölöm ujjait a kezeim között, próbálva egy kis melegséget kölcsönözni neki, de éles kis karmait a tenyerembe vájja, választ követelve.

- Kínzóan lassan kirágják a csontot és a húst, aztán maguk lépnek a helyébe. – súgom halkan, imádkozva, hogy ne hallja meg. Zöld arcszíne nem erről árulkodik. 

Elengedem a kezét, és hátrasietek a konyhába. Ott természetesen nincs senki, ám ami jobban meglep, hogy az ennivaló, amit rendeltem, takaros barna papírzacskókban ott hever az acélasztalon. Felkapom, és már fordulok is vissza a büfébe, ahol a gyenge lábakon álló Gaby kapaszkodik a pultba. Vidáman meglengetem előtte a papírzacskót.

- De legalább a kaját megcsinálta!

Emberek, ha láttatom még nőt megvetően nézni…

Kellemes Ünnepeket!

Minden kedves olvasómnak kellemes, békés, boldog ünnepeket kívánok! Köszönöm, hogy számíthatok rátok, és soha ne feledjétek: Ti vagytok a legjobbak! :)

Puszi: Yesaya

7. Fejezet: Kellemetlen meglepetés

És természetesen megint elkéstem! Bocsi!!! ^_^"

A mai rész tartalma röviden: Akad egy kis félreértés, valamint örömmel tapasztaljuk, hogy a mi Kaylánk sem változott azért olyan sokat!

Jó szórakozást! :))

„Amikor még egész pici voltál, egy puszival jobbá tudtam tenni számodra a világot. Vagy egy kanálnyi orvossággal. Meg tudtam javítani olyasmit is, amin még a puszi sem segíthetett - ragasztóval és szalaggal, tűvel és cérnával, kapcsokkal és madzagokkal. (...) A felnőttdolgok meghaladják a képességeimet. Azt kívánom, bárcsak lenne olyan varázserőm, amivel helyre tehetném az ilyesmit is. De nem tehetek mást, mint hogy itt vagyok. Mindig itt leszek.”

/Pam Brown/

Nem tudom megmondani, mit is látok Nikolai arcán. Pontosabban szólva tudom, de az arcán ezernyi érzelem száguld át, mielőtt magára erőltetné azt a kifejezéstelen álarcot, amit most felém mutat. Kérdőn oldalra biccentem a fejem, magyarázatot várva fura viselkedésére, de nem úgy néz ki, mint aki a következő pár órában meg szeretne szólalni. Valamilyen okból kifolyólag teljesen magába zárkózott. Elhúzom az orra elől a telefont, és óvatosan visszacsúsztatom a zsebembe. Meglengetem nyitott tenyerem Kolja arca előtt. Semmi. Lágyan belecsípek az arcába, de még mindig semmi. Lehet egy fényképtől sokkot kapni?

- Öhm… Szeretnéd, hogy felhívjam Danát? – kérdem, remélve, hogy talán életet lehel belé. Lehet, hogy Kolja is egy azok közül, akiket Dana ejtett? Végül is, az a csaj elég nagy férfifaló hírében áll, egy időben még Daniel körül is sokat legyeskedett. Amíg világossá nem tettem, hogy ha rá mer szállni a pasimra, úgy megkopasztom, mint egy tyúkot… Kérdésemre Kolja új életre kell, felém pislog, és bőszen rázza a fejét. Megdörzsöli az arcát, és ez „elnézést” motyogva kivonul a fürdőszobába. Döbbenten meredek utána, esküszöm, hogy nem értem, mi is ütött belé. Először fel sem ismeri Danát, most meg tulajdonképpen rosszul van, mihelyst megmutatom a fényképét… Ki érti a férfiakat? Kicsit aggódok az egészségéért, ezért halkan bekopogok az ajtón. Remélem nem vágta fel az ereit…

- Kolja, rendben vagy?

- Jól vagyok, mališa, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – A halk hang csak megerősíti az aggodalmamat, de nem akarom, hogy egy tapadós tyúknak nézzen, ezért inkább visszasétálok a kanapéhoz, magamra terítem a plédet, és úgy várok rá. Mindeközben a tévét kapcsolgatom, valami tűrhető adásban reménykedve. A hálószobában megcsörren a telefon, én pedig úgy pattanok fel, mintha egy rakétát dugtak volna oda, ahová a nap sem süt. Jókedv kerekedik bennem, hisz csak két ember lehet, én pedig mindkettőnek örülök. 

Vagy a portás, ami tök jó lenne, mert kifejezetten éhes vagyok, vagy Daniel, akinek a gondolatára azonnal meglódul a szívem. Felkapom a kagylót.

- Halló? – Mély csend válaszol, ezért furcsállva a dolgot, újra beleszólok. – Hahó, van ott valaki?

- Te vagy Gabriella? – Az idegen női hangtól megmerevedek. Erős a kísértés, hogy lecsapjam a telefonkagylót, és a takaró alá bújjak. A nagy családi drámák közepette teljesen megfeledkeztem az igazi veszélyről, amit az élet még tartogat a számomra. De ha most leteszem a telefont, soha nem fogom tudni, ki és mit akar tőlem. Erőt veszek magamon, és válaszolok.

- Attól függ, hogy ki keres.

- Mintha anyádat hallottam volna. – suttogja az idegen. A hideg szalad végig a hátamon, erősebben markolom a telefont. – Tudod, hogy ki vagyok?

- Ha tudnám, már rég leraktam volna, asszonyom. – A hangom nem olyan magabiztos, mint amilyet szeretnék kölcsönözni magamnak. Telefonon keresztül nem mindig működik a képességem, nem tudom megmondani, miféle szándék vezérelheti titokzatos telefonálómat. A nő halkan felnevet, de a hangját nem érzem fenyegetőnek, vagy gúnyosnak. Őszintének tűnik, és ezért még veszélyesebb lehet rám nézve. Szívesen kiugrasztanám Kolját a fürdőből, de vannak dolgok, amiket egyedül kell végigcsinálnom, és ez pontosan olyan. Talán megtudhatom, ki jelent rám veszélyt. – Ki maga és mit akar tőlem?

- Szeretnélek téged… megismerni, azt hiszem. – Okééé, ez a beszélgetés még véletlenül sem úgy alakul, ahogy én terveztem. – Még nem mutatkoztam be, ugye?

- Hát nem.

- A nevem Bessie. A nagyanyád vagyok. – Hirtelenjében azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. 

Talán ezért is van, hogy mikor valaki megkocogtatja a vállam, egy apró sikollyal elhajítom a telefonkagylót, és átugrok az ágy másik oldalára. Kolja áll ott, az előbbinél összeszedettebben, és felvont szemöldökkel mered rám, miközben a füléhez emeli a kagylót.

- Ki beszél? – szól bele halk vészjósló hangon, de a válasz hallatán a homlokán keletkezett ráncok kisimulnak, ezzel sokkal nyugodtabb külsőt kölcsönözve neki. Közelebb int magához, én pedig azonnal ott termek mellette. 

Kezét a vállamra helyezi, amitől azonnal megremegek, a gyomromban valami kellemes meleg telepszik meg. 

Lerázom magamról a túlságosan is bizalmas érintést, amit ő egy egyszerű vállrándítással intéz el, és a kezembe nyomja a kagylót. Felsandítok Kolja arcára, de egy biztató mosolyon kívül semmit nem látok. Az előbbi kétségbeesésének már nyoma sincs. Az éteren újra áthallatszik a nagyanyám hangja.

- Gabriella, ott vagy?

- Mit akar tőlem? – Mikor Nikolai a kezébe temeti az arcát, rájövök, hogy sokkal kedvesebb reakciót várt volna el tőlem. Idegesít a késztetés, hogy megpróbáljak eleget tenni az elvárásainak, meg különben is… Ez a nő életem tizennyolc évében tudomást sem vett rólam, aztán meg hirtelen felhív telefonon, mikor a legnagyobb kulimászban térdepelek. 

Hogy is szól a mondás? „Köszönöm uram, hogy legalább nem hullámzik!” Aha, persze…

- Beszélgetni veled.

- Miért pont most? Miért pont így? Miért nem személyesen jön el?

- Most láttam elérkezettnek az időt rá, de nem tudom hol vagy. A lányom csak ezt a telefonszámot adta meg. – Érzem a sértődöttséget a hangjában, amiért anya nem bízik meg benne. Senkinek nem árulhatjuk el, hogy hol lakok, mert ha megtalálnak, nos… nem lesz egy leányálom. 

Semmi garancia nincs rá, hogy nem a nagyanyám árult el engem, hiszen nyílt titok, hogy születésemtől fogva gyűlöl engem. Egy szó nélkül Kolja kezébe nyomom a telefont, részemről ezzel befejeződött a beszélgetés. Ha anya nem bízik meg benne, akkor nekem sincs rá semmi okom. Kolja még hadar pár szót a telefonba, aztán utánam lohol.

- Mališa, várj már! – Megtorpanok, és szembefordulok vele. Várom a letolást, amiért bunkó módon leráztam a saját nagyanyámat, meg amiért tiszteletlen voltam, meg az ehhez hasonló finomságokért. Ám Nikolai csak néz, és mikor megszólal, nem hiszem el azt, amit hallok.

- Ez így nem lesz jó, Gaby.

- Mire gondolsz? – kérdem félve. Nem vagyok biztos benne, mit is akar mondani pontosan.

- Arra, hogy nem bízol bennem. Hogyan védjelek meg, ha még attól is undorodsz, hogy megérintselek? – Undorodom? Ó, haver, épp hogy ellenkezőleg, minden pillanatban a lehetőséget lesem, hogy hozzá érhessek. És épp ez ijeszt meg a legjobban. De hát hogy lehetne ezt elmondani valakinek, aki teljesen mást feltételez? Sehogy. Még hogy nem hullámzik… Nem a nagy szart! Ennél nagyobb hullámverés szerintem nem is létezik…

- Félreértesz, Kolja, én csak… Nem ismerlek téged, érted? Gondolj bele az én helyzetembe is egy kicsit! Egy napja még az utolsó évem első napjára készültem, most meg egy idegen férfival lakok együtt, mert valaki az életemre tör. Nem veled van a baj, egyszerűen csak sok nekem ez az egész! – Mi ez, ha nem egy Oscar-díjas alakítás? Én vagyok a következő Marilyn Monroe! Kolja pillantása megenyhül, arcára bájos, kisfiús mosoly ül. Lehet egy mosolyt egyszerre imádni és utálni? Lassan, óvatosan lép közelebb hozzám, én pedig erősen vacillálok, hogy hátrább vagy előrébb lépjek-e. A döntéshozatalig nem jutok el, Kolja már ott áll az orrom előtt. 

Felemeli a kezét, én pedig visszatartott lélegzettel tűröm, hogy megsimogassa az arcomat.

- Ne haragudj, mališa. Azt hiszem, egy kicsit túl sokat várok el tőled, pedig már így is olyan jól veszed az akadályokat, mint egy profi. Anyádra emlékeztetsz. – Na, puff. Szerintem ennél a mondatnál semmi nem töri le jobban az ember libidóját. Magamra erőltetek egy hálás mosolyt, és egy picivel hátrább lépek. Már épp szólásra nyitnám a szám, mikor kicsapódik az ablak, és a hideg szél az összes hajamat az arcomba fújja. Kolja meg sem lepődik, nyugodtan szemléli, ahogy anya bemászik az ablakon, és visszahajtogatja a szárnyait a háta mögé. A gyönyörű tollak nem foszlanak le a hátáról, ebből az következik, hogy nem marad sokáig. 

Arcán töménytelen mennyiségű harag és sértettség virít.

- Minek köszönhetjük látogatásodat, anđela?

- Minek-minek, inkább kinek! El sem hiszem, hogy az a banya elhozta azt a kis cafkát! Vágod, hogy a saját húgom mozdult rá a férjemre?! El tudod ezt hinni?! – Anya olyan dühös, szinte már toporzékol, és váratlan módon ez valahogy megenyhíti a haragomat irántuk. Mire nem jó egy közös ellenség, nemde? Anya észrevesz engem is, egy pillanatra megtorpan. Rámosolygok, mire folytatja a járkálást.

- Anya, nem lehet, hogy csak félreértetted? – Anya habozás nélkül odalép Koljához, arcán csábító mosoly terül el. A férfi döbbenten kap levegő után, mikor az anyám egy ujjával körberajzolja a mellkasát.

- A nevem Babette, és elmúltam tizennyolc. – búgja rekedtesen. Belőlem pedig kitör a röhögés. – És úgy képzeljétek el, hogy nem túlzok! Az a kis tinipicsa rámozdult a pasimra, anyám meg fogta magát, és hagyta! Ha legközelebb meglátom, kikaparom azt cuki sárgára kikent szemét, hogy nyeljen egy kis…

Kolja bambám követi a tekintetével anyát. Szegény, sokkhatás éri sokkhatás után. Megragadom anya kezét, és megállítom, könnyeimet törölgetve próbálom csitítgatni.

- Nyugalom, tigris, nem kell mindjárt kiereszteni a karmokat! Nagyi engem is felhívott, de leráztam, és ezzel a Babette-el nem is beszéltem, de hiszek neked. – Anya megtorpan, és az a rémület, ami az arcára fagyott, bennem is megrekeszti a jókedvet. – Mi az? Mi a baj?

- Honnan tudja anya ezt a számot? – hebegi.

- De hát te adtad meg neki, nem? – kérdem bizonytalanul. Anya kétségbeesve megrázza a fejét, és a karjaiba húz. Tekintve, hogy legalább öt centivel alacsonyabb vagyok, átkarolom a derekát, miközben újra végighullámzik a félelem. Kolja azonnal magához tér, éberen figyeli a szobát. Anya erősebben szorít magához.

- Ráadásul, anya nem is tudott volna telefonálni. Alig három perce hagytam őket otthon! Kolja, mi a fene folyik itt? – Fordul rögtön a férfihoz. 

Nikolai visszalépked a szobába, tenyerét végighúzza a komód tetején, majd kitárja az egész szoba felé.

- Reciperare. – A helyiség aranyos fényben kezd izzani, szemeink előtt különböző minták játszanak. Elakadt lélegzettel figyelem, hogy Kolja bejárja az egész szobát. Megáll a kanapé előtt, majd bemegy a hálóba. Az arca semmit nem árul el, mikor rám néz, rémülten szorítom anya kezét.

- Valaki itt járt. El kell tűnnünk innen.

- Hova mentek? – kérdi anya rögtön, míg én magamhoz sem tértem a hirtelen költözés okozta sokkból. Hogyan fogok Daniellel találkozni, ha még messzebbre megyünk? Mi lesz a sulival és Lizzyvel? Kolja megragadja a kezem, mikor érzem, hogy oldalra dőlök. Az a valaki, aki bántani akar, itt járt, miközben én és Kolja aludtunk? 

Ott volt a közvetlen közelünkben, talán még hozzám is ért? Édes Istenem, azt hiszem hányni fogok…

- Visszamegyünk Humba. Ott fenn tudom tartani a pajzsot, anélkül, hogy lemerülnének a tartalékaim. – Hum? Az meg hol az anyám kínjába van?! – Gaby, szedd össze magad és kezdj el csomagolni!

- Mit csomagoljak, mikor egy darab ruhám nincs?! – kérdem szinte már hisztérikusan. Kolja megtorpan rohantában, rám néz, majd kínosan elvigyorodik.

- Tényleg! – Majd szalad tovább, úgy pakolja be azt a kevés cuccát, mint akinek már nagy gyakorlata van benne. Mondjuk, háromszáz év tapasztalata rejlik a dologban. Anya mindeközben a mobiljával babrál, és eszelősen hadar bele valamit. A mély hang, amely válaszol, azonnal tudom, hogy apáé. Zavar, hogy hirtelen el kell mennem, és közben rosszban vagyok apával. Nem tudom miért, de tőle sokkal rosszabbul esett, hogy hazudott nekem. Anya felém néz, és a fülemhez emeli a telefont. Reflexszerűen megragadom a készüléket, és a helyén tartom. Anya mindeközben beáll Koljának segíteni a pakolásban.

- Gaby, itt vagy? – A hangjának ismerős tenorjától leomlik a védelmem. Kitörlök egy könnycseppet a szememből. – Kicsim?!

- Itt vagyok, apa.

- Figyelj rám nagyon oké? Addig, amíg távol vagy Humban, nem telefonálhatunk, nem üzenhetünk egymásnak, érted? Ezért szeretném, ha úgy követnéd Kolját, mintha az életed múlna rajta. Mert az múlik, érted? – Megijeszt, hogy a hangja legalább olyan rémült, mint amilyennek érzem magam. Ijedten felkiáltok, mikor felfogom szavainak értelmét.

- Apa, az még majdnem egy év!

- Igen, tudom Kicsim, de nincs más választásunk! Megismétlem, ne próbálj kapcsolatba lépni sem velem, se anyáddal, Daniellel meg végképp ne! Ha rajtakapják, hogy veled beszél, azonnal elkapják! Ígérd meg! – A mellkasomhoz emelem reszkető kezem, és összeszorítom az ajkaimat. – Ígérd meg, Gabriella!

- Megígérem… - súgom legyőzötten. Nikolai megáll mellettem, és ezúttal hagyom, hogy mellkasához húzzon. – Szeretlek, apa!

- Én is szeretlek! Ne aggódj, minden rendbe jön. – Ezzel kinyomja a telefont. 

Arcomat Kolja pólójába fúrom, és magamban imádkozom, hogy mihamarabb vége legyen az előttem álló másfél évnek.

6. Fejezet: Családi titkok

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ilyen későn hoztam az új fejezetet, de egy kissé el voltam havazva a héten, ezért elég nehezen jutottam a fejezet végére. De most az új részről:
A mai fejezetben megérthetünk néhány dolgot Noahval kapcsolatban, valamint "találkozhatunk" egy ismeretlen, ám mégis ismerős szereplővel.

Jó szórakozást! :)

„Egy dolgot alaposan megtanultam - és ez a tudás átitatott a csontom velejéig, a fejem búbjától a sarkamig, üres mellkasom legmélyéig -, hogy a szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön.”

/Stephenie Meyer/

Noah tanácstalanul mered a lányára, aki összetört arckifejezéssel bámulja a padlót. Lelkiismeretem gúnyosan kacarászva mantrázza a nyilvánvalót: Nem kellett volna elmondanom neki. Noahnak igaza van, Gaby nem tudja feldolgozni az őt ért negatív hatásokat, legyen bármilyen erős. A lány kék szemeit az apjára emeli.

- Hazudtál nekem. – Noah megmerevedik, rám kapja a tekintetét, de nem tagad semmit. Gabriella vár egy pillanatot, és szinte fáj a remény, ami a szeméből felém sugárzik. A remény arra, hogy én talán tévedek, és az apja mindvégig őszinte volt hozzá. A remény a leggusztustalanabb érzés a világon, tönkretesz maga körül mindent és mindenkit. Mikor percek múltán sem kap semmi ellenző választ, Gabriella öngúnyosan felnevet. Minta csiszolópapírral akarnák kidörzsölni a fülemet…

- És még te vagy a nagy bölcs a családban, mi? „ Mert egy család mindig, mindenben összetart!”. Jézusom, hogy tudsz minden reggel tükörbe nézni, mikor te is tudod, hogy ekkora álszentséget még nem hordott hátán a föld! A helyedben szembeköpném saját magam! – ezzel visszaviharzik a hálóba, becsapja az ajtót, és magára fordítja a zárat. Noah egy percig némán bámulja a bereteszelt ajtót, aztán felém fordul. 

Magyarázatot követel a tekintetével.

- Joga volt tudni.

- Ezt talán nekem kellett volna eldöntenem, nem? – hangjából erőteljesen érezni a visszafogott indulatot. Hiába próbál megrémiszteni, túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy aggódjak. Ha meg mégis nekem ugrana… Nos, nagyfiú vagyok, meg tudom véteni magam.

- Nem vagy Isten.

- Csak az apja!

- Ez nem jogosít fel arra, hogy helyette dönts. Kaylával is ugyan ezt tetted, és majdnem elveszítetted őt! – vágom az arcába. Noah összerándul az emléktől, mikor Kayla otthagyta őt Siracusai otthonukban, akkor azt hittük, végleg. Akkor még ő is azt hitte. – Tudom, hogy csak védeni akarod őt, de az, hogy elhallgatod előle az igazságot, nem megoldás. Már majdnem tizennyolc éves, képes arra, hogy megvívja a saját csatáit.

- Komolyan azt várod egy tizenhét éves kislánytól, hogy összecsapjon egy ismeretlen démonnal? – Noah úgy néz rám, mintha most szabadultam volna a sárgaházból. Megforgatom a szemeimet. Ennyire azért én se vagyok gyökér…

- Nem pont erre gondoltam, te is tudod. De ha nem hagyod, hogy önállósodjon, el fogod veszíteni. Látod, mire mentél a titkolózásoddal – mutatok az ajtó felé – és ha ezt tovább folytatod, elérkezik a pillanat, mikor nem lesz több lehetőség. Hagyd, hogy élje a saját életét. Kezdve például, hogy saját maga válassza meg, kit akar szeretni.

Noah meredten nézi a csukott ajtót, félre döntött fejjel hallgatózik. Tekintete megenyhül, őszinte bánat költözik szemeibe. Az apai szeretet, és a rettegés, hogy elveszítheti a lányát, minden pólusából sugárzik, és ahhoz, hogy ezt valaki megértse, nem kell lélek-olvasói képesség. Nem is értem, Gabriella hogy nem érzik meg, hogy minden csak érte történik…

- Nem a fiúval van a baj, Kolja.

- Hát, pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy…

- Nikolai! – A nevem hallatán összecsukom a szám, és végre Noahra összpontosítok. – Gabriella nem az anyjára ütött, és démonként született. Ami azt jelenti, hogy bizonyos tekintetben a sorsa előre meg van írva. Így például a neki rendeltetett férfi is.

Ó, basszus! Azonnal leesik a tantusz, és nem sok híja van, hogy elkezdjem a dohányzóasztalba püfölni a fejem. A srác nem Gabriella Egyetlene, hát persze, hogy a szülei nem nézik jó szemmel a kapcsolatukat. Gabriellának is lehetett volna, annyi esze, hogy…

- Várjunk egy percre! Honnan lehettek ennyire biztosak a dologban? – Noah vállat von.

- Fokozatosan szeretett bele, pedig minden démonpár között a kapcsolódás azonnali, és összetéveszthetetlen, és soha nem tudta volna több hétig titokban tartani előttünk, hogy randizgat azzal a bumburnyákkal…

- És annak ellenére, hogy Gaby ezzel tisztában van, miért… - Noah összerezzen, nekem pedig elkerekedik a szemem. – Ó, te Jóságos Merlin, nincs tisztában vele! Ti képesek voltatok eltitkolni előle, hogy mit takar az a szó, hogy Egyetlen, és még csodálkozol, hogy ki van rád akadva?! Jézusom, ha a helyében lennék, soha a büdös életben nem lépnéd többé át a küszöböm, és még Te vagy megsértődve Rám, mert képes voltam neki igazat mondani? Hogy a picsába vetted rá Kaylát?!

- Nos, nem volt oda az ötletét, de nem igazán láttuk értelmét felzaklatni. Amilyen makacs, inkább zárkózott volna el a külvilág elől, minthogy egy előre kijelölt férfi szerelmét elfogadja. Még ha azt a Sors is választotta ki számára. – motyogja a démon. – Figyelj, nekem mennem kell, Kaylának szüksége van rám. Beszélj a lányommal, kérlek. És mielőtt megkérdeznéd, nincs baj, csak… Bessie találkozni akar velünk, és nem vagyok biztos benne, hogy a feleségem kész lenne egyedül is a szemébe nézni.

Nem szólok, csak bólintok, majd egy kézfogással elköszönünk. Egy percig meredek a háló ajtajára, végül úgy döntök, bölcsebb most egy kicsit magára hagynom a lányt. Visszaheverek a kanapéra, és lehunyom a szemem. 

Mint oly sok éve már, azonnal egy alak kezd kibontakozni lelki szemeim előtt. Egy nő alabástrom színű bőre, aranyos, kerek arc, és szürke szemek, amelyek ebből az arcból tekintenek fel rám. Vérvörös ajkai mosolyra húzódnak, félénk mozdulattal a füle mögé tűr egy mélybarna tincset. Kitárom felé a karjaimat, ő pedig szó nélkül az ölelésembe sétál. Termete magas, arcát pont a vállamra tudja fektetni, miközben telt mellei a mellkasomnak nyomódnak. Olyasfajta lelki béke száll meg, melyet már hosszú évek óta nem éreztem már. Végigsimítok selymesen puha haján, arcomat a gyönyörű tincsek közé temetem. Szavak képződnek a torkomba, el akarom mondani neki, mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik, hogy minden egyes nap, minden egyes perc hosszabbnak tűnik, ha ő nincs velem. A nő felnéz az arcomba, és elmosolyodik. 

Robbanásszerűen tör be tudatomba a valóság. Kinyitom a szemem, felülök, és megdörzsölöm az arcomat. Irina soha nem mosolygott rám olyan igazi, őszinte szerelemmel, mint azt a képzeletemben teszi, már vagy nyolcvan éve. És mindig magamhoz térek, mielőtt elmondhatnám neki változatlan érzéseimet. És még hogy nem vagyok mazochista… Halk nesz hallatszódik a hálószoba felől, majd kattan a zár, és óvatosan résnyire nyílik az ajtó. Visszafekszem a kanapéra, újra lehunyom a szemem, de koncentrálok arra, hogy élénk fantáziám által kivetített képek ezúttal ne ragadjanak magukkal. Puha léptek hangzanak fel egyre közelebbről, és már várom, hogy Gabriella megpróbáljon felébreszteni, esetleg ki akarjon szökni a bejárati ajtón, mikor meglepetésemben majdnem kipattan a szemem. 

Testemre lassan ,mint egy tollpihe hullik egy vékony paplan, amit két, szinte lehetetlenül kicsi kéz elrendez körülöttem. Feszülten figyelek tovább, érzékeim élesen jelzik Gabriella minden mozdulatát. Visszaoson a szobába, és már épp fel akarnék ülni, mikor visszatér, és a matrac süllyedése alapján leheveredik mellém a kanapéra. Selyem suhogását hallom, egy lány női sóhaj, aztán teljes, abszolút, totális csend. Sokáig várok, lehetnek ezek percek, órák, akár napok is, mire felnyitom a szemem. A szobában félhomály uralkodik, a redőnyök lehúzva, csak az apró kis nyílásokon érkező halvány fénysugár világítja meg az apró alakot a kanapé túloldalán. Gabriella összegömbölyödve fekszik a selyemtakaró alatt, mély és egyenletes légzése arra utal, hogy akár bombát is robbanthatnék mellette, ő akkor sem ébred fel. Összehúzom a szemöldököm, de nincs szívem felébreszteni. Végigfuttatom tekintetemet karcsú alakján, fel egészen a félholdként kitűnő, lehunyt szempillákig. Újra felébred bennem a már ismerős vágyakozás. De nem értem, mit akarok én ettől a lánytól? Mit adhat ő nekem, amim nincs meg, de ő rendelkezik vele. Semmit, amit ne szerezhetnék meg mástól, máshonnan.

Erőnek erejével elszakítom róla a pillantásom, és a fürdőszobába vonulok. Egy gyors tusolás után megborotválkozok, és az arcomat törölgetve lépek ki, mikor megtorpanok. Gabriella felébredt, és a komód mellett áll. Pontosan tudom, mit nézeget.

- Gaby? – Összerezzen, mintha valami olyasmin kaptam volna rajta, ami tiltott. Mosolyogva mellé sétálok, de semmi nem készíthetett volna fel arra, ami a kezében találok. Egy ősrégi, kopott fénykép, amit már megsárgított az idő. A rajta lévő nő, annak ellenére, hogy a képen nem szerepelnek színek, eszményien gyönyörű. A ruha, ami a képen fekete és fehér, emlékezetemben vörös és narancsszínekben pompáztak, a karcsú hattyúnyakat pedig rubinköves nyaklánc díszítette. 

Irina első bálja, első találkozásunk színhelye. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, mikor először a szemébe néztem, ami akkor izgalomtól égett. Tizenöt éves lehetett, én akkor töltöttem be a kétszázhúszadik életévemet. Persze, nem néztem ki többnek húsznál, mégis mocskosnak éreztem magam ahhoz a szépséghez képest. Egész este követtem a tekintetemmel, egy percre sem veszítettem el szem elől. A bál már majdnem véget ért, mire összeszedtem a bátorságomat, és felkértem táncolni. Ő pedig bájosan pirongva nekem ígérte az est utolsó táncát.

- Kolja? – Gaby hangja rángat vissza az emlékek hálójából. Ráemelem a tekintetem, ő pedig az orrom alá tolja Irina képét. – Honnan ismered őt?

A kérdés formája meglepetésként ér, azt hittem a kiléte fogja érdekelni, nem pedig a hogyan része. Megvonom a vállam, elveszem a képet, és csak miután végigsimítottam a szeretett arcon, teszem vissza a komódra, a friss vörös rózsák mellé. Ez volt Irina kedvenc virága.

- Nagyon régen elég közeli kapcsolatban álltunk. Gaby, szerintem beszélnünk kellene. – Két ok vezérel arra, hogy túlessek ezen a nagyon kényelmetlennek tűnő beszélgetésen. Az egyik az, hogy muszáj, a másik, hogy végre másra is gondoljak, ne csak Irinára. Gaby beletúr hosszú, vörös hajába, és hátrasimítja az arcából. Vajon tisztában van vele, hogy milyen nőies mozdulat ez valójában? 

Hirtelen túl kényelmetlen lesz a bőrömben, feszengve ülök le a kanapéra. A lány velem szemben foglal helyet, meredten nézi, amint a telefon után nyúlok. A szobaszerviztől rendelek két nagy adag kávét. Szükségünk lesz rá…

- Miről akarsz beszélni? – Hűha, a csaj aztán nem köntörfalaz!

- Rólad, leginkább. Tudnod kell, hogy az elkövetkezendő pár hónap a tizennyolcadik születésnapodig elég kemény lesz. Annyit tudunk, hogy veszélyben vagy, de hogy ki jelent rád nézve veszélyt, és kiben bízhatsz, azt abszolút rejtély övezi, érted? Senkiben nem bízhatsz, akármit is súg a képességed, vagy az ösztönöd.  Az egyetlen szövetségeseid én és a családod vagyunk. – Szándékosan figyelmen kívül hagyom a fintort, amit az utolsó mondatomért kapok. – A másik dolog pedig az, hogy lehet, hogy ki vagy akadva az őseidre, de tetszik vagy sem, ők szeretnek téged, és a legjobbat akarják neked. Jó, lehet volt egy-két dolog, amit elhallgattak, de minden érted történik. Ha ilyen szüleim lettek volna, imára csaptam volna a kezem.

- Várj egy pillanatot… Egy-két dolgot? Szóval nem csak ezt az egész cécót titkolták el előlem?! – És most komolyan csak ennyi ragadt meg benne az egész hosszú monológból? Mély sóhajjal a kezembe temetem az arcomat, de Gabriella addig szólongat, míg újra fel nem nézek. Tényleg olyan makacs, mint az anyja…

- Ezt nem az én tisztem elmondani, ezért térjünk vissza az eredeti problémára. Holnap elmegyünk a cuccaidért, és áthozzuk őket ide, hozzám. Aztán vissza kell menned az iskolába. – Gabriellán azonnal átfut a félelem, az arcából kifut az összes vér. 

A keze után nyúlok, és összekulcsolom az ujjainkat. Egy percre megdermed, és úgy tűnik, azonnal elrántja a kezét, de aztán alig érezhetően viszonozza a szorítást. Gyengéden rámosolygok, ami úgy tűnik, szintén megnyugtató hatással van rá.

- Nem fogom hagyni, hogy bajod essen, mališa, erre megesküszöm. Ne éld le rettegésben az életed. – Aprót bólint, kiszabadítja a kezét, és a fürdőszobába siet. Amíg ott van, megérkezik a kávé, amit egy kis borravaló után kedvesen átveszem a szobalánytól. Mikor Gaby újra előkerül a kezébe nyomom az egyik bögrét. Ő kérdőn oldalra biccenti a fejét.

- Kolja, az előbb már akartam is kérdezni, de… Hogyan vetted rá Danát, hogy modellt álljon? Nekem az istenért se akarta megengedni, hogy lefotózzam. Na persze, aztán csak beadta a derekát. – mosolyog büszkén. Kérdőn felvonom a szemöldököm.

- Parancsolsz? Ki állt modellt nekem, és miért? – Gabriella furcsállva méreget, majd újra leveszi Irina képét a komódról, és az orrom alá dugja. A kezembe veszem, amíg ő előveszi a mobilját, és nyomkodni kezdi. Végül azt is elém löki. Egy percig nem is látom, mit kellene rajta néznem, de aztán… 

A szívem akkorát dobban, hogy biztos vagyok benne, még Gabriella is hallotta. A tüdőm oxigénért kiált, de nem vagyok képes rendesen lélegezni, érzem, ahogy a kezem vadul remegni kezd. Gaby telefonján egy csoportkép van megnyitva, öt lány mosolyog egymásba karolva a King’s előtt. A bal szélen mosolygó lány…

- Ő itt Dana Shameless. Az osztálytársam.

A telefon képernyőjéről galambszürke szempár mosolyog felém Irina arcából.

5. Fejezet: Hazugság az élet

Sziasztok!
Meghoztam az ötödik fejezetet, amiben Gabriella megtanulja azt, hogy nem minden arany, ami fénylik!
Jó szórakozást hozzá, és ne felejtsetek el véleményt írni! :)

„Két oka van, ha az ember nem mondja meg az igazat - vagy mert hazugság révén megkapja, amit akar, vagy mert a hazugsággal megvédi a másikat valamitől.”

/Jodi Lynn Picoult/

Úristen, hogy lehetek ekkora állat?! Reszketve fújom ki a visszatartott levegőt, és igyekszem a nyakamon érzett melegségre koncentrálni, Kolja gyönyörű jáde zöld tekintete helyett, de a feladat nem egyszerű. Végül aztán a férfi kezei lehullnak a tarkómról, én pedig olyan gyorsan húzódom hátra, hogy már sértőnek is minősülhetne. Kolja félredöntött fejjel fürkészi az arcomat, mintha várna valamire. Megköszörülöm a torkom, mielőtt megszólalok.

- Köszönöm. – A hangom még így is olyan, mintha smirglivel vették volna kezelésbe. – Azt hiszem, elmegyek lefeküdni. Ma még nem sokat aludtam. – Kolja biccent felém.

- Aludj jól, mališa. – Istenem, bárcsak ne szólítana így! Igazából nem tudom, mit jelent, de ahogy kimondja, felőlem jelenthetné azt is, hogy „szuka”. Olyan kedveskedve, becézően ejti ki azt a szót, ahogy a szeretők beszélnek egymás között. Mielőtt tovább fűzhetném a gondolatmenetet, gyorsan elköszönök, és beszaladok a hálóba, magamra zárva az ajtót. Mindvégig érzem Kolja tekintetét a hátamba fúródni.

Odabenn lerogyok az ágyra, és a tenyerembe temetem vörös arcomat. A szívverésem még most is dupla olyan sebességgel ver, mint kellene neki, de nem is hibáztatom érte. Azt hittem, megcsókol. És ami a legrosszabb, akartam, hogy megcsókoljon. Hiába van ott nekem Daniel, hiába tiltja az erkölcsöm, és hiába ájul be a prüdériám, semmit nem akartam jobban, mint hogy azokat a gyönyörű ajkakat a számon érezzem. És ettől olyan rossz embernek érzem magam, hogy azt el sem tudom mondani. A fenébe is, hiszen nincs húsz perce, hogy Daniellel beszéltem telefonon, és elmondtam neki, mennyire szeretem.

Mélyen magamba nézek, kutatok az érzés után, ami engem Danielhez fűz. Elképzelem az életem enélkül a kapcsolat nélkül, és a gyomrom azonnal összeszorul. Szeretem Danielt, nem akarom elveszíteni őt egy buta ballépés miatt. De akkor mit műveltem majdnem odakinn? Nikolai is úgy nézett rám, mintha legalább két újabb fejet növesztettem volna. Teljesen hülyét csináltam magamból, úgy viselkedtem, mint egy hormonzavaros kamasz! Ezt a hibát soha nem bocsájtom meg magamnak. Istenem, ha Daniel megtudná, mik jártak a fejemben egy öt perccel ezelőtt, megszakadna a szíve. Ez nem mehet így tovább!

Felhajtom a takarót, és bebújok a sok tollal bélelt párna közé. És amint fellélegzek, rájövök, hogy ez nem fog menni. Nem tudok megfeledkezni róla, miközben az ő ágyában alszom, az ő fürdőszobáját használom, és az ő illata vesz körül mindenhol. Ha egy démon a közelembe jön, azonnal úgy fogja érezni, mintha valaki már megjelölt volna magának. Ezzel jár, ha valaki férfivel él együtt. Hát persze, hogy az ő illata leng körbe, hisz apa épp ezért hozott ide! Átfordulok a másik oldalamra, lehunyom a szemem, és megpróbálok az alvásra koncentrálni. Az illatok lassan eltompulnak, a hangok elcsendesednek, és már a gondolataim sem cikáznak össze-vissza. Az ólmos fáradság lassan úrrá lesz rajtam, és az utolsó, amit látok, két vadul csillogó jáde kő.

Nagy dörömbölésre ébredek, mielőtt kiszólhatnék, már ki is nyílt az ajtó. Résnyire nyitott szemmel próbálom megállapítani, ki az én korai látogatóm, de fej helyett csak egy nagy fehér foltot látok, ami ráadásul egyre közelebb imbolyog hozzám, míg végül a nyakamba nem borul. Ekkor ismerem csak fel a szeretett illatot. Anya felhajtja a takarót, és óvatosan becsusszan mellém. Megsimogatja a hajam, és ahogy ujjai a bőrömön lefelé haladnak, megsimítja sajgó nyakam és kificamodott vállam. Az utóbbi érintésére felszisszenek, mire anya rosszallóan összehúzza a szemöldökét.

- Miért nem mutattad meg Koljának? Meggyógyított volna!

- Így is megtette, nem akartam fárasztani. – suttogom vissza, és annyira álmos vagyok, hogy lehunyom a szemem, de anya nem hagyja abba a piszkálódást. Mormogva a fejemre húzom a párnát, épp akkor, mikor egy mély hang nevetése csendül fel az ajtóból.

- Nem fáradság, mališa. Engedj oda, Kayla. – Érzem, hogy az oldalamnál besüpped a matrac, de nem foglalkozok vele, a takaróba fúrom a fejem. – Ejnye, olyan vagy, mint egy kiscica. Mindig ilyen?

- Többnyire. Olyan lusta, mint a dög, ugye, Gaby? – Válasz gyanánt csak felnyögök, és egy hatalmas férfikéz noszogatására, oldalra fordulok. Újra elbóbiskolok, és a kellemes meleg a vállamban még mélyebbre taszít az álmok világába. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire újra kinyitom a szemem, de már senki nincs a szobában. Mellettem az éjjeliszekrényen egy bögre friss kávé gőzölög, ami úgy vonz magához, mint… inkább nem fejezem be. Kócos hajamat lazán kiseprem az arcomból, a hátam mögé tornázok vagy két párnát, és azoknak dőlve belekortyolok a kávéba. Nem tudom ki csinálta, de annak biztos, hogy aranykeze van… 

Kopogtatnak az ajtón, majd Kolja jelenik meg, kezében egy tálcát egyensúlyozva. Rám pillant, és elmosolyodik.

- Szép jó reggelt, álomszuszék! – Zavartan kulcsolom az ujjaimat a bögrére. – Remélem már kialudtad magad.

- Mennyi az idő? – motyogom magam elé. Még nem egészen tértem magamhoz, ahhoz nekem ennél több idő szükségeltetik. Nem szokásom sokáig aludni, de ha nem magamtól kelek, akkor nem én vagyok a legbarátságosabb lény a földön. Konkrétan tehát rettegjen, aki felmerészel kelteni. Én vagyok az ébresztőórák réme, meg sem tudom számolni, hányat tettem tönkre az elmúlt években. De inkább azok, mint például apa…

- Dél múlt, már épp fel akartalak kelteni. Egyszer megpróbálkoztunk anyáddal, de nem voltál túl együttműködő. – vigyorog rám cinkosan, mire azonnal elvörösödök, és nagyon erős késztetést érzek arra, hogy végigsimítsak azon a szénaboglyán, amit mások hajnak csúfolnak. Kolja úgy veti le magát mellém, mintha már ezer éve haverok lennénk, és az ölembe pottyantja hozományát. A tálcán van minden, mi szem-szájnak ingere, kezdve az illatozó pirítóssal, a frissen facsart narancslén át, egészen a lekváros palacsintáig.

- Nem tudtam mit szeretnél, szóval mindenből hoztam egy kicsit. – vonja meg félszegen a vállát. Halkan megköszönöm a reggelit, és miután betolok három lekváros pirítóst és egy pohár narancslevet, belemerülök a kínos csendbe. Nem értem saját magamat, soha nem voltam még ilyen zavarban, mint most Koljával egy légtérben. Minden valószínűség szerint a tegnapi kis afférom a ludas ebben.

- Beszélhetnék Daniellel? – kérdem halkan.

- Nem kell mindenért engedélyt kérned, Gaby. Ha telefonálni szeretnél, tedd azt. De ha végeztél, nekünk is van mit megbeszélni. – Érzem, ahogy az összes vér kifut az arcomból, mikor a tegnapi démonra gondolok, vagy akár a kórházi alkalmazottakra. Hány család aggódja halálra magát, mert egy szerette nem ért haza? Tudják már, hogy soha nem fog újra belépni az ajtajukon? Nikolai megérzi a bennem keletkezett káoszt, pedig itt én vagyok a lélekolvasó. Nagy, meleg tenyerét a takaró alatt nyugvó térdemre fekteti.

- Ne csináld ezt, Gabriella. Te is tudod, hogy semmit nem tehetsz értük.

- De akkor tehettem volna. – suttogom. Kolja megcsóválja a fejét, feláll, és az ajtóhoz megy. Mielőtt kimenne, hátraszól a válla felett:

- Ha maradsz, te is meghalsz. Nem tettél semmi rosszat, egyszerűen csak túlélted azt, amit nekik nem sikerült, és ezért senki nem hibáztat. A nappaliban megvárlak. – Mielőtt felvázolhatnám neki a teóriájában fennálló hibákat, becsukja maga mögött az ajtót. Egy percig némán meredek magam elé, aztán a telefon után nyúlok. Tegnap szóltam Danielnek, hogy mentse el ezt a számot, mert csak ezen tudom hívni. A sajátomat elhagytam valahol, miközben menekültem.

- Gaby? – Mikor meghallom a hangját, valami elmozdul bennem. Reményt vártam tőle, azt hogy megnyugtasson, ahogy mindig is szokott. – Kicsim, te vagy az?

- Én vagyok. – válaszolom, miközben ujjaimmal erősen markolom a takarót. Annyira félek, hogy valami bántódása esik, hogy valami rossz történik vele miattam. – Minden rendben?

- Ezt nekem illene kérdeznem! A reggeli hírek tele vannak a kórházi mészárlással, ezen csámcsog az egész sajtó! Hol a pokolban vagy? – Nem tudom nem meghallani a hangjában a számon kérő élt, de ez nem zavar. Ismerem milyen, tudom, hogy csak az aggodalom beszél belőle. Soha nem tekintett rám alacsonyabb rendűként, csak mert nő vagyok.

- Jól vagyok, de ez… ez bonyolult. Egy barátomnál vagyok, és nem lenne szabad beszélnünk, de… hallani akartam a hangodat. – Hiába ráncolom az orrom, és pislogok sűrűn, arcomon legördül egy könnycsepp. Ingerülten törlöm le. Daniel hangja azonnal meglágyul a vonal másik végén, értetlenségét még így is érzem. Olyan szoros kettőnk között a kötelék, hogy legyen a világ bármely pontján, tudom, milyen érzések kavarognak benne. Ugyan azokat érzem én is, két része vagyunk egy egésznek.

- Áruld el! – kérlel kétségbeesetten. Újabb könnycsepp kap szabad utat, ezúttal viszont nem törlöm le. Hagyom, hogy nedves nyomot hagyjon maga után a bőrömön. Nincs értelme letörölni, van ott még, ahonnan ez jött. Megpróbálom visszaszorítani a torkomba felgyülemlett gombócot.

- Szeretlek. – mondom a telefonba, mikor mást nem tehetek, de ő nem hagyja annyiban.

- Akkor engedd, hogy segítsek. Kicsim, hagyd, hogy gondoskodjak rólad!

- Nem lehet, Daniel. Ez az ügy most túlmutat rajtam. Túlmutat rajtunk. – elcsuklik a hangom, és ő sem szólal meg, percekig ülünk a néma csendben. Mikor maradék önbecsülésemet mégis összekaparom, újra megszólalok.

- Daniel?

- Itt vagyok.

- Tudod, hogy szükségem van rád, ugye? – A válasz egy halk, öngúnyos kacaj. Nem szeretem, mikor magát ostorozza azért, mert a származásom kettőnk közé áll. – Tudod, ugye?

- Azt hiszem, nekem nagyobb szükségem van rád, mint fordítva.

- Egyezzünk ki abban, hogy kellünk egymásnak jó? És szeretném, ha mindig, amikor rám jön a hoppáré, ez lebegne a szemed előtt. – Próbálom egy kissé oldani a feszült hangulatot, és mikor az éter továbbítja hangjának meleg kacaját, én is elmosolyodok. 

Rövid, sablonbeszélgetés után végül elköszönök, és a fürdőszobába megyek. Ott elintézem ügyes-bajos dolgaimat, újra emberi külsőt varázsolok magamra. Mikor kilépek a hálóból, Nikolai valóban a kanapén heverészik elnyúlva, egyik karját lazán a háttámlára fektetve, másik kezében pedig a távirányító pihen. Amint észrevesz, lehalkítja a tévét, amiben valami Oprah-féle kibeszélő show megy, ahol a feldúlt feleség ordít csalárd férjével. Legszívesebben elnevetném magam, de Kolja komoly pillantása belém fagyasztja a kacajt. Nagyot nyelve megkerülöm a kanapét, és óvatosan leereszkedem a férfi mellé, vigyázva nehogy hozzáérjek. Nem vagyok abban az érzelmi állapotban, hogy egy olyan intenzív energiahullám, mint a tegnapi, átszaladjon rajtam. Abban a pillanatban összeroppantana.

- Miről akarsz beszélni? – töröm meg a közöttünk beállt csendet. Kolja arcán átsuhan jó pár érzelem, amit reflexszerűen azonnal az érzelmi nagyítóm alá teszek.

Aggodalom, düh, bizonytalanság

- Tudod, ez egy nagyon bonyolult beszélgetés lesz, és szeretném, ha megígérnél nekem valamit. – Hangjában nyoma sincs annak a játékosságnak, ami mindig ott bujkál valahol. Ez engem is megijeszt egy kicsit, nem tudom, mire számíthatok tőle. Oldalra döntöm a fejem, és felé biccentek. Mélyen a szemembe néz, mintha a lelkem legmélyét vizsgálná, igazat mondok-e. Váratlan mozdulattal felemeli a kezét, és kisimít egy hajtincset a homlokomból. Riadtan hőkölök hátra, és várom a rám törő forróságot, hiába. Kolja nem szól, csak kérdőn felhúzza a szemöldökét, és visszahúzza kezét.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni apádra.

- Apára? – Elkerekedik a szemem. Mi köze lenne apának ahhoz, hogy valaki megtámadt?

- Elmondom, miért ne. Mikor tegnap hazajöttem, azt okkal tettem, mališa, mert Noah megkért rá. Azért jöttem, hogy megvédjelek attól, ami a jövőben vár rád. És mikor megkérdeztem Noaht, mit mondjak neked, azt felelte, hogy „bármit, csak ne az igazat”. – Elképedten nézek Kolja komoly arcába.

- Apa… hazudott nekem? Arra kért, hogy te is hazudj?

- Azért, hogy megvédjen, mališa. Csak téged tartott szem előtt, ne felejtsd el. – Minden ígéret ellenére érzem, hogy fellobban bennem a harag. Azt hittem, hogy mi mindent megosztunk egymással, mint ahogy azt egy normális család teszi, erre kiderül, hogy az, akiben a legjobban bíztam végighazudozott ki tudja mennyi időt!

- Mit értesz az alatt, hogy „ami a jövőben vár rád”? – Kolján újabb adag bizonytalanság szalad át, és kezd tényleg nagyon rossz érzésem lenni. – Az a démon… nem véletlenül kapott el épp engem, igaz?

- Mališa, mikor még egészen kicsi voltál, a nagynénéd meglátogatott téged, és a családodat. Látomása volt, amiben téged… nos, amiben bajod esik, és figyelmeztetni akarta Noah-t, aki írt nekem egy levelet. A levél valamiért sokkal később ért hozzám, mint kellett volna neki. Több mint tizenhét évet késett, így én is majdnem elbuktam.

- Akkor tehát összefoglalva – nyomom a halántékomhoz az ujjamat – te azért vagy itt, mert a nagynénémnek volt egy látomása, amiben történik valami rossz, igaz? Ezért apa írt neked egy levelet, hogy segíts megakadályozni ezt a bizonyos dolgot, és ezen felül úgy döntött, hogy végighazudja az életemet. Kihagytam valamit? – Mielőtt Kolja válaszolhatna a feltünően költői kérdésre, kopogtatnak az ajtón. Még azelőtt megérzem, hogy ki az, mielőtt Nikolai ajtót nyitna neki. Elindul felém, kitárt karokkal, de én azonnal hátrébb ugrok. Könnyek potyognak a szememből, mikor értetlen arccal visszahúzza a kezeit.

- Apa, most ne… ne érj hozzám!

4. Fejezet: Éjszakai kíváncsiság

Sziasztok!
Meghoztam a negyedik fejezetet is, ahol ezúttal Kolja szemszögéből követhetjük figyelemmel hőseinket!
Oké, a rossz narrátor szöveg után szeretném figyelmetekbe ajánlani Facebook csoportunkat, ahol minden fejezet előtt kis részleteket kaphattok, valamint beszélgethetünk, feltehetitek azokat a kérdéseket, amiket szeretnétek! Szóval csak bátran! :)
Ja, és jó szórakozást! :)

„A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki.”

/Szepes Mária/

Gabriella úgy kapaszkodik a nyakamba, mintha legalább az élete múlna rajta, némán hullajtja könnyeit. Az apró cseppek lassan végiggördülnek a nyakamon, és az érzés egyszerre felkavaró és dühítő. Gaby könnyei egyáltalán nem tűnnek természetesnek, még egy ilyen helyzetben sem, ahol pedig érthető a kiborulása. Noah összeszorított szájjal és vérvörös szemmel törtet előre az utcán. New York ezen része teljesen néptelen ebben az időben, de még így is problémás eljutni… hova is?

- Hová vigyük, Noah? A kórházba vissza nem mehet, és nálatok lenne az első hely, ahol keresnék. – Gabriella megmerevedik a karjaimban, és erről eszembe jut, hogy lehet, hogy sokkos állapotban van, de tökéletesen tisztán hall mindent. – Semmi baj, mališa, nyugodj meg! Majd mi mindent elrendezünk. Noah?

- Fogalmam sincs, Kolja. Legszívesebben elzárnám őt a világ elől, hogy senki ne találjon rá.

- De azt sosem bocsájtaná meg neked. – mutatok rá. Noah mély hangon felmordul, és megy tovább, ki tudja merre. – És ha a barátjához menne? Nekem rendes srácnak tűnik.

- Menigo? Mindenki tudja, hogy milyen kapcsolatban állnak. Ha Gaby odamegy, a gyerek nem éli túl. Másrészt meg nincs az a pénz, amiért én önszántamból odaküldjem a lányomat. – Gabriella felhüppög, én pedig szorosabban húzom magamhoz, miközben csúnyán meredek a démonra. Igazán lehetne benne annyi tisztesség, hogy nem akkor szidalmazza a lánya szerelmét, mikor épp magán kívül van.

 Noah végre rásandít a lányra, majd megenyhülve sóhajt egyet. A környék kezd egyre ismerősebb lenni. Gyanúsan ismerős.

- Te Noah?

- Mi van?

- Lennél olyan kedves elárulni nekem, mit keresünk nálam? – hunyorgok fel a jelenlegi lakhelyemül szolgáló felhőkarcolóra. Ez tűnt a leglogikusabb választásnak, elvégre mégsem csövezhetek életem végéig a barátaimnál, szóval ez maradt. Könyörgöm, több mint háromszáz éves vagyok, akár az egész épületet megvehetném.

- Gabriella nálad lenne a legnagyobb biztonságban. – mormogja Noah. Nagyon ki van borulva, szinte tajtékzott, mikor felhívott egy órája, hogy Gaby bajban van. Apuci vérszemet kapott, ami szerintem abszolút érthető. 

Nem kifogásolom, egyszerűen csak bólintok. Ha Gaby is biztonságban érzi magát, akkor rajtam nem múlik. Fogja még őt elég meglepetés érni.

- Rendben lesz így, mališa? – súgom a hajába. Az ujjai a pólómat gyűrik, nem lazít a szorításán, de egy aprót bólint. Szerencsétlen lány halálra van rémülve… - Akkor egy darabig lakótársak leszünk. Majd szólj rám, hogy hajtsam le a vécéülőkét, jó?

A lány teste egy kicsit megremeg, és egy mosollyal nyugtázom halk kuncogását. Ha még Gaby is nevet rajtam ebben az állapotban, senki ember fia ne mondja, hogy nem jó a humorom. Noah óvatos csókot nyom Gabriella hajára, elköszön, és siet vissza Kaylához. Nem értem, miért ilyen távolságtartó a saját lányával szemben, mikor annak most nagyobb szüksége lenne rá, mint valaha. 

Óvatosan leeresztem Gabriellát a talajra, és várok egy picit, hogy összeszedje magát. Végül még utoljára megtörli a szemét, és kissé elhátrál tőlem. Szemei pirosak, és dagadtak, száját sebesre rágcsálta menet közben, amíg halkan sírt. Először szétnézek, majd kezem az arcára helyezem. Meglepettnek tűnik, de nem hátrál el, ami most épp kapóra jön. Hüvelykujjamat az ajkaira csúsztatom, és óvatosan végigsimítok rajtuk.

- Recuperatio! – A sebeket lassan aranyos fény veszi körül, melegséggel átitatva az ujjaimat. Gabriella döbbenten a szája elé kapja a kezét, de semmit nem tapint a lágy bőrön kívül. Rám emeli zafírkék pillantását, mire én csak vigyorogva megvonom a vállam. Mágus volnék, vagy mi a csuda! 

A hátára teszem a kezem, és lassan betessékelem a kapun. Udvariasan köszönök a portás néninek, nem törődve annak hangos hortyogásával. Ilyen ez a közbiztonság, felőle az sétál be, aki be akar. Na persze, az én szobámmal már nem lenne olyan könnyű dolguk. A liftben néma csendben állunk, de érzem magamon Gabriella tekintetét, tudom, hogy hamarosan a kíváncsisága felül kerekedik a sokk okozta némaságon. Megnyomom a huszadik emelet gombját, majd összefonom magam előtt a karjaimat. Három, kettő, egy, éééés…

- Kolja, te az előbb… mit csináltál? – suttogja a lány még mindig az arcát tapintva, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetnének a sebei. Zavartan félretolja a haját, és akkor meglátom a nyakán ékelődő lila ujjnyomokat. Összeszorítom a szám, és igyekszem nem kimutatni a dühömet. Nincs szükség arra, hogy Gabriella tőlem is elrettenjen, de ha az a mocsadék még mindig élne… nos, akkor már nem élne.

- Meggyógyítottalak, mališa. De a többit majd bent megbeszéljük, rendben? Nem szeretnénk, ha a biztonsági kamera mindent rögzítene. Kinek kell a tömeg pánik? – kacsintok rá. Azonnal elvörösödik, és szinte hallom, ahogy összevissza szidja magát a meggondolatlanságáért. Bájos arca teljesen lángba borult, és ez még inkább kihangsúlyozta szemének kékségét. 

Oldalra fordított fejjel méregetem, próbálom kitalálni, kire is hasonlíthat. A haj és szemszín stimmel, de ha nem tudnám azt, amit amúgy tudok, soha nem jönnék rá, kinek a gyereke. Gaby óvatosan újra rám sandít.

- Megint bámulsz. – mormogja az orra alatt. Én csak rámosolygok, és megvonom a vállam.

- Rossz szokás. Gyere, megjöttünk. – A lift ajtaja kinyílik, és mi egyből jobbra fordulunk. Végül kikötünk a meggyvörösre festett ajtónál. Előveszem a kulcsomat, és kisebb kínlódások árán, de bejutunk ideiglenes lakásomba. 

Gaby szájtátva fordul körbe, és egy pillanatra úgy tűnik, el is feledkezett az őt ért megpróbáltatásokról. Kíváncsian tekint be a fürdőszobába, majd a hálóba, odamegy minden polchoz, és minden kis mütyürt közelebbről vizsgál meg. Ebben az anyjára ütött…

- Kolja, itt csak egy háló van. Hol fogok aludni? – fordul felém bizonytalanul.

- Pontosan ott. Én majd itt alszom, a kanapén. – mutatok a kihúzható bútordarab felé. Felemelem a kezem, mikor tiltakozásra nyitja a száját. – Hé, a kanapé majdnem ugyan olyan kényelmes. Amúgy is, neked nagyobb szükséged van a lazításra.

- Akkor miért én alszok a hálóban, ha ugyan olyan? – ráncolja a szemöldökét morcosan.

- Figyeld meg, azt mondtam majdnem ugyan olyan. Szóval ne vitatkozz, hanem zuhanyozz le, és pihenj egy keveset. Nem sok alkalmad volt rá eddig. – A fürdőszoba felé tologatnám, de ő makacsul megveti a lábát, és nem mozdul. Miért kell minden nőnek ennyire csökönyösnek lennie?!

- Még mit nem! Addig sehova nem vagyok hajlandó menni, míg meg nem magyarázod, amit odalenn csináltál! – mered rám vadul. Kifejezetten szemrevaló lány, mikor így makacskodik. Felsóhajtok, és az ég felé emelem a kezem, megadásom jeléül.

- Gabriella, te két tisztavérű démon gyermeke vagy, nem? Miért vagy így megdöbbenve egy kis varázslattól? – Költői kérdés volt, hisz valószínűleg senki nem említette neki, hogy a mágusok nem csak mesékben léteznek, és az, hogy találkozzon az egyikünkkel, teljességgel elképzelhetetlen. Ritka népség vagyunk mi. – Figyelj, zuhanyozz le, aztán mesélek neked egy történetet, jó?

- Te komolyan azt hiszed, hogy nekem még esti mese kell?! – Gabriella elhűlten mered rám, mire nevetve összeborzolom a haját.

- Az én történetemet mondom el neked, kicsi lány. Legalábbis a nagy részét. És most indíts! – Egy legyintéssel megnyitom a fürdővizet, mire Gaby ijedten ugrik egyet. Gyanúsan méregetve vonul be végül, és olyan hangosan csapja be maga után az ajtót, mintha legalább én üldöztem volna végig a városon. 

Megcsóválom a fejem, és felhívom a szobaszervizt valami korai reggelit kérve. Egyedül a két hatalmas bögre kávé a biztos pont, azon kívül azt hoznak, amit hirtelenségükben találnak. A bejárati ajtón épp akkor kopognak, mikor a fürdőszoba ajtaja kinyílik, és Gabriella jelenik meg az egyik pólómban. Zavartan gyűrögeti a ruhadarab alját, és megdermed, mikor meghallja a kopogtatást. Sietve igyekszem megnyugtatni, hogy csak reggelit rendeltem. Egy kissé felenged, de nem olyan nyugodt, mint szeretném, hogy legyen.

- Felhívhatom Danielt? Biztosan aggódni fog, ha ma nem talál bent. – Olyan bizonytalanul kérdezi, hogy azonnal biztosra veszem, sokszor nem engedik neki, hogy a Menigo fiúval beszéljen.

- Persze, a telefon a hálóban van. Beszélj vele, amennyit csak szeretné. – mondom, majd az ajtó felé sétálok. 

Megköszönöm a szobalánynak, a korai óra miatt bőséges borravalóval engedem útjára. Gabriella magára zárta azt ajtót, de így is hallom, ahogy Daniellel beszélget. Hangjából süt a megkönnyebbülés, és hirtelen megértem, miért akarta ilyen korán felhívni a fiút. Hallotta, ahogy az apja ecseteli a kapcsolatát vele, és hogy ez milyen következményekkel jár a fiúra nézve. Gabriella aggódott azért, akit szeret. Mi sem természetesebb ennél? Lassan készülődök, hagyok időt a lánynak, hogy megnyugtassa a saját és fiúja idegeit is. Kihúzom a kanapét, szép komótosan megágyazok, kihúzom a kanapéba épített tálcát, és minden finomságot rárakok. 

Mire végzek, Gabriella kilép a hálóból, és immár nyugodtan felém fordul. Látom a meglepetést az arcán, mikor észreveszi, mennyi minden van felhalmozva előttem. Megpaskolom a mellettem lévő helyet, miközben kitöltöm magunknak a kávét.

- Gyere, ezt idd meg. Jót fog tenni, hidd el. – Lehuppan mellém, kezébe veszi a bögrét, és várakozóan függeszti rám tekintetét. Csendben a kávémba kortyolok, gondolkodom azon, hol is kezdhetném el. Végül halkan, mintha titkot mesélnék, megszólalok.

- Több évszázaddal ezelőtt született egy varázsló. A legősibb hatalommal rendelkező mágus, akinek erejéből csak egy töredék rész jutott nekünk. Kitalálod, kiről beszélek, mališa? – Gabriella tétován megrázza a fejét. – Ő volt Merlin, mindannyiunk őse. Az ő életére nem térnék ki részletesebben, senkiben nem akarom összedönteni azt az álomképet, amit róla alkotott. Annyit mondok csak, nagy kujon volt a vén csataló. Az ő leszármazottai közül kerülnek ki a mágusok. A vérvonal kihalóban van, túlságosan felhígult ahhoz, hogy minden mágus által nemzett gyermekben megszülessen az erő. Hosszú évek óta én vagyok az egyetlen, aki örökölte a Merlin által ránk ruházott hatalmat, és ezért is van az, hogy gyakran kell elhagynom az otthonomat, hogy küldetéseket hajtsak végre. Olyanokat, amiket más, átlagos erővel bíró mágus képtelen lenne elvégezni.

- Azt mondtad, hogy hosszú évek óta, ugye? Mit is takar ez pontosan? – kérdi bizonytalan hangon Gabriella. Egy kicsit el kell gondolkodnom a válaszon, és ettől egy kissé elkámpicsorodok. Tényleg ennyire öreg lennék már?

- Cirka háromszáz éve. – Gabriella szeme elkerekedik.

- Háromszáz éves vagy?! Ez komoly? – Kérdésének abszurditásán muszáj felnevetnem.

- Apád több mint ötezer éves, a nagynénéd pedig isten tudja, mennyi idő. Talán több milló évezred áll már a háta mögött. Szigorúan véve anyád mögött is. Hozzájuk képest kölyöknek számítok, mališa! – kacagom. A lány először elgondolkodik, aztán az ő szája is mosolyra húzódik, végül mind a ketten a hasunkat fogva nevetünk. Jókedvünk csillapodtával Gabriella szemébe ismét visszaköltözik az aggodalom.

- Mit akart tőlem az a valami? – Az én jókedvem is lelohad, amint eszembe jut a démon, aki rátámadt. Szemeim ismét a nyakán lévő zúzódásokra tapad. Egyik kezemmel óvatosan magamhoz intem őt. Tétovázik egy pillanatot, de végül a kíváncsisága győz, és lassan közelebb araszol. Meglepetten felnyög mikor kezeimet a tarkójára kulcsolom, homlokomat pedig az övének támasztom. 

Látom, hogy zafírkék pillantása zavarodottan rebben az arcomra, szíve kétszeres ütemre kapcsol, és olyan gyorsan ver, hogy még pólón keresztül is érzem a lüktetését. Légvételei szaporábbá válnak, arca pedig az eddiginél is jobban kipirul. Ismerem ezt a reakciót, rengeteg nőnél tapasztaltam már. Nem tudom eldönteni, hogy büszke legyek vagy undorodjak-e magamtól. Gabriella annak a nőnek a lánya, aki a szerelmem árulása után újra okot adott arra, hogy éljek. Értelmet adott a létezésemnek. Ráadásul soha, senki nem volt képes semmi testi reakciót kiváltani belőlem Irina óta. Egyetlen nőt sem kívántam meg, egyikőjük sem keltette fel az érdeklődésemet. Egészen mostanáig. Lejjebb hajtom a fejem, és mélyen Gabriella ködös szemébe nézek:

- Recuperatio!