20. Fejezet: Üresség

Sziasztok!
Itt a 20. Fejezet, jó szórakozást kívánok hozzá! :)
Várom a véleményeket!

„Hiszen erről szól az egész, nem igaz? Hogy miként birkózunk meg a veszteségekkel. Mert a szeretet nem tud meghalni, nem tűnik el, nem halványul el. Addig nem, amíg fontos számodra.”

/Gayle Forman/

Úgy rohanok, mint egy őrült, a tömeggel mit sem törődve törtetek előre. Nem foglalkozom a szitkozódó diákokkal, sem a kérdőn utánam kiáltó tanárokkal. Egyetlen cél vezérel, minél hamarabb elérni az orvosi szobát. Akárhogy próbálkozom, nem tudom elfelejteni a szavakat, amiket merő véletlenségből hallottam meg. A két diáklány halk beszélgetéséből mindössze négy szó maradt meg. Elizabeth, temetés, gyengélkedő és Gabriella. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek, mi is lehetett a téma. 

Lihegve állok meg az orvosi szoba fehérre mázolt ajtaja előtt, emlékeztetem magam arra, hogy most úgy vagyok itt, mint egy diákért aggódó tanár. Pár perccel több idő szükségeltetik az önuralmam összeszedéséhez, mint gondoltam volna, biztosra veszem, hogy majdnem az összes érzelem kicsúszott a pajzsom alól, és Gaby már tudja, hogy itt vagyok az ajtó előtt. Egyetlen koppantás után benyitok, és rá kell jönnöm, mekkorát tévedtem. 

Gabriella nem tudja, hogy itt vagyok. Valószínűleg semmit nem fog fel a külvilágból, máskor vidáman csillogó kék szemei most üvegesen merednek a semmibe. A doktornő kérdőn emelkedik fel az íróasztala mögül, bár a fél szemét még mindig Gabriella rezzenéstelen arcát tanulmányozza.

- Segíthetek valamiben, uram?

- Az új történelem tanár vagyok. – felelem halkan, mintha a hullasápadt lány csak aludna, és nem akarnám felébreszteni. Baromság. Azt akarom, hogy térjen magához, pislogjon rám és zokogjon a párnájába. Inkább, mint ez az üresség, ami az egész testéből sugárzik. Mintha a barátnőjével együtt ő is meghalt volna. Fel sem tűnik, hogy a doktornő kérdezett valamit, amíg meg nem érinti a karom.

- Elnézést, nem figyeltem. – mentegetőzöm lehunyt szemmel – Mit is kérdezett?

- Azt kérdeztem, hogy ismeri-e Gabriellát.

- Igen – bólintok – a családja régi barátja vagyok. Amint meghallottam, hogy rosszul lett, ide siettem. A szüleit értesítették már? – Némán imádkozom magamban, hogy igen legyen a válasz. Beszélnem kell Kaylával és Noahval, meg kell tudnom, tudtak-e Lizzy haláláról. Mert ha ez is az egyik titkuk a sok közül, Gaby ezt soha nem fogja nekik megbocsájtani.

- Felhívtam Miss. Saetta édesanyját, már úton vannak ide. Szeretné esetleg megvárni őket itt? Egy otthoni ismerős jelenléte talán sokat segíthet a lánynak, ha felébred. – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy azt mondta ha. Nem pedig amikor. Súlyos késztetést érzek arra, hogy kijavítsam, de ekkor megpillantom a betegágy mellé felállított másik széken Danát. 

A lány galambszürke szemében kíváncsiság, és valami más villan, nem tudnám megmondani, hogy mi. Köszönésképp csak biccentek felé, tudomásul veszem azt az apró kis sajgást a bensőmben, amit a jelenléte okoz. Hiába van más, akit az enyémnek nevezhetek, a régmúlt szerelmek nem tűnnek el egyről a kettőre. Főleg nem az olyan intenzív szenvedély, amit anno én éreztem Irina iránt. De a Gaby iránti aggodalmam szinte minden belső kényszeremet a menekülésre elnyomja.

- Mi történt? – Odasétálok Gaby ágyához, óvatosan kisimítok egy vörös tincset a homlokából. Dana végre leemeli rólam fürkésző pillantását, ami miatt már kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és megvonja a vállát. Valamiért úgy érzem, mintha nem ezt a kérdést várta volna tőlem.

- Rosszul lett az épület előtt. – mondja – Valószínűleg Lizzyt várta a kapuban. Mikor odamentem hozzá, azt kérdezte tőlem, hogy fog-e ma jönni suliba. El sem hiszem, hogy nem tudta… Pedig az egész város arról a kórházi mészárlásról beszélt, és mert nem jelent meg a temetésen, az egész Akadémia „árulónak” könyvelte el, és…

- Várj, lassíts egy kicsit! – emelem fel a tenyerem. Kórházi mészárlás? – Hogy halt meg Elizabeth?

- Mi magunk sem tudjuk. – simít ki egy tincset a homlokából, ajkait szinte már bosszúsan szorítja össze, mintha idegesítené a faggatózásom. Valószínűleg így van, nem szeretne a barátnője halálának körülményeiről egy idegennek beszélni. – A testét a kórházban találták meg, a többi szétmarcangolt nővér között. A rendőrség azt sejti, hogy Gabriellához akart belopózni. Istenem, egy egyszerű meglepetés miatt így végezni…

Igaza van, végül Elizabeth részesült egy sokkal kellemetlenebb meglepetésben. Azt viszont nem értem, hogy miért nem keresték Gabriellát. Ha Gaby nevét összefüggésbe hozták Lizzy nevével, már rég meg kellett volna keresniük, hogy kihallgassák. Erről viszont se Noah, se Kayla nem számoltak be nekünk. Kezd egyre valószínűbbé válni, hogy Makayláék tudtak Lizzy haláláról, és szánt szándékkal nem mondták el Gabynak. Dühösen szorítom ökölbe a kezem. Egy hűvös érintést ránt vissza a valóságba, ám a reményem, hogy Gaby összeszedte magát, azonnal szertefoszlik. Dana előrehajol a székében, tenyerét az ujjaimra fekteti. Mosolya teljesen ugyan az, mint Irináé volt nyolcvan évvel ezelőtt. 

Ugyan olyan hamis. 

Elhúzódom tőle, és ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és Gaby aggódó szülei lépnek be. Mielőtt az ágyhoz léphetnének, az útjukat állom. Noah ingerülten és kérdőn húzza fel a szemét, minél előbb a lányához szeretne férkőzni, ám előtte muszáj tisztáznom velük a helyzetet.

- Dana – fordulok a lány felé, akinek műmosolya még szélesebbé válik a neve hallatán. – Menj órára, innen átveszem. Mondd meg az osztálynak, hogy tíz perc múlva megyek.

A mosoly azonnal lehervad az arcáról, gondolom meg sem fordult a fejében, hogy mint tanár vagyok itt. Udvariasan odaköszön Kaylának és Noahnak, majd dühösen kicsörtet az ajtón. Négyesben maradunk, én, Kayla, Noah és Gabriella.

- Tudtátok? – A rekedt suttogásra mind a hang irányába fordulunk. Gaby tekintete még mindig ugyan olyan üres, ám ez a kék üresség ezúttal a mögöttem álló két démon felé mered. Azonban mind a ketten értetlenül, és aggódva néznek egymásra. – Válaszoljatok. Tudtátok?

- Nem tudjuk, miről beszélsz. – csóválja meg Noah a fejét. – Nekünk csak azt mondták rosszul lettél. Mi a baj, Kicsim? Megint egy démon?

- Nem. – csóválom a fejem. Gaby egyetlen biccentéssel veszi tudomásul szülei őszinteségét, tovább mered a fel felé, mintha soha nem akarna kiszakadni abból a burokból, amit maga köré vont. – Haza kell vinnetek őt. Én is megyek, amint tudok, de azt hiszem, jobb, ha most békén hagyjátok.

- Hagyjuk békén? – hőköl hátra Kayla. – Hogy kérhetsz tőlünk ilyet? Hiszen azt sem tudjuk, mi a baja, mi van, ha mentális támadás érte, vagy ha újabb rohama volt, vagy akkor, ha…

- Lizzy halott. – vágok a szavába. Szoborrá merevedve fürkészik az arcom. – Gaby egyszerűen csak gyászol. Ha hazaértem, mindent elmondok, amit megtudtam. De most sem az időpont, sem a helyszín nem megfelelő ahhoz, hogy ezt a kis… affért megbeszéljük. Vigyétek őt haza, dugjátok ágyba, de ne faggassátok. Nyugalomra van szüksége.

A szívem szakad meg, hogy nem mehetek velük, de ha fenn akarom tartani az álcámat, nem léphetek le rögtön a legelső napomon. Fapofával meg kell tartanom a bemutatkozó óráimat, majd még be kell mennem az igazgatói irodába, hogy véglegesítsük a „szerződésemet”. Csendben végignézem, ahogy anyja halk rimánkodására Gaby robotszerű mozdulatokkal feláll az ágyról, érzelemmentes kifejezést magara öltve figyelem, hogyan lép ki az ajtón anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne felém. Dühösen túrok a hajamba, tehetetlenség marcangol belülről, amiért semmit nem tehetek érte. Vannak olyan dolgok, olyan keresztek, amiket csak saját magunk tudunk cipelni, nem adhatjuk át senki másnak. Dühödt léptekkel haladok az osztályterem felé, ahol a két egyedüli üres pad csak olajul szolgál haragom tüzére. Lecsapom a naplót a tanári asztalra. Bemutatkozásom inkább hat morgásnak, a kezdeti lelkesedés, amit a megjelenésem kiváltott, azonnal enyhe tartózkodásba fordul át. Ez történik, ha nem vagyok jó kedvemben…

- Idén én leszek a történelem tanárotok, a nevem Nikolai. Hol hagyták abba az előző órán?

A gyomrom görcsbe rándul, amikor belépek a bejárati ajtón. És mikor a nappaliba lépek rá kell ébrednem, aggodalmam nem alaptalan. Kayla és Noah a kanapén összebújva, halkan beszélgetnek, Noah megnyugtató mély hangja sejteti, hogy épp lelket próbál önteni feleségébe. Meghallják, hogy közeledem, mint a ketten egyszerre kapják felém a fejüket. Fáradtan, és vágyakozva pillantok a szobaajtó felé, de tudom, hogy magyarázattal tartozom a barátaimnak, ezért hát levetem magam a fotelbe.

- Mit derítettél ki, Kolja?

- Lizzy a kórházi mészárláskor halt meg. A rendőrség azt feltételezi, hogy csínyből meg akarta látogatni Gabyt, és teljesen véletlenül belefutott a mészárosba. – kezdem mesélni. Kayla és Noah mindketten figyelmesen hallgatnak. – A rendőrség még most is nyomoz, és mit gondoltok, ki a vezetője a nyomozásnak?

- Könyörgök, ne… - hunyja le Kayla a szemét.

- De. Logan Harrisson. Ami máris magyarázatot ad, miért nem keresték fel Gabriellát. Harrisson soha nem volt százas, szóval két magyarázat létezik – szemléltetésképpen felemelem az egyik ujjamat. – Az első, hogy abban reménykedik, nem tudtok Gabyról semmit, és azt hiszitek, hogy meghalt. Ami máris hülyeség, mert mindenki tudja, hogy ő az egyetlen túlélő. A másik lehetőség pedig az, hogy nem akarja előre lendíteni a nyomozást, mert minél lassabban kerül elő a mészáros, annál tovább vagytok idegesek.

- És annál tovább élhet ő, mert kizárt, hogy a mészáros egy ember legyen. Ha Harrisson forró nyomra bukkanna, a saját halálos ítéletét írná alá. – morogja Noah – Az a pasas azóta gyűlöl minket, hogy Gaby megszületett. Nem csodálkoznék rajta, ha tényleg a vesztünket akarná.

- Nem akar még nyugdíjba vonulni? – szitkozódik Kayla. 

Most, hogy nagyjából beszámoltam nekik, felállok, és enyhén reszkető kezekkel lépdelek a Gabyval közös szobánk felé. A szomszéd szobából hallom Anja és Bran suttogását. Egy pillanatra elönt a bűntudat. Évtizedek óta nem találkoztam a nővéremmel, de mióta meglátogatott, nem ültem le vele beszélgetni még egy öt percre sem. Milyen testvér vagyok én? 

Kopogtatás nélkül lépek be az ajtón, és elönt a megkönnyebbülés, mikor látom, Gaby a takaró alatt összegömbölyödve alszik. Halkan lépkedek oda hozzá, letérdelek az ágy mellé, fejemet az ő feje mellé hajtom a párnán. Arca olyan békés, mint amilyennek eddig még soha nem láttam, a bőre azonban még mindig aggasztóan sápadt, és ebben a pillanatban sokkal fiatalabbnak tűnik, mint tizenhét éves. Óvatosan megsimítom az arcát, szempillái megrezdülnek, és lassan felnyitja a szemét. Mosolytalanul nézünk egymás szemébe, de legalább látom rajta, hogy érez. Tudom, hogy fáj, de ha elmenekül, soha nem fog megszabadulni a bűntudattól.

- Nem a te hibád.

- Hát akkor kié? – kérdez vissza. Megcsóválom a fejem, hisz a válasz egyértelmű. Senki nem hibás, csak az, aki megölte azt a szerencsétlen lányt. De Gabriella nem hisz nekem, látom a szemén, hogy magát hibáztatja. 

Megfogom az állát, nem hagyom, hogy elforduljon tőlem.

- Nem. A. Te. Hibád. – Minden egyes szót kihangsúlyozok, hátha meggyőzhetem Gabyt hiedelmének ellenkezőjéről. Pár percig csak némán mered rám, azonban mikor már azt hiszem, megpróbálja kiszabadítani magát a kezeim közül közelebb fészkelődik, egyik kezét pedig a tarkómra fekteti.

- Anyáék… tudták? – Félve kérdezi, mert fél a választól. Ő is tudja, hogy ha Kayla Ezt eltitkolta volna, nem lenne képes megbocsájtani neki, akkor sem, ha akarna. Megcsóválom a fejem, Gabriella ajkain pedig egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki. Szemeit könnyek lepik el, hangja pedig rekedt, mikor megkérdezi:

- Hogy történhetett ez? – Elmondom neki azt, amit megtudtam ma az Akadémián, Gabriella pedig néma könnyeket hullajtva hallgat. Mikor befejezem, Gaby megszorítja a tarkómat, homlokát az enyémnek támasztja. Szavak nélkül is megértem hangtalan kérését.

- Ki szeretnél menni hozzá?

- A temetésén se voltam ott. Milyen legjobb barát vagyok én? Vagyis – helyesbít fanyar fintorral – csak voltam.

- Lizzy sem hibáztatna téged, Gaby. Te se tedd. Bizonyítsd be neki azzal, milyen sokat jelentett ő számodra, hogy tiszteled az emlékét, és soha ne felejtsd el. De ő sem akarná, hogy úgy éld le az éledet, hogy magadat hibáztatod azért, amiről a gyilkosa tehet. – Düh villan a tekintetében.

- Meg fogom őt bosszulni. – Büszke mosolyomat alig tudom visszafojtani.

- Mögötted leszek.