És íme...

Katt IDE

És igen, itt az ideje, hogy közzétegyem egy valamilyen szinten új, ám mégis régi történetemet! :) Biztos vagyok benne, hogy sokaknak ismerős lesz a sztori, de akinek nem, annak ajánlom az Információk modult ;) Érkezik a TOLVAJ MACSKA:

Fülszöveg:

Egy lány, akit senki nem fogad be.

Egy lány, akinek titkolnia kell, hogy ki is Ő.

Egy lány, aki csak az álmaiban talál vigaszt.

Egy lány, aki a tudta nélkül lopott meg egy Férfit.

Damiana már születése óta egy különös betegség stigmáját hordozza magán, de megtanult vele együtt élni. Ám egy visszatérő álom arra készteti, hogy mégis normális, titkoktól mentes élet után vágyakozzon.

Epilógus

Sziasztok!

Hát, ennyi volt. Nagyon szerettem írni ezt a történetet, de úgy érzem, ez a tökéletes befejezés. Koljáéknak ideje pihenni :) Köszönöm minden olvasómnak, hogy támogatott, nélkületek nem is lett volna értelme. :) Köszönöm, hogy vagytok!

*.*.*

„Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.”

/William Shakespeare/

Két évvel később

Elvileg minden a helyén kell, hogy legyen. Idegesen a hajamba túrok, és az órára nézek. A francba, már alig van időm lezuhanyozni! Gyors tempóban lehajigálom a ruháim, és miközben bepattanok a kellemesen meleg víz alá, igyekszem nem arra gondolni, hogy milyen hülyén is viselkedem. Elvégre minden, amit akartam, az enyém. Éppen ezt tagadná meg tőlem? 

A telefon csörgése ugraszt vissza a jelenbe.

- Mi van? – vicsorgok bele.

- Remélem összeszedted magad, haver. – Daniel kuncogó hangja hallatán kiver a hideg veríték. – Hamarabb indult haza.

- Ne szívass már! – nyögöm. Daniel nevetve elbúcsúzik, én pedig a fogaim között szitkokat elmorzsolva rohanok a hálóba, hogy valami vállalható göncöt kapjak magamra. Mióta felvették a Columbiára, egyetlen egyszer sem jött haza hamarabb. Értem én, hogy valamikor mindent el kell kezdeni, de az isten szerelmére, muszáj volt éppen mára időzítenie?!

Ha Daniel nem szól, egy szál alsóban lennék kénytelen lezavarni az egészet. Ezt a szégyent soha nem mosnám le magamról. Bár sok idő volt megszokni a barátságukat, megérte.

Daniel nagyon megsínylődte Irina igézetét. Hónapokig nem volt képes lábra állni, és ha szólt is valamit, akkor az csak Gaby neve volt. Az én Mališám el sem mozdult az ágya mellől, felelősséget érzett a fiú iránt, akinek az egyetlen hibája az volt, hogy valamikor őt szerette. Azonban ahogy telt az idő, úgy javult Daniel állapota, és ma már tökéletesen visszailleszkedett a társadalomba, mint Gaby legjobb barátja, és az én titkos szövetségesem. Ám ez sajnos nem mondható el mindenkiről. Bessie-t és Baregát az ominózus éjszaka óta nem láttuk, és nem is leljük őket sehol. Talán egy napon majd visszatérnek, ha majd készen állnak rá. Othenirit bezzeg le sem lehet rólunk vakarni, állandóan ott lóg a nyakunkon. Na, nem mintha zavarna, de akadnak olyan pillanatok, amik éppen… nem alkalmasak vendégfogadásra. Vannak viszont olyan napok, mikor nem minket boldogít, hanem két újonnan szerzett barátnőjét, Irinát és Fayette-et látogatja a Fekete Szárny megerősített tömlöcében. Eltudom képzelni, mik zajlanak ezeken a látogatásokon, mert ahogy azok a nők kinéznek utána… Nem irigylem őket.

És milyen ironikus, hogy én most vagyok életemben a legidegesebb, mikor most van körülöttünk a legnagyobb béke. Hallom, ahogy nyílik az ajtó, de én még nem vagyok teljesen kész. Hallom a hangját, ahogy engem hív. Kit érdekel az a vacak nyakkendő? Felkapok egy farmernadrágot, és kidugom a fejem a hálószoba ajtón.

- Szükséged van rám? – Mosolyogva megrázza a fejét, és hiába tárom szét a karom, csak az után hajlandó az ölelésembe sétálni, hogy megszabadul a kabátjától, és a sáljától. Mondjuk, így talán nekem is jobban tetszik. Több a szabad bőrfelület, meg minden.

- Nem tűnsz meglepettnek, hogy itthon látsz. – Felnyújtózkodik, és egy csókot nyom az arcomra. Mintha én beérném ennyivel! Nem engedem, hogy visszaereszkedjen, a derekát átkarolva a magasba emelem, és számat szorosan az ő mézédes ajkaira simítom. A lábai a levegőbe emelkednek, mikor a nyelvemmel cirógatva megnyalom az övét. Nekem pedig van időm egy hihető válaszon törni a fejem.

- Akármikor meglátlak, a csókod jut először az eszembe. De majd most jól meglepődök, oké? Csak nem lógsz az órádról, Mališa? – Pihegve dőlt a mellkasomnak, piros arca tökéletesen harmonizált lófarokba kötött hajával. Meseszép, és az enyém. Soha nem eresztem.

- Még a feltételezés is fáj. A te óráidról sem lógtam soha. – nevet fel.

- De csak mert irtó szexi vagyok fehér köpenyben. – vonom meg a vállam vigyorogva.

- Tedd takarékra az egódat! – csóválja meg a fejét mosolyogva. – Beszéltél ma anyáékkal?

- Igen, ma este átjönnek. – Remélhetőleg gratulálni. – De még mindig nem tudom, mit keresel itthon.

- Zavarok netán? – Az éneklő hangja a fürdőszobából jön. Jobb helyen nem is lehetne! 

Válasz nélkül a konyhába rongyolok, és kiveszem a behűtött pezsgőt, meggyújtom a gyertyát, és a már előkészített virágszirmokat a fürdőszoba ajtótól az étkezőig szórom. Remélem, hogy Anjának igaza volt ezzel a romantikus maszlaggal kapcsolatban, mert ha nem, az égen építsen házat, ott is félre! Összegombolom a fehér ingemet, és egy fekete bársonydobozt teszek a gyertyával megvilágított asztalra. Mindenhol elhúzom a sötétítőt, és meggyújtom a kis mécseseket a rózsaszirmok mentén. Egyetlen szavamba kerülne, hogy az összes meggyulladjon, ráadásul egyszerre, de jól esik csinálni valamit. Még öt perc várakozás, és teljesen kikészülök. Az étkezőben neki dőlök az egyik tálalópult szélének, és várom, hogy a zuhany elhallgasson, és valami más, sokkal kellemesebben hangzó dallam vegye át a helyét. Gabriella hangja.

- Kolja, te… Ez meg mi? – Megmosolyogtat az a döbbenet, ami kihallatszódik a hangjából. Hallom a csendes, óvatos lépteket, és igyekszem uralmam alá hajtani az érzéseimet, hogy Gaby semmit ne érzékeljen az idegességemből, és a türelmetlenségemből. Mikor meglátom vörös fürtjeit megjelenni az ajtóban, előhúzom a hátam mögé rejtett vörös rózsát. Gaby szájtátva lemerevedik az ajtóban, tekintete az asztalon heverő aprócska dobozra tapad. Mosolyogva közelebb lépek hozzá, az állát két ujjam közé csippentve magam felé fordítom, hogy a szemébe tudjak nézni. 

Abba a csodálatosan kék zafírszempárba, amik most telve vannak könnyekkel.

- Nem tudok neked szép szavakat mondani, Mališa. Nincs bennem költészet, nem tudok ódákat zengeni. Egyetlen dologhoz értek csak. Ahhoz, hogy szeresselek, és megvédjelek, míg ki nem lehelem a lelkem. Ha a sors is úgy akarja, talán még azután is. A kérdés csak az, hogy te is akarod-e. Nem fogok neked hazudni, Gabriella, a munkám rengeteg utazással jár. Az emberek számítanak a segítségemre, és lesznek helyek, ahová nem vihetlek magammal, mert…

- Kérdezd már meg! – nevet fel elcsukló hangon, belém fojtva a szót. Hüvelykujjammal leseprem a könnycseppeket puha arcáról.

- Hozzám jössz, Mališa? – Az izmaimba visszatér a feszültség, és egyre jobban fokozódik, ahogy a válaszát várom. Nevetve megdögöli az arcát, és hátat fordítva nekem a hálóba siet. Értetlenül, és döbbenten meredek utána, miközben imádkozom azért, hogy ez ne egy nemleges választ jelentsen.

Gaby egy kis dobozkát tartva a kezében, ragyogó arccal jön vissza. A kis papírcsomagot felém tartja.

- Kérem cserébe a másikat. – Ellenállhatatlanul, és a zavartól piros arccal a bársonydobozra bök. A mosoly kiszélesedik az arcomon, ahogy a kezembe veszem, és felé fordítva kinyitom a fekete dobozt, ami a gyűrűt rejti. Egy egyszerű karikagyűrű, aminek a különlegessége az arany és az ezüst összefonódásából áll. Az arany, ami a mágusokat jelképezi, és az ezüst, ami a démoni fajt foglalja magába, egy aprócska kis gyémántkövet ölelnek körül. Mikor megláttam ezt a gyűrűt a kirakatban, azonnal tudtam, hogy ez a tökéletes. És Gaby gyönyörködő arcát látva, ahogy kecses ujjára húzom az ékszert, már kétség sem férhet hozzá, hogy igazam volt.

Sugárzó mosollyal ugrik a nyakamba, karjaival olyan erősen öleli a nyakam, hogy alig kapok levegőt. Megkönnyebbülve szorítom magamhoz apró, kecses testét, de rajtam is hamar eluralkodik a kíváncsiság. Gyöngéden elhúzódok, és a tőle kapott fehér dobozkát a kezembe véve kérdőn nézek rá.

- Mi ez?

- Az oka annak, amiért ma korábban hazajöttem. – vonja meg a vállát – Nyisd ki!

Egy pillanatig még némán meredek rá, de túlságosan is nagy a kísértés, hogy megtudjam, mit rejt a csomag. Kioldom a tetején a fehér masnit, és leemelem a doboz fedelét, vigyázva arra, hogy ha törékeny, ne törjön össze a csomag tartalma.

Hát, nem törékeny.

Egy pár babacipő van benne.

Egy pár kék babacipő.

- Gaby, ez… - nyekegem. Na, akkor most ki is lepődött meg?! Gaby közelebb lép hozzám, az ingembe csimpaszkodva felnyújtózkodik hozzám, és egy csókot nyom az arcomra. Egyik tenyerébe fogja az ujjaimat, kezemet a hasához vezeti. A túláradó érzelmektől elszorul a torkom, képtelen vagyok megszólalni, de nincs is szükségem rá. Gaby kimondja azt, ami az én lelkem mélyére is befészkelte magát.

- Ez Koljám, a jövőnk kezdete.

32. Fejezet: Végkifejlet

Sziasztok!

Íme, elérkeztünk ide is, ez a történet vége. Alig maradt néhány elvarratlan szál, azok azonban már az epilógus részei lesznek. Mivel szerintem elég tartalmas a fejezet, és az előző egy kicsit össze-vissza lett, ezért beraktam egy aprócska részt, ami Gaby szemszögében játszódik. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért szeretném, hogy ha elolvasnátok, hagynátok magatok után egy kritikát. Előre is köszönöm!

Jó szórakozást! 

„Nincs jutalom munka nélkül, győzelem erőfeszítés nélkül, győztes csata kockázat nélkül.”

/Nora Roberts/

Gabriella

Nem tudom, hol vagyok. Félek. Sötét van, és egyedül vagyok.

- Ne izgulj, Hercegnő! Nemsokára vége lesz. – Vagy talán mégsem annyira egyedül. Szeretnék a hang irányába fordulni, de az úgy ölel körbe, mint egy szúrós takaró. Viszket tőle a bőröm.

- Ki vagy te? – Magam köré fonom a karjaimat, mintha ez a mozdulat megvédhetne. De mitől?

- A rémálmod. – kacagja a karcos, női hang, nekem pedig feldereng egy ismerős arc, amit ehhez a nőhöz társíthatok. 

Egyszer hallottam beszélni, de az is éppen elég emlékezetes volt. Épp azt taglalta, miért utál a nagyanyám.

- Babette? – hitetlenkedve fordulok körbe a sötétségbe, és pislogok párat, hogy ellenőrizem, nem csak a szemem van-e csukva, de nem. A sötét átláthatatlan, egyetlen körvonal sem fedezhető fel. – Te vagy az?

- Nem rám számítottál, igaz? – A hangja közvetlen a fülem mellől jön, de én nem merek megmozdulni. A lábam nem engedelmeskedik a parancsaimnak, mintha csak megbénultam volna. Szólásra nyitnám a számat, de egy hang sem jön ki a torkomon. A rémületem lassan pánikba csap át, de Babette csak nevet rajtam. 

Halvány körvonalként jelenik meg a szemem előtt. Fekete hajával, szikrázó zöld szemével, és vérvörösre rúzsozott ajkaival úgy néz ki, mintha a pokolból küldték volna fel, hogy életeket tegyen tönkre. Örömhírrel térhet haza. Az enyémet sikerült.

- Az arcodra vannak írva az érzéseid. – nevet fel, de a hangja olyan, mintha valaki a körmét húzná végig egy üvegtáblán. Bántja a hallásomat. – Nos, akár válaszolhatok is a kérdéseidre. Úgysem lesz több alkalmad arra, hogy feltedd őket.

Int egyet a kezével, és érzem, hogy az az izé, ami eddig elfojtotta a szabad akaratomat, most elenged. Azonnal előtörnek belőlem a szavak.

- Miért csinálod ezt? Mit tettem ellened, ami miatt ennyire gyűlölsz?!

- Ó, nagyon el vagy tévedve, kiscicám. – legyint felém elnézően mosolyogva. Hányingerem van tőle. – Ez az egész lényegében nem is rólad szól. Te is csak egy bábu vagy a sakktáblán, pont úgy, ahogyan én.

- Akkor kiről szól, ha nem rólam? – kérdem.

- A mágusodról. Ha ő boldog, akkor a megbízónk nem az. Ha pedig a főnöknek rossz a kedve, az senkinek nem jó, érted, ugye? Szóval ne vedd magadra, hogy meg kell halnod. Másokkal is előfordult már. – Meghűl a vér az ereimben. Elönt a rémület, és áruló fantázián azonnal rosszabbnál rosszabb képeket vetít a szemem elé. Kolja annyit szenvedett már az élete során, mit akarnak még tőle? Miért ne lehetne ő is boldog egy kicsit? Velem?

- Irina? – Költői a kérdés.

- Ki más? – vonja meg a vállát, de nem tűnik nagyon lelkesnek, hogy egy boszorkányt szolgálhat. – Bár nem kedvellek, nem ölnélek meg, ha nem lenne parancsba adva. De hát már pici korom óta szófogadó gyerek voltam.

Olyan várakozó tekintettel néz rám, mintha csak dicséretet várna azért, mert gyerekkorom óta rettegésben tart. Egyszerűen gyomorforgató a gondolat, hogy végig a közelembe volt.

- Akarod, hogy elmeséljem, hogy történt? – ajánlja fel nagylelkűen.

- Miért vagy most olyan közlékeny? – Egyáltalán nem bízom benne, és bár még mindig körbe vesz a sötétség, észrevétlenül próbálok valami kiutat keresni. – És hol vagyunk egyáltalán?

- Ó, nem mondtam volna? Ez itt – mutat körbe – a te elmédnek a legmélye. Mindig ide húzódsz, mikor megjelenek a fejedbe, mert ösztönösen azt hiszed, hogy itt védve vagy. Te kis naiv! Mellesleg, most már annyira mindegy, hogy mit tudsz meg, és mit nem. Innen már úgysem juthatsz ki, szóval nem számít.

- Ez a nagy terv? Hogy átveszed a testem fölött az irányítást? – Undorodva elfintorodok. – Azt tudtam, hogy Irina ennyire gyáva, de megmondom őszintén, hogy benned csalódtam.

Vérvörös ajkait penge vékonyra szorítja össze, mintha még a gondolat is, hogy Irinához hasonlítják, undort váltana ki belőle. Taktikát változtatok. Eddig felidegesíteni akartam, de talán egy kis együttérzéssel többre megyek. Míg Babette az önuralmát igyekszik megszerezni, én lecsukom a szemem, és koncentrálok. 

Ezúttal sokkal könnyebben megy, mint máskor szokott. A lelkem mélyén csörgedező patak vize megnyugtatóan simogatja a bőrömet. Letérdelek, ujjaimat a kristálytiszta vízbe mártom. Három ékkövet emelek ki: Cirkónia, az együttérzés. Malachit, a kételkedés. És hogy ne fogjon gyanút túl hamar, jáspis, a félelem. Az apró kövecskék fényes pillangókká alakulnak az ujjaim között, majd felfelé emelkedve porrá válnak. 

Kinyitom a szemem, és Babette megenyhült tekintetével találom szembe magam. Az érzelmek eljutottak hozzá.

- Tényleg azt hiszed, hogy ilyen olcsó trükkökkel árulásra uszíthatsz? – kérdi lágyan. Minden izmom megfeszül a rettegéstől, és a döbbenettől. Erről a képességemről csak nagyon kevesen tudnak, a számuk majdnem egyenlő a nullával. Talán nagyapa árulta el neki? Pedig megígérte nekem, hogy nem mondja el!

- Miért követed őt, ha ennyire utálod? – sziszegem a fogaim között. Sürgősen ki kell találnom valamit. El kell, hogy engedjen!

- Igazából, ha közvetlenül ő adná a parancsokat, akkor tojnék rá – vonja meg a vállát – de mivel az anyám távoli rokonát használja postásként, muszáj vagyok engedelmeskedni neki. Különben még baja esik.

- Az anyád távoli… - összehúzom a szemöldökömet – Nem emlékszem, hogy Bessie-nek lenne élő rokona.

- Nem is róla beszéltem. – Úgy nézegeti vörösre lakkozott körmeit, mintha csak az időjárásról csevegnénk. A szemeim tányérnagyságúra kerekednek, mert én meg vagyok győződve, hogy azt mondta… - Bessie nem a vérszerinti anyám. Ők csak örökbe fogadtak.

- Ezt… nem értem. – hebegem – Hogy érted, hogy örökbe fogadtak?

- Hülye vagy? – Olyan lesajnálóan néz rám, hogy egy pillanatra tényleg ostobának érzem magam – Úgy értem, hogy örökbe fogadtak. Mit kell ezen magyarázni? De hogy lásd, milyen jószívű vagyok, elmagyarázom neked.

Drámaian felsóhajt, és fáradságot mímelve megdörzsöli a halántékát, mintha csak szívességet tenne nekem azzal, hogy elárulja az igazat. Ökölbe szorítom a kezem, mert azokat a fekete tincseket már a kezeim között érzem.

- Tizenhét évvel ezelőtt, pontosan a születésnapomon, az apám megölte anyámat, mert azt hitte, hogy mást szeret. Nem bírta elviselni a gondolatot, ezért egyszerűen keresztülszúrta a szívét, majd végzett magával is. Én a szekrényben bújtam el, ahogy anyám parancsolta, és megvártam, amíg anya utolsó élő rokona értem nem jött. Ő volt Fayette. Magához vett, mikor nekem senkim nem maradt, és ezért örökké az adósa leszek. Ez akkor volt, mikor Bessie elvesztette a kisbabáját, Irina pedig kihasználta az alkalmat, hogy a közeledbe jusson.

- De hiszen akkor még csak egy csecsemő voltam! – kiáltok fel – Nem is tudhatott rólam.

- Annyira naiv vagy, Gabriella. Már a születésed előtt tudta, hogy át fogod venni a helyét a mágus szívében. Erről nem tudok részleteket, azonban az biztos, hogy neked már akkor sem volt esélyed, mikor megfogantál. Elátkozott gyerek vagy, akár csak én.

- Nem hiszek neked.

- Nem is kell. Lényeg a lényeg, Bessie-nek és Baregának „ajándékoztak”, mikor két éves voltam, hogy kínozzalak meg egy kicsit. Már szimpla thesaurumként is különleges tehetségem volt a megszálláshoz, szóval nem okoztál nekem túl sok gondot. És most, hogy démon vagyok, a hatalmam is a többszörösére növekedett. Legyőzhetetlen vagyok.

- Senki nem legyőzhetetlen.

- Higgy, amit akarsz, a te dolgod. – Alakja lassan halványulni kezd előttem, mintha befejezte volna a mesét, és távozni készülne. 

A pánik ismét felhorgad bennem, és tudom, hogy itt kell őt tartanom, különben nekem befellegzett. Kibököm hát azt, ami először az eszembe jut.

- Ha engem akartok, Kolját hagyjátok ki ebből! – Teste ismét megszilárdul, tekintete szánalommal teli. Közelebb lép hozzám, és egyik vörös tincsemet az ujjai közé fogja, és a fülemhez hajol. Legszívesebben ellökném magamtól, a gyomrom már attól is forog, hogy a közelembe van. Az érintése egyenesen irritál, de hallanom kell, mit mond.

- A mágus mostanra minden bizonnyal halott.

- Nem! – eltaszítom őt magamtól, államat határozottan az égnek emelem. – Az én Koljám nem fog egyedül hagyni. Küzdeni fog kettőnkért, mert tudja, hogy én is azt fogom tenni.

- El kell, hogy keserítselek, de ha Nikolai életben marad, akkor az azért lesz, mert ismét behódol Irinának. És ha ez megtörténik, akkor én is igényt fogok rá tartani. A boszorkány elég hamar kidobja a megunt játékait, és egy magamfajta kiskatonának be kell érnie a maradékkal is. Az élet kegyetlen. – sóhajt fel. A vér fokozatosan szalad ki az arcomból, és hirtelen elég vallásosnak érzem magam ahhoz, hogy elrebegjek egy imát a mágusomért, és drasztikus döntésre szánjam el magam. 

Ha Babette nem enged szabadon, akkor kiharcolom a szabadságomat. Nagy hibát vétett azzal, hogy alábecsült engem, mert be fogom bizonyítani neki, hogy méltó vagyok arra, hogy Kolja oldalán harcoljak. A dühömből és a kétségbeesésemből merítek erőt, majd Babette felé vetem magam. Muszáj visszanyernem az uralmat magam felett. Mert ha Babette-nek igaza van, és csak a meghunyászkodás az egyetlen kiút, akkor Koljának semmi esélye. Mert tudom, hogy nem fog elárulni. És ez lesz a veszte. De hogy ha így kell véget érnie… akkor mellette a helyem.

Nikolai

- Régen találkoztunk, Nikolai – mosolyog rám Irina. El sem tudom hinni, hogy én valaha is bedőltem ennek a semmitmondó, üres mosolynak. Még csak nem is hasonlítható Gaby mosolyához, aminek melegsége minden szívet meglágyít. A szemem sarkából Gaby testére nézek, amit ebben a pillanatban is Babette irányít. A szeme üveges, mintha nem is lenne itt közöttünk, hanem valahol máshol járna.

- Sértő, hogy még most sem figyelsz rám. – Irina arca jelenik meg a látóteremben. – Nem is hiányoztam, Duljo?

- Nincs mit mondanom neked, Irina. Végeztünk egymással, több mint nyolcvan éve. Semmi nem köt hozzád, törődj bele. – Csábos ajkait vonallá préseli, és bár nem akarom túlfeszíteni nála a húrt, a szavak csak úgy előtörnek belőlem. Nyolcvanévnyi sértettség bukkan a felszínre.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Nikolai. Mi egymáshoz tartozunk, és tartoztunk mindig is. Ne legyél hát nevetséges.

- Gondoltál volna erre akkor, mikor valaki más ágyába feküdtél. Ez a vonat már elment, és mind sokkal jobban járnánk, ha fognád azt a csontos segged, és elhúznád a csíkot. Az idióta barátnőddel együtt. – mutatok Gabriella magatehetetlen teste felé. Irina drámaian felsóhajt, és hagyja, hogy Daniel átkarolja a derekát. Annak ellenére, hogy a fiú azt a boszorkányt támogatja, a szemét le sem veszi Gabyról. Szemeiben még mindig megszállottság csillog, Irina nem szedte le róla az igézetet. 

Előbb vagy utóbb, a srác bele fog őrülni, hogy vágyainak tárgya nem lehet az övé.

- A lány lényegében már halott, Duljo, nem kell játszanod a királykisasszonyt megmentő hős lovag szerepét. Nyugodtan feladhatod, és velem jöhetsz. Minden botlásodat megbocsájtom. – mosolyog rám. Felfordul a gyomrom, ha csak ránézek is, egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni, mi fogott meg benne olyan régen. Ennyire vak lettem volna?

- Mit értesz az alatt, hogy lényegében halott? – A szívem ezerszer gyorsabban ver, mint ahogy normális volna, a kezem ökölbe szorítom, hogy ne vegyék észre, mennyire remeg. Rettegek attól, hogy elveszítem őt. Azt soha nem élném túl. Gabriella nélkül nem vagyok más, csak egy üres test, ami érezni is képtelen.

- Babette végre elérte Gabriella elméjének legmélyét. A lány soha nem lesz már ura önmagának, egy csendes megfigyelő lesz a saját testében, míg végül a lelke el nem enyészik. De megengedem, hogy megtartsd a testét, hogy szórakozhass vele. – legyint nagylelkűen.

 - Hánynom kell tőled, ostoba szuka. – Nem tudok uralkodni az indulataimon, fenyegetően teszek egy lépést előre. Irina ezzel egy időben elhátrál tőlem, inkább döbbenetében, mint félelmében. Érzem, ahogy a levegő felhevül körülöttünk, de tudom, hogy sem Noah, sem Kayla nem fog lépni addig, amíg Gaby testében Babette tanyázik, mint valami undorító parazita.

- Nem értelek, Nikolai. Mije van annak a lánynak, ami nekem nincs? – csóválja a fejét.

- Szíve. – A válasz pedig ilyen egyszerű. Felemel a kezem, ám mire a mágiám működésbe lépne, Irina elugrik előlem. Hibáztam, mikor anno embernek véltem. Azt sem tudom, hogy rejthette el előlem boszorkány mivoltát.

- Ez nem volt szép. – panaszolja, ahogy földet ér. Egy kecses mozdulattal hátradobja hosszú haját, és Gaby mellé lép. Összeszorítom az állkapcsom, nehogy hangosan is kicsússzon egy szitokszó. Nem kockáztathatok egy varázslatot, mikor ott áll Gabriella mellet. Ha nem találom el, a végén még Gabynak esik baja. Abba pedig belepusztulnék.

- Ez a kis senki puhánnyá tett téged, Duljo. – Végigsimít Gaby gyönyörű arcán, és egyik vörös tincsét az ujjai köré csavarja. Gabriella szemei csukva vannak, egy kívülálló szemében úgy is tűnhetne, hogy élvezi az érintést.

- Hagyd őt békén, Irina. Neked én kellek, nem Gaby.

- Milyen igaz – kuncogja – de az a helyzet, hogy amíg ő él, addig nem kaphatlak meg egészen. Én pedig nem érem be a töredékekkel. És ahogy elnézem, Babette már felemésztette a te kicsikédet. Milyen szomorú!

- Irina, kérlek… - A hangom szánalmasan elcsuklik, de nem szégyellem a félelmemet. Ha Gaby meghal, én is halott vagyok. – Könyörgök, engedd őt el!

- El sem hiszem, hogy könyörögsz nekem. – Egyik hegyes körmével körberajzolja Gaby ajkait – De pechedre nem vagyok kegyes hangulatban. Áruld el, hogy mit kapok Gabrielláért cserébe, és akkor talán meggondolom.

- Bármit megszerzek, amit csak kívánsz. Esküszöm! – Óvatos lépést teszek előre, ám amint Irina észreveszi a mozdulatot, a körmét erősebben vájja Gaby bőrébe. Megtorpanok, és mozdulatlanná merevedek. Rettegéssel telve figyelem Irina simogató ujjait.

- Tudod, az előbb nagyon megbántottál, Nikolai. Nem akarsz bocsánatot kérni? – Gondolkodás nélkül félreteszem a büszkeségemet, és lassan térdre ereszkedem Irina előtt. A fejem lehajtom, így védtelenül maradnak a leggyengébb pontjaim.

- Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért tiszteletlen voltam veled.

- Nem is tudom… - töpreng, továbbra is Gaby arcát simogatva. – Csak ezért kérsz bocsánatot?

- Továbbá elnézésedet kérem – szűröm a fogaim közt – minden más bűnömért is.

- Ejnye, Kolja, hát ez elég siralmas volt, ráadásul ez a gúny, ami a hangodból árad… Nem vagyok biztos benne, hogy ezt le tudom nyelni.

- Akkor nyeld le ezt. – Abban a pillanatban, hogy Gabriella keze előrelendül, felhangzik mögöttünk Babette fájdalmas nyögése. Gaby egyetlen mozdulattal hátracsavarja Irina mindkét kezét, majd a nő háta mögé kerülve, talpával a lapockái közé rúg. Egy percre se állok meg gondolkodni, reflexszerűen vetem magam Daniel elé, aki teljes erővel Gabriella felé rohan. Megragadom a srác szőke haját, és arcát a felfelé lendülő térdem irányába rántom. Oldalról hallom Babette átkozódását, Anja és Bran elvakkantott utasításait, de én csak a saját ellenfelemmel foglalkozom. Nem engedhetek meg magamnak több gyengeséget. 

Törött orrával mit sem törődve, Daniel tébolyodott tekintettel veti magát Gaby felé, tudomást sem véve arról, hogy pontosan az útjába állok. Az ingét megragadva állon vágom, miközben próbálom nem élvezni, hogy végre laposra verhetem ezt az idiótát. Daniel úgy rogy össze a lábam előtt, mint egy rongybaba. Keresztüllépek tehetetlen testén, és a többieket keresem a tekintetemmel. Anya, Bran és Anja az üvöltő José zárkája előtt állnak, aki eszeveszettül rázza börtöne rácsait. Nehezemre esik bevallani, de nyilván az Irinához fűződő köteléke erősebb, mint amit az én aprócska varázslatom kibír. A boszorkány vére, amit José elfogyasztott, túlságosan erős benne, a mágiám képtelen hozamosabb időre semlegesíteni. Bessie és Barega Babette előtt állva védelmezik a lányt, aki gyáva módon bújik meg mögöttük, és rémülettel teli tekintettel mered a dühödt Kaylára és Noah-ra. 

Aztán meghallom Irina semmivel össze nem téveszthető visítását. Galambszürke szemei villámokat szórnak Gaby felé, a démonlány azonban még csak össze sem rezzen, mikor Irina tíz körömmel felé vetődik. De a zöldarany csillogást csak én látom az ujjai körül. Minden erőmet bevetve közéjük ugrom, és kitárom a tenyerem a boszorkány felé. Aranyszínű kupola ereszkedik közénk, kizárva Irinát.

- Clypeo – A hangom éppen csak suttogás, a megkönnyebbülés, hogy Gaby jól van, elszorítja a torkomat. Megérzem apró tenyerét a hátamon, és akármilyen szánalmas is vagyok, mikor meghallom halk hangját, majdnem elsírom magam.

- Jól vagy, Kolja?

- Megmaradok. Veled minden… - Mielőtt befejezhetném a mondatot, az aranypajzs, amit emeltem, úgy törik szilánkokra, mint az üveg. 

A döbbenettől szólni sem tudok, ledermedve meredek Irina önelégült arcába. Ujjai még mindig ragyognak, vállán egy fekete és zöld lángokból álló keselyű trónol. Egy mágiából alkotott madár, ami könnyűszerrel zúzta szét a pajzsot, ami elvileg törhetetlen.

- Hogy merészeltél kezet emelni rám?! – Irina dühödt vicsorgás közepette megérinti az arcán húzódó véres karcolásokat. Gabriella körmeinek a nyoma. Annyira büszke vagyok rá! – Ezért kivágom a szívedet, és a keselyűk elé dobom.

- Akkor inkább edd meg te. – Gaby megpróbál elmenni mellettem, és ismét Irina torkának ugrani. A derekánál fogva kapom el. – Nincs sok különbség közted és egy keselyű között. Egy undorító, szánalmas teremtény vagy, aki mások fájdalmából lakmározik. Egyszerűen hánynom kell, ha csak rád nézek is.

- Nagy a szád, kislány – mosolyodik el, és önuralmát visszaszerezve végigsimít a haján. A szememet nem veszem le a kezéről, Gabyt pedig visszaterelem a hátam mögé, ahol biztonságban tudhatom. 

Irina egyik kezét a mellkasa közepére teszi, másikat a hasára simítja, a szemét lehunyva koncentrál, mély levegőt vesz, és ahogy kimondja a varázsszavakat, szája alig mozdul.

- Insidiosa venena liberatum ascendit!

- A rohadt életbe! Ne vegyetek levegőt! – kiáltom, és egyik kezemmel befogom az orrom, a másikkal Gaby arcát szorítom a mellkasomhoz. Irina kitárja a két karját, és lassan kifújja a levegőt. Ajkait méregzöld füst hagyja el, elhomályosítva a látásunkat. Akárki, aki ezt a füstöt beszívja, kínok kínjával fog meghalni. Nem gondoltam volna, hogy van még valaki rajtam kívül, aki ismeri ezt a varázslatot. 

Viszont aki ismeri ezt az igét, az az ellenmágiát is ismeri.

- Mundare! – A szoba közepén a levegő forogni kezd, míg szélvihar nem alakul ki. Irina azonban csak mosolyogva néz bennünket, egyáltalán nem zavarja, hogy a a méregvarázslatát elfújta a szelem.

- Add fel, Irina! – Anja egy lépéssel közelebb megy a boszorkányhoz, de nem megy kartávolságon belülre. Okos kislány. – Túlerőben vagyunk, nem győzhetsz!

- Babette!

- Mit parancsolsz? – Nem törődve Bessie könyörgéseivel, Babette habozás nélkül Irina elé lép, és meghajol. Alig látni, hogy reszket a félelemtől.

- Csalódtam benned. – A boszorkány lesajnáló tekintete alatt bárki megrogyna. – Tedd jóvá a hibád, és hozd helyre azt, amit elrontottál! Most!

- Azonnal! – Gaby összerándul mellettem, karjait a derekam köré fonja, és úgy szorít, mintha az élete múlna rajta. 

Mikor felnéz rám, kék szemei telve vannak fájdalommal, kétségbeeséssel, és könyörgéssel. A kezeim közé veszem az arcát.

- Hogy segítsek?

- Tarts őket távol, kérlek! Csak egy pár pillanatra van szükségem. – Nem kérdezősködöm, tökéletesen megbízom benne. Fájó szívvel eltolom magamtól, és a két nő felé emelem a kezem. Érzem magamban az erőt, a kellemes melegséget, ami a szívemből indul ki, és végigfutva a karomon, az ujjaimban összpontosul. Irina túl későn vesz észre a támadást.

- Offensio unda – Irina és Babette a fal túlsó oldalának szorulnak. Próbálnak szabadulni, de az erőtér, ami a falnak szorítva tartja őket, olyan stabil, mint az én akaratom. Senki nem törhet át rajta, aki veszélyt jelent az én Gabriellámra. 

Megüti a fülemet Gaby suttogása, és ahogy hátrafordulok, döbbenetes látvány fogad. Gaby imára kulcsolt kézzel, démoni nyelven suttog, a haját olyan szél fújja, amit csak ő érezhet. A testéből eddig soha nem érzett energia árad. Anyám megrángatja a szintén ledermedt Kayla karját.

- Mit mond?!

- Hallgass el! – üvölt Irina, és a tekintetéből életemben először olvasok ki rémületet.

- Az én… nyelvemen beszél. – dadogja Kayla. Gabriella kitárja a karjait, mögötte halványan derengeni kezd a levegő. Mind szájtátva nézzük a jelentet.

- Poele ni wera Daemondos doros – susogja. Kayla elhűlve ismétli el amit mondott, ezúttal úgy, hogy mi is értsük.

- Nyíljon hát fel Daemondos szent kapuja. – Remegő kezekkel Noah karjába kapaszkodik.

- Riveron tae dondio, o eno balos, ior bene theoroas merendes.

- Ragyogjatok tiszta fénnyel, ó ősi lelkek, kik itt nyugosztok évezredek óta.

- Tero eles imeresas, liefe unto vesar noto emperio. – Gaby zafírkék szeme ezüstösen felvillan, a karját felrántja, mögötte a levegő pedig egészen egyszerűen… kettészakad. Gaby dimenziókaput nyitott!

- Békétek minduntalan maradjék zavartalan, élet sötét fájdalma többé ne szennyezze. – Kayla a szája elé kapja a kezét. 

A dimenziók közötti résen át egy ismerős, női alak sétál közénk. Sárga szemei végigpásztázzák a szobát, mindenkit ellenőrizve, aki veszélyt jelenthet. Mikor szeme megakad a halálsápadt Irinán, ajkai kegyetlen mosolyra húzódnak.

- Nem emlékszem, hogy fogalmaznak ilyenkor a fiatalok. Kisegítenél, Gabriella? – Gaby fáradtan a falnak támaszkodik, ám mégis mosolyogva néz az előtte álló nőre, majd Irinához fordul.

- Erre mondják, hogy visszanyalt a fagyi. – A boszorkány nem is foglalkozik Gabriellával, szemeiből könny folyik, ahogy a citromsárga, hatalomtól izzó szemekbe néz. Van egy olyan sejtésem, hogy mikor csapdába csalta, azt nem szemtől szembe tette.

- Otheniri… - remegve ejti ki a nevét is. Otheniri felemeli a kezét, amelyből izzó fénycsóvák lövellnek ki.

- Nem érdekelnek a kifogásaid. Vége a játéknak, Irina. Elveszítetted a háborút.

Home, sweet home! ♥

Sziasztok!

Újra itthon, ezúttal teljesen feltöltekezve, frissen és fitten. :) Jelentem, nem zuhantam le sehonnan, bár nem állítom, hogy nem volt egyszer-kétszer halálfélelmem, de ez már mellékes :) Elkezdtem a 32. fejezet írását, és azt kell mondjam, jobban haladok vele, mint ahogy azt először gondoltam. Az eredeti terv az, hogy ez a fejezet lesz az utolsó, így jóval hosszabbra tervezem, mint a többit. Azután már csak az epilógus lesz hátra, és Nikolai szemszögével búcsúzunk el a BlackWing szériától.

Ez a helyzet azonban még változhat, egy plusz fejezet beékelésével, amit azonban még nem tudok megállapítani, az az, hogy szükség lesz-e rá. Szóval ez most a helyzet. :)

Csókoltatok mindenkit

Yesaya

Helyzetjelentés

Sziasztok!
 

 Igaz, hogy azt ígértem, nem lesz több kihagyás, de sajnos ismét változott a terv. De most legalább tudok szólni :) A helyzet a következő: Holnap kora reggel nyaralni indulok a hegyekbe, és ha csak le nem esek valahonnan (lekopogtam), akkor majd csak kedden késő este érkezem haza. Így sajnos nem tudom felrakni a fejezetet. Ennek következtében, hogy normális fejezetet tudjak írni, és nem olyan összecsapottat, mint az előző, ismét egy hetes csúszás várható. Tehát az új rész következő hét vasárnapján fog felkerülni.
Remélem elnézitek nekem ezt a sok kínlódást, de most nagyon sok szükségem van erre a kis pihenésre. :)

A mihamarabbi viszont látásra:
Yesaya

31. Fejezet: Leleplezett ellenség

Sziasztok!

Tudom, nagyon sokat késtem ezzel a fejezettel. Nem akartam tovább halogatni, de megmondom őszintén, nem vagyok vele megelégedve, véleményem szerint összecsapott lett, és a fogalmazás is valami borzalmas. Sajnos az utóbbi időben sok olyan dolog történt, aminek a feldolgozása folyamatban van, ennek ellenére igyekszem nem késni többet a fejezetekkel. Az e-mailekre ma már nem tudok, de holnap mindenképp reagálok, és még egyszer, elnézést a késlekedésért! És ezzel a finisbe értünk, pontosan két fejezet van még hátra.

Jó szórakozást!

„Nem azok az ellenségeid, akik kivont karddal állnak előtted, hanem akik a hátuk mögött tőrt szorongatva állnak az oldaladon.”

/The Heirs c. film/

Miközben lesétálok a földszintre a legkülönbözőbb, és legkreatívabb halálnemek közepette képzelem magam elé Noah-t. Szitkozódva megigazítom magamon a nadrágot, hogy kevésbé tűnjön szűknek. A szemeim előtt folyamatosan Gaby kipirult arca lebeg, és mikor eszembe jut, hogy miért is kellett ott hagynom, újabb szitkok hagyják el a számat.

- Ha valaki nem halt meg, akkor nem akarok tudni róla. – lépek be a konyhába morcosan. Noah-n kívül mindenki felém kapja a fejét, többek között egy nem várt vendég is. – Üdv, öreg harcos!

- Rég láttalak, Nikolai. – biccent felém Barega – Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell újra találkoznunk.

- A családi vacsorán sem volt kellemesebb. A nőstényördögöt is hoztad?

- Mind a kettőt, egy perc és itt lesznek. – vigyorodik el. 

Viszonzom a mosolyát, majd a még mindig némán maga elé meredő Noah felé fordulok.

- És te miért nem óhajtasz rám nézni?

- Mert ha rád néznék, az első dolgom lenne leellenőrizni, hogy feláll-e. És ha feláll, akkor biztos lehetsz benne, hogy a füleden jön ki az összes fogad. – A teljesen nyugodt hangvételben elhangzott fenyegetés hallatán mindenki elröhögi magát, nekem meg felszalad a szemöldököm, de úgy döntök, nem szólok neki, hogy még nincs minden veszve. 

A konyhába két újabb vendég lép be, Anya társaságában, aki kelletlenül hellyel kínálja Bessie-t és Babette-et. Úgy látom, a két asszonyállat nem nyerte el az én ősöm tetszését sem. Ami jobban meglep, hogy rögtön utánuk Kayla dugja be a fejét. Noah arca azonnal felragyog, búskomorságát mintha a szél fújta volna el.

- Bambina! – suttogja mosolyogva, és a mellkasához húzza a nőt. 

Ez a látvány, ami anno még irigységgel vegyített keserűséget ébresztett bennem, most szimplán boldogsággal tölt el. Önző voltam? Lehet. De őket látva eszembe jut, hogy van fenn az emeleten egy vörös hajú szépség, aki rám vár, aki számít rám, és akinek én kellek. Akit magamhoz ölelhetek, pontosan ugyan így. 

Észre sem veszem, milyen vágyakozó pillantásokat vetek az emeletre, csak mikor már vágyam tárgya megjelenik a konyhaajtóban.

- Hát ti? – kérdi meglepetten, mégis vidáman, és az anyja nyakába ugrik, majd rögtön utána a nagyapját karolja át. Bessie-ről és a másik lányról tüntetően nem vesz tudomást, mintha nem is léteznének.

- Nem mintha zavarnátok, de miért jöttetek ide? – értetlenkedik Gaby, miközben öntudatlanul is hozzám sétál, és átkarolja a derekamat. A szemét viszont egy pillanatra sem veszi le Baregáról. – És te miért színészkedsz éppen nekem?

Mindannyiunk legnagyobb döbbenetére a férfi arcáról leolvad a halvány mosoly, szeméből csak úgy süt a kétségbeesés, és a csalódás. Kayla ijedten lép közelebb az apjához, és kedveskedve átkarolva a derekát próbálja megnyugtatni. Ami engem megdöbbent, hogy Gaby egy lépést sem tesz Barega felé, kíváncsi csillogással a szemében figyeli a jelenetet.

- Van valami, amit nem mondtam el nektek… – suttogja Barega rekedten, ám nem tudja folytatni. 

Gaby fájdalmasan összerándul a karjaimban, kezét a fejére szorítja. Rémült, tágra nyílt szemeiben aranypöttyök villannak fel, aztán szép szája gúnyos mosolyra húzódik. Bármilyen nehezemre is esik, elengedem Gabriella derekát, és két lépést hátrálok. Nem vagyok hajlandó egy idegen nőt ölelni.

- Talán jobb lenne, ha előbb gondolkodnál, és csak aztán nyitnád ki a szád. – Rekedt hangjából csak úgy csepeg a maró gúny, miközben aranypöttyös szemeit végig Baregán tartja. A férfi nem szól semmit, csak megcsóválja a fejét, tekintetéből annyi csalódottság süt, hogy már én érzem rosszul magam. Bessie jelenik meg az ajtóban, arca halál sápadt, reszkető kézzel megkapaszkodik Barega ingjébe. 

Meredten figyeli Gabriella arcát, és úgy rázza a fejét, mintha képtelen lenne elhinni, amit lát. Kayla és Noah aggódva elindulnak Gaby felé, de Bran és Anja eléjük állva megakadályozza őket a továbbhaladásban.

- Nem tudhatjuk, hogy mire képes. – mondom feléjük sem nézve. A lány felnevet.

- Nahát, mágus! Tényleg te lehetsz a kis csapat esze. – mosolyog rám – Nem is értem, mit keresel emellett a kis kolonc mellett. Ha már mindenképpen erre a testre gerjedsz, én megadhatom neked azt, amit a kis mócsing még tartogat.

- Egyszer már elmondtam erről a véleményemet, nem fogom elismételni magam. Fejezd be a játszadozást, és add vissza Gabyt.

- Mi van, ha nem akarom?

- Nem kérésnek szántam. Tűnj el innen, Babette!

 *

- Babette?! – Kayla megtántorodik, csakis és kizárólag Noah ereje tartja talpon. Gabriella szája kegyetlen mosolyra húzódik, ahogy végignéz Bessie-n és Baregán, akik lehajtott fejjel állnak a konyha közepén, mozdulatlanul, akár egy szobor.

- Nem gondoltam volna, hogy rájössz. – kuncog fel – Mi buktatott le?

- A hangod, a szóhasználatod, és a szüleid. Nem vagy olyan jó színész, mint amilyennek képzeled magad. És az erőd sem engedi, hogy tíz percnél tovább birtokolj egy testet, jól gondolom? Micsoda meglepetés, Gaby rohamai óraműpontossággal tíz percig tartanak.

- Helyesbítenék, Koljám. – legyint felém kedvesen, amitől felfordul a gyomrom – Régebben talán tíz percig tartott, de azóta… nos, maradjunk annyiban, hogy változott a helyzet. Addig maradok itt, ameddig nekem tetszik.

- Babette, hagyd ezt abba! – dörren Barega hangja, amitől a lány alig láthatóan összerezzen. Ezek szerint még hat az atyai szigor. – Hagyd békén Gabriellát!

- Bocs, de nem tehetem, Apa. A főnök azt mondta, hogy a lánynak mennie kell. – vonja meg a vállát. Furcsán Kettős érzésem van attól, hogy Gabyt látom, mégis Babette-et hallom. Az érzékeim nehezen dolgozzák fel ezt a kuszaságot. Noah morogva előrébb lép, de Kayla a karjába kapaszkodva megállítja. 

Kék szemei haragosan villannak, egy erős jellemről árulkodnak.

- Ki a főnök, Babette?

- Jelenleg? – kérdi vidáman – Én. Ugyan már, nővérkém, csak nem sajnálod tőlem a mágust is? Hát Noah már nem elég neked, te kis telhetetlen?

- Az egyetlen, amit sajnálok tőled, az a levegő, kedves húgom. És most add vissza a lányomat, és meséld el szépen, kinek dolgozol. Fayette-nek? Irinának? Esetleg az igazi anyádnak?

- Hogy az igazi… - értetlenkedve nézek Kaylára, de ő nem vesz rólam tudomást, csakis az előtte álló lányra koncentrál. Az izmai megfeszülnek, a feszültsége szinte tapintható. A szárnyai elegánsan, tollanként jelenik meg a hátán. Gabriella/Babette lenyűgözve, gyermeki csodálattal nézi a fekete tollakat. A tekintetemmel Baregáét keresem, de mind ő, mind Bessie lehajtott fejjel merednek a földre. 

És minél tovább tart a csend, annál inkább fogytán a türelmem.

- Szóval erről volt szó? Az, akiben bíztatok, de elárult benneteket, az apád volt? – kérdem halkan Kaylát. Barega felkapja a fejét, és a lányára mered, aki fagyosan viszonozza a pillantását. A választ nem hozzám, hanem az apja felé intézi.

- Noah megtalálta azt a nyilatkozatot, amiben leírod, hogy önszántadból elvállalod Babette felügyeleti jogát, mert a biológiai anya lemondott róla. Eleinte nem gondoltuk, hogy ez jelenthet akármit is, de azt hiszem, most nyilvánvalóvá vált, hogy te végig tudtad. Tudtad, de hagytad Gabriellát szenvedni.

- Anyád és én elvesztettük a kisbabánkat, mikor Bessie öt hónapos terhes volt. Szükségünk volt a kicsire, ezért örökbe fogadtuk Babette-et, mikor még alig volt két éves, és aki thesaurumnak született. Egy thesaurum nem rendelkezhetne démoni képességekkel.

- A lányod mégis kicsi kora óta bántja az enyémet, és te hagytad neki. – Kayla hangja olyan, akár a jégcsap. – Mikor megtaláltuk a nyilatkozatot, nem gondoltuk fontosnak. Azt hittük, hogy túlságosan fájna beszélni róla, de…

- De aztán ráleltem arra a papírra, amit Fayette-nek töltöttél ki. Hogy Babette-nek megszálló képessége van, és baba kora óta különleges tehetséggel rendelkezik.

- Fayette lehetőséget adott nekünk arra, hogy család lehessünk, és mi éltünk vele. – keményedik meg Bessie hangja – Ne hibáztass emiatt, hisz te taszítottál el minket!

- Nem titeket – kiáltja Kayla – csak téged! Nem hagyhattam, hogy szétziláld a családomat, de így is sikerült megtalálnod a módját, hogy árthass Gabriellának. Gratulálok, büszke lehetsz magadra!

- Engem már untat ez a családi dráma. – ásítja Babette, majd közelebb lép hozzám. Ösztönösen elhátrálok az érintésétől. Kavarog a gyomrom a gondolattól, hogy az én Gabym testét így kihasználják. – Mit szólnál, ha játszanánk?

- Akkor játsszuk azt, hogy békén hagyod a menyemet, és én nem öllek meg. – Anya komótosan megáll az ajtófélfának támaszkodva, és a kanapén elterülő Babette fejéhez egy M9-es Berettát tart. Mikor lett az anyámból pszichopata?!

- Anya, ezt talán azért mégsem kéne. – hebegi meglepetten Anja, Bran keserű arcáról pedig lerí, hogy most döbbent rá arra, hogy az ajtóban ácsorgó fegyveres normálatlan az anyósa.

- Ha megöli azt a testet, soha nem tudom elhagyni Gabrielláét. – mosolyog Babette töretlen nyugalommal. Ami engem jobban megijeszt az az, hogy anyám viszonozza. Egy ujját felemelve int nekem, magához hív. Tekintve, hogy épp fegyver van a kezébe, nem merek ellenkezni. Anélkül is elég veszélyes, nem hogy egy Berettával. Honnan szerzett egyáltalán fegyvert?!

- Csináld! – utasít.

- Mármint lőjem le? – hátra hőkölök, mikor felém nyújtja a fegyvert.

- Nem, te Idióta! Csak fogd meg, amíg én intézkedem. – A kezembe nyomja a Berettát, és a kíváncsian fürkésző Babette elé lép, miközben én azon imádkozom, hogy ne tegyen kárt Gaby testében. Anya csípőre teszi a kezét, és határozott hangon szólal meg.

- Mit akarsz?

- Parancsol? – Babette láthatóan annyira megdöbben a kérdésen, hogy még gúnyosnak lenni is elfelejt.

- Mit akarsz azért cserébe, hogy elhagyd ezt a testet?

- Ó, nos, ez nem alku tárgya. Parancsot kaptam, hogy Gabriella az enyém, amíg más utasítást nem kapok. – A szüleire emeli a tekintetét. – Bocsássatok meg, de még ti sem akadályozhattok meg.

- Az apád vagyok, Babette! – dörren Barega hangja, de szigorúsága túlságosan erőltetettnek tűnik mindannyiunk számára. A férfi kétségbeesettebb, mint valaha.

- Nem, nem vagy az. Te és Bessie nagyszerű álcaként szolgáltatok. Úgy tudtam beszivárogni a családba, hogy ti még csak el sem kezdtetek gyanakodni, és azt kell mondjam, hogy ez nagyon mókás volt. – nevet Babette.

- Hogy mondhatsz ilyeneket? Hiszen szerettünk téged! – kiált fel Bessie kétségbeesetten, és legyen bármilyen rossz anya, megesik rajta a szívem. Másodjára veszíti el a gyermekét, ezúttal önhibáján kívül.

- Számomra idegen az a szó, hogy szeretet. – von vállat a lány, nekem pedig egyre nagyobb görcs növekszik a gyomromban. 

Vissza akarom kapni az én Gabymat, és majd szétvet az ideg, amiért nem tehetek mást, csak tehetetlenül várom, hogy mi Babette következő lépése. Gyűlölöm, hogy nem tudok tenni semmit, csak imádkozhatom, hogy Gaby épségben maradjon. Kayla arcán fényes könnycseppek gördülnek le, ahogy hiába könyörög a lányáért. Noah átkarolja a vállát, de az ő szeme is félelemről árulkodik. Most Babette van hatalmon, nem tudunk mit tenni.

- Elnézést a késésért, de feltartóztattak. – Egy ismerős férfihang száll felénk a bejárati ajtóból. Noah vicsorogva fordul az újonnan érkező felé, nekem azonban felszalad a szemöldököm.

- Daniel, te utolsó rohadék! Tudtam, hogy veled csak a baj lesz!

- Haver, tényleg jól átvágtatok a palánkon. – motyogom az orrom elé. – Azt hittem, hogy te áldozat vagy, nem tettestárs.

- Nikolai, téged mindig is könnyű volt átejteni. Mindenkiről a legjobbat feltételezed, öntudatlanul is megbízol abban, aki szimpatikus neked. – A hang hallatán minden izmom megfeszül, azonban nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a múlt. A mézesmázosan mosolygó nő felé fordulok, és viszonzom a mosolyát.

- Régen neveztelek a valódi neveden, Irina.

30. Fejezet: Szeretet

Sziasztok!
Ne haragudjatok a késésért, kicsit később jutottam géphez, mint számítottam rá, ezért később kerül fel az új rész. Megpróbáltam egy kicsit sietni vele, ezért előre is elnézést kérek, ha úgy érzitek, hogy kicsit összecsapott. Mert amúgy tényleg az :D
Ennek ellenére remélem tetszeni fog, és hagytok magatok után egy kritikát :)

„A szeretet lényege az együtt. A veled. A velünk.”

/Müller Péter/

Idegesen törölgetem könnyes arcomat, és eközben bőszen kerülöm Apa pillantását. Elég egyértelműnek tűnt rólam a véleménye odalenn, még ha ki nem is mondta.

- Kicsim… - kezdi, de a szavába vágok.

- Ne akarj bocsánatot kérni, csak mert van egy véleményed! – Kicsit talán feszültebben csattanok fel, mint ahogy a helyzetem megkívánja, de még nem ragasztottam össze darabokra szakadt önuralmam és önbecsülésem szétszóródott darabkáit. Kolja elhozott New Yorkból azért, hogy ne kelljen azokkal a problémákkal foglalkoznom, amelyek az utóbbi időben megkeserítették az életemet. Erre megjelenik minden baj forrása, az anyám és Lizzy gyilkosa. 

Pedig minden annyira szépen indult!

- Gabriella, hallgass meg!

- Ez most kérés, vagy utasítás? – A hátam az ablak melletti falnak támasztom, úgy nézek ki a sötétségbe. A kert ismét a régi fényében pompázik, és lehet, hogy csak hallucinálok, de mintha az egyik tulipán még felém is integetne. Minden mindegy alapon visszaintegetek. Azt hiszem, másoknál ez már beutaló lenne egy kiválóan őrzött diliházba. 

De a mi esetünkben? 

Egy integető tulipán része a mindennapoknak. 

Apa olyan némán áll, hogy végül nem bírom tovább, rá pillantok. Elködösült szemekkel mered rám, mintha fejben valahol teljesen máshol járna. Talán épp azon a napon, mikor „megszülettem”.

- José az egyik legbizalmasabb barátom volt – kezdi halkan, és nekem nagyon kell fülelnem arra, amit mond – ennek ellenére egyikünk sem vette észre, hogy az elméje már rég nem ép. Aznap, mikor megszülettél…

- Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt hallani akarom. – szólok közbe reszketve, de Apa ugyanúgy folytatja, nem törődve a kérésemmel.

- … José erőszakkal kiragadta anyádat a karjaim közül – A hangja megremeg, és tisztán tükröződik a szeméből, hogy mai napig nem sikerült feldolgoznia az aznap történteket – Egy olyan helyre vitte, ahol úgy gondolta, hogy nem találunk időben rá. És egy bizonyos szintig igaza is lett.

- Egy bizonyos szintig? – Istenem, miért jártatom a szám? Nem is akarom, hogy folytassa!

- Tudtam, hogy hol van – süti le a szemét – de abban a pillanatban, hogy José elragadta, előtört belőlem a démoni arrogancia. Dühös voltam, és el akartam pusztítani mindenkit, aki az utamat akarta állni. Sokkal gyorsabban is odaérhettem volna, de túlságosan büszke voltam. És ez anyád életébe került. Majdnem a tiedébe is.

- Ki… - nagyot nyelek, és egyszerűen képtelen vagyok kimondani azt a szót. Nem akarom, hogy valaha is ki kelljem mondanom, miközben valamelyik szerettemről van szó.

- Nem számít – csóválja meg a fejét Apa – már régesrég meghalt. De tudnod kell valamit, Gaby. Egyedül te vagy az oka, hogy aznap életben maradtam. Csakis és kizárólag te. Ha aznap nem tartalak a karjaim között, akkor Kaylával haltam volna, ahogy egy részem akkor meg is tette.

- Apa, ha én akkor nem vagyok…

- Akkor ma egyikünk sem lenne életben. – Közelebb lép hozzám, és megsimogatja az arcomat. – Túlságosan szerettelek ahhoz, hogy magadra hagyjalak, és azt hittem, nem szerethetlek annál jobban, mint akkor tettem. De tévedtem. A te boldogságodért és mosolyodért éltem, és soha egy pillanatig se gondold azt, hogy valamiért is hibás lennél! Mindenünket neked köszönhetjük, mert te vagy számunkra a minden.

Oké, ennyit arról, hogy nem sírok.

- Szeretlek! – hüppögök fel, és Apa kitárt karjaiba vetem magam. Szorosan a mellkasához szorít, arcát a hajamra fekteti, és egy csókot nyom a fejem búbjára. Nem is hallom az ajtó nyílását, már csak Bran hangja jut el a tudatomig. Az arcomat dörzsölve elhúzódom apától, aki komoran néz szembe a másik démonnal. Fogalmam sincs, mi játszódhat le közöttük némán, de csak biccentenek egymás felé, mintha megpecsételtek volna valami ígéret félét.

- Le kellene jönnötök. Ezt hallanotok kell! – Lesétálunk utána a lépcsőn, aminek az aljában Kolja már vár bennünket. Pillantásom a lépcső aljánál fogvatartott Joséra esik, de most teljesen másképp néz ki, mint mielőtt felmentem volna. Tekintete üvegesen mered előre, arca teljesen mentes minden érzelemtől, a szája szélén egy nyálcsík csordogál. Guszta…

- Mi történt, Nikolai? – Kolja rám pillant, és végigmér, mintha csak azt ellenőrizné, hogy jól vagyok-e. Rámosolygok, amitől tekintete ellágyul ugyan, de a feszültsége nem enyhül. Apa felé fordul, hozzá intézi szavait.

- Köztetek van a tégla.

- Hogy értve köztünk? – komorodik el Apa – A démonok között?

- Fayette irányítja a szálakat, de ez még csak a kezdet. – Bran fáradtan megdörzsöli a halántékát, Anja kedveskedve dől a mellkasának. A férfi hálásan rámosolyog, és egy puszit nyom a homlokára. – Bizonyos szinten ő is csak egy bábu a sakktáblán.

- Josénak fogalma sincs, ki irányítja a játékot, de azt állítja, hogy Fayette telefonon kapja mind az utasításokat, mind a jelentéseket. – Kolja gúnyosan elmosolyodik – Tény, hogy Fayette nem kedvel engem, de csak egyféleképp kerülhettem én is a célpontok listájára. Egyetlen személy van, aki annyira gyűlöl, hogy meg akarja keseríteni az életemet.

- Irina – A szám elé kapom a kezem, Apa értetlenül kapkodja közöttünk a tekintetét.

- Irina? De hát ő halott, nem?

- Na, még egy okos – csóválja a fejét rosszallóan Mira, és vádlón a fiára mutat – Mondd csak, kisfiam, te vagy rossz hatással rájuk, vagy fordítva?

- Én is szeretlek! – legyint felé Kolja – Igen, Irina él. A lányod osztálytársa, és az életem megkeserítője.

- Mégis mióta tudjátok?!

- Ha saccolnom kellene, akkor úgy hat órája, szóval higgadj le! – Ahogy leérek a lépcsőn, Kolja a karomnál fogva magához húz, és kezeit megtámasztja a csípőmön, mintha az érintésen keresztül nyerne energiát. 

Szemei fáradságot és bűntudatot tükröznek és az érzelmeit megfigyelve rájövök, hogy még mindig önmagát hibáztatja, amiért célpont lettem.

- Beszélnünk kell – súgom halkan a fülébe.

- Később – Elenged, és visszasétál Joséhoz – Mi Fayette és a megbízójának a célja?

- Gabriella Saetta kiiktatása – José monoton hangjára felhúzom a szemöldököm. Mikor lett ennyire segítőkész? Jobban megnézve azonban egy kis aranyos csillogást vélek felfedezni a szemében. Kolja meg a bűvészmutatványai…

- És a többiek?

- Csak egy kis öröm Fayette részére.

- Nem csodálkozom – morogja Bran Apa felé – Az a ringyó mindig is utált benneteket. Gondolom, Kayla és te csak Fayette célpontja voltatok. Ennek az Irinának Koljára fáj a foga.

- Majd én kiverem neki, és akkor nem fog. – mordulok fel, és a féltékenység elemi erővel fortyog bennem. Mit képzel magáról az a lotyó? – De egyvalamit nem értek.

- Mit, Mališa?

- Mi köze ennek az egésznek Othenirihez? Miért kér tőlem segítséget? – Kolja Joséhoz fordul.

- Hallottad a kérdést, akkor válaszolj!

- Fayette úgy sejti, hogy a megbízója száműzte Othenirit Daemondosba. – Apa és Bran leesett állal merednek a készségesen válaszoló Joséra, Kolja pedig értetlenkedve megcsóválja a fejét, és a két démon felé fordul. Ők visszanéznek rá, és mintha csak egy rugóra járna az agyuk, mind a konyhába vonulnak. 

Kénytelen vagyok velük tartani, Kolja gyengéden terelget maga előtt, hogy le ne maradjak. Kedves tőle, hogy így aggódik azért, hogy mindenről tudjak. Annyi titok után ez a gesztus sokkal többet jelent, mint mondjuk egy csokor virág.

- Ez egyszerűen lehetetlen. – tör ki Koljából, amint magunk maradunk. – Még nekem sincs annyi erőm, hogy egy istenséget egy másik dimenzióba száműzzek.

- Hallottad Josét, ez szimpla feltételezés. – Apa idegesen járkál, és úgy érzem, inkább magát nyugtatgatja, mint minket. – Daemondos a démonok lelki temetője, senki nem kerülhet oda úgy, hogy nem halott.

- De akkor mégis hol a fenében lehet?!

- Talán van olyan, aki tudja. – merengek halkan, de nem eléggé. Minden szempár felém fordul, van, aki kíváncsian, és van, aki furcsállva méreget. – Ispra emlékeit Anya őrzi, nem? Talán ő képes felidézni egy olyan helyet, amiről mi nem tudunk, és ahol elzárva tarthatják Othenirit.

- Mališa – pislog rám Kolja – te egy istenverte zseni vagy!

Annyira romantikusan tud bókolni…

- És ennek ellenére mégsem tudom, melyik az a nyomorult, aki csak azért zaklat, mert élvezi. – túrok a hajamba idegesen, de csak annyit érek el vele, hogy még több tincs hullik az arcomba. Feszült leszek a gondolattól, hogy még mindig szabad bejárása van a fejembe. Ugyan nincs összehasonlítási alapom, de ez olyan, mintha megerőszakolnák az elmémet. Nem tudok ellene védekezni, minden az akaratom ellen van.

- Ki fogjuk deríteni – simogatja meg Kolja az arcomat, majd takarodót fúj. Megkéri Mirát, hogy a tölgyfák ágaiból csináljon egy szűk kis odút, ahová elraktározhatjuk Josét, de én ellenzem az ötletet.

- Mi lesz, ha megfagyasztja az ágakat, és kitör? – kérdem a számat rágcsálva. Kolja nem is törődve az aggodalmaimmal, meredten figyeli az ajakrágcsálásomat, majd két ujja közé csippentve az állam magához húzza a fejem, és lágy csókot nyom a sebesre harapdált számra.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Josénak már nincs szabad akarata. Én rendelkezem felette. Most pedig menjünk az ágyba, mert hosszú napunk volt. – A tűzben égő szemei arról árulkodnak, hogy nem véletlenül fogalmazott ilyen kétértelműen, az izmaim megfeszülnek intenzív pillantásától, a szívem egyre gyorsabban dobog.

- Elpirultál, Mališa. – dorombolja a fülemhez hajolva, és érzem a bőrömön, hogy mosolyog. Levegő után kapkodva kapaszkodok a vállába, nem bízva abban, hogy a lábaim megtartanak. 

Kocsonyán nehéz állni.

- Valóban? – pihegek, és érzem, hogy tényleg az arcomba tolul az összes vér. Kolja maga elé fordít, és úgy irányít fel a lépcsőn, hogy közben mindvégig a szemébe nézek. A szeme izzik, és sokkal élénkebb a vágytól, szinte már smaragd fénnyel világít. Bevezet a szobájába, halványan érzékelem, ahogy kattan mögöttünk a zár.

- Van egy befejezetlen ügyünk.

- Mégis milyen… Ó! – Kolja ajkai lejjebb kalandoznak, arcát a nyakamba fúrja, és fogai közé szívja az érzékeny bőrt. Az ingét markolászva lassan az összes józan eszem elpárolog. 

Kétségbeesve próbálok áthatolni az agyamra ereszkedő ködön, de az elhatározásom miértje egyre távolabb kerül, és már nem is tudom igazán, miért akarok uralkodni magamon.

- Lazulj el, Mališa, és hagyd, hogy… - Egy nagy csattanás után egy ismerős hangra ocsúdok fel.

- Ugye még nem feküdtetek le? Ó, a francba!

- Ezt nem hiszem el! – nyög fel elkeseredetten Kolja, ami alig hallható Apa cifra káromkodása mellett. – Noah, barlangban nevelkedtél?!

- Hogy jött be? Azt hittem bezártad. – pislogok fel rá vörös arccal. Azt hiszem, ebből ma már tényleg nem lesz semmi.

- Bezártam, de apád olyan svunggal nyitott be, hogy kiszakadt a helyéről. Szuper! – fintorog elkeseredetten, majd egy csókot nyom a nyakamon hagyott foltra, és elparancsol zuhanyozni. 

Mikor rákérdezek, hogy ő hova szándékozik menni, csak egy vállrándítással válaszol, és megpaskolva a fenekemet sürgetően int a fürdőszoba felé. Nem sok választásom lévén felkapok egy törülközőt, de a vállam felett még visszaszólok.

- Neked nagyobb szükséged lenne egy hideg zuhanyra, nem?

- Terveim vannak, Mališa, és a hideg zuhany nincs köztük.

Muszáj, hogy mindig övé legyen az utolsó szó?!