27. Fejezet: Bombarobbanás

Sziasztok!
Besztrájkoltam, nem volt kedvem tanulni. Ez lett a végeredménye :D
Jó szórakozást, és várom a véleményeiteket! :)

„A harc a túlélésért itt indul. Most. Ha nem akarsz küzdeni - nem is fogsz. Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell. Megvan minden fegyvered a harchoz. Hát küzdj.”

/Álomháború c. film/

- Anja, én kicsi lányom! – A nappaliból felhangzó örömkiáltások azt jelzik, vége a gondolkodási időnek. A padló megnyikordul Bran nehéz acélbetétes bakancsa alatt, aki amint meglát hozzám lép, és a kezét nyújtja.

- Mi volt olyan fontos, hogy idáig citáltál, Nikolai? – Hangjában nincs semmi számon kérő vagy felháborodott él. Pontosan tudja, hogy ha nem lenne életbe vágó, eszembe se jutott volna elhívni őket ide. 

Átkukucskálok a nappaliba, ahol Gaby enyhén sápadtan üldögél az anyám és a nővérem között. Szemét zavartan kapkodja kettejük között, látszik rajta, hogy legszívesebben menekülőre fogná. De én megkértem, hogy ne tegye. Nem akarom, hogy hallja a beszélgetésemet Brannal.

- Tudom, hogy ki az. – Olyan halkra veszem a hangom, hogy alig hangosabb a levegővételnél. Bran értetlenül vonja össze a szemöldökét, így pontosítok. – Tudom, ki akarja bántani Gabyt.

- Ezt eddig is tudtuk, nem? José szaga tisztán érezhető volt minden támadásnál.

- José csak egy bábu a sakktáblán! – legyintek ingerülten. Ha tehetném, értesíteném Noaht és Kaylát is, de ha kiderül, hogy Bran életben hagyta azt a férget, aki anno megölette Makaylát, háború lesz. És ahogy Irinát ismerem, nem engedhetünk meg magunknak egy belső viszályt.

- Akkor ki a fazon?

- Nem fazon, hanem nő. A neve Irina, és mielőtt kérdeznéd, igen. Az én Irinám. – Valamikor az a megszólítás, hogy „enyém” teljesen természetes volt a számomra. Most azonban csak egyetlen nőt akarok biztonságban a sajátomnak tudni, ő pedig itt ül a nappalimban a családom körében. És épp ez az, amivel célpontot csináltam belőle. Bran teljesen rám koncentrálva hallgatja azt, amit ma megtudtam az anyámtól, majd összezavarodva megdörzsöli az orrnyergét.

- Akkor tehát, ha jól értem: A boszorkány excsajod felkarolta a fajtám egyik legveszedelmesebb bűnözőjét, segített neki, hogy megöljön egy komplett kórházi személyzetet, és adott neki a véréből, hogy a te alakodat felvéve megölje Gabriellát. A bűnlajstromához még hozzá jön az is, hogy megigézte Gabriella emberbarátját, hogy az a felfokozott érzelmi állapotában bántsa őt. Mindezt pedig féltékenységből, jól mondom?

- Tökéletesen összefoglaltad. – bólintok. Bran egy nehéz sóhajjal leereszkedik a konyhaszékre, és leeresztve derékig érő fekete haját a tenyerére fekteti az állát. Ebben a helyzetben akár róla is másolhatták volna a Gondolkodót. A kor éppen stimmelne…

- Egy valamit nem értek.

- Éspedig?

- Gabriellára már gyerekkora óta vadásznak. Honnan tudott Irina a születéséről?

- Nem tudom. – csóválom meg a fejem, és egy kissé elszégyellem magam, amiért ez nem jutott eszembe. 

Legyen akármilyen jó boszorka, Irina sem lehet annyira tehetséges, hogy a jövőbe lásson. Ez a képesség már az első generációval kihalt, az őseink nem adták tovább. De ha ezt az egyetlen okot félretesszük, akkor is Irina a legvalószínűbb gyanúsított. Nem lehet véletlen, hogy ugyan abba a gimnáziumba jár, mint Gabriella! – De szükségem van a segítségedre, hogy kiderítsem. Noahra ebben nem számíthatunk.

- Na igen, őt kicsit kényelmetlenül érintené a téma. – húzza el Bran a száját.

- Jobb lesz, ha vigyázol magadra, pajtás. – veregetem meg a vállát – Noah és Kayla a múltkor elég egyértelműen fogalmazva elárulták, hogy gyanakodnak rád.

- Nem, akkor nem rólam volt szó. – Értetlenkedve meredek rá, de ő csak legyint – Ezt nem árulhatom el neked, Nikolai.

Mielőtt válaszolhatnék, az ajtóban Gaby jelenik meg. Bizonytalanul ácsorog az ajtóban, mintha nem lenne biztos, hogy bejöhet-e már. Megkönnyítve a helyzetét kézen fogom, és magamhoz húzom, mert sápadtsága arról árulkodik, hogy most éppen erre van szüksége. Hálásan simul a karjaimba, és hagyja, hogy dédelgessem, és a haját cirógassam. Tudom, mitől borult ki ennyire, de nem kérdezek rá, hagyom, hogy ő maga mondja el.

- Dana volt az, aki megölte Lizzyt? – suttogja hitetlenkedve. Tudtuk, hogy valami nincs rendjén azzal lánnyal, de egyikünk sem gondolta volna, hogy a helyzet ilyen súlyos. Hogy Irina emberéletekkel játszadozik.

- Valószínűleg. – Gabriella remegni kezd a karjaimban, de nem sír. Mintha nem maradt volna egyetlen könnycsepp sem, amit elpazarolhatna Irina ármánykodására. Legszívesebben darabokra tépném azt a nőt, amiért ennyi fájdalmat okozott Gabynak.  

Milyen ironikus, hogy meg akarom ölni azt a nőt, akiért régen bármit megtettem volna, egy olyan lányért, akiért most is élek. Csak most döbbenek rá igazán, hogy mennyi időt elpocsékoltam azért a nőért, akit nem is szerettem… Az ostoba büszkeségem, ami megsérült, mert nem tudtam őt megtartani elhitette velem, hogy az fáj ennyire, hogy többé már nincs. Pedig csak a tulajdonjogomat sirattam. Mekkora barom voltam!

- Ne hibáztasd magad. – Összerezzenek Gaby elsuttogott szavaitól, és csak nagy nehezen állom meg, hogy falat húzzak magam köré. De azzal eltolnám magamtól Gabriellát, és most semmi másra nem vágyom, csak az ölelésére. 

Odakint már rég besötétedett, ezért a nappaliba lépve, elbúcsúzom a családtól.

- Hosszú napunk volt, szóval mi lepihenünk. – karolom át Gaby vállát, aki fáradtan bólogatva helyesel. Anya összehúzott szemmel mered ránk egy pillanatig.

- Egy szobában alszotok?

- Anya! – hördülök fel. Nehogy már háromszáz évesen elszámoltasson, hogy kivel töltöm az éjszakát! Gabriella a tenyerébe temeti az arcát, de még így is látom, hogy a füle tövéig elvörösödött. Hát még ha megneszelné, hogy határozott célom volt azzal, hogy idehoztam… De hála anya bomba hírének, minden tervem fuccsba ment. Nem lenne tisztességes tőlem, ha kihasználnám Gaby befolyásolható állapotát. Előttünk áll az örökkévalóság, minek sietni?

Felvonulunk a régi szobámba, és magunkra zárom az ajtót. Még a kulcsot is ráfordítom, mielőtt anyám ránk törné az ajtót. Gabyt a szobához tartozó fürdőszobába terelem, és ott is hagyom, mielőtt engednék a kísértésnek és csatlakoznék hozzá. Most pihenésre van szüksége, nem arra, hogy lerohanjam.

Percekkel később azonban ki is jön, és egy szó nélkül a közös bőröndhöz lép. Egy percig rajta tartva a szemem, hátrafelé lépkedve megyek be a fürdőbe. A vizet szándékosan jéghidegre állítom, és percekig állok alatta, nem törődve azzal, hogy az összes végtagom lefagy. Elvégre ez volna a cél. De a vérem ismét felforr, amint kilépek a zuhany alól, és visszasétálok a szobába, egy törülközővel a derekamon. 

Gaby ugyanis az ágyban fekszik.

Meztelenül.

A francba…

- Gaby, ezzel nem könnyíted meg a dolgom – Idegesen túrok bele a hajamba, igyekszem magammal elhitetni, hogy csak a zavartól remeg a kezem, nem pedig attól, hogy legszívesebben még a lepedőt is lerángatnám róla, hogy ne takarja semmi.

- Nem értem, hogy mire gondolsz – Ártatlanul rám mosolyog, és teljesen véletlenül lejjebb ereszti a takarót. A tekintetem akaratlanul is arra a pontra siklik, ahol magához szorítja a kék szaténágyneműt. Ismét enged egy kicsit az anyagon, akaratlanul is felmorranok, mikor meglátom melleinek felső domborulatát.

- Azt hiszem, nem ez lenne a megfelelő időpont. – sziszegem összeszorított fogakkal. Ez a nő fog a sírba vinni. Mondjuk, ennél rosszabb halált is el tudok képzelni. Gaby feljebb tornázza magát a párnák között, kivillan derekának és csípőjének csupasz bőre. Szándékosan akar őrületbe kergetni?

- Miért?

- Mert pihenésre van szükséged.

- Rád van szükségem. – Mélyen a szemembe néz, és elengedi a takarót, ami eddig takarta. 

Egyetlen pillanat alatt fölötte termek, számat az övére tapasztom, teljes testsúlyommal ránehezedek, miközben egy utolsó rohadéknak érzem magam, mert tudom, hogy nem maga miatt akarja ezt. Hanem miattam. Nekem van szükségem rá, és nem fordítva. Ez a dolog Irinával… Kell, hogy valami élőt, valami meleget érezzek, mert ez az üresség, amit a bűntudat vágott magának bennem, egyszerűen elviselhetetlen. Egyre lejjebb húzom rajta a takarót, hogy jobban hozzáférjek puha, selymes bőréhez… És ekkor robbanás rázza meg a házat. 

Mind a ketten megdermedünk, egymás szemébe meredve. Gaby lecsúsztatja formás combjait a csípőmről, ahová emelte őket, és egyszerre kapunk valami ruhaneműért, ami eltakar bennünket. Kivágom az ajtót, és meghallom anya kiáltását:

- Expergefacti! – A hangját hangos recsegés és ropogás övezi, ahogy az udvarban álló hatalmas tölgyfák megelevenednek, és gazdájuk parancsát követve lassan éledezni kezdenek. Anyám csak nagyon ritkán alkalmazza a varázserejét, ami azt jelenti, hogy éppen vészhelyzet van. Visszafordulok Gaby felé, és egy határozott, gyors csókot nyomok a szájára. Sose tudni, lehet ez lesz az utolsó…

- Ne mozdulj mögülem! – Riadt szemmel néz vissza rám, de határozottan bólint. Lesietünk a lépcsőn, aminek korlátját fagyos hideg veszi körül. Jéggé dermesztették a házamat. 

José! 

A felismerés pillanatában az említett száguld ki a nappaliból, majd megpillantva bennünket a lépcső tetején, megtorpan. Szája tébolyodott vigyorba torzul, szemei őrült csillogással merednek a mögöttem álló Gabriellára.

- Régen találkoztunk, kicsi lány! Remélem, nem felejtettél még el.

- Egy ilyen ocsmány fejet nehéz! – Gaby azonnal lecsapja a labdát, és kibújva a hátam mögül megáll mellettem. Eddig nem látott harciasság lobog a szemébe, mintha a félelmét teljesen elfújták volna, és helyét valami teljesen más vette volna át. Régen az anyja is ilyen volt. Akármennyire is félt, mindig erősnek próbált mutatkozni. José tesz felénk egy lépést, de anya egyik tölgyfája azonnal felé csap az ágával. Démoni reflexei megmaradtak, de a józan ítélőképességét látszólag rég elvesztette. 

Ahelyett, hogy elugrana és menekülőre fogná, felénk vetődik. Túl késő már egy varázslathoz, és azt amúgy sem élvezném annyira, ezért két kézzel a korlátba kapaszkodva, Gabyval egy időben rúgjuk arcon. Megtántorodik, de még mindig nem fúj visszavonulót. Ez hát az Orada Astiba kiteljesedett mivolta. Emlékezetem szerint eddig soha senki nem maradt életben addig, hogy erre a szintre jusson, mikor már a túlélési ösztön sem él benne. Elkapja Gaby bokáját, de ő azonnal reagál, és szabad lábával ismét José fejét célozza meg. Talpa a homlokát éri, a démon lebucskázik a lépcsőn, egyenesen anyám petúniáinak vendégszerető szárai közé. 

Gabriella rendületlenül mered a férfi őrülten csillogó szemeibe, bennem pedig fellángol a büszkeség, mikor ököllel állon vágja őt, majd a gyomrába térdel. Legszívesebben megtapsolnám, mikor ezek után még tökön is rúgja. Mondjuk, ezt át tudom érezni. Áu…

- Ezt Lizzyért kaptad! – Kisepri a szemébe hulló vörös tincseket, és visszalépdel hozzám. Apró testét a karom alá fúrja, mellkasomra hajtja a fejét, és vesz egy mély levegőt. Mintha most bukkant volna fel a víz alól egy hosszabb merülés után. Ennyit megtehetett Lizzyért, és ez valamennyire enyhítette a bűntudatot, ami a halála okozott.

- Jaj, ne most… - nyög fel, és erősen megkapaszkodik a karomban. Azonnal leültetem a lépcsőfokra, és nem törődve José önelégült pillantásával a kezeim közé veszem az arcát. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, tekintete ide-oda rebben, mintha képtelen lenne egy helyre fókuszálni. Kezeit a fülére nyomja, mintha el akarna hallgattatni valakit. José rekedt kuncogása üti meg a fülem.

- Nem segíthetsz rajta, Mágus. – fröcsögi – Ez itt nem a te súlycsoportod.

- Te tudod, hogy ki szállja meg?! – Bran megragadja a másik démon haját, és erőteljesen megrántja, védtelen nyakára pedig kést szorít. Ám Josénál ez teljesen haszontalan. Nincs benne a túléléshez szükséges ösztön, nem érzékeli, hogy itt az életéről van szó. Ennek ellenére mégis válaszol.

- Azt tudom, hogy ki beszél hozzá. A kettő nem ugyan az!

- Két démon van? – Anja döbbenten lép Bran mellé, egyik kezét a vállára támasztva. – Kik azok?

- Csak az egyiket ismerem, de ő nem démon. – vigyorog, én pedig legszívesebben addig cincálnám darabokra, míg el nem árulja az összes piti kis titkot, amit tud. Gabriellának segítségre van szüksége, és ennél a baromnál van a kulcs, amivel megadhatom azt neki, Ingerülten mordulok rá:

- Ki a francról beszélsz?!

- A démont, aki megszállja a testét, nem ismerem. – kezdi, és úgy érzem, nem véletlenül árulja ezt el nekünk. Az együttműködése túlságosan is gyanús. – A másikuk csak beszél hozzá.

- Azt kérdeztem, ki az?! – Bran erősebben szorítja a kést José nyakához, aki mélyen a szemembe néz, az arcomba vigyorogva válaszol. Szavai bombát robbantanak a néma csendbe:

- Otheniri.