28. Fejezet: Értelmetlen áldozatok

Sziasztok!
Közeledünk mindennek a nyitja felé, bár nem ebben a fejezetben! :D Kíváncsian várom a véleményeket, remélem, megajándékoztok egy-két kommenttel! :)
Jó szórakozást!

„Nagyon hűséges tudok lenni. Én mindig várnálak, és keresném a kedved. Megvédenélek, ha valaki bántani akarna. Őriznélek, amikor alszol. Mert bármilyen is legyél, biztos lehetsz abban, hogy számomra a legkülönb vagy.”

/Louis de Saint-Marché/

 - Otheniri? – Értetlenül kapkodom a fejem Nikolai, Bran és José között, de egyikük sem szól semmit. – Mármint a nagynéném Otheniri?

- Hogy én mekkora egy kapitális barom vagyok. – kiált fel Nikolai, majd szitkozódva előveszi a telefonját, miközben Josét egyetlen utasítással Anjára bízza. Tehetetlenül ácsorgok a lépcső aljában, és fogalmam sincs, mit kellene tennem. Végül Nikolai után somfordálok, aki fojtott hangon vitatkozik a vonal túloldalán álló valakivel. 

Aki ha jól sejtem, az apám.

- Miért nem mondtad, hogy tévedek?! Sokkal hamarabb is rájöhettem volna. – szűri a fogai között, de mikor meglát, tekintete ellágyul és egyetlen mozdulattal magához int. A karja alá fészkelem magam, hagyom, hogy állát a fejem búbján támassza meg. Tenyere a derekamra tapad, szórakozott mozdulattal rajzolgat mintákat a bőrömre.

- Noah, nem érted a lényeget! Ha szólsz, hogy megtanítottátok Gabynak a démonok nyelvét, egy kis nyomozásba tellett volna, hogy rájöjjünk. Igen, ezt magyarázom! – ingerülten felsóhajt – A francba már, Noah nem fárassz még te is! Jó, majd visszahívlak.

- Baj van? – Mereven lebámul rám – Mi van?

- Most csak viccelsz, ugye? Az a szökevény, akiről anyádék nem is tudják, hogy életben van, a saját házamban támad ránk, majd közli velünk, hogy nem vagy skizofrén, csupán a rég eltűnt nagynénéd próbál veled beszédbe elegyedni. Nem, mališa, nincsen semmi baj. – Gúnyos fintorral az arcomon oldalba könyöklöm. Kolja mesélte, hogy a szüleim nem tudnak semmit Joséról, csak annyit, hogy elméletileg halott. Nem faggatóztam tovább, hisz látszott Kolján, hogy kényelmetlenül érinti a téma. Ezen kívül csak annyit tudtam kideríteni, hogy ha Apa vagy Anya rájönnek, hogy José életben van, akkor Bran egészen biztosan halott lesz.

- Gaby, el tudod ismételni, miket mondott neked Otheniri?

- Mármint most? Azt hiszem, bár fogalmam sincs mit jelent. Olyan, mintha az én nyelvemet beszélné, de mégsem. Kicsit hülyén hangzik.

- Azért nem érted, mert az istenek dialektusát használja. Ezért kérlek, hogy ismételd el az édesanyádnak, mert ő tudni fogja, mit akar neked mondani. – Kisimít egy vörös tincset az arcomból. Nem tudom, hogy akarom-e egyáltalán tudni, hogy mit akar tőlem, de Koljának szüksége van rám. 

Ideadja a telefont, én pedig tárcsázom anya számát.

- Kolja?

- Nem, én vagyok. Kolja azt mondja, hogy te tudod, mit jelentenek azok a szavak, amiket Otheniri mond. – Helyeslő hümmögés a túloldalról. Veszek egy mély lélegzetet, és próbálok visszaemlékezni. Ha nem tudjuk, mit jelent egy szó, sokkal nehezebb felidézni azt.

- Terado me, sola brora. Re guretizi nerta, me sertezo ve merti! Me bertagt he utryzituv.

- Kicsim, biztos vagy benne, hogy ezt mondta?

- Hát, biztosnak épp nem nevezném, de elég valószínű. – kihangosítom a telefont – Mit jelent ez, Anya?

- Segíts nekem, kistestvér. Ha kiszabadítasz, esküszöm, hogy megvédelek! Mindenkit eltörlök a föld színéről, aki bántani akar. – A szavai olyan halkak, hogy alig hallom őket, de a lényeget így is megértem. Otheniri a segítségemet kéri már majdnem tizennyolc éve, én pedig nem tettem érte semmit. Valahol fogságban van, ahonnan már rég kiszabadulhatott volna, ha tettem volna bármit is azon kívül, hogy gyógyszerekkel eltompítottam a segítségkérését. Istenem, micsoda szörnyeteg vagyok én?

- Gaby, fejezd be! – Kolja idegesen megragadja a vállam, a telefont pedig szó nélkül kinyomja. Ha visszahívnak, nem győzök majd magyarázkodni, remélem, ezt tudja.

- Mármint mit?

- Ne hibáztasd magad!

- Hé, azt hittem, itt én vagyok a lélekolvasó. – Nevetésem még az én fülemnek is erőltetettnek tűnik. Valamilyen szinten tudom, hogy a bűntudatom alaptalan, de mégis… Ha a helyében lennék, soha nem bocsájtanám meg magamnak azt, hogy tizennyolc évnyi könyörgés után sem tettem semmit. Kolja nem szól semmit, csak magához húz, fejemet a mellkasához vonja. Percekig állunk így némán és összefonódva, a nyugalmunkat csak Anja zavarja meg, aki bekukkant a konyhába, hogy rendben vagyunk-e.

- Ez a gengszter tönkre tette a virágoskertemet! – Mira száját ez a mondat hagyja el elsőként, mihelyst meglát minket. Gondoskodóan simít végig a Josét erősen tartó petúniák szirmain, majd a kertbe kilesve arca még fehérebbé válik. A fák, amiket a varázserejével életre hívott, mozdulatlanul fekszenek a virágágyás kellős közepén, minden egyes növényt agyonnyomva.

- Anya, te tetted tönkre a virágoskertet. – mutat rá Kolja a fájó igazságra. Mira gyengéden nyakon vágja a fiát, és egyetlen intéssel újra csodaszéppé varázsolja a virágokat. Elbűvölve forgok körbe-körbe, újra végigjárva az összes színes kis csodát. Követem Kolját az előszobába, ahol José gyanúsan nyugodtan vigyorog Branra. Mikor odaérünk, a démon csak megcsóválja a fejét. Nem tudom, hogy mit akart ezzel üzenni, de Kolja bólint, mintha ő megértette volna.

- Jól van José, beszélgessünk!

- Nincs kedvem.

- Hol láttál te kérdőjelet? – Kolja ökle olyan gyorsan csap le, hogy már csak a mozdulat lendületét érzékelem. José feje hátra bicsaklik, majd a szájában összegyűlt vért Mira hófehér szőnyegére köpi, jó pár fogával együtt. Ijedtemben a szám elé kapom a kezem, de egyedül a csapás hirtelensége riaszt meg, José iránt nem érzek semmiféle szánalmat. Az a rohadék megölte a legjobb barátomat. Nem érdemel kegyelmet. Egy ideje amúgy is halottnak kéne lennie, nem? Majd most bepótoljuk. José foghíjas vigyort villant felénk, de egy szót sem szól, csupán csak várakozásteljesen mered ránk. A hirtelen jött együttműködésétől végigszalad a hátamon a hideg, és nem érzem a győzelem édes ízét. Mi a fene folyik itt?

- Mondd csak José, miért akarja Irina kiiktatni ezt a lányt? – Bran felém biccent, mintha biztosra akarna menni, hogy az a rohadék tudja, kiről van szó. Kolja vár egy pillanatot, majd újra ütésre emeli a kezét, ám ekkor José halkan felnevet. A hangja olyan, mintha smirglipapírral dörzsölnék a dobhártyámat.

- Mi olyan vicces?

- Itt vagyok kiszolgáltatva nektek, és ti csak olyan kérdést tudtok feltenni, amire már amúgy is tudjátok a választ. – kacagja a démon. Én ebben a pillanatban sokallok be, egyetlen szó nélkül kisétálok a konyhába, ahol a tálalópultnak támaszkodva meredek a kinti sötétségbe.

Mi értelme van ennek egyáltalán? Tizennyolc éve vagyok veszélyben egy őrült boszorkány kissebségi komplexusai miatt? Ez annyira… képtelenségnek tűnik. Nem lehet valami ennyire egyszerű, ez egyszerűen lehetetlen. És több mint kiábrándító. Az előszobából folyamatos ütlegelés hangja hallatszik be, valamint egyéb olyan vallatási módszerek zaja, amiket nem tudok, de nem is akarok hang alapján beazonosítani.

- Minden rendben? – A konyhába Anja lép be, aki tölt magának egy pohár vizet, és felkapaszkodik a pultra, ahol törökülésben helyezi magát kényelembe.

- Persze, csak… - Nem tudom befejezni a mondatot. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert képtelen vagyok rá. De szerencsére nincs is szükség rá, Anja meghallja a ki nem mondott szavakat. Vigasztalóan a vállamra csúsztatja a kezét, és ez a biztató mozdulat áttöri a gátat, ami eddig visszatartott.

- Tudod, mi bosszant engem igazán? – kezdem, és bár feltűnik, hogy egyre hangosabban beszélek, de nem teszek ellene semmit. Ideje, hogy kiadjam magamból a hosszú idő alatt felgyülemlett feszültséget.

- Ne kímélj! – Mira csatlakozik hozzánk a konyhába, és úgy tűnik, hogy őszintén érdeklődik felőlem, még annak ellenére is, hogy látszólag ő sem tért magához a kert megrongálódása okozta sokkból. Mind a két nő várakozva figyel engem.

- Az a sok értelmetlen áldozat, amit a szüleim hoztak. Az a megannyi élet, ami véget ért egy féltékeny, beste némber miatt. Ártatlan emberek életét tette tönkre, pusztán csak szórakozásból, és… én ezt nem tudom tovább elviselni. – Legszívesebben elbőgném magam, de olyan fáradt vagyok, hogy még sírni sincs energiám. Mira és Anja együtt érző tekintettel, némán néznek rám, mintha nem mernének megszólalni, nehogy a végén összetörjek. Én már nem tudom, hogyan törhetnék ennél is több darabra. 

Nem is olyan régen, volt egy teljesen kényelmes életem, ahol tudtam, hogy biztonságban vagyok, nem érhet bántódás sem engem, sem azokat, akiket szeretek. Rendben, a szüleim nem mindig voltak velem őszinték, de még a titkolózásuk is sokkal jobb volt, mint az állandó aggodalom, hogy valaki ismét meghal miattam. Nem tudnék tükörbe nézni, ha újra baja esne valakinek, akit szeretek.

Az előszoba felől intenzív hullámokban ér el a szeretet, a bizalom és az aggodalom édes keveréke. Valami, amiről eddig nem is tudtam, hogy ott van, ismét felszikrázik bennem, energiát ad ahhoz, hogy megforduljak, és mosolyogni tudjak. Nikolai a konyha ajtajának támaszkodva áll, fürkésző tekintete szinte lyukat váj a lelkem közepéig. A felsőjét és a nadrágját vér pettyezi, öklének bütykei felhorzsolódtak a sok ütéstől. Összeráncolt szemöldökkel lépek közelebb, és gyengéden a két kezem közé veszem felhorzsolt jobbját.

- Miért nem gyógyítod be? – értetlenkedve felemelem a kezét, és az arcomhoz simítom, mintha ezzel enyhíteném a sebek lüktetését. Szigorú vonásai ellágyulnak, ujjaival megcirógatja a számat.

- Akkor mire fel kérhetnék gyógy puszit? – Mosolyogva lehajol, és oda, ahol eddig az ujjai játszottak most egy lágy csókot nyom, pontosan úgy, mintha nekem lennének fájdalmaim. És az ajkainak az érintése rádöbbent arra, hogy egyetlen vele töltött pillanatot sem cserélném el semmiért. Mindig is lesznek olyan momentumai az életemnek, amiket szívesen elfelejtenék, arcok, amelyek hosszú életem végéig kísérni fognak, de az emlékek, amiket Koljával szereztem, számomra felbecsülhetetlenek. Csak az, hogy mellettem van, új lelkesedést ad. Lehetőséget kapok egy olyan életre, amit nem csak, hogy érdemes élnem, de akarom is élni. Ez jelenti számomra a mindent.

- Jól vagy? – kérdi óvatosan végigsimítva a hajamon. Közelebb bújok hozzá, nem törődve véres ruháival.

- Most már igen. Köszönöm!

- Mindig. – Kifordul a konyhából, és én abban a tudatban tekintek utána, hogy bármit is csinál éppen, legyen az akármilyen fontos, ha szükségem van rá, ő ott van nekem. 

Mindig.

- Nos, értem, mit eszik benned a fiam. – Mira hangjában egyszerre érezhető az anyai szeretet, a büszkeség és a kétség, hogy elég jó vagyok-e a fiának. Mosolyogva fordulok felé, de nem szólalok meg, arra várok, hogy ő kezdeményezzen.

- Ne törd össze a szívét! – komorodik el Mira – Nem mindig voltam jelen az életében, és ettől talán nem én vagyok a legjobb anya, de tudom, hogy milyen állapotban volt Irina halála után. Azt a nőt nem szerette. Ha téged elveszít, mi elveszítjük őt, ezt ne feledd!

- Talán nem volt mindig mellette, de mindig tudta, hogy számíthat magára. Ezért olyan jó anya. – Mira hálásan rám mosolyog, és Anját maga után húzva, egyedül hagynak a konyhában. Fáradt sóhajjal kutakodom a szekrényben valami fájdalomcsillapító után kutatva, José tébolyodott, és Bran haragos érzelemhullámaitól elő fog jönni a migrénem, ezt megelőzendő szeretnék bevenni egy tablettát. Kitöltök magamnak egy pohár vizet, és már éppen belekortyolnék, mikor fájdalmasan felszisszenve messzire hajítom a poharat. 

Az üveg… felforrósodott. 

Az eddig fagyos levegőt hirtelen tüdőt perzselő forróság váltja fel, majd egy eddigieknél is intenzívebb érzelemminta tör be az elmémbe. A düh, a csalódottság és a bizalmatlanság egy fél pillanattal a mély hang előtt érkezik.

- Miért van még életben?!

Megjött apa.