17. Fejezet: Egyetlen

Halihó!
Bocsánat a késésért! Kárpótlásul megpróbáltam egy nagyon izgi kis fejezetet összehozni. Várom a véleményeket! :)

„Azt viszont már réges-rég tudom, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik.”

/Laurell Kaye Hamilton/

Értetlenül kapkodom a fejem ledöbbent családtagjaim között, kérdőn tekintek fel a mosolygó Hannah-ra, akinek azonban nem akaródzik válaszolni. Nikolai szorítása erősebbé válik a csípőmön, felnézek hófehérré sápadt arcába. A szemeiben annyi csalódottság vegyül, összeszorul tőle a szívem.

- Mi az az Egyetlen? – kérdem a szemébe nézve, kezemet fedetlen mellkasára fektetem, a szíve fölé. A tenyeremen érzem szívének heves dobogását. A kérdésemet Koljának szántam, mégsem ő válaszol, helyette anya veszi át a szót. Ő is legalább olyan sápadt, mint mindenki más a szobában, ami megrémiszt. Mit találtam meg? Mi van?!

- Noah? – fordul apa felé bizonytalanul. Ő csak átkarolja anya vállát, és szorosan magához húzza. – Elmondjuk neki? Feltétlenül tudnia kell?

- El kell, bambina. Ha megtalálta az Egyetlenét, tudnia kell, hogy milyen horderejű ez nekünk, démonoknak. Hannah, feltételezem, te tudod, hogy kiről van szó. Áruld el!

- Hogy ti mekkora lámák vagytok – fintorog rájuk Hannah, bennem pedig kezd felmenni a pumpa. Úgy beszélnek rólam, mintha nem is lennék jelen! – Nem elég nyilvánvaló? Most is ott ül az ölében. Ráadásul a lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak, ugyanis szerencsétlent elzártátok a világ elől… Ki mással találkozott volna, ha nem vele?

- Én? – mutat magára döbbenten Kolja. Arca fehérből azonnal vörösbe fordul, és bár ingerültté tesz az újabb titok, ámulva nézem gyönyörű arcának minden rezzenését. Mikor lenéz rám, feszélyezetten kicsúszok az öleléséből, pillantásának intenzitását nem érzem helyesnek a szüleim előtt. Anya és apa, mint két kőszobor állnak velünk szembe. 

Apa tér először magához, szigorú pillantást vetve Koljára hozzám intézi a szavait.

- Gabriella, menj ki egy kicsit.

- De még csak most jöttem be! – hőbörgök. Na nehogy már! Elhúzzák előttem a mézesmadzagot, aztán kiküldenek a francba? Alex fejcsóválva fordul apa felé, óvatosan megérinti a vállát, mintha attól félne, neki ugrik.

- Noah, ezt már nem teheted meg nem történté. Ideje, hogy a kislány végre felnőjön. – mosolyog rám. Kényszeredetten mosolygok vissza, fél szemmel Kolja komor arcát lesem. Észreveszi, hogy őt bámulom, mosolyogva összefűzi az ujjainkat, és egy csókot nyom a kézfejemre. Szemeiben nem azt látom, amit szeretnék. Nem nyugodtságot, épp ellenkezőleg. Tekintetéből csak úgy sugárzik a bizonytalanság, amit nem tudok hova tenni. Még mindig nem árulták el, mit jelent az Egyetlen, és kezdek attól félni, hogy semmi jót.

- Minden rendben, mališa. Anyád és Hannah odakint mindent elmondanak neked, rendben?

Nem válaszolok, szó nélkül felállok, a leghűvösebb pillantásomat vetem a családtagjaimra, és úgy vonulok ki a nappaliba, mint egy flancos díva. És úgy vágom le magam a kanapéra, mint egy hisztis kölyök. Beletelik egy kis időbe, míg anya és Hannah is belépnek a helyiségbe, nem erőltetik meg magukat a nagy sietségbe. Nem vagyok hajlandó kérdezni semmit, nem könnyítek senki dolgán. Ők hajszoltak bele a titkokba, hát oldják is meg maguk.

- Van valami, amiről eddig nem beszéltünk neked, kölyök. – Hannah bizonytalanul mered az ölébe ejtett tenyerére, és akármilyen elesettnek tűnik, nem bírom visszafogni gúnyos horkantásomat. Anya szigorú pillantással csendre int, és biccent Hannah felé, bátorítva a folytatásra. Szóval ezt játsszák most. Anya lesz az, aki fegyelmez, Hannah pedig a gyámoltalan színt valló. 

Milliószor szerepeltek már így előttem, és végül mindig ők győztek. Soha nem tudtam sokáig haragudni egyikükre sem. Ezúttal azonban más lesz. Úgy érzem, a titkok lassan maguk alá temetnek, és már azt sem tudom, kikkel élek együtt. Hogyan éljem a saját életem, mikor azt sem tudom, ki vagyok?

- Nos, a mi életünkben vannak bizonyos dolgok, amik előre el vannak döntve. Nem mi határoztunk, hanem a sors döntötte el, mi számunkra a legkedvezőbb.

- Azt, hogy „mi”, úgy érted, hogy…

- Démonok – bólint anya, átvéve a szót – Élnünk kell a lehetőséggel, amit azért kaptunk, hogy boldogok lehessünk. Minden démonnak megadatik ez a… lehetőség, de sajnos sokan nem tudnak élni vele.

- Anya, megijesztesz… - Végigfut a hátamon a hideg, a karjaimat magam köré fonom. Soha nem láttam még anyát ilyen komolynak, mosolytalanul pedig még ritkábban. A térdemre rakja a kezét, és egy mély levegőt vétellel folytatja.

- Számunkra az Egyetlen a biztos menedék. Ő az egyedüli, aki számodra a jövőt jelentheti. És csak egyetlen egy jut mindenkinek. Szóval, nagyon vigyázz rá. – halvány mosollyal ajándékoz meg, de az én fejem túlságosan tele van, már szinte ülve is szédülök. Zavartan pislogok fel anyára.

- Hogy titkolhattátok el előlem? – suttogom feldúltan. Anya arcáról leolvad a mosoly, szomorúan szorítja össze a száját. – Anya, válaszolj!

- Gondold át ezt a hangnemet! – dörren rám haragosan, én pedig ijedten összerezzenek. Hannah aggódva pislog rám, és anya vállát fogva próbálja őt lenyugtatni. Reszketegen fújom ki a benn tartott levegőt, és remegő lábaimat mozgásra bírva felállok a kanapéról.

- Mit gondolsz, hová mész? – Anya kifejezéstelen arccal néz rám, amit megpróbálok hasonlóval viszonozni. Valami nincs rendben vele. Átfut a fejemen a lehetőség, hogy az ismeretlen démon ül velem szemben, aki felvette Kolja alakját, de az érzések tapintása nem ugyan az. Aki velem szemben ül, az anyám, aki mégis úgy viselkedik velem, mintha idegen lennék. Mintha én követtem volna el valami rosszat azzal, hogy tudni akarom az igazat. 

Elég volt. Nem bírom tovább.

- El. – Esélyt sem adok, hogy megállíthasson, a következő pillanatban már New York kies utcáin ténfergek, és elindulok a belváros felé. Szükségem van egy kis távolságra a többiektől, d nem szeretek teljesen egyedül lenni. Akkor nincsenek érzések, amik körülvegyenek. Talán butaság, de a legnagyobb félelmem, azon kívül, hogy történik valami a családommal, az, hogy ha eltűnnek körülöttem az érzések, a sajátjaimat sem fogom érezni. Üres leszek, mint egy belsejétől megfosztott kagylóhéj. Olyan üres, mint amilyennek most érzem magam. 

Dühösen letörlök egy könnycseppet, és lehajtott fejjel sétálok tovább. Próbálom kiüríteni a fejem, hogy gondolkodhassak, de túl sok dolog van, amin el kellene gondolkodnom, azt sem tudom, hol kezdjem. Nem tudom, mennyi idő alatt, hogy, vagy mikor, de amikor felemelem a fejem, a Central Park zöldjével, és turisták százaival találom szembe magam. Keresek egy szabad padot, és a lábaimat magam alá húzva letelepedek rá. Nézem a turistákat, a boldog és kíváncsi arcokat, miközben azt kívánom, bárcsak én is közéjük tartoznék. Bárcsak egy normális Ember lehetnék, akinek egyéb dolga sincs, csak a monoton hétköznapokkal sodródni, amíg rövidke élük véget nem ér. Árnyék vetül a padra, amin ülök, és egy pillanatra azt hiszem, anya áll mögöttem.

- Nem számítottam rá, hogy itt talállak. – A halk, csilingelő hang hallatán kiszakad belőlem egy fáradt sóhaj. Nincs most hangulatom ehhez a lányhoz, mégis mosolyogva nézek fel rá.

- Szia, Dana.

- Mit csinálsz? – mosolyog rám. Szép arca kipirul a napsütésben, rövid, mályvaszínű rakott szoknyája kiemeli hosszú lábait, fekete selyemtopja kiemeli bőre napbarnítottságát. Röviden szólva gyönyörű, mint mindig. Megvonom a vállam, abban a reményben, hogy ha nem kap választ, akkor elmegy, de nincs szerencsém. A szoknyáját kecsesen maga alá simítva leül mellém.

- Azt hittem, bajban vagy. Régen nem voltál suliban, és anyukád is csak annyit mondott, hogy családi problémák miatt nem jössz. – Legszívesebben letörölném az arcáról azt a folyton optimista mosolya, amit mindenki szeret benne. Annyira nyilvánvaló, hogy egyedül akarok lenni, miért kell hát ez a cirkusz? Amúgy sem voltunk soha ennyire jóban.

- Gaby? – Szólásra nyitott számat azonnal összezárom, visszatartom a kikívánkozó sóhajomat. Dana döbbenten hátrafordul, és lemerevedik, de én akkor sem vagyok hajlandó megfordulni. Úgyis tudom, ki áll a hátam mögött, akármikor megismerem a hangját. Kolja megkerüli a padot, barátságos mosolyt dob Dana felé, majd a kezét nyújtja. Nem Danának, nekem. Dana elképedve mered a felém nyújtott ujjakra, amin feldühödve végre megtalálom a hangom.

- Jó volt látni téged. – Az egyértelmű elbocsájtásra felszalad a szemöldöke. Még soha senki nem rázta őt le semmilyen indokkal, nem hogy csak úgy rászólnak, hogy húzzon már el. Nem tart sokáig visszavennie a bájos kislány arcát, ám ahelyett, hogy elmenne, ujjait Kolja tenyerébe csúsztatja. A férfi megremeg az érintés hatására, és reflexből megszorítja a kis kezeket. Dana bájosan kacarászva mutatkozik be, zavartságot mímelve simogatja szoknyája anyagát. 

Eddig kedveltem Danát. Eddig. De azt hiszem, most mindjárt pofán verem…

- Beszélhetnénk, mališa? – Kolja úgy fordul el Danától, mintha az nem is hozzá beszélne. Bizonytalanul állok rá zsibbadt lábaimra, de Nikolai kézen fog, és visszaültet, ő pedig Dana helyére ül le, közvetlen mellém. A lány sápadtan kapkodja a tekintetét kettőnk között, majd úgy tűnik rájön, hogy itt ő a felesleges harmadik. Mosolyogva elköszön, mintha csak valami dolga akadt volna, és gyorsléptekben távozik. Némán ülünk egymás mellett, Kolja elmélyülten fürkészi az arcomat.

- Haragszol? – kérdi hirtelen. Nem ér váratlanul, megcsóválom a fejem, de még mindig nem szólalok meg. Egyszerűen nincs mit mondanom, elhagyott a szókincsem. Nem haragszom, csak csalódott vagyok és megbántott. – És megváltoztatnád, ha tehetnéd?

- Igen – a válaszom azonnali és egyértelmű, legalábbis annak tűnt, amíg meg nem látom Kolja megbántott arcát. Felsóhajtok, fejem a vállára hajtom, nem törődve merev testtartásával. – Nem akarom, hogy bármi befolyásoljon. Én azért akarlak szeretni, mert úgy akarom, és kész. Nem kell isteni közbeavatkozás.

- Ezt érzed? – kérdi halkan. Kérdőn pislogok fel rá, pontosít. – Szeretsz?

- Nem tudom. – És teljesen őszintén mondom neki. Szeretni akarom, de lehet, hogy csak azért érzek így, mert így KELL éreznem? Ez annyira nem igazság. Ám mégis úgy tűnik, válaszomra megnyugszik, teste ellazul, és karját átvetve a vállamon szorosan a mellkasához húz. Arcát a hajamra fekteti, heves szívverése azonban nem csendesül.

- Irinának hívták. – egy percig azt hiszem, csak képzeltem a szavait. Hallgatagon mered maga elé, smaragdszínű szemében egyetlen érzelem sincs. Csak egyetlen egy érzést enged ki a pajzsai mögül. Reményt.

- Kicsodát?

- A lányt a képen. – Arcát mélyebbre fúrja a hajamba, vesz egy mély levegőt, mintha csak az illatomat akarná magába szívni. Elpirulok a gondolatra. – Irina Besraman volt az egyetlen, aki azt mondta nekem, hogy szeret. És ő volt az egyetlen, akinek elhittem.

- Mi történt? – Összeszorul a gyomrom, amíg várom a választ, amit talán nem is akarok hallani. Kolja sokáig nem válaszol, elmélyülten dörzsöli az arcát a fejem búbjának. Egyik kezemet a térdére simítom, másikkal a mellkasát karolom át. – Kolja?

- Elárult. Számomra az a szó, hogy „szeretlek”, már semmit nem jelent.

- Sajnálom… - A pólójába fúrom az arcom, úgy érzem, nem kellenek a szavak. Amúgy sem tudnék erre mit mondani. – Mit mondott neked apa?

- Mit mondott neked Kayla? – Ugyan abban a pillanatban szalad ki a szánkon a kérdés. Nevetve dőlök neki az egész testemmel, és intek felé, hogy válaszoljon ő először. Megvonja a vállát.

- Csak a szokásos. Az égen építsek házat, és ott is félre, ha csak egy picike könnycseppet hullatsz, a golyóimból csinál fülbevalót anyádnak, meg a társai. – Úgy nevetek, hogy még a könnyem is kicsordul, Nikolai velem együtt kacag. Mikor azonban az én válaszomra kerül a sor, mind ketten elkomorulunk. Hatalmas tenyerével végigsimít a fejemen, de nem sürget.

- Nem bírom tovább, Kolja. – Mély sóhajjal felnézek a kék égre. – Kérhetek tőled valamit?

- Obzira što želite. Amit csak akarsz.

- Soha ne hazudj nekem. Még az én érdekemben sem. – Kedveskedve megrántja sebtében összetákolt copfomat, mintegy néma ígéretként. Kuncogva nézek fel rá, mikor incselkedve végighúzza ujja hegyét a tarkómon.

- Emlékszel, mit mondtál nekem egyszer? – Sok mindent mondtam ez alatt a rövid idő alatt. Megcsóválom a fejem, ő pedig mosolyogva lehajtja a fejét hozzám, hogy szemmagasságban legyen. – „Más dolog az, hogy hazudik, és hogy nem mond el dolgokat.” Ha azzal megvédelek, hogy valamit nem árulok el, akkor tartom a szám. De megígérem, hogy soha nem fogok neked hazudni. Ez így megfelel?

- Alkuképes vagyok. – mosolygok rá, és én is közelebb hajolok. Szájával lassan simít végig az enyémen, mintha csak egy csókra kérne engedélyt. 

Mikor hozzá hajolok, játékosan hátrakapja a fejét. Nevetve bököm oldalba, ijedtében ugrik egyet, majd arcomat a tenyere közé fogva magához húz. Mosolyogva, lehunyt szemmel várom ajkai érintését a számon. Előbb csak az arcomon érzem meg, ahogy lágy puszit nyom az orrom hegyére. Szélesebben elmosolyodok, aztán…

- Gaby? – Mind a ketten megdermedünk a mozdulat közben, bennem mintha hirtelen megfagyna valami.

Mosolytalan arccal fordulok hátra, pillantásom pedig egy, a döbbenettől kerekre tágult, akvamarinkék szempárral találkozik.