22. Fejezet: Szertári affér

Sziasztok!
Pár perc csúszással itt van a 22. Fejezet. Azt hiszem, a cím mindent elmond, ha meg az nem, akkor az idézetet tessenek elolvasni ;) Az előző fejezet kommentjeire még nem volt lehetőségem válaszolni, de hamarosan ezt is pótolom! :)
Jó szórakozást!

„Keze, szája, bőre elmossa az időhatárokat, hogy egyetlen órára éreztesse velünk a végtelent, még mélyebbre marja belénk a változó hangulatú szenvedélyt, még szorosabbra szője közöttünk az elválás lehetetlenségét.”

/Vavyan Fable/

Ránézek az órára, ám úgy érzem, az valahol hajnali öt környékén megállt, hisz még mindig csak öt óra múlt tíz perccel. Órák óta ébren vagyok, eleinte Gaby vörös hajának cirógatásával foglaltam el magam, majd áttértem puha bőrének simogatására. Sóhajtva kibújok Gabriella ölelő karjai közül, és kislattyogok a konyhába. Nem lepődöm meg, hogy a konyhát nem üresen találom. Noah és Kayla egymással szemben ülnek, arcuk gondterhelt és borús.

- Gaby? – kérdi Noah felém sem pillantva.

- Nem pont. Bár tény, hogy az alakom majdnem olyan szexi, mint az övé.

- Barom! – villant felém Kayla egy halvány mosolyt – Noah úgy értette, hogy Gaby alszik-e. Hihetetlen, hogy te hajnali ötkor képes vagy humorizálni!

- Tudom, anđela, erre születni kell. De félre a viccekkel – elkomolyodva ülök le én is az asztalhoz. Tudom, hogy nincs sok időnk beszélgetni, hisz Gaby is hamarosan felkel, és indulnunk kell. – Mitől vagytok ennyire kétségbeesettek? Van valami, amiről nem tudok?

- Egyelőre még nem szeretnénk erről beszélni. Egyáltalán nem vagyunk biztosak ebben a dologban, ezért inkább hagyjuk. – pislant felém – Remélem, megértesz minket, Kolja. Ha az, amit gyanítunk igaz, akkor valaki olyan árult el bennünket, akiben bízunk.

Te szentséges isten! Csak Joséról lehet szó, Kayla eddig soha senkitől nem rettegett úgy, mint tőle. Annak ellenére, hogy egyetlen pillantásával kettétörhetné a gerincét, Makayla retteg az árulótól. Istenek, ha megtudja, hogy José rátámadt Gabyra még Humban… Soha nem fogom tudni kimagyarázni Brant! Mélyen hallgatok, igyekszem tanácstalannak tűnni, úgy tenni, mintha nem is lenne tudomásom semmiről. Halljuk, ahogy az egyik szoba ajtaja kinyílik, óvatos léptek közelednek. 

A helyiségbe Anja lép be, enyhén csipás szemmel, kócos hajjal. Álmosan néz körül, majd megakad rajtam a tekintete. Mosolyogva lehajol, és a nyakamba kapaszkodva egy puszit nyom az arcomra.

- Nedostajao si mi, braco! – suttogja. Újból elszorul a szívem a szavai hallatán. Mardosni kezd a bűntudat, amiért olyan keveset foglalkozom vele, és az, hogy ennyire nem érdekli a hanyagságom csak még keserűbbé teszi a szájízemet.

- Sretna sam tebe, sestra! – viszonzom a szorítást, miközben egy ötlet kezd bennem megfogalmazódni. Hétfő van, a mai napon nincs órám, az elmúlt két hétben, mióta ott dolgozom, hétfőnként csak dolgozatot javítani mentem be. Igen, a diákok eléggé megszenvedték a rossz hangulatomat… Megfordul bennem a gondolat, mi lenne, ha ma nem mennék be? De be kell mennem, nem hagyhatom Gabriellát magára. De hát Anja a testvérem!

- Anja?

- Hm? – Mi a franc, ez állva visszaaludt?!

- Nehogy már összenyálazz, hé! Hát normális vagy?! – Nagyot mordulva felpattanok, Anja pedig az éppen belépő Bran mellkasának esik. Nem zavartatja magát, tovább alszik. Oké, akkor talán majd jövő héten… 

Újabb ajtónyitódás, ezúttal már az én kis védencem kóvályog ki. Kezébe adom a kávésbögrét, ő pedig nem is zavartatva magát, megvárja míg visszaülök, és az ölembe pottyan. Hát, lehet, hogy őt nem zavarja, de engem azért kicsit érzékenyen érint Noah agresszív méricskélése. Mondjuk annyira azért nem, hogy Gabyt felállítsam az ölemből. Jó helyett van itt!

- Kolja, indulhatunk? – Gaby türelmetlenül toporog a bejáratnál, ám akárhogy sürget, azzal a nyomorult nyakkendővel akkor sem boldogulok. Ha egyszer kitudódik, hogy háromszáz éves létemre még mindig nem tudok nyakkendőt kötni, a többiek porig aláznak. Gabriella sóhajtva elsöpri a kezemet az útból, és pár egyszerű mozdulattal csinos kis csomót köt a nyakkendőre. Mosolyogva végigsimít a fekete anyagon, és halkan felkuncog, mikor köszönetképp egy puszit nyomok az orra hegyére.

- Nehéz elhinni, hogy te tényleg nem tudsz nyakkendőt kötni. Néha úgy érzem, direkt csinálod. – cinkos mosolyt ereszt felém. A remény felvillan bennem egy percre, hogy talán kezd túllépni Lizzy halálán, és egy kicsit visszatér önmagához.

- Pofátlanság lenne mindenhez értenem. – pislogok rá ártatlanul. Halkan felnevet, majd erőt veszünk magunkon, és kilépünk a bejárati ajtón. Lenn az utcán emberek ezrei sietnek munkába, vagy iskolába. Van, akinek ez a kettő ugyan az.

- Gaby!

- Istenem, ez sose akad le rólam? – hunyja le Gabriella a szemét fáradtan, én pedig csak egyetérteni tudok. Dana az utca végén vár minket, hullámos barna haját lófarokba fogta, szürke szemei izgatottan csillognak, ahogy felénk integet. Elkomorulva lépkedek tovább, kerülve a lány pillantását. Látványának intenzitása enyhült valamelyest, mióta Gabriellával vagyok, de nyolcvanévnyi szerelem nem tűnik el nyomtalanul. Akárhányszor Danára nézek, Irinát látom magam előtt. Akárhányszor hozzám szól, az ő hangját hallom. Miért hasonlít rá ennyire? Reinkarnáció?

- Jó reggelt, Gaby! Tanár úr! – Lelkesen ugrándozik mellettünk tovább az úton, köszöntését csak egy fejbólintással viszonzom. Nem akarok semmiféle kapcsolatot ápolni ezzel a lánnyal addig, amíg nem muszáj. Éppen elég az óráimon elviselni. Gaby reakciói azonban mindig megmosolyogtatnak. 

Amennyire kedvelte régen Danát, mostanában (konkrétan mióta egy pár vagyunk) annál jobban idegesíti a jelenléte. Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy féltékeny, amiért egyszer megtalálta Irina fényképét. Nem említettem neki, hogy az az Irina, akiről meséltem neki (ha nem is túl részletesen), valószínűleg egyenlő az Ő osztálytársával. Magától is rájöhetne, de szerintem eszébe sem jutott, hogy a képen Irina szerepel. Pedig elég egyértelmű, de szegénykémnek van éppen elég baja.

Az épületbe érve elválnak útjaink, Gaby egy apró mosollyal búcsúzik tőlem. Úgyis megvárom nap végén a kapuban, mégis… Olyan sok időnek tűnik ez a pár különtöltött óra! A tanári felé veszem az irányt, visszaköszönök a velem szembe jövő tanulóknak és kollégáknak. A tanáriba belépve csak az angoltanárt találom az asztala mögött. Mrs. Higgins egyetlen biccentéssel üdvözöl, amit hasonlóval viszonzok. Mrs. Higginsről rémtörténetek keringenek az Akadémián, amit első ránézésre még én is meg tudtam érteni. De jobban megismerve, elég rendes az öreglány. Szigorú, de rendes. Az íróasztalom fiókjából előhúztam egy nagy kupac papírt, aminek a fele már tulajdonképpen ki is volt javítva. Üres papírra nem nehéz ráírni az elégtelent… Sóhajtva ülök neki az újabb adagnak, miközben magamat szidom, amiért képes voltam ennyi munkát összehozni a saját káromra. 

Észre sem veszem mennyire gyorsan telik az idő, ám egyszer csak kopogtatásra leszek figyelmes. Mrs. Higgins egy laza „mi van?” felkiáltással engedélyezi a bejövetelt. Egy ismerős arc kukkant be, zafírkék szemei az én pillantásomat keresik. Szó nélkül felállok, és kimegyek az ajtó elé. Gabriella nem szól semmit, csak elindul mellettem, amíg keresek egy üres tantermet, ahol beszélgethetünk. Az idegeim pattanásig feszülnek, idegesen lesek be a termekbe, míg végül találok egy olyat, ahol nem zavarhatnak. Nos, a biológia szertárt nem nevezném éppen teremnek, de a célnak tökéletesen megfelel. 

Észrevétlenül beterelem Gabyt, majd annak ellenére, hogy üres a folyosó, óvatosan szétnéve én is utána megyek. Felé fordulok, de ő nem néz a szemembe. Elbátortalanodva nézegeti a cipője orrát, amivel az őrületbe kerget.

- Miért nem vagy órán? – töröm meg a kínossá váló csendet.

- Kezdett kicsit kényelmetlenné válni a hangulat. – motyogja válaszul. Kérdőn oldalra biccentem a fejem, de mivel még mindig a padlót fixírozza, nem veszi észre a mozdulatot. Türelmetlenül felsóhajtok, az álla alá nyúlok és kényszerítem, hogy felnézzen rám. Szemei könnyben úsznak, sűrűn pislog, nehogy egy is kicsorduljon. Ijedten hajolok közelebb hozzá, nem tudom, mit tehetnék. Könnyei láttán szinte fizikai fájdalmat érzek.

- Bántottak? – Ha egy ujjal is hozzáértek, én istenre esküszöm, hogy…

- Nem. Tulajdonképpen olyan, mintha láthatatlan lennék. – nevet fel kínosan. Karjait a derekam köré fűzi, arcát a pulóverembe fúrja. A tehetetlenségtől frusztráltan szorítom magamhoz aprócska testét.

- Ne foglalkozz velük, semmit nem értenek. – susogom a hajába. Aprót bólint, de nem ereszt el. Tényleg nagyon kétségbe lehet esve, ha ennyire nem érdekli a lebukás veszélye. De ha egy ölelésre van szüksége, ki vagyok én, hogy visszautasítsam? Én vagyok a legboldogabb, hogy rám van szüksége. 

A közöttünk lévő, meghitt csendet a csengő zavarja meg. Gaby összerándul a karomban, vesz egy reszketeg sóhajt, és elhátrál. Szívdobogtatóan édes mosollyal néz fel rám, majd lábujjhegyre áll, arcát az enyémhez szorítja, és egy puszit nyom a halántékomra. Ajkának puhaságától megborzongok, és ezúttal nem engedem eltávolodni. A tarkójára simítom a tenyerem, számat az övére szorítom. Érzem, ahogy izmai megfeszülnek az ujjaim alatt, mintha megfordulna a fejében az, hogy eltoljon magától. Ám végül belekapaszkodik a karomba, és közelebb húzódik. 

Egyikünket sem érdekli, hogy akármikor kinyílhat az ajtó, bárki bejöhet és rajtakaphat minket. Próbálom visszafogni magam, de Gabynak nem áll szándékában segíteni ebben. Kezei feljebb csúsznak, ujjai a hajamba markolnak, és még lejjebb húz magához. Egy mordulással elszakítom magam az ajkaitól, arcom a vállába fúrom, kiöltve a nyelvem nedves csíkot hagyok a bőrén. És ebben a pillanatban kinyílik az ajtó. Gabriella megmerevedik, de nem fordul hátra. Én azonban felemelem a fejem, tekintetemet a döbbent biológiatanár tekintetébe fúrom.

- Kifelé! – mordulok rá, és mintha csak zsinóron rángatnák, vontatott mozdulatokkal hátat fordít, és még az ajtót is kulcsra zárja. Okos kiscserkész… 

Gaby a veszély elmúltával újból felbátorodik, kezei a pulóverem alá csúsznak, ujjai a hátamat simogatják, ezzel egyre feljebb tolva a ruhadarabot. A kis boszorkány még csak nem is sejti, hogy ezt a játékot ketten játsszák… A kezem a derekáról a combjára kúszik, majd megragadva azt a csípőm köré tekerem a lábát. Közelebb nyomulok hozzá, és meglepett sóhaját meg sem hallva nyakának érzékeny bőrét a fogaim közé szívom. Körmeit a hátamba vájja, felsőtestét ívbe fordítja felém, szorosan hozzám préselve ezzel magát. Kétségbeesetten akarom érezni az ő bőrét az én bőrömön. 

És éppen ez a vágy tántorít el attól, ami itt éppen kibontakozni készül. Nem itt és nem most. Nem szabad.

- Gaby… - A hangom hallatán azonnal eltávolodik tőlem, az egyik szekrénynek támaszkodik, nekem hátat fordítva, vállai gyors ütemben mozognak fel és le. Hallom, ahogy levegőért kapkod, pedig nincs olyan éles hallásom, mint egy démonnak. Gaby hallhatja gyors szívverésemet, és az ereimben zubogó vér hangját. Ami épp dél felé veszi az irányt.

- Jobb lesz, ha visszamegyek. – köszörüli meg a torkát Gaby, és felém sem fordulva, kissé imbolyogva kilép a szertárból. Veszek egy-két mély levegőt, majd kiegyenesedve várom a szünet végét jelző csengetést. Csak ez után lépek ki a szertárból, de meglepetésemre a bioszos kollégába botlok. Szerencsétlen tanácstalanul álldogál a szertár ajtajánál, mintha nem tudná, mit is keres ott. Hoppá…

- Baj van, kollega? – kérdem mosolyogva, ám a hangom még számomra is felismerhetetlenül rekedt. Oké, mikor ide jelentkeztem tanárnak, valószínűleg nem gondoltam át eléggé. Talán abban reménykedtem, hogy Gaby józanabb lesz, mint én. Hát, úgy tűnik, ugyan úgy mindenre kapható…

- Ó, hát nem is tudom… Be kellene vinnem ezeket a szertárba. – mutatja fel a rovargyűjteményt. Intek neki, hogy „csak tessék”, majd kikerülve őt visszamegyek a tanáriba. 

Mrs. Higgins ugyan úgy ül ott, mint amikor elmentem, csontos ujjai úgy szorongatják azt a meggyötört tollat, mintha minden tanuló hibájáért az lenne a felelős. Valakit mindig hibáztatni kell, ez tény. Sóhajtva az ajtónak vetem a hátam, és nem törődve az angoltanár éles pillantásával, a hajamba túrva próbálom összeszedni magam. Igyekszem nem elképzelni, hogy az előbb még Gaby ujjai simogatták a hajam, az ő körmei vájtak a hátamba… A francba!

- Fiatalember? – szólít meg halkan Mrs. Higgins. Mély sóhajt eresztve fordulok felé.

- Igen Mrs. Higgins?

- Tudja, hogy magáért odavannak a fiatalabb diáklányok? – Az ereimben megfagy a vér, felkészítem magam, hogy vele is elfelejtessem, hogy ma egyáltalán találkozott Gabyval.

- Volt tudomásom róla. Miért kérdi?

- Á, csak rájöttem az okára. – legyint felém mosolyogva. Értetlenül meredek rá. Sóhajtva leteszi a tollát, és egyik ujjával felém bök. Konkrétan a nadrágom felé. Szemöldökömet ráncolva tekintek le magamra.

Nyitva maradt a sliccem.

Bassza meg!!!

21. Fejezet: Családi vacsora

Sziasztoook!
Igen, tudom, hogy eltűntem két hétre, és ezt tényleg nagyon sajnálom. Nem fogok kifogásokat keresgélni, őszinte leszek: totálisan elakadtam ezzel a fejezettel, ám egy kis ötletelgetésnek hála (örök hálám Rachelnek ♥) itt a 21. fejezet. Remélem, mindezek ellenére kifejtitek a véleményeteket! :)
Jó szórakozást!

„Amikor egy ember gyűlöl és nem ismeri el a másik létezését, a szeme, amivel ránéz, ijesztően hideg tud lenni.”

/Naruto c. film/

A temető néma csendje egyszerre önt el nyugalommal, és valami kétségbeeséshez hasonló érzéssel. Vicces, ez a kettőség végigkísérte az elmúlt két hetet az életemből. Nekem még legalább van olyanom, hogy élet. Nikolai hatalmas alakja biztonságot adóan feszül mögöttem, mintha szökni próbálnék. Most jöttem ki először Lizzyhez, össze kellett szednem a bátorságom, hogy elé tudjak állni. Igazából ebben Koljának nagyobb szerepe volt, mint nekem, nem hagyta, hogy magamba roskadjak. Nem engedte, hogy otthon maradjak, hogy csendben a takaró alatt gubbasszak, még mit nem! Kegyetlenül kirángatott a mélabúból, iskolába kellett járnom, el kellett játszanom a diákot, akit ugyan megviselt egyik társa halála, de pillanatokon belül túllépet rajta. Lizzy számomra nem csak egy diáktárs volt. Ő volt az a horgony, ami az emberek világához láncolt. 

Most azonban, hogy ő már nincs, úgy érzem, semmi keresnivalóm közöttük, és ha igazából belegondolok, talán nem is bánom. Nikolai rámutatott, hogy nem kell semmi, ami az emberekhez láncoljon. Mert nem vagyok ember. Démon vagyok, a Fekete Szárny egyik Tanácstagjának a lánya. Apa elfoglalta a pozíciót, amit más a háta közepére sem kívánna. Ő sem boldog, de anya és ő úgy döntöttek, így többet tudnak segíteni a fajnak, mintha csak ülnének ölbe tett kézzel. 

Egy kis öröm a káoszban: Nagynéni lettem. Hannah és Alex kislánya néhány napja született, és a Greta nevet kapta. A kisbaba egy kis melegséget hozott mindannyiunk szívébe, ám én nagyon sajnálom, hogy a biztonságból most a teljes kétségbeesésbe született bele. Kívánom neki, hogy találja meg önmagát, és soha ne adja fel. Ne legyen olyan, mint én.

- Gaby?

- Hm? – pillantok fel rá. Kolja kávébarna tincsei a homlokába hullnak, ahogy lenéz rám. Smaragdzöld szemei csillognak az aggodalomtól és a sok visszatartott kérdéstől. Vicces, hogy nem akarja leereszteni a pajzsát, megtagadja azt, hogy érezzem azt amit ő érez, és mégsem veszi észre, hogy a szeme számomra egy nyitott könyv.

- Mennünk kell, Kayláék már várnak.

- Ó, rendben. – Kolja kezét megfogva feltápászkodom, és leporlom a nadrágomat. Nem fogom meg újra a kezét, hiába érzem, hogy szükségem van az érintésére. Akárhol összefuthatunk egy diákkal az Akadémiáról, és nem venné jól ki magát, ha a töri tanárommal látnának kéz a kézben. Akkor már nem csak „áruló” lennék, hanem „lotyó” is.

Belépve a lakásunk ajtaján azonban nem várt meglepetés fogad. Idegen cipők és kabátok sorakoznak az előszobában, az étkezőből pedig halk társalgás hangja szűrődik ki. Kérdőn nézek fel Koljára, aki ugyan olyan tanácstalanul néz vissza rám. Az előszoba ajtajában anya jelenik meg, arcán halvány mosoly, amiről süt, hogy a pokolba kívánja az egész társaságot.

- Örülök, hogy megjöttetek. – mosolyog – Gabriella, valakik már nagyon szeretnének megismerni téged.

Összehúzott szemöldökkel meredek rá, és csak remélni tudom, hogy hallja a gondolatban rázúdított szitokáradatot. Ugye nem gondolja komolyan, hogy én most akarok társasági életet élni, mikor még magammal sem vagyok kibékülve? Ám jó kislányhoz méltón semmit nem mondok ki hangosan, engedelmesen követem őt a nappalin keresztül az étkezőbe. 

Érkezésünkre minden ott lévő felkapja a fejét. Hannah és Alex is jelen vannak, a kis Greta épp apukája óvó karjaiban szundikál. Apa, Bran, és Anja fáradtan merednek maguk elé, egyáltalán nem vesznek részt a társalgásban, amit egy ismerős és két ismeretlen alak folytat.

- Nagyapa! – kiáltok fel örömtelien, és mosolyogva átkarolom a derekát. Nagyapa mély, búgó hangon szid meg, amiért nem látogattam meg egyszer sem az utóbbi időben, pedig mennyire aggódott értem, és ehhez hasonlók. Valaki megköszörüli a torkát, mire Nagyapa mosolyogva eltávolodik tőlem, és a vállamnál fogva maga elé tol, hogy a vele érkezettek is szemügyre vehessenek. Már azelőtt tudom, kikkel állok szemben, hogy bemutatkoznának. 

Nem mintha vennék rá a fáradságot, egy egyszerű biccentéssel tudomásul veszik a jelenlétem, és máris tovább beszélnek. Nagyapa kínos mosollyal fordul felém, szólásra nyitja a száját, de én csak megcsóválom a fejem.

- A fő, hogy te itt vagy. – érintem meg a karját, és a másik két nőre egy pillantást se vetve visszasétáltam anyához és Koljához, aki viszont nem hagyta szó nélkül a jelenetet.

- Rettentő kíváncsiak lehettetek, ha ennyivel le is rendezitek, Bessie. – szól oda gúnyosan. Óvatosan megérintem a karját, némán kérve, hogy hagyja annyiban a dolgot. Bessie, engem egy pillantásra sem méltat, helyette Koljához fordul, úgy válaszol. Ellenben Babette ellenségesen mered rám, mintha szentségtörést követtem volna el, vagy nem tudom.

- Én a lányomhoz jöttem látogatóba, Kolja. Egyéb tényezők nem kifejezetten foglalkoztatnak. – Egyéb tényezők?! Hívtak már sok mindennek, de azért ez már túlzás. Anya és Kolja egyszerre kezdenek el beszélni, ám mielőtt közbeszólhatnék, egy kéz kulcsolódik a karomra. Döbbenten meredek a lányra, aki egy apró fintorral odébb húz, egy „beszélgessünk!” felszólalással. Bemegyünk a nappaliba, és ott is a kanapé két végébe ülünk, a lehető legtávolabb egymástól. 

A szemem sarkából alaposabban is szemügyre veszem a velem egyidős, pár hónappal még fiatalabb lányt. Fekete haja alig ér a válláig, halványzöld szeme jegesen mered a semmibe. Érzéseit meg sem próbálja leplezni, csalódottság, düh és irigység sugárzik belől, meg más, ehhez hasonló érzelmek. Arcvonásait jobban szemügyre véve eszembe jut egy egyébként lényegtelen kis momentum, ami akkor történt, mikor hirtelen el kellett hagynunk New Yorkot.

„- Anya, nem lehet, hogy csak félreértetted? – Anya habozás nélkül odalép Koljához, arcán csábító mosoly terül el. A férfi döbbenten kap levegő után, mikor az anyám egy ujjával körberajzolja a mellkasát.

- A nevem Babette, és elmúltam tizennyolc.”

Valószínűleg a lány csak játszotta az eszét, ám jobban megnézve egy kicsivel tényleg idősebbnek tűnik nálam, annak ellenére, hogy az a pár hónap az én javamra billenti a mérleget.

- Miről akarsz beszélgetni? – töröm meg kelletlenül a kínos csendet. Nem értem, miért hívott egyáltalán magával, ha semmi mondanivalója nincs a számomra. Ránézek, viszonozza a pillantásomat, de nem szól hozzám. Megelégelve némaságát felállok, és a hálószoba felé veszem az irányt. Nincs kedvem részt venni a családi viszályban.

- Tudod, miért gyűlöl téged ennyire az anyám? – kérdi hirtelen. Rosszat sejtve torpanok meg, és nézek rá vissza. Megcsóválom a fejem. – És nem is érdekel?

- Nem adtam rá okot, innentől kezdve az ő baja, ha nem kedvel. – válaszolok, minden szót meggondolva. Kárörvendő arcát elnézve, Babette nem véletlenül kérdezett erre rá, és nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom az indokot. Épp elég rossz hírrel szembesültem, nem biztos, hogy szükségem lenne még egyre.

- Ez nem válasz, Wendy.

- Választ akarsz? – kérdem fáradtan. Direkt nem javítom ki a nevemet illetően, úgyis mindketten tudjuk, hogy direkt rontotta el. Amolyan „olyan jelentéktelen vagy, hogy a nevedet sem tudom” alapon próbál bántani. Anyukám, én annyi mindent átéltem már, hogy ennél azért durvább módszerekhez kell folyamodnod… - Itt a válaszom: Baromira nem érdekelsz se te, sem pedig az anyád. Utálkozhattok annyit, amennyit akartok, marhára nem izgat. De tartsátok magatokat távol tőlem.

- Szívesen távol tartanám magam tőled – húzza megvető fintorra a száját – de sajnos van valamid, ami kell nekem. Ezért kénytelen leszek elviselni téged még egy darabig, de ne aggódj, nem fog sokáig tartani.

- Valamim, ami kell? – hunyorgok felé kérdőn. Mim lehet, ami neki nincs? Mármint normális anyán kívül.

- A mágus. Azt akarom, hogy az enyém legyen. – mosolyog rám ártatlanul. Egy pillanatra bennakad a lélegzetem, aztán elemi erővel robban ki belőlem a nevetés. Hogy kínomba, vagy örömömben nevetek-e, az még számomra sem tiszta.

- Egyre szimpatikusabb vagy! – kacagok a könnyeimet törölgetve. – Először apám, aztán a pasim, ki lesz a következő? Várj, ne válaszolj, nem akarom tudni!

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól ki fogtok jönni egymással, lányok. – Az ajtón Bessie lép be, és bár többes számban beszél, egy pillantásra se méltat. Babette mosolyogva néz az anyjára, hagyja, hogy az kedvesen végigsimítson a haján. Olyan nehéz elképzelni ugyan ezeket a kezeket anya szőke haját simogatva. 

Nem is biztos, hogy anyának van szép emléke ezzel a boszorkánnyal kapcsolatban.

- Nem is, anya. Csak kijelentettem az igényemet.

- Ami engem roppant mód nem érdekelt. – kontrázok rá, mire a mai napon másodjára, Bessie felém irányítja a pillantását. Összeráncolt szemöldöke alól rám pillantva, erőteljesen szuggerálva jelzi, hogy márpedig akkor sem vagyok neki szimpatikus. Nem kell aggódnia, az érzés kölcsönös…

- Anyádtól jobb nevelést is kaphattál volna. Nem tanította meg neked, hogy más beszélgetésébe nem szólunk bele? – fordul felém nyájasan, én meg erőteljes késztetést érzek, hogy kikaparjam a szemét. 

Ezzel viszont nem vagyok egyedül, egy kéz fonódik a csuklómra.

- Anya, én a gyerekemet nem alázatra neveltem. Amire te gondolsz, azt úgy hívják, hogy diktatúra. – mosolyog anya gúnyosan, Bessie pedig haragosan rám mered, mintha én tehetnék arról, hogy a lánya ellent mondott neki.

- Kayla, hát nem veszed észre, hogy ez az egész – mutat körbe – ennek a lánynak a hibája?

- Tűnj el innen! – rivall rá anya. A hangja hallatán még én is összerezzenek, soha nem hallottam még így beszélni. – Megmondtam neked már a legelején: Nem hagyom, hogy Gabriellát okold azért, mert te nem voltál jó anya, és nem voltam hajlandó a közeledbe menni. Ideje, hogy felnőj, és megtanuld beismerni, ha hibázol.

- Gyere, mališa. Ez nem tartozik ránk. – Kolja a vállamnál fogva vezet a szobánkba, ahová eredetileg is indultam volna, mielőtt Babette ostoba faggatózása megállított volna. Elgondolkodva huppanok le az ágyra, és kirántva Kolja párnáját a pléd alól, azt is a hátam mögé tömködöm. Kolja nem problémázik, végigfekszik az ágyon, fejét az ölembe hajtja.

- Te, Kolja? – simítok végig barna fürtjein.

- Hm?

- Te tudod, miért utál Bessie ennyire? – A kérdés hallatán izmai megfeszülnek, szemeit megfontoltan az arcomra emeli, mintha csak játszana a gondolattal, el mondja-e nekem az igazat. Magamban fohászkodom, hogy ne hazudjon. Megígérte nekem, hogy soha nem fog hazudni nekem.

- Igen, tudom. – Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és újra kényelembe helyezem magam a párnák között. 

Kolja azonban nem lazít, felül az ágyra, és kérdőn mered a szemembe.

- Nem akarod tudni? – kérdi hitetlenkedve.

- Elmondanád?

- Nem szívesen.

- Akkor nem akarom tudni. Van mit feldolgoznom, ne gyarapítsuk a listát. – legyintek felé. Mosolyogva csóválja a fejét, és a karomat megragadva magához húz, egyenesen az ölébe. Hátamat a mellkasának támasztom, fejemet pedig hátradöntve fektetem a válla és a nyaka találkozásához. Megnyugtató légvételei lassan elálmosítanak, és kitekintve az ablakon rájövök, hogy már sötétedik is. Ilyen sok időt töltöttünk volna a temetőben? A gondolatra, hogy Lizzyvel még így is együtt töltjük a délutánunkat, elmosolyodok. Sose szabadulunk meg egymástól, igaz?

- Kolja? – Nem szól, csak ajkaival végigsimít a fejem búbján, jelezve, hogy figyel. – Köszönöm.

- Mit?

- Mindent. – motyogom félálomban, összekucorodva az ölelésében. – Hogy nem hagytál magamra, hogy bíztattál, és… és hogy vagy nekem. 

Egy kis kitérő!

Ezúttal nem egy fejezettel jöttem, most az örömömet kívánom nektek kifejezni. Nézzétek csak, mivel szembesültem, mikor beléptem:

Úgy bizony, túlléptük a 10.000-es látogatottságot! Ezúton szeretném megköszönni minden olvasómnak, hogy támogatnak a véleményükkel, és már szimplán csak a jelenlétükkel is! :) Sok pipán és kommenten vagytok túl ti is, és el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy vagytok nekem! Remélem, sok szép emléket szerzünk még egymásnak, és a továbbiakban is számíthatok rátok! :)

Köszönööööööm!